Tárigatyu

Néha még megszólalt a kürt. Jezovics hallotta. Ködbeveszőn, hosszan, messziről és elnyújtva. Nem tudni, ki fújta, nem tudni, mi fújta. Talán maga az idő. Az hallatta a kürtöt. Riogatta.

Ezek, természetesen, nem egyszerűen akusztikus jelenségek. Nem fülhallások. Nagy szóval azt mondhatnánk, lélekhallások, ahogy Ady is írta. Át az időn, visszasírva szólt a kürt.

Most, ahogy Jezovics utazott le Vajára, a vajai várkastély millecentenáriumi ünnepségére, megint hallotta a kürtöt. Mintha csak ezzel vitatkozna, megszólalt úti partnere a zötyögő vonaton:

– Mindig a múlt – mondta a zömök, örökös ember, nagy szemrehányóan nézve az ünnepi meghívót, az ünnepi műsort. Hivatalnokforma volt, kabátos ember a falusi tájak sorfala előtt. – Maga ez a kürt is…

– Milyen kürt?

– Valami kürtről motyogott az imént maga elé, nem? Nahát. Van itt egy nagy magyar babona, uram. A múlt. Mi a múltban élünk, uram.

– Mért élnénk a múltban? Mert kürtszót hallunk a fülünkben?

– Úgy van. Van ebben valami csatahívás. Mindig csatázni. Mindig mások ellen hadakozni. Csatakürtre riadni. Kivíni a szabadságot. Megfúni a kürtöt, tudom! Maga is erre gondol, ne tagadja.

– Magát irritálja ez a kürt, kedves utazótársam, társmagyarom.

– Dehogy irritál. De már a magyarázat, az irritál. Ebben igaza van. A kürtről azt írja a történeti-etimológiai szótár, hogy ismeretlen eredetű. Talán azonos a tülök főnévvel, pontosabban annak előzménye, mivel a tülök későbbi, szóhasadásos eredményének látszik. Figyeli? Már a tülöknél tartunk. Ez a magyar okfejtés. A kürt, mondja a szótár, mindenesetre nyelvünknek igen régi eleme. Figyeli?

– Figyelem, de nem tudom, miért baj, hogy a kürt „régi elem”?

– A múlt, uram, a múlt! Mindig a múlt. A magyar múlt. Ami kizár és bezár. És, figyeljen, mit mond még a szótár: „bár a Kürt törzsnév magyarázatára más lehetőségek is vannak, arra nincs semmi kényszerítő ok, hogy a törzsnév és a kürt közszó közti esetleges kapcsolatot feltétlenül elhárítsuk”! Figyeli a csűr-csavit? Ez a nagy magyar paranoia. Van ilyen. Minden az őskorból származik. Még a kürt is. Figyeljen: „A kürt mint törzsi jelvény szerepelhetett a honfoglaló magyarságnál is, hiszen hasonló törzselnevezések számos nyelvből kimutathatók.” Ezer csavar. Vissza a múltba. Minden a múlt! A nagy magyar múlt! A nagy magyar paranoia.

– Nem értem, miért zavarja magát a nagy vagy éppenséggel kis magyar múlt?

– Mondom. Kizár és bezár. Kilök minden olyan „elemet”, amely nem ősrégi, honfoglaláskori, nem „kürtös”.

– Drága utazó barátom, ez a maga paranoiája. Minden, ami régi, kizár. De mit? Kit? Éppen folyamatot jelentene…

– Folyamat? Hát ki a jóisten élt a Kürt törzs idejében Magyarországon, hány mostani ember őse? Ugyan! Itt vegyülünk már évszázadok óta… Ez a maga kürtje is… ne haragudjon. Kürtverseny! Enyhén komikus, nem gondolja?

– Nem kürtverseny, hanem tárogatókoncert.

– Na, még az hiányzik! Tárogató! Tudom, most jön a hegyek mélabús odvaiból előkúszó tárogatószó, melyre hősiesen veszett kurucok elbúsulták az elveszített szabadságharcot. Elkönnyeztették a nagy fejedelem száműzetését, tudom. Még a tárogató is! Búsulás. Elveszített szabadságharcosok Ady-bús emlékei. Uram, mi a nyavalyát tetszenek kutakodni mindig a múltjukban, helyesebben, a múltunkban? Van az embernek jövője is, nemde? Modern magyar jövő. Piacgazdaság, bankbetétek, határtalan, helyesebben határ nélküli neo-gazdasági élet. Ezt nem reflektáljuk?

– Jajaj, paranoiáskám, mit nem csinálunk a micsodával? A múlt, gondolom csak ürügy. Ürügy, hogy voltunk. Valaha. Kürtösen, akár mint Kürt törzse, akár mint a Tárogató tárogatása a sípon. Mellékes. De ekkor még csoportban éltünk, együtt, együttesen, talán mint tárigatyu. Mert ilyen is van. És ez a csoport a mi múltunk.

– Miért? Ma nincs csoport?

– Nem tudom, maga tudja. Maga nagyon érzékeny, ha csoportosan észlel magyarokat. Nem tudom, miért? Egyben viszont feltétlenül igaza van. Abban, hogy belelegelünk a múltunkba. A saját csoportunkba. Hiszen mai napság egybe nem áll ez a bizonyos ország. Csak egyszemélyenként. Érdekes, de így van. Külön-külön – ahogy Csoóri barátunk szellemesen mondta –, amíg külön vagyunk, magyarok vagyunk, egyenként. Mikor egybeállunk már százfélék leszünk. Mi ez, magyar hiba-é, nem tudom. De tudja, magam is azért érkeztem ide Vajára… Maga is oda tart?

– Nem. Én Nyíregyházára megyek nagyanyám régi sírját meggondozni.

– A múltat?

– Az is van azért az embernek.

– Én igazándiból a jövőért megyek le Vajára. Hiszen itt sokszemélyes Magyarország már igencsak nehezen működik. De partizánok, magánmagyarok mindig akadnak. Ezek tartották fönn az országot „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”. Egyszemélyes Magyarországok működnek ma. Tehetségek. Önálló egyedi emberek. Mint maga a vajai polgármester. Ezért a jövő emberért megyek le végső soron Vajára. De az egyszemély mindig másokért van. Titokzatos módon. Ennek a gazdasága, a faluja, az életereje nekem, utazó barátom, imponál. Hogy tud olyasmit csinálni, jócskán, mint a betelepülő külföldi nagytőkések. És közben azért meghallgatom, hogy szól az a tárogató, mert kürtöt magának nem is merek mondani. Jöjjön, hallgasson bele! A jövő zenéje.