Borogyino

Alábukott a nap. Éppen ott lebegett még a kis pócsmegyeri tó fölött, a felhőjátékok könnyed taréján, aztán egyszerre alábukott, mintha kacér borulat simult volna egyszerre a tájra.

Távolabb a pilisi hegyek, Tahitóton túl úgy feküdtek, mint picassói bravúrral megfestett női idomok – az egész nő nem látszott, de ott nyugodott a has, a mell, a tompor elsődlegesen szép vonala. Az égben feküdt a nő, a hegy-nő, de csak a combja-hasa látszott.

Valódi nő is volt a poros strandon. Elenyésztek már az emberek, hiszen bármilyen szép hőség ülte a tájat, érkezőben volt a szeptember, a nyárvég. Alig volt hát ember. Lézengve fürdőztek, egy mélán tempózó férfi átszelte a mélyzöld tavat.

A valódi nő mai nő volt – ezt jól látta a vén Jezovics, ki lassú gyomorbajában és heveny epefájdalmában ellenségesen figyelte a manővert, amit a kis nő, hogy ne mondjam, nőci kezdeményezett. Fiú – hanyatt. Elterülve, mint a borogyinói csatatéren a félhősök, akik már haza szeretnének menni a háborúból. Fehér, kissé tán csenevész férfitest engedte át magát a nyomkodásnak. Mert nyomkodták. Az élénk leány nyomott. Nem alul és valódian, ahogy mai napság a dugást jellemzik, hanem fölül. Nyakon, nyakgödörben, homloktájon. Maga felé fordította a borogyinói hős fejét, és nyomkodta. Majomszerűen begörbült a teste, elhajolva is rátapadt a fehérsápadt hősre, és nyomta a kis pattanását.

Jezovics hiába próbálta elvenni a szemét a csatatérről, a nőci olyan hangsúlyosan nyomott, hogy nyögött belé. Élvezettel. Minthacsak. Olymódon. A maga módján. Tulajdonképpen nyögött. Jezovicsot a nyögő hang mindig visszavitte elesett bajtársához.

– Irigykedsz – szólt rá barátja, Nyúl, az öttusamester, akit egyszerűen Bronzinak szólítottak, annyira hasonlított Charles Bronsonhoz. – Hogy nem téged nyomnak. Nem téged simogatnak.

– Csudákat – próbált Jezovics elvonatkoztatni a heveny nőtől, az csak nyomott tovább. A fiú fölé hajolt, az hiába próbált hátrálni a piszkos fűbe, a lány nem engedte ki karmai közül.

– Abban van igazság – mondta Bronzi –, hogy ezek az új nők elszabadultak. Elképzelhetetlen volt a mi korunkban, hogy olyan nőt elvegyünk, aki kinyomja a mitesszereinket. Van ebben valami gusztustalan, különösen nyilvánosan, nem?

– Nem. Csak önfeledt a hölgy. Most, itt e nemes strandon, eme hősies csatatéren ő megszerzi a magáét, a legyőzött férfitestet.

– Azelőtt a férfiaknak illett győzniök.

– De ez egy diadalmas leányzó. Mai termék. Isten irgalmazzon tőle. Pedig csinos.

– Neked irgalmaz az Úr, rád se fütyül – Bronzi belökte a robbantót a torkába és bronz arcával elnézett a hegyek elfekvő nőtagjai felé.

– Nemrég voltam vidéken, remek társaságban, festők gyűltek egybe három hétre, hogy együtt dolgozzanak, dajdajozzanak, éljenek. Mikor eljöttünk, hatalmas búcsúebédet csaptak, pompás kis, piros és sárga lámpákkal – ahogy ez egy kisvárosi vendéglőhöz illik – díszített teremben, mintha csak egy csicsás orosz kisvárosban volnánk…

– Borogyinóban…

– Úgy van! Pompás volt az étel, már akkor gyomorfájósan húzódtam vissza a diétás daragaluskák mögé, de a kedves és duhaj festők jókedve az egekbe csapott… Ott volt egy lány. Olyan idős, mint eme nyomkodó, húsz év körüli. Édes szép arc, mosolygós medvetekintet, cammogóan ült is, mackósan és anyja és társai mellett is magányosan. Tömpe kis ujjai voltak, látszott, magára hagyják, de ő senkié. Magába révedt, eljátszogatott a saját ujjaival, azok között pörgette a vendéglő sárga fényét. Eszegetett, csipegetett, aztán megfogta kezével a jó darab rántott gombát. Harapott, körülnézett, szomorú elégedettségével, hogy íme, él. Nem is hallotta talán a körülötte folyó vidám életet. Kívül került, kívül a világon, a szépségen, a borogyinói csatatéren, maga volt. Olyan maga, mint egy szilvaszem. Kizárva a szerelem melegéből – nem tudom, Isten hogy számol el ilyen hősiesen magányos és tragikus teremtménnyel? Ő csak evett és nézett körbe, mint Rozi a cirkuszban. Feltehetően sosem fogja férfiak nyakát nyomkodni. Feltehetően megeszi a rántott gombát, hazamegy és fölnevet az esti mese medvés kalandjain, maga alá húzott törökülésben leül a szőnyegre, csapkodja két térdét és fölnevet, hogy az egér nem éri utol a macskát. Még a borogyinói csatatéren sem, nemhogy a tévében. Hogy bírja az a lány?

Bronzi elnézett az örökös csatatér fölött az égben fekvő nő lomhán szép tagjai felé, az egész nő nem látszott, csak a részletei, szép has, válldomborulat, combok – feküdt a hegy.

Nemcsak harc az élet. Szép lehetett az a vidéki lány – motyogta maga elé Bronzi, majd suttogni kezdett egy régi verset:

 

Szeretni könnyű – azt, aki fölível teste fölényes igényeivel, tompora fényét, melle dudorát, ölét, hol mindig lobban a zsarát –, szeretni könnyű –, de hogy kell szeretni azt, akit senki sem akar szeretni: se szép, se hős, nincs semmi érdeme. nincs melle jó, szikrázó szeme se, siket-néma? Csak úgy van, ahogy Isten teremtette.