Memling halhatatlan

Járták a piacot, szép idő volt, bearanyozta a standok színes vászontetőit – mintha szabadság honolna a vásárcsarnok és az ország fölött. Sütött a nap, közönségesen és egyszerűen, a csarnok fölső üvegtetőin azonban arany nyárrá robbant szét, az embert elfogta valami könnyű érzés, mint mikor először van egy városban, mégis bizonyos déjà vue érzés fogja el: mintha már jártam volna itt, mintha már éltem volna errefelé.

Jezovics így volt az egész országgal. A nyár szédülete megbillentette picinyt a lelkét, titokban el kellett ismernie, jól érzi magát. Egy pár órára nem akart meghalni, nem kellett meghalnia, az állandó mellmarkoló szorongás kiengedett gyermekei-unokái sorsát illetően, s rábízottjainak jövőjét illetően, ment-mendegélt, mintha akár Brugge flamand város mélycsatornás rakpartján ballagdált volna, ahol könnyedén bökött a Bolha-piac egyik sátora alatti ónveretű domborportréra, melyért könnyű kettőszáz kis belga frankot szurkolt le, hogy birtokába kerüljön XXIII. (azaz nagy fülű) János pápa bölcsen előrebukkanó feje, mely ma is ott függ íróasztala fölött, intvén őt, hogy a reformokért bármikor életét adja. Eme nagy fülű pápa – mint köztudott – 1963-ban összehívott zsinatával igyekezett popularizálni a végtére is egyetemes katolikus egyházat, hogy az a népé és ne a papoké legyen. Jezovics szerette ezt az öregurat nagyon, akire a pápaválasztáskor már csak végső soron került sor, a régi rókák francia és olasz bíborosi talárban azt gondolták, majd mi, fiatalabbak és elevenebbek kezünkben tartjuk a „vén velenceit”, aki a csoda-lagúna városában patriarcháskodott immár öregkorára. De Jánosunk könnyedén kiszabadította magát a kezükből, és széles mosollyal, egy elegáns mozdulattal demokratizálta az egyházat – nem mindenki örömére.

Nem mintha Jezovics kifejezetten XXIII. Jánosnak érezte volna magát, de kifejezetten szerette a radikális reformot. Idehaza is. 1989-ben – pedig sosem bízott abban, hogy lehetséges lesz – azt érezte, minden megfordul. Elmúlik az a primitív, pártapparátusra épülő országbitorlás, mely legjobb egyéni szándékú képviselői ellenére is szovjet gyarmatként tartja az országot, s ami még rosszabb, negyven év alatt péppé préselte a népet, fölismerhetetlen, grízes tésztát evő, szolganéppé, melynek elvész erkölcsi tartása.

Sütött a nap, és Jezovics abban ringatta magát a hőben, hogy ez már egy más ország – jogintézmények, demokratikus apparátusok, egyenesen brugge-i mértékű polgárvilág, mely a maga függetlenségi vágyából és világra szóló művészetével maradt fönn Jan van Eyckestől, Memlingestől, Tóth Menyhértestől, Szalay Lajosostól a franciák, illetve a szovjetek ellenében.

Abban ringatta magát – eme vásárcsarnoki, középkorias déjà vue-ben –, hogy a túlélés történelmi napfényében szabad ember lett, szabad országban.

Jezovics nem hitt a túlélésben. Hiába volt róla történelmi tapasztalata, hiába oktatták a régi bölcsek vagy maga a szívós Illyés Gyula, aki sokszor egymaga emelte a „nemzeti bálát” (Jezovics verse szerint is), s aki sokszor egymaga volt a forradalom és a túlélés, Jezovics, lényegében nem hitt a túlélésben. A túlélés lefokozás. Megmaradás és lefokozás, mintha egy hősies beteget életben tartunk, hogy bírja még – persze, teljes értékű élet nélkül. Minden túlélés lefokozás, mert kiiktatja az emberből az önérzetet. Megvan, él, sokszor működik is, de lefokozódik. Szolgává tesz. Ezt tette a török kor, mely százötven évével meghatározta a magyar túlélés technikáját nemcsak Magyarországon, de Erdélyben is. Ilyenfajta népként, túlélő népként kellett élni másfélszáz éven át, hogy utána egy bonyolultabb túlélést gyakorolhasson a jótékony kétfejű sas szárnyai, védelme és árnyéka alatt, melynek következményei közt akár Trianont is számon tarthatjuk. Hiába volt a mi jó Kossuthunk fellengzős és teátrális és sokszor ellenszenves: függetlenség nélkül nem lehet élni. Csak örökké egyeztetni lehet. Az ország ezen túl még egyeztetésre kényszerült a németekkel, majd az oroszokkal – most itt vagyunk egy fényes sátortető arany aurája alatt, mintha szabadok volnánk és nem túlélők, mikor fülébe harsant a jól ismert játék vezényszava:

– Itt a piros, hol a piros? – és az ügyes kezű, igen szép indiai vonásokkal kreolosodó cigányfiú úgy keverte a gyufaskatulákat, hogy biztos lett – sosem találjuk el a pirosat. Egyszer-egyszer megkínálta – villantóan – a nyerőt, hogy aztán százszoros sápot vegyen a bamboid, túlélő újvállalkozón, ki erősen fogta azért a nyakában lógó kereskedő-aranyat, hogy legalább azt ne vegyék el tőle a játékos szellemű tolvajok.

Nem lehetett megtalálni a pirosat. A játékmester behappolta – a piros szín segítségével – a pénzsummát. És a bamboid nép vesztett. Rendre veszített, és rakta a bizalmát a gyufaskatulákba.

Jezovics társa, a szép, álmodó mosolyú énekesnő ébresztette föl merengéséből:

– Hiába érzed, mintha szabad volnál. Túlélő maradtál. Énekelhetsz, írhatsz egy-két verset, festhetsz egy-két kis Memlinget, de az egész nem a tied most sem. Ez ugyanaz az ország, csak most elhagyták a Népköztársaságból a népet (is). Látod, mindig az a kis huncut piros győz – nézd meg a praktikákat, a tévét vagy az újságokat –, nem tudod megfogni a szabadság örvén. És jajaj! Van rosszabb is! Nem is a kis piros viszi el a dohányt! Odanézz! Hurcolja a Főcigányhoz! A főmacherhez. Aki nem cigány, nem orosz, nem német; belső ember, magyarországi. Nem kell ide külső elnyomás… Hiába volt a szabadságod déjà vue-je.

De Jezovics rohant haza, megvan-e még íróasztala fölött XXIII. János ónportréja?

Megvolt.