Habemus papam

„Ne legyetek olyanok, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az eszüket…” süvített át a hideg győri gyepen Szent Pál szava egészen Jezovics füléig. Fújt a szél, irgalmatlanul. A magyar szöveg olvasása közben a pápa egy pillanatra fölemelkedett ültőhelyéből. Vagyis csak a feje.

Jezovics mellett egy vad leány állt és szigorú kegyetlenséggel kommentálta a nagygyűlést.

– Lehet, hogy csak a szél emelte meg a fejét – gúnyolódott a kamaszlány. Villogott a szeme. Látszott rajta, hogy lelkesedne, de nem mer. Lelkesedni ma már nem illik, nem is nagyon szabad, mert kinevetik a fiatalokat.

Jezovics mint főindividum és főmagány nézte a tömeget. Lehettek vagy százhatvanezren a szélben. Gubbadoztak, de nem bújtak egymáshoz, mint az őskeresztények. Jezovics tűnődött, hogyan lett a vallásból ennyire egyház? Gyönyörű az egész, de az arany miseruhák és méltóságteljesen dús papok és lehajtott fejjel mormogó főpapok pilátusi méltóságra emlékeztettek.

– Tömeg – mormolta az előbbeni lázadó lány maga elé, de azért úgy, hogy Jezovics jól hallja. – Tömeg – ismételte olyan megvetően, hogy akár hozzátehette volna, hogy csorda.

– Csak nyáj – akarta szelídíteni Jezovics a vitát, a kislány szép volt és elszánt. Halovány piros ajka volt, orra pici, homloka derűs.

– Nyáj, csakugyan – kuncogott hozzá a lány, mintegy szemtelenségnek honorálva Jezovics megjegyzését.

– Igen, nyáj. Van ilyen. Nem hallotta a példabeszédet? „A jó pásztor életét adja a juhaiért… A béres elfut és juhait szétmarcangolják a farkasok…”

– És a pápa a jó pásztor? Különben bennünket szétmarcangolnak?

Jezovics most nem figyelt oda. Maga is kereste… mit is? A tömeget nézte, akiről az előbben azt mondta a hangosbemondó, hogy ez már nem tömeg, hanem Isten népe. Fázott Isten népe. Isten nagyon „fújt” szélajka közül. A pápa is fázott, vállpalástját arcára borította a szél. A pápa arca szép volt. Puha, méltóságteljes, mint aki valójában „kész az áldozatra”. Hogy életét adja övéiért. Roskadozott betegsége súlya alatt. Jezovics eszébe jutott, milyen nagy „húzás” volt annak idején az egyház részéről lengyel pápát választani a sok francia, de főleg olasz páter után, bele a szovjet gyarmatbirodalom közepébe, a határövezetből a leglázadóbb lengyelek közül. Bizonyára ez is hozzájárult az úgynevezett kommunizmus összeomlásához, Gorbacsov későbbeni önfeloszlatásához.

Hetvenhárom utat tett meg a vándorpápa megválasztása óta. Csókolta a repülőtéri betont, alázatosan mondta az áldást – akár ötvenhárom nyelven –, hintette az áldást. És a pápa szép volt akkor is, fiatalon és most is, megtörten és megsebesítve.

– Tömeg – vetette oda megint ezt a gúnyszót a kamaszlány Jezovics elé. – Apámtól mindig azt hallottam, hogy végső soron és többek közt azért nem tudott megbarátkozni a marxizmussal, mert „tömegesítette” az embert. Megölte benne az individumot. Az egyéniséget. Csak úgy tudta irányítani. Ez is tömeg. Tömeg I. Tömeg II. Ezt maga nyájnak becézi. De azért még tömeg!

– Nézze… élete során majd maga is rájön, hogy valahová tartozni kell. Jézus, amikor prédikált, fölmenvén a hegyre egyszer csak meglátta az éhező és törődött tömeget, és – ahogy írják – „szánom a sereget”, mondá.

– Ne haragudjon, hol van itt a Jézus? Gazdasági Jézus, az talán igen. Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a zsíros papok a Jézus?

– A pápa nem zsíros pap, kedves leányzó.

– Jó. De a többi? Amikor egy hit már szervezetté válik, akkor megszűnik hit lenni. Vallás lesz. Szervezet. Klérussal, hivatalnokokkal, mint Egyiptomban, ahol még a fáraókat is a papi rend irányította.

Jezovics elnézett a tömeg nyájas juhai felé. Fáztak. Talán azt is lehet mondani, éheztek. Most valóban jöhetne Jézus a két kenyerével, három halával, szaporítani.

– Nem ökumenikus az egyház, hanem ökonomikus. Pecuniális anyaszentegyház.

– Szegények mindig lesznek köztetek, mondta az eredeti Jézus. „Ismerem enyéimet és ők is ismernek engem.” Aki ezt nem ismeri föl, az csak gyalázkodik. Maga, drága kislány ilyen. „Mint ahogy az Atya ismer engem, én is ismerem az Atyámat…” A kör végre körbe ér. A kör vége Isten.

– Ugyan, Isten, ne vicceljen. Isten mi vagyunk. Egyedül mi. Bennünk van, nem odakint. Sem a pápai enciklikákban. Bennünk!

Jezovics figyelte a nehány méterre álló siket fiatalembereket, akik háttal a pápának, szélben billegő fejének, az előttük ugráló ujjakra figyeltek. Apácák mutogattak nekik, „jelelték” a pápa szövegét.

– Ezek azért, ugye, nem a gazdasági egyház tagjai?

– Maga megrögzött istenhívő! Hiába játssza meg a felvilágosult atyafit. Álljon csak be a nyájba. Oda való. Hogy majd holnap délután egy akol legyen és egy pásztor. Én az emberben hiszek, csak az emberben! – toporzékolt szinte a lány, aztán sírósan elszaladt a mező felé, átcikázva a mindennapi tömegen, a csapkodó szélben.

„Az Isten és az ördög két jó hivatalnok, / mennyivel vadabb és gazabb a világ, / mióta az ember, a gyönge akarnok / viszi mindkettőnek ürült hivatalát” – jutott Jezovics eszébe Babits négy sora. Fölnézett az égre – hol a hit? Nézte, kacsint-e rá az Isten vagy netán az Ördög? Ott állt a győri gyepen individuálisan és magányosan.