Latinka helyett Jacko

Jezovics nagymester egyetlen pontra nézett. Egy szép szájat látott maga előtt. A sok fiatal lény összetorlódott a Váci utcában, mint az ifjú testek tankmenete. Harsogva, öklüket és ölüket rázva törtettek a Vörösmarty tér felé. A Váci utca hamarosan „ki lesz adva”. Mint egy birtok, mint egy utcaszálloda. A főpolgármester már bejelentette. Bérbe adják(?) az egyes boltokat, portálokat, hogy „hasonlítsunk Európára”. Földobjuk ezt a nyomorult és rossz-szocialista emlékeket idéző fény-utcát. Csupa fény lesz a Váci utca. Kapitalista fény, mert nekünk most már kapitalista fény kell, üzletfény, rúzs-fény.

Ezt a rúzsos fényt nézte Jezovics a torlódó fiatal tömegben. Kiáltozott ez a száj. Enyhe rózsaszínre volt festve, s olykor – a kiáltásra – meg-megvonaglott. Mintha filmnagyító nagyította volna ki Jezovics előtt, megjelentek a finom rajzolatok az ajkakon: a lányajak megvonaglott, ahogy kiáltotta időnként:

– Az idegen szép! Az idegen szép!

Jezovics föl nem foghatta, ki lehet az az idegen, aki szép? Hamar rájött, a fiatal tömeg besodorta az öreg, görnyedten ülő kő-Vörösmarty lába elé. Nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémián azt tervezték, ráveszik az ötödik kerületi önkormányzatot, éjjeli tizenegykor tíz percre világítsák meg a gyönyörű teret és Vörösmarty roskadtan bölcs alakját, és a különböző homlokzatú házakat más-más színű fénnyel pásztázzák végig. Mint egy vetítőben. Az egyik palota zöld, a másik sárga, a harmadik akár lila fényárban úszik egy-egy percre, aztán visszahull a sötétségbe. Közben, a váltakozó szín-moziban először méltóságteljes Brahms-muzsika szólna, erősen és sejtelmesen. Mondjuk az Itália-szimfónia, nehogy túlmagyarsággal vádolják a szervezőket s így talán könnyebben libbenhetünk – a kiváltott és nagyfényű Váci utca végén – az általunk régóta lakott, sőt épített, de elidegenedett Európába. Szóval Brahms Olasz szimfónia, emelkedetten és fájdalmasan, de csak tíz percig. Utána pedig óriási hangszórókon kihangosíthatnák a Latinovits (Latinka) szavalta A vén cigány-t. A többi puszta csend.

De most sehol sem látott vén cigányt, sem dallamdúdoló embereket, ahogy Brüsszelben, a Fő téren. Brüsszelben a tágas és gyönyörű téren – talán Európa, ahová egyébként igyekszünk, egyik legszebb tere –, a kávéházak vasszékein üldögélnek este az emberek, jó, legyen tíz óra, és nézik a különböző színekben megvilágított palotákat. Gyönyörű. Közben, talán Csajkovszkij-muzsika hallatszik. Pompás látvány és hallvány. Ilyet szeretett volna Jezovics a helyi önkormányzattól, de az alváshoz való személyiségi jogok különleges területi védelme és az akadémiai titkár különlegesen ügyes ügyintézetlensége miatt az egész terv kútba hullott – jelenleg –, és helyette jelenleg csak ezt a fölajzott leányt látta maga előtt, amint önfeledten kiabált a tizennyolc esztendős ajak: „az idegen szép!” És megvonaglott. Nem csupán a száj, hanem maga az egész test, mint egy hosszanti áramütésben.

Jezovics aztán hamarjában rájött, hogy nem Vörösmartyt s annak méltóságteljesen szomorú kőszobrát keresi tekintetével a vonagló leány, hanem a Vörösmarty-féle lemezbolt felé ácsingózik, oda rajong, oda tárja magát, égre dobott ököllel és visítva. A tizenkét testkolosszusból álló gerillacsoport fékezte az őrjöngő tömeget, kedvesen és hatalmasan mellbe lökték az előretörő leányokat, akiket néhol torkon, néhol mellen ért a lökés, hogy visszatántorodtak a mögöttük tornyosuló tömegbe. A rúzsajkú leány is visszatántorodott, akiről Jezovics nem tudta levenni a szemét.

Ahogy a leány sem egy fekete alakról. Talán ez az idegen, aki szép? – fordult meg Jezovics fejében a belülről kiáltó gondolat, ami a lány rúzsos ajkán megszületett. A fekete alak elegáns fekete felöltőben volt, orra előtt egy finom fekete selyemkendő lebegett, mint holmi jólfésült banditának. Ködben villogó szeme nem állapodott meg egy ponton, mintegy a semmibe merült, ahogy alfások szoktak maguk elé nézni, hogy elmélyüljenek Istenben. Finom, fekete kesztyűs kezét enyhén maga elé tartotta, mint valami könnyed szerpap, aki a levegő hókuszpókuszából formál keresztet. A finom fekete kalap alól a homlokára csibbent egyetlen hajkunkor, kissé kackiásan és brillantinosan, ahogy annak idején Tom Mix, a fekete cowboy volt ábrázolva fénylő szőrű fekete lován a rekkenő nyárban a Sziklás-hegységben, a Müncz bácsi trafikjában, az egyfilléresen kölcsönözhető – valójában kétfilléres volt, de Müncz tata egy fillérért „bérbe adta” a pár füzetlapos könyvecskét egy hétre – ponyváján.

Az énekes betért a boltba, mint egy valódi King. A lányok őrjöngtek, mellbe lökték őket a gorillák, de azok előre törtek, Jezovics csak a lány száját figyelte, ahogy időnként megvonaglik. Aztán összerogy a tömegben.

– Mi folyik ott? Ott, ott, kacskaringóban!

– Hagyják. Bepisilt.

– Vigyék el! Büdös van!

– De mért kellett bepisilni?

– Előfordul. Mással is megtörténik.

– Büdös van. Vigyék el.

– Így akar eljutni Európába? – ordított egy hatalmasan nyegle fiú. – Én már autogrammot is szereztem. Aki nem bírja, ne jöjjön. Hogy akar így Európába jutni?

– Így – válaszolta egy szemüveges fickó, megemelte a lány fejét, aztán Jezovics azt látta, az ölébe vette a testet, és kikeveredett a tömegből.