Hét évszázad

Jezovics – ezúttal – aránylag nyugodtan ment az utcán. Miért is izgatta volna magát? Az ország – ahogyan azt kedvesen ígérték a lázas szakértők a kilencvennégyes választásokon – is ment a maga dűlöngő útján.

Nyugodtan haladt hát Jezovics a lassuló őszben, hiszen a nyugdíjasok nyugodt arccal vetettek egy-két – életükből maradt – korhadó fahasábot végső tüzeikre, melyek nem is égtek.

Kiégett az ország. Midőn külhoni állampolgárok – nem németek vagy dánok, franciák, hiszen újabban csak területben és Európában kellett gondolkodni, a nemzeti hovatartozás köznevetség tárgya lett – kérdezték, mi van veletek? Mi ez a bú? Mi ez a rosszkedv, Európa egész jól érzi magát a boszniai hároméves öldöklés, a világhatalmi segédlettel folyamatos békeháborúvá lőtt palesztin–izraeli gyilkos huzavona és folytatódó ír–algír–baszk–kurd gyilkolódások közepette, mi ez a bú? Kérdezték, s a területen (magyar) élő ember nem tudott rá felelni. Miért nincs kedvetek Európába tartani, hol ölelő karjaiba zár a nemzetköz?

Nehányan így válaszoltak: Mert ronggyá lopták az országunkat. Ezt a területet, amit – fedve – ezerszáz éves ünnepségekkel humorizálunk magyarrá. Kilopták a csontból a velőt, a vérből a lemezkéket, agyból a girifikációt. Mert hülyülünk, elvtársaim, uraim, ordította egy kiskunfélegyházi tanárember és szétszórta a szélbe huszonnyolcezer forintos végfizetését a keserves három gyerekére, kiket nem tudott ugyanabba az iskolába beiskolázni, ahol maga történelmet tanított az alapszerződések hasznáról.

S nemcsak előre, visszafelé is lopnak. Főleg a kultúrából. Volt itt egy rendszer, amit negyvenéves kádárizmusnak hívtak, s ahol jól-rosszul eltengették benne magukat a magyar művészek. Észre sem vették, hogy belepasszírozódtak a semmibe. Festők kiállítottak, sokszor iskolai zugfolyosókon, írók kiadványoztak csöndes és szívós értékrendben a túlélés karcsú reményében és bávatagon s észre sem vették, hogy közben – közben –, bepasszírozták őket a sárgászöld borsófőzelék feledésébe.

Mert visszafelé is lopnak. A kialakult negyven évben automatikusan kialakultak a szorgalmas irodalmárok, akiket a kádárizmus előre-hátra hitelesített: ma is ők a hangadók, mérték- és értékadók. Ahogy a gazdasági birodalmat szétlopták a visszamaradó és időben és kapitalistán átalakult „hivatalosok”. Szakértők. Ugyanígy szétlopták az elmúlt negyven év megnyomorodott embereinek szellemi vagyonát.

Mindezt egy jó külsejű, ötvenhat vége felé járó szellemi hajléktalan közölte Jezoviccsal, megragadván a kravatliját. Arcába lihegve és szellemi hontalanságának veszendő méltóságával közölte a nyájas Jezoviccsal. Ahogy az emigránsok. Az emigránsoknak hiába magyarázzuk, hogy volt itt egy ország, benne éltünk, vele, általa, beletörve, de meg nem törve a szociálizmusba, melyet a jó-Kádár hirdetett és tarkóján a szovjet revolverrel, ideg- és zakórángással fönntartott, s elmondta minden május elsején, hogy a földbirtokot és nagyüzemeket mi nem adjuk vissza az imprilistáknak, mert ezt a szót valójában nem igazán tudta kiejteni (csoda? ütötték őt is eleget), ahogy mai vezetőink nem egye is küszködik, ha a szocializmus szó közelébe kerül, talán idioszinkráziát érezve elveik megcsúfolása iránt.

Mondá a hontalan. A home-less. A szellemi. És aztán tovább ragadta Jezovics zakóját:

És… – fölemelte elcigarettázott mutatóujját, s noha józan volt, a szellemi alkoholizmus lepusztult gesztusával hadonászott az amúgy szintén meggyötört, de ezúttal nyugodt költő orra előtt – És! Itt van ez a gyűjtemény, hét évszázad magyar költőinek a tára. Mióta várjuk! Mióta áhítjuk, hogy írmagjáig kiherélt, nagy költőket nyomorékká silányított harmincéves kötet után kezünkbe vehessük az igazi kortárs lírát magába foglaló, sokezer oldalas antológiát. Mondja meg, Jezovics úr, ki az a Fő-Nulla, az a hatalmas Senki, az az Imbecilnek, szakmai körökben csak Nagy Balfácánnak becézett szerkesztő, akit valami rejtélyes, negyven éve működő belbizottság fölhatalmazott arra, hogy maga döntse el, kik és hogyan szerepeljenek a sok évtizedre szóló Hét Évszázadban? Hogy ki ő, maga a Neo-Kreol Ál-avantgárd, aki saját műveivel nem képes hitelét fönntartani, de önhatalmúan válogatni és szelektálni igen, azt tudjuk. Tessék ránézni. Nem kellene bizonyos mentálhigiéniai és somatohigiéniai agy- és testmosdatásnak alávetni? Nem kellene az ő rabiáto-modortalano intelligenciahányadosát az Alkotmánybírósággal megvizsgáltatni? Volt olyas költő, ki föl akarta hívni, netán megbeszélni, mi is kerülhetne belé a nagyívű válogatásba, de nem lelte, hűlt helyét lelte, mert még telefonszámát is megváltoztatta, nehogy zavarják halhatatlan Őidiótaságában…

– Na, na, kedves úr. Szavaiban kétségtelen igazságok lapulnak. De ha egyszer ő ambicionálja egyedül átfogni a magyar költészetet. Tudja, Magyarország az önbizalom hazája. Midőn Mórickát megkérdezték hatéves korában, tud-e zongorázni, azt felelte, lehet. Még nem próbáltam. És ez kérem, kedvesem, nem antiszemitizmus, hanem anti-magyarizmus. Melyik rosszabb, kérdezze meg a szerkesztőt…

– De rendben. Hagyjuk a Kreolt. Idiót – idiót. Szerencsétlen. A heveny indulat botor bajnoka, de a háttér! Kik azok, akik ezt a Férfi-Tocsikot megbízták, hogy korlátlanul szerkessze önkénye hevében korlátolt ízlése szerinti évtizedes korlátoltságát? Aki fölhatalmazta a szellemi lopás eme nagy tranzakciójára e kelekótya papírvitézt?

– Na, látja. Ismerte azt a krimit, „A gyilkosok köztünk vannak?” Most ezt játssza Magyarország. Mi ehhez képest a „Hét Évszázad”? Ami mögöttünk s ami előttünk van?