Felemás

Hópiszkos, agyontörött utakon állt be a fényes üvegű autómosó elé. Több koszos kocsi volt előtte. A nap fénylett, de alig, amúgy vízkeresztesen. „Vízkereszt vagy amit akartok”. Ez a tömény érzete volt Jezovicsnak, állott a szájában, mint a rossz pálinka bűze. „Ne undorodj, ne undorodj, itt élned, halnod kell”, s akárhogy akarta kihúzni magát a téli ülésen, csaknem elfeküdt, mint a döglődő madár.

– Mindig olyankor jön, Jezovics úr, amikor sokat kell várni – hajolt be jégoldósan homályos ablakán az a kefehajú fiatal fiú, aki olyan udvarias volt vele, hogy azonnal földerült. Van itt egy kis fiatalság – erre gondolt.

– Olvasom ezt az új lapot – vetette oda Jezovics, s fölmutatta a három hónapja friss újságot. – Talán lesz belőle valami. S elütöm az időt – de már nyújtotta is kifelé a kulcsát, hogy a csomagtartóból a fiú kihalássza a plusz rongyokat, melyekkel tükörfényesre törölheti puhán az üveget.

– Én is ismerem – hozta vissza a kulcsot a fényes tekintetű srác, olajbarna szemén megint megcsillant a vízkereszti nap.

– Melyik mosást ajánlja?

– Egy hónapja volt itt? Kettő? Elég lesz a 499-es, samponos, külső, sima alváz, bírja még ez az autó.

– Csak én nem – rökkent szomorúan és dölyfösen Jezovics. Ez a fiú, amilyen tök-fiatal, ahogyan a gimnazisták mondanák, még megéri Magyarország boldogulását, mondjuk kétezer-negyvenben. Mi meg addig elolvassuk ezt az új lapot. De már intettek is, be kellett gördülnie az óvatos szőrhengerek közé, s a párafelhőben, mintha csak gőzfürdőben lenne, már mosdott is a kocsi. Élvezte, nagyon kevésszer alfázott, itt most elengedte magát, mintha őt mosnák. Tisztára.

A legélvezetesebb az volt, hogy úgy tetszett, mintha előre-hátra menne az autó – állóhelyében. Surrogtak mellette a szőrforgók előre-hátra, ő meg utazott. Fejében gyerektérkép jelent meg, sajnosan, szép Nagy-Magyarország. Fönn az a behorpadás, amit úgy szeretett rajzolni a Tátra fölött, alul balra meg a kitüremkedő Fiume a tengerparttal, ahol állítólag lelencesen Csermanek János született, hogy majd harminc éven át vezesse az immár Kis-Magyarországot – a túlélő semmibe. Szép, színes térkép volt, valószínűleg valaha a hazája. Aztán gyorsan belekapott az új újságba, futotta a híreket.

Az élénk fiú már törölte is a permetes ablakokat. Villogtak a kezei. Fitymálva nézett az újságra, Jezovics kiszólt.

– Hír. Mindegy, milyen, csak ne gondolkodjunk.

– Nem így van, mester. A hazug hír nem hír. De ezek még csak nem is hazug hírek. Féligazak, mester. – A rongy villámgyorsan járt az ablakokon. – Minden így megy. Erőltetetten. Ez az ő farsangjuk is. Hallgassa a rádiót. Mű-nők nevetnek és harsánykodnak a tévetegen éhező hallgatóval. Nyomják a pesties kabarét, a nép meg kényszeredetten röhög. Kilóg a lóláb. Az utcára. A riporter szóhoz sem engedi a nyögő polgárt, beleneveti az arcába a farsangot.

– Menteni akarják a menthetőt. Élni kell, nem?

– Uram, nem kell élni. Ez a tévedés. Ön ezt jobban tudja, nem akarom én kioktatni. A méltóság vész el, az ember méltósága.

– Itthagyom a rongyokat, ha tudja használni.

– Köszönöm, jól jön. Jégre fagy a kezem a szarvasbőrutánzattal. Ez nem olyan piszok hideg. És nem foszlik. Nem mai rongy, igaz?

– Nem fogja elhinni, mik ezek. Adok egy ötezrest, ha kitalálja.

– Uram… Mi lenne ez? Puha. Dédelgető. Még nem is rongy, pedig ugyancsak idős. Nem foszlik. – A fiú behuncutkodta az arcát az üveg tárgyalórésén. – Ahogy én a mestert ismerem… – ő maga is nevetett – vidéki darabok… tornácos ház, pincegádor…

– Jó, hogy nem azt mondja, malomalja, fokos…

– Ady odasózott, igen, ő még odasózott… Tehát? Igazam van? Megkapom azt a téglaszínű Széchenyit az Akadémiával? De nem a Magyarral! Az eredetivel! Mester, ezek finom alsószoknyák voltak, magam is a nagyanyámnál töltöttem a nyarakat.

– Téved. Így csak a szomorú százas borravalót kapja. Pelenkák, gyermekem, negyvenéves pelenkák a lányaimtól. A padláson találtam őket. Tart ez az anyag.

– Nyert a mester. Ilyenre kéne nyomtatni az újságot. Egyértelműen. Ennek az új lapnak is mi a baja? Maga is látja… Felemás. Ilyen is akar lenni, meg olyan is. Kicsit bátor, csöppet gyáva. Kimondani valamit és a másik oldalon ellensúlyozni valami nyalintással. Nincs karaktere. Sírni, aztán röhinteni egyet – jön a farsang. Állandó Vízkereszt, vagy amit nem akartok. Porhintés. Elmismásolni. Jellemhiány? Nem lehet jellemhiányosan élni évtizedeken át. Vitaminbetegség, legyöngül a szervezet.

Jezovics elrepült a piros kocsival, fényesen. A fiú integetett a rongyokkal, kedvesen. – De ez a pelenka még tart! Nevetett.

Jezo egy kicsit boldog volt. Milyen értelmes srác, itt ebben a nyomorult autómosóban. Az autó meg ragyogott.

Egy hét múlva Jezo felesége finnyáskodva ült be a köd-koszos, mocsok-fáradt magyar autóba. – Te, ez ugyanolyan piszoktömeg, mint volt. És mi van ide ragasztva a csomagtartó fedelének aljára?

Nézték. Kis, házi nyomdával készített matrica volt, félbevágott országgal, körbe írva: „Gyáva népnek nincs hazája!”

– Mondd meg, a kis furfangos fiú!

Jezovics nemsokára újból mosatni ment. Kereste a fiút.

Elhelyezték.