Brokkolileves

Kishonti magyar volt. Őrületesen magyar. Van ilyen. Kívül hordja a szívét, de azért rendes ember. Másutt ez dicsőség. Itt kissé röstelleni illik. Ő nem röstellette.

Most is ott őrjöngött Jezovics előtt, akit túl békés természetűnek ítélt a zivataros napokban.

– Most itt van a Média-törvény, a Média-bizottság, a Média-kuratórium, nyilván hamarosan Média-bocicsokoládét is fognak árulni valóban ökör-formába öntve azoknak az ökröknek a tiszteletére, akik bármit elhisznek a konszenzusos Média-vezetésből. Te nem tapasztalod azt, hogy ugyanaz a blokk tartja kezében például a rádió kultúráját?

– Milyen blokk? – kérdezte álmatagon Jezovics.

– Jaj, Jezó, ne játszd meg magad! Te hogy gondolod?

– Magam úgy gondolom, most majd, hiszen tisztességes vezetőket választottak például Hajdu meg Juhász Judit személyében, kiegyensúlyozódik a kultúrműsor. Nem lehet örök ellentétben élni. Azonkívül, minden igazi nagystílű rádió – Amerikától Angliáig – úgy tud kultúrkodni és objektiválni, ha mindkét felet, vagy esetleg hármat is, meghallgat, szerepeltet. Amerikában nem létezik olyan liberál műsor, melyre ne válaszolna valamilyen konzervatív. Nem létezik olyan komoly kulturális állásfoglalás, melyet aznap vagy másnap a másik fél meg ne válaszolna. Remélem, itt is így lesz. Békepárti vagyok. Nem beszélve arról, hogy mindkét táborban vannak fontos emberek. Gondolj vissza a 67-es kiegyezés utáni polgárfejlődésre. Ha akkor csupán az úgynevezett magyar fél, honmagyar ügyködött volna, milyen pezsgéstől estünk volna el mindnyájan! Jó lenne egy jó-liberál és jó-konzi összefogás!

– Azt hiszem, ez a békebarátság az agyadra megy. Te valahol Radnóti korában és neokatolikus szellemében élsz! Hol vagyunk már ettől? Bármily furcsa, amíg a magyaros tekintetű és bajszú Aczél György ügyes kézzel igazgatta azt a vasfedőt, amely alatt a magyar értelmiség az ötvenhat utáni lemészároló megtorlás után fortyogott, eleinte halkan, majd hangosabban böffenve a levesben, addig aránylag tisztesebb versenyben úszkáltak együtt a különböző húsdarabok ebben a bizonnyal magyar gulyáslevesben. Levették a fedőt. És kiugráltak a húsok a fazékból egyenesen bele a rádió brokkoli krémlevesébe. Vagy te nem hallod?

– Mit? A fortyogást? Kétségtelen, a rádió kultúrműsora igencsak brokkoliízű. Lila leves, na ja. Most talán ez a kultúrdivat a leveskészítésben. Világszerte.

– A világ mindig brokkoliban utazott. Mert a világ nemzetközi. Ez természetes. De a rádiók mindenütt egyenként honi ízeket is kevernek a lébe. Édes Jezóm, ne nevettesd ki magad. Te hiába kapálódzol, hogyan legyünk jóba, csináljunk közös műsorokat. Ők nem hajlandók erre. Mindent maguknak akarnak happolni. Kritikátlanul, szemtelenül. Nincs az a kis kultúr-reflexió, melyben elő ne bukkanna egy kis brokkoli. A brokkoli jó leves. De mindig! Minden irodalmi műsort a brokkolisták csinálnak. A múltkoriban kértem, legyen egyszer Sinka-műsor, legyen egyszer ember-műsor. Meglesz, mondták, azóta is ugyanaz a fő-brokkoli és al-brokkoli levesel. Hogy van ez? Mindig így van, kedves Jezóm. Nem merem Szabó Dezsőt idézni, mert az külön bűnténynek számít. Nagy marha volt, az biztos, de micsoda méretű marha! Gondolkodó marha. Ezt írta élete végén: „Miért ütötte meg minden emberi, minden igazságérzésemet a tizenkilencedik század második felében uralkodóvá züllött liberálizmus? Mert azon a címen, hogy küzd az intolerancia ellen, a legvakabb eldühüléssel, a leggyilkosabb intoleránciával igyekezett elpusztítani mindent, ami a maga uralkodó érdekeinek nem felelt meg… hatalmi és érdekcsoportok gyilkos tankjává lett, mellyel éppoly abszolút kegyetlenséggel vágták a saját imperiálizmusuk útját, mint Dzsingiszkán a magáét…”

– Na, nem olyan vadak ezek a brokkolisták…

– Nem. Ez igaz. Levesben utaznak. Finom ízek, enyhe méreg. Hogyan van az, hogy például a vasárnapi leveleket, melyekre, azt hiszem, százezrek vártak, olyan könnyedén és fű alatt megszüntették, hogy remek írókat leradírozzanak a palettáról? Hogyan van az, hogy csak brokkolista irodalmi műsor jöhet létre, itt fölbukkan egyik, ott fölbukkan a másik, mindig ugyanazok? Egyik beszélget, másik fölolvas, harmadik kritikát mond, negyedik novellázik. Mindenki tudja. Az egész rádió tudja. Az egész ország. Az egész ORTT. Az egész kuratórium. Az egész Hajdu István. Az egész Juhász Judit. Minden valamire való magyar állampolgár tudja, kilóg a lóláb az utcára. Átlépnek a lólábon. Keresztülbukik már mindenki és beesik a brokkolilevesbe, lila lébe mártózik az egész népköztársaság. A legelemibb demokratikus recepteket nem tartják meg, a szégyenérzet minimuma sem működik bennük. A gulyások lehorgasztott fejjel kúsznak a nyomott folyosókon, mintha meg lennének félemlítve! Mitől? Létrejött a nagybüdös médiatörvény. Ennyit ér? A Pagodában nyakig áll a brokkoligőz, a falakon lila párák rajzolódnak ki, még a gyermekekről szóló levesekben is brokkoliszálak úszkálnak. A gulyásosok folyton mentegetőznek, bocsánat, hogy élünk, már nem főzünk semmit, ne tessék aggódni, már a nyereg alatt puhított húsunkat esszük, amit évezredek óta őrizünk, por-alakban még van néhány dugott tárogató belsejében, már meg se merjük kísérteni vele az ezredéves szájakat. Ezt eltűrik az objektív vezetők? Az emberek csöndes otthonaikban öklendeznek a brokkoliszagtól, olyan hányingerem van ettől a szabad levestől, hogy alig tudom visszafogni magamat, ki ne dobjam a taccsot a brokkoli gondolatától…

– Ejnye. Én gyermekkoromban csukamájolajtól öklendeztem, és megvagyok.