Ballagás

A lány gyönyörű volt. Nyaka szép szirtjéig érő aranybarna apródhaj, nyaka nyírfa-héj, csuklója virág. Mintha sötétkék, hosszú, finoman kihajló nyakkal zárt ruhában álldogált volna a titokzatos épület udvarán.

Az ember – az öregember – nyűtten, mégis frissen ült piros Szuzukijának mély kagylójában. Megrázta fejét, hogy körülnézzen a májusi kezdődő napfény pillanatnyilag élvezetes krémjével bekent Budapest híres-nevezetes Andrássy útján, ahol halkan száguldott, mint egy mesében.

Mese volt az egész. Mese a lány, az épület, a sugárút. Hiszen az ember fáratag volt, újabban éjszakai álmait ellopták a karcsú kínok a derekában, a tőr-döfölő nyilallások a gerinc húrja mentén, no és ellopták persze az egész értelmetlenségének ködös képzetei. Most mégis kihúzta magát, kedélyesen fütyörészett, mint Ady káromkodó poétája a Hortobágyról, „kínzottja sok-sok méla vágynak”, ki „a piszkos, gatyás, bamba” társakra és magára a csordára nézvést „elfelejtette rögtön a nótát.” Nos, így vezette az öregember a kocsiját a titokzatos épület felé, mégis maga elé mormolászott két bágyatag sorocskát: „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni, / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni.” S mintha filozófiát talált volna faragványaiban.

Reggel. Éles levegő. Bátyja jutott eszébe, aki egész életében katonásan kelt – katona lévén is – mint civil is, mint kőbányász, mint angyalhaj-ügynök, mint üldözött honfi, korán kelt ő is csakúgy, mint a mesében, amíg csak meg nem holt. Most ő is azt érezte, parancsra keresi azt a lányt.

A titokzatos épület öt emeletével iskolává állt össze a továbbiak során, a folyosók felől hatalmas, belső, udvarra néző ablakait négyzetes üvegrekeszek borították.

Az ember körbebolyongta a Hunyadi tér szombati hacacáréját, piros kocsijával – nem lehetett parkolni. Végezetül egy cigányos mellékutcában kikászálódott a mély ülésből, sárga bilincsét gondosan rákulcsolta behúzott kézifékjére, s kezében a virágcsokorral megindult keresni a lányt. Mit virágcsokor? A zöld papírgirlandok közé arany bonbonokat pettyeztek, olyan volt, mint egy virág-ékszer, de ezt kérte tőle a lány…

aki várta az épületben. Ki ez a lány? Az ember olyan volt, mint a szerelmes, aki keresi titokzatos társát. Fölívelő nyak, sötétkék ruha, virág-csukló. Annyit tudott róla, olyan az arca kissé, mint Csinszkáé, aki szintén ebben az épületben járta egyik gimnáziumi osztályát. Az ember, kezében a bohócosan földíszített papírgirlandos csokorral támolygott és kereste az ő kis Csinszkáját. Az emberek elsodorták, ki-ki a maga lányát űzte polgárian kiglancolt ruhájában, ötezer forintos malomkerék nagyságú bokrétájával. Kattogtak a fényképezőgépek, a videokészülékek azt hitték, megörökíthetik a halhatatlanságot a májusi délelőtt napremegésében.

Már zengett a dal. A dal, a régi, az örökké megható, hogy „Elmegyek, elmegyek…” S szememből a könny kicsordul. Na, még csak az kéne, gondolta a zöld girlandos ember, de már fölharsant a „Gaudeámus igitur…”, amíg fiatalok vagyunk. Megreszketett az iskola nagy ablakokkal rekeszelt nyílt folyosója, az öregember szülőről szülőre vergődött és sodródott a napos falak közt.

Sehol a lány.

Eszébe jutott sok-sok év. A lány születése óta. A lány ott guggolt a balatoni kis ház lépcsőjén, magába vetve, mint minden emberi lény, és kivetve a világűrbe, mint régi-kori űrhajós, akinek be kell járnia a maga pályáját, hogy megértse, miért lett a világra. Kitalált magának egy pótembert, mert testvére nem volt. Ezzel a pótemberrel diskurált és élt éveken át.

Kudinak hívták a pótembert, aztán idővel egy kissé ez a pótember maga lett Jezovics. A leány belekapaszkodott? Mindenesetre most száguldva kereste a szülők forgatagában. Hol van ez a kis új Csinszka a maga apródhajával, fölmagasló nyírfa-nyakával?

Jezovics verejtékezett. Ment. Nem találta. Talán nincs is meg sehol, talán nem is ebbe az iskolába jár. Kit keresett Jezovics? Az ő maga kis Csinszkáját, a szerelmét, a gyereket? Kit keresett? Talán föl sem ismeri, ha arra kerül a sor?

Állt Jezovics az egyik folyosói rekeszablakban, a napsütötte udvar fölött, és akkor fölbukkant a fej. Az aranybarna haj, a lány selymes illata fölért egészen a második emeletre. Rohant le megint a tömegen át, tülekedett – akkor már elkezdődött az ünnepély, szállt a Himnusz gépzene hangja, mert a kétezer ember közül senki, egyetlenegy ember nem énekelte, hiszen Magyarországon ez így van rendjén – de Jezovics rohant, és végül is fölismerte a lányt: Ez ő.

Odasodródott mellé, nyújtotta keservesen az arany bonbonokkal bohócosan díszített zöld girland-csokrot, a lány megfogta a csuklóját, s odahajolt a füléhez: „Úgy örülök, hogy eljöttél.”

Ő meg mormolászott: Megvan. „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni. / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni. / így vagyunk mindenféle / különleges paranccsal, / életünk megtelik majd / békével és naranccsal.”