A veréb

Jezovics a cipőjét nézte a Hősök Napján. Vagyis az apja cipőjét. Ilyen betétes, antilop-színű cipője volt az apjának, míg el nem vitték Oroszországba – alias Szovjetunióba.

Mert volt Szovjetunió. Annak idején, Jezovics gyerek- és ifjúkorában, sőt öregkorára is megmaradt, amíg csak Ronald Reagen a nagy cowboy be nem jelentette, hogy a kommunizmus a történelem szemétdombjára került. Sic. Et sic transit gloria mundi – kis labdacsokat lehetne égetni emlékére, ahogy az új pápák római körbekocsikázásakor égetnek, mondván: „így múlik el a világ dicsősége.”

Most a magyar katonahősök(?), emberhősök(?) emlékére lobogtak a lángok az Ismeretlen Katona márványlapja előtt a Hősök terén. Szállt a szél, lobogott a nap, mint fényes zászló, nem a fényes szelek, hanem a szomorú történelem napjaiból, midőn a sok világháború, ötvenhat, negyvennyolc és sok kivégzési dátum zugából előtört az emlékezés napsugara és bősz szele.

Jezovics szégyellte magát. Mafla tulajdonság, saját fajtánkat szégyelleni, de úgy volt vele, olyan tulajdonság egy nemzet tagjának lenni, amit az ember belül rejteget szíve belsejében.

Most koszorúzni hívták meg eme díszes és magányos napra, s eszébe jutott minden, ami múltja lehetett. Mindenekelőtt apja, akinek antilopos cipőjére emlékeztető lábbelijét idézte Schéner Mihály nagyfestő Jezovics lefestett taposójában, csakúgy, mint azt a magas szárú, vaskapcsos bakancsot, amit apja százszor is megsarkalt valami orosz autógumival, hogy hazatérjen Ukrajna hómezős fogságaiból.

Meg főleg bátyja jutott eszébe, aki tisztként végzett – magával az életével is –, hiszen soha nem tudott igazándiból elhelyezkedni csak angyalhaj-ügynöknek, kőbányásznak, vasesztergályosnak a – haza miatt.

De nem is kellett gondolnia semmit, mert már szóltak a lassúgyász-zenés trombiták, fúvósok, peregtek sziszegve a dobok. Menni kellett – két katona vitte a Magyar Írók Egyesülete fekete szalagos, nemzetiszínű zsinórral átcsavart koszorúját, s ő lépkedett, ügyetlenül a nyomukba, hogy meghajtsa fejét a márványlap előtt.

Emlékezetébe ugrott az a Szombat-i cikk, amit nemrég olvasott egy huszonkilences lapban, hogy kifogásolták, miért keresztet illesztettek a márványtáblára – a más vallásúak –, írták, például zsidók, mohamedánok nem tudnak rendesen emlékezni a kereszt lábánál. Hamar leintették ama okvetetlenkedő újságírót – 1929-ben – s megnyugtatták a szerkesztők, nyugodtan emlékezzék hősi halottaira akár a kereszt előtt is – míglen kiderült, hogy ama keresztforma a tihanyi királysír kereszt alakú kardmarkolata volt – csupán.

Egy föltartott fejű veréb ugrált a dísz-század sora előtt, olyan élénken és olyan szemtelenül, hogy neki aztán fújhatták a Himnuszt vagy Szózatot, ő csak nagy tánclépésekkel-ugrásokkal szökellt a világos nyári ruhás hölgy tűsarkú fekete cipellője – mint nyári osztályvezető ő képviselte a miniszterelnököt a nagy, hős napon – s Jezovics apjára emlékeztető antilop színű betétesen ómódi lábbelije előtt.

– Milyen kevesen vagyunk – szólalt meg Jezovics mellett egy fémbotos, sánta frontharcos, aki a legtovább bicegett a két katona után a csöpp koszorúja nyomában. – Ezeren? S kik vánszorognak itt a neves egyesületek sorában? Mintha sunyítanának, nem?

Jezovics körbenézett – nem szokott egyesületesdit játszani – s figyelte a régi, naftalinból elővett, de elegáns régi egyenruhákat, a ma is parádésan léptető tisztek kihúzott derekát, a fehér pamutkesztyűk és fekete bőrkesztyűk ideges markolászását, az új egyenruhákba bújtatott, régiesre szabott tiszteket – a kicsiny pompát. – Magyarország nem akart egybeállni. Volt sír, volt panoráma, volt dobpergés, koszorú – Magyarország nem volt.

– Hanem lesz – mintha csak a gondolatait akarta volna befejezni a mellette ferdére dőlt frontharcos. – Lehet, hogy most nincs. Nem is lehet. Nézze: hol a tévé, hol egy mikrofon, egyetlen médiás? Szegény kopott fotósaink szaladgálnak, hogy elkapjanak egy-egy feszült egyenruhát. Hol a köztársasági elnök? A (hon)védelmi miniszter? Az állam mellékfigurái bolyonganak nagy keservesen ide-oda. Nézze azt a nőt! Nőt, ide! Kivágott nyári fruska-ruhában? El tudja képzelni, ha történetesen…

– El – fojtotta a frontharcosba a szót Jezovics. – Mindent el tudok képzelni. A magunk örökös nyavalygását is. Hogy senkik vagyunk, semmik vagyunk, semmik leszünk. A Querela Hungariae-t 1526 óta. A pusztulás dalát hallotta a Himnuszban…

– Azóta, igen. – Mintha megint meghallotta volna belső hangját a frontharcos. Később az osztrák, később a német, aztán az orosz. Negyvenöt után pedig egyenesen visszairtottak minket, mint a gallyat, amit vissza kell vágni, tövig metszeni. Mint egy lábat. Itt, e! – emelte falábát.

Jezovics az apjára gondolt, nemcsak az antilop-betétes karcsú cipőre, hanem a tízezer kilométeres bakancsra. „A futásomat megfutottam…” Itt kell állni. Látta apja szép fejét, ahogy leszállt a Keletiben fölpüffedve a kásától. Mosolygott.

A veréb hetykén emelte a fejét, megint elugrált a díszszázad előtt – két fiatalt már kitámogattak hullasápadtan –, a veréb ugrált. A veréb mindig ugrál. Eltipegett a márványlapig, s odapöttyentett – a pálmaágra, ami a régi kereszt helyett volt vésve – aztán elrugaszkodott s elrepült Árpád bronzlova nyaka mellett. Kissé pimaszul.