Festett oroszlán

Mi, valóságos és felséges gyurkovicsok, keletkeztünk mélyen az időben Ádám előtt – ahogy Jack London mondaná, az ősmakogó korban, s Isten, ki elég közeli rokonunknak számított, feltehetően nagyon kis lukon lehelte belénk a lelkünket, hogy sűrű legyen, ugyanakkor könnyed. Igen nagy lélegzetet vett és olyan erővel fújt, hogy hallatszott a sípolás és Isten tüdejének zökkenése, egyes történelem előtti neanderek falikarca szerint emiatt e tájban huzamos fejfájással küszködött. A bukó angyalok méltatlankodva fordították félre fejüket a jázminoktól. Nyíl-emberek lettünk, a legtöbb Gyurkovics decemberben született, midőn a robusztus Kentaur nyíllal nő a lapba, akarom mondani, nyíllal lő a Napba.

Hatalmasak lettünk és szerények. Eme területen, mit közönségesen a Nagy-Magyar-Marhabirodalomnak neveztek a szörnyűséges Habsburgok, mivel kezdeteiktől innen származtatták már-már sötétbarna leveseikbe a cupákoktól lógó lábszárat és széles csontú szegyet, a törökök nyomorult kiűzése után, 1668-ban a felvidéki Nyitrás Ivanócz és Kistankócz mellől horvát határvidékre települt gyurkovicsoknak a marhahúsevő Habsburgok első, azaz római számmal II. Lipótja ilyen iratot nyújtott át egy csöpp faluszélen: „Mi, Lipót, Isten kegyelméből mindig felséges (lám, ő is?), választott római Császár, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, Ausztria főhercege, Burgundia, Brabant, Stájerország, Karintia, Krajna hercege, Morva ország őrgrófja, Luxemburg, Felső- és Alsószilézia, Württemberg hercege, Svábország hercege, Habsburg, Tirol, Kyburg, Ferretum és Görz grófja, Elzász tartomány-grófja, a Szent római Birodalom supra Anasum, őrgrófja, Burgau, a két Lausitz, a vendvidék, Portus Naonis, és Salzburg ura… nevezett Kissztankóczy másként Gyurkovich Andrást… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességéből és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…”

Imígy és királyom szerint – területileg és országilag legalábbis – volnék vagy lehetnék kissé római, német, magyar, cseh, dalmát, horvát, szlavón, szerb, akár lodomér, kun vagy bulgár, burgund vagy osztrák, brabant vagy morva, magam mégis a magyarság mellett döntöttem festett címerünk szétterpesztett hátsó lábain álló, tátott szájú, vörös nyelvét kiöltő, egész alakban ábrázolt természetes oroszlán szerint, ki jobbjában kivont szablyát lenget a pajzs széle felé, arra gondolván, hogy ilyes bátor oroszlán leginkább mégis magyar lehet, nem beszélve arról, hogy e nemes levél alákanyarítói közt büszkén olvashatandom gróf Zrínyi Miklós nevét is mint magyarét, aki horvát.

Eme történelmi idők után – Krúdynál olvasni! – ki a legszebben író, legbarnább bajszú, legbarnább szemű tollfuttató volt e tájon: maga Gyurkovics Ferenc bukkan elő, aki Martinovicséknak a francia forradalom kiskátéját szállított volt, s állítólagosan csak azért nem kereshetem csontjai emlékét a Vérmező véres füvei közt, mert már a nyakazás előtt – magától – meghalt.

Családi hősként emlegetjük persze Gyurkovics Máté honvédtiszt rangú illetőt – dédnagybátyám ő –, aki Petőfivel, Rottenbillerrel, Vasvárival és a többiekkel a Hadtörténeti Múzeum iratán – olvashatóan – aláírta a tizenkét pontot. Az ő testvére volt dédapám, Gyurkovics Károly lexikonszerűen is hivatásos biedermayer portréfestő, innentől szerethette talán annyira a magyar arcokat, noha ő maga a kor kívánalma szerint inkább piros pufók osztrákokat festett. Ajaj. Nagyapám amatőrmód szobrászkodott, a festészeti szenvedély később dr. Gyurkovics Tibor – nagybátyám és keresztapám – ereiben tört föl újólag, az ő magánmúzeumukban, mely százhatvan darabos gyűjtemény mai napság a mosonmagyaróvári „Gyurkovics Múzeumban” látható – gyerekkoromtól élvezhettem oly festőket, mint Aba-Novák, Rippl-Rónay, Vaszary, Mednyánszky, Munkácsy, Benczúr, Csók és a többiek – igazi magyar színeket, hiszen ő csak magyar festőket gyűjtött.

Így lettem magyar s főként apámnak köszönhetően, aki szellemi magatartásával anyanyelvemmé tette a magyarságot, ki is szülővároskám, Rákosfalva – akkoriban Budapest kertvárosa, afféle unokaöccse – első embere volt mint úgynevezett törvényhatósági bizottsági tag, a Székesfőváros és az ország legnagyobb Kenyérgyárának az igazgatója, szárnyaló beszédű szónok, életem arany szájú szent Jánosa, ki az első világháborús honvéd emlékmű lecsukló zászlója bronzszobra előtt fényes fekete hajával égig lobogva öntötte a magyar hitű lelket Rákosfalva gyerekesen és tisztán demokrata – majorostól ügyvédig és kertésztől órásmesterig tartó lelkeibe, fújta a kis lyukon át a lelket, ahogy valószínűleg Isten is tette velünk a neanderes makogó korban.

Ily módon sohasem értettem, miért kell nekem külön is magyarnak lennem – ma sem értem egészen –, s furcsának tartottam azokat az embereket, akik az óbudai téglagyárból letört elég súlyos fél-téglával a zsebükben untalan arra vártak, hogy előragadhassák és hordókongatósan verjék vele a mellkasukat. Sajnos, ez igaz viszont, annyira elharapódzott az „anti-magyarság” divatja, mint valami érzületi posztmodern vagy ideológiai transzavantgárd, hogy űzött éjszakai óráimon magam is keresgélek valami téglaanyagot a régi rákosfalvai fészerben a régi családi ház lebontott törmelékében, mivel ha nem is saját mellemet, de mások – egyesek fejét kelletnék, lehetnék betörhetni.

Nekem sosem volt gond magyarnak lenni. Pech vagy áldás lehetett, de gond egy szál se, mondanák suhancaink. Föl sem merült bennem soha, hogy mint vízivarázsló a kertben, keressem identitásomat. Sosem rezzentem percre sem – pedig 1956-ban, november negyedikén lettem a Forradalmi Bizottság elnöke a Főiskolán –, hogy távozzam ez ország területéről, pedig már ott berregett házunk előtt – persze nem egy magas eperfa, hanem – a menekítő és minden kinccsel kínáló teherautó. Ma is irtózom az emigráns-léttől, természetesen mélyen meghajtva fejemet a hazafelé-hősies, igen kevés disszidens előtt.

Itt vagyok honn, itt az én világom – Rákosfalva a maga ősegyszerű királyválasztó rétjeivel, csöndes halú patakjával, a naiv akácok hatalmas imbolygásával vidékiesen itt fogott. No és persze mindenekelőtt és mindenekfölött az a nyelv, mely itt lobogott véres zászlóival. Bátyám, ki maga ludovikás bár avatatlan tiszt volt, és Buda ostrománál megsebesült (nem 1686-ban, hanem 1945-ben, mert mi még ostromnak és nem felszabadulásnak éreztük a híres szovjet csapatok szabadságtipró bejövetelét), gyerekkoromban kezembe adta Ady, Tóth Árpád, Juhász (már akkor és ő) József Attila verseit, s azótától nekem ez volt a főmagyarság, ez a nyelv, ez az egyetlen igazi beszéd, s azt álmodom éjszakánként, hogy én is a fentiekhez tartozom.

Mámoros Isten! – riadok föl verejtékezve aztán – micsoda irtózat, de micsoda öröm magyarnak lenni! Ennek a nyomorult kárpátos földnek egyetlen vallása. Mindig és kezdetektől fogva azt tartottam, hogy Isten gyermekei vagyunk, hiszen ő volt a fő-lehelő, és talán nem is a magyar földbe, hanem szippantásába térünk majd vissza. És Jézus Krisztus nagyobb király, mint Szent László. Az egyetemes ember Jézus magasáig lobog és nem a piros-fehér-zöld zászló országházáig. Beckett Sámuel éppúgy rokonom, mint Vörösmarty Mihály. Szerető szenvedéllyel ölelem magamhoz a néger négereket vagy az ázsiai gésákat. Mégis úgy látom, hogy ennek a népnek a nemzet a vallása, különben megdöglik.

Kik az én mestereim, nemtőim?

Az anyám.

Példázza, mit példáz, mit példáz? Az ember maga csinálja magát. Mesterei önlelkéből fakadnak. Biológiai lénynek tartom az embert és nem társadalminak. Persze, gondolat-társai az ő szűr-lelkét kicifrázzák. Kamaszéletét nagy lelkek vezérlik. Villonok, József Attilák, Weöresök. Vén Adyk, vénséges Vörösmartyk. Hemingway-k, Faulknerek, Mauriacok, Dosztojevszkik. Merő Tolsztojok, lassú Csehovok. Szabó Lőrinces koponyafejek. Sinkás ferde homlokú birka-látnokok, zongora-ujjú Rilkék. Ópium-szivar szívű Baudelaire-ek. Hullámos hajú, alkoholista Poe-k, kik ölnek is, ha kell, nőt. Szűz szeretőket budai borok és mondatok kacskaringóiba áztatott Krúdyk, kikkel élőben sem lehetett egy irodalmi mondatot váltani. Rákban mosolygó, villogó Kosztolányi, fürdős Csáth. Lassú Steinbeck, izgága Salinger. Lehet olvasni, falni, beélni, belélegezni, mint asztma elleni gyógyfürdőben a sós párát. Köhögni, fulladozni tőlük. Fölemelkedni a plafonig.

De élőben?

Engem egy telefonbeszélgetésben Weöres Sándor ütött költővé, elmondatott egy verset, majd vékony hangon azt mondta: „Jó. Jöhet.” Mentem is. Szerettem. De tanulni tőle? Bárkitől? Erre nem voltam alkalmas.

„Magamban bíztam eleitől fogva.” Tudom, hogy igen nagyképűen hangzik, de én nem tanulgatni akartam valakiktől, hanem kibomlani, helyesebben megbomlani. Megőrülni.

Tudtam, oly agyberendezésem, illogikám, látásom van, amilyen nincs másnak. Így születtem, át az anyámon. Nem is lettem költő. Bakugrásait, bakugrásaimat magam sem értem. Ez nem irodalmi költő, ez valamilyen fenomén, létezése burkában és tragédiájában, „Úgy fájok önmagamnak/és az anyámnak is…” (Születés)

Ezt a fenomént, ezt a fájdalmat senki segítségével ledolgozni nem tudom. Ebben csak anyám a társam. „Anyám, császárnőm, istenem.”

Az ő alapanyagával. Mint aki maga betegsége, csak saját szérumával gyógyítható.

Az ő apja az én nagyapám. Poroszországból jött be, őrületes energiáival tizenhét év alatt milliomosságig víve kegyetlen természetét. Körülnézett családján s mondá: „Mein Tiergarten.” Mint Magyarországon élő porosz?

Ez az én soknemzetiségű identitásom. Az én magántörténelmem. Az anyámé.

Nincs senki másom ezen a világon.