Esküvő

– Hol a boldogság mostanában? – nézett körül az ország miniszterelnöke a Bazilikában. – Hoppá! Megvan, siklott rá tekintete a krisztusi korú, szabadnyakú, erősen fölnyírt főhercegi főre s régi vastag Habsburg-ajakra, mely – a magyar nép szokása szerint magyar esküvel erősítette meg enyhén tikkelő újdonatúj szintén főhercegi feleségét, ne féljen, nem jön az ávó. Ezek nem ugyanazok a matyarok, ezek szociáldemokrata matyarok.

Eilika, az erős állberendezésű ara szendén nem nyugodott meg, tovább tikkelt, idegeskedett. Gyerekkorában – állítólag – igen sokat látta Kádár Jánost kitikkelni népe felé, titokzatos kontaktust teremtve, hogy „majd lesz keményebb valutánk… is”. A nép visszahunyorított, szerette Kádárt, a zakó-rángató bizalmaskodást, „hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.” S emlékezett Kádár minden május elsejei kinyilatkoztatására matyarországi arisztokratái számára: „Földet vissza nem adunk – még a matyar népnek…sem.” Eilika tehát félt és tovább tikkelt, hiába látta hát az ország erős kis embere, hogy boldog, nem volt az.

S a főember se volt az. Izzadt. Kezét előrefeszítve próbálta összekulcsolni, régi, harmincas évekbeli gyermeki imáira emlékezve, felesége ortodoxul kulcsolta mellére ujjait, ez furcsa lett volna párttitkárul. Végignézett a lassúdadan lépkedő arisztokratikus közönségen – hát, ide jutottunk. A jordániai király lánya – érdekes, ahogy ő visszaemlékezett, az egyszerű nép, a proletariátus között sokkal több szép leányzó volt, de még Rosztovban is azok a tatárarcú, vad szépségek. Talán annyira egymás közt házasodnak, hogy túlfinomul az arcél? Egy. Másodjára meg arra gondolt, hol itt az a különleges elegancia, amit évszázadokon át annyit emlegettek? Ő megült a maga bunkó-nyakkendőjében, könnyedén ökölre kötve, könnyedén meg nem szorítva – nem szerette a szoros nyakravalót. Nem azt kérdezte tőle a Nagy Friderikusz (az újcsászárkori Elromulusz), mit gondol, ki a legelegánsabb diplomata a magyar testületben? És ő bátran, szembenézve az átvilágító szemekkel, nyugodtan – bár kissé verejtékezve – kifejthette az ország orcája és közvéleménye előtt: engem választottak.

Harmadjára – ha belegondolok, gondolta a kormányzó fő – ezek a Habsburgok sem voltak mindig ilyen jó matyarok, nem is tudtak ennyire magyarul, s ifjúi és enyhe kezükön enyhe aradi vér tapadt – lemosandó. Lemosódott? Ne is mondják, nekem aztán ne mondják! Nem ugyanazt az eres kezet csókolgatták ezek a főmagyarok midőn igazán nagy csinnadrattával megkoronázták a másik szép templomban? Nem lett-e bölcs apájuk és falusi háziáldásokon fölszőtt jóságos bácsi a konyhájukban?

– Hideg van, a csuda vigye el ezt a jégvermet, tarthatták volna valami meleg mohamedán helyen – de aztán eszébe jutott, hogy az nem Habsburg-, hanem Horthy-unoka, s azokkal még a saját pártunkban is meggyűlik a bajunk. Ránézett hitvesére, a retikülre sandítva, nincs-e az a kazah szíverősítő laposka, de neje egy tikkelő hunyorítással leintette. Fázni kell. Bezzeg a jó, édes-raccsoló européer fütyül az etikettre, zakója alá vett egy szimpla szvettert, alig tudja összegombolni amúgy sörkímélő horpaszát. No és maga a vőlegény! Szvetterben? Van nekem félnivalóm?

Na, de mégis… Özönlenek az emberek az oltárhoz. Gyerekkoromban is volt ilyen lakoma, ha jól emlékszem. Bár apám nem engedte. Mégis, mintha mindenki engem nézne. Odamennek rengetegen. Áldoznak? Kicsit megemelkedett. Talán ha elkeveredne a násznéppel, észre se vennék, hogy ő is odajárul. Nem volna haszontalan. Az Európai Unióban biztosan jó néven vennék, no meg a NATO-ban. Mesélik, Taszáron az amerikai főtábornok is áldozott. A béke sok áldozatot kíván. Elvégre ő nem gyakorolhatja a vallását? Ma már vallásszabadság van – múltkoriban gondolta is, M.B.-t vallás- és közoktatásügyi miniszterré kellene változtatni, annyit használt mindkét ágazatnak. Ezért küzdött a párt. Melyik? Mindegyik. Most megvan. Itt a szabadság a vallásgyakorlat: nézte, hogy szívják a marxilag nevezett ópiumot komoly udvari fők és fő-nők. Ő most – hirtelen – nem szívhatná egy kicsit némi egyéb absztinencia ürügyén? Csilingeltek. Most meg… térdre ereszkedett az úri népiség, ő a fenekére csusszant, mintha térdelne, mintha ülne. Miért? Látta már az egyháznagyot is fenekezni.

Elindulván hirtelen arra gondolt, nem is tudja biztosan, melyik vallásba van bejegyezve, ha evangélikus, akkor nem is áldozhat katolice. Vagy netán… De hamar beléje szorult az indulhatnék, mert a régi belügyminiszter újdonsült emberei azért jótékonyan vigyáznak, el ne kapassa magát az Európába igyekvésben.

Amíg Eilika és György tovább tikkeltek a mindenkori nép ujjongása közepette, Walburgha grófnő kis szemen ütött murillós szőkesége (talán szigorú nevelőnőjétől kapott előzőleg egy túlméretezett taslit) megpróbálta a rózsaszirmokat a miniszterelnök nadrágjára szórni, aki a becsípődött virágocskákat lehajolva akarta kipiszkálni a hajtókából, de Györgyék háztartási alkalmazottja, Anna Mariott megelőzte és kihalászva átnyújtott néhány illatos szirmot az első embernek „für Erinnerungen”. A kackiásan és operettesen, töltött káposztaként övük mögé beszorított stüszi vadászok és Kaiser jägerek – Ottó elnyomott ásítása közben – tisztelegtek.

Szép nap volt. A televízió ezután egy cigánylakodalmat közvetített, őrjítően szép lányok ropták röppenő táncukat. Úgy látszott, boldogok.