Burkina Faso

Jezovics nem volt különösebb politikai alkat. Nem különösebben, hanem egyáltalán nem volt az. Naiv volt. Mint a falevél, mely szépen bezöldül, megsárgul, aztán lehull a földre. Leszállingózik.

Most éppen leszállingózóban volt, s miközben ereszkedett, mégis reménykedett, egy ország, egy közép-dél-kelet-európai ország jövőjében. Milyen szép, nézett körül a Dunatájon, haladva az amúgy már odafönt elterelt folyó partján, milyen szép! Folyik, halad a folyó, füzesek, őszi-télies borzongó partszakaszok.

Persze, gondolta Jezovics, még szebb lenne, ha nem terelték volna el, ha nem lopnák el fönn a vizét, energiáját, ja, de ahhoz olyan kormányzat kellene, amelyik nem engedné ellopni. A vizet. A határt. Az ökológiát.

Egyáltalán, egyszer egy olyan kormányzat kellene, amelyik, mintegy, saját. Aki kifejezetten az országért van. Az ország hasznára. A földjéért, az emberéért, a lakosáért. Mi lenne, ha egyszer saját, böcsületes kormánya lenne ezen jezovicsilag honosnak gondolt területnek?

Haladt a Duna mentén, s ezt gondolta. Egyszer! Csak egyszer! Nem lopó, nem saját zsebre dolgozó kormánya, nemzeti kormány, vagy efféle. Reménykedése szállingózó pillanatában állított be leányfalui barátjának kies házába, zsindelyesen, fa-teraszosan. Itt épültek!

Jezovics maga mint antipolitikai géniusz úgy gondolta, ha már demokrácia van, volna, lehetne, miért ne lehetne olyan egység, mint például a lengyeleknél, ahol – nagy nehezen – félresöpörték a liberálokat. Pedig ott nem is hiszteroliberálok voltak, mint Jezovics ódondász hazájában. Mi lenne, ha a hazai erők, vagy ahogy a népiek szebben mondják, a nemzeti erők győzedelmeskednének. Jezovics primitív, antipolitikus agyában úgy élt, hogy ehhez egyszerűen össze kellene fogni. Egyetlen pártot indítani a liberálbolsevikok ellenében. Akkor lenne győzelem.

Ezt akarta volna immár tizedszer kifejteni leányfalui barátainak, de ahogy belépett a ház pincézeti részébe, hol füstölgő, vadvörös és duzzatag, ófényű, gnu-szürke májas hurkák hevertek lazán a hatalmas tálakban, ahonnét maga Jezovics is markolván markolt és éve evett, későbbiekben pedig egy mesterszínész által készített kavargóan nedvdús és félvad, ős cupákoktól, lengő húsoktól hemzsegő paprikapiros káposztából merített merítvén a rosszullétig ünnepelve Jézus, sőt magának az Újesztendőnek reményteli, egységet hozó közeledtét – szóval elfeledte kifejteni a nagy evés közepette.

Igenám, de ott tartózkodott két személy. Egy magasabb s egy köpcösebb. Ezek torkuk szakadtából, oroszlánhoz sem hasonlító, inkább tevesíráshoz méltó hangon üvöltötték, hogy Burkina Faso. Ötször egymás után. Őrület! Burkina Faso! Zengett a mélypince, a lengeteg fogyasztásra kirendelt sáfránysárga traminis üvegek úgy rezegtek a földúlt rekeszekben és a fenyőfa polcokon, mint az elvesztendő választások után a honi ember nemzeti térde. Burkina Faso! Ordították. De nem egyszerűen és spanyolosan, búrosan, franciásan ejtve a Faso-t, hanem hangsúlyosan Fasszónak ordítván, ami ilyeténképpen merő magyar káromkodásnak hangzott. Burkina Fasszó!

Mielőtt Jezovics szende párja miatt szégyellősen kérte volna káromkodásuk mérséklését, tudomására hozták, hogy a két jeles, ám ordító férfiú valóban Burkina Faso közép-délafrikai nyugati ország delegáltjai, akik éppen Jezoviccsal akartak találkozni politikai tájékoztatás céljából. Ők már mindenen túlvannak, a teljes demokrácián is. Az egyikük maszi, a másikuk gurma. A kicsi a maszi, a nagy a gurma. A kis-maszi valami törzsi színész, a nagy-gurma, akit Cérnakirálynak szólítottak maguk közt, a gurmák vívómestere, aki állítólag női kötőtűkkel és hajtűkkel is legyőzte már az első világ olimpikonjait, különösen ha előtte a gur-gur mustáros mézzel kevert ősbort vette magához.

– Ide figyelj, Fassókám! Hiába spekulálsz te a nemzeti erők egységére! Nincs nemzeti vágy, csak hatalomvágy. Érted, Fassókám! Ők úgy gondolkodnak, a mérsékelten győzedelmeskedő bolsik kénytelenek lesznek valamelyik nemzeti párttal koalícióra lépni. Minden nemzeti párt erre spekulál, eszébe sincs győzni! Tudja, hogy nem tud. Eleve meg sem akarják nyerni a választást, hanem azt, hogy a győzedelmeskedő szociálok őket válasszák! Partnerül. Fassókám!

– De akkor miért mondják, hogy ők nem állnak össze a szociálokkal?

– De akkor… Nincs de akkor, Fassókám! – Megint üvöltöttek, őrületes hangerővel. – Burkina Fasszó! – Valami dél-afrikai fájdalom vegyült éles és krokodilhörgésre emlékeztető hangjukba. – „De akkor”, az az irodalomban van. Az egy irodalmi fordulat!

– De akkor…

– Nincs de akkor! Mohóság van! Benne lenni! Mindenáron! A hiszteroliberálok nem azt mondták, hogy hányingerük van a szociáloktól? Nagy Gurujuk is esküdött, hogy azokkal: soha! Négy éve kormányzanak!

– Na de… ezek nemzetiek!

– Nincs na de! Mohóság van! Enni, falni, megszerezni a hatalmat, így – Cérnakirály fölcsorgatta a falra a rakottkáposztát, onnan csurgott alá.

– Ez van! – Fölvágott a pince kemencéjére még egy véres és egy igen finom fűszerekkel kimódolt májas hurkát – szétfreccsent a kemencebúbon. – Burkina Fasszó! Mi már tudjuk! Ott is így volt! Nemzeti egység? Nemzeti pártok? Nem is akarnak győzni! Bekerülni akarnak a májas hurkába! – És azt is odakente a szép magyar falhoz.

Jezovics egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.