„Ne félj, csak higgy”

Jezovics befordult az őszbe, mint egy utcába. A kert még lombosodott, az alája ömlő Túr nagy vízivirágokat terített szét a partok mentén. A nyírségi tájat olyan finom pára vonta be, alig lehetett átnyúlni rajta, hogy megtalálható legyen a másik ember. Ezüst fátyol, mint ami eltakarja, de kiemeli az arcokat. „Most tükör által homályosan látunk…” – mondja Szent Pál, az öreg furfangos, de Jezovics öregkorára tudta, bizony így van, ahogy a nagy egyházi utazó tanítja. Nem látunk rendesen ebben az életben.

Petőfi még hetykén állott „Nyári napnak alkonyulatánál… ott, hol a kis Túr siet beléje…” a Tisza-parton s nemcsak látta, hallotta is a tündérek táncát, ahogy világszépen leírta:

 

„Szinte hallott lépteik csengése, mint parányi sarkantyúk pengése…”

 

A társaság, mellyel Jezovics Turistvánd vízimalmát nézdelte, baráti társaság volt – bármennyire hihetetlen, az ember még ötven, sőt hatvan fölött is barátokra lelhet. Jezovics rászorult a barátokra. Szeretett szeretni – szerette, ha szeretik. De ki nem? Ezért sokszor úgy járt-kelt az országban, mint egy elveszett vagy elűzött fejedelem, akinek kicsiny serege biztos támvéd az élet s természetesen, maga a halál ellen is.

Nézdelték a turistvándi malmot. A szűk és kis Túr föltorlódott a zsilipei előtt, hogy aztán nekieresztvén még mindig forgassa a két évszázados lapátokat. Az emeleten Éva röpködött örök-mozgó hajával, a víz fölé hajolva – úgy tükröződött benne, mint létünk a Szent Pál által leírt tükörben –, mindig életet lehelt a társaságba.

(Egyáltalán – társaság – van még ilyen fogalom? Múlt századi. Itt volt.)

Lebegtek a malomvíz fölött – Jóskák, Gyulák, Pálok, Andrások – (milyen egyszerű lenne, nemcsak a száműzött fejedelmet, de magát Jézus Krisztust is eljátszani eme genezárethi vízöblösödés fölött, ha volna az embernek isteni ereje, de nincsen.) – a malomaljában ott állott nézdelve a haloványan szép arcú Ildikó, életderűs Andrea és energikus Gabriella, s természetesen és mindenekfölött maga Jezovics élettáplálója és Mária Magdolnája és Mártája és életkedvese.

Lehetett volna egy őszi Szinyei-képet festeni a társaságról, ahogy lebegtek a malomárok fölött. Vert a nap. A malom sok-sok darabját kicserélgették már, mint idősödő, ám derűs hölgyét, de működött. Most is éppen a torok némi ácsolatát javították, ám a munkák elvégzése után a malom élt, és újra s újra fölzúgott benne a vízzuhatag, őrölve azt a gabonát, melyből élünk. A malmár régi bölcsességgel mutogatta és magyarázta az emberi szerkezet tökéletességét, mely a faácsolatban megnyilatkozott.

Szép volt a víz. A zöld arannyá változott a nap vibráló festéke alatt. Gyerekek ugrottak – természetesen tiltva és veszélyesen, de örök ismétlődéssel – a habzó vízbe. A kis Túr föltorlódott, hogy aztán átzuhogva a szerkezet lapátain, aláömöljön rajongó gyermekei fejére. Mint egy ifjonti keresztelőben.

Idill. Elrepült szinte a táj. Az arcokon a nap olajának melege csurgott, fölemelő áhítat – s Jezovicsot mégis valami érthetetlen nyugtalanság fogta el. Minden adva volt. Ahogy ritkán és csak az őszben szokott történni: a natura üdvössége lengte körül a kis csapatot.

Jezovics idegesen nézett körül. Mintha keresett volna valakit. Egyesével megszámlálta embertársait. Megvoltak. Itt volt az ősz. Itt volt a nap. A víz, a malom, szinte múlhatatlan pillanatai a fönnmaradásnak. Jezovics keresett valakit.

Ahogy aztán továbbmentek s eljutottak Tákosra, egy végtelenül kis templomba jutottak. A párszáz fős faluban bebújtak Isten meleg napja elől a nyikorgó, kis, évszázados másik tákolmányba – a Nyírség egyik legszebb templomocskájába. Alig férhettek ebbe a középkori építménybe vagy hatvanan-hetvenen annak idején.

A fakazettás református templomocska menedékében ügyetlenül modern módra próbáltak elhelyezkedni a társaság tagjai. Le sem térdelve – azt azért mégse –, kihúzva-hetykén – azt sem –, hanem olyan ülve-állva-fekve helyezkedtek el Isten előtt. Kissé szégyenkezve, nézegetve, mire is szolgál egyáltalán ez a csöpp menedék, mely a középkorban, a nap leszállta után az egyetlen hely volt, ahol egymáshoz bújhattak.

Az első pad mellvédjén finom kis piros hímzéssel terítő húzódott, ákombákomos, de jól kiírt felirattal: „Ne félj, csak higgy.”

És Jezovics egyszerre megértette, kit keresett. Első percre azt gondolnánk, Istent. De nem. Valaki-személyt, egy társukat, akit végül is nem tudtak elhozni a kirándulásra.

Talán maga a felséges és teljességgel érthetetlen Úr úgy gondolja, nem lehet Őt megtapintani. Megtalálni úgy, ahogy azt mindenki szeretné, hogy „látva-lásson”. Csak úgy, „tükör által-homályosan”. A másik emberben van egy csöppnyi Isten. Egy löttyenet. Egy kávéskanálnyi.

Jezovics kis társukra gondolt, akit éppen a kórházban ápoltak. Aki hiányzott az ősz fény-pöttyei közül. Törékeny társ, akit a tákosi templom üzenetére bíztak.