Numen adest

A tó felszíne olyan volt, mint a fémlemez. Egyébként Tótiban nemcsak egy, hanem két tó volt, egyik barnás-algás, másik, a fémes felszínű, zöld. Mélyzöld. Áthatolhatatlan, titokzatos, de főleg szép.

A szoros völgykatlanban nagy termetű fák vették körül a tavat, hol elállingva tőle, hol – a füzek – belelógatva hatalmas hajukat, hogy napverte árnyékuk vetült a vízre. Nem ringott az árnyékos haj, mert a tavon egyetlen fodor nem játszott, a fémlemez gyűretlen volt.

Eme titokzatos tó fölött úgy építették a szállót, mint hatalmas hajót, mely a semmibe tart. Bődületes központi tornyával a puszta földön úszott, rekeszesen épült emeleteivel talán a Titanicot idézte volna, ha nem állott volna a parton és nem magyar parton állott volna.

Jezovicsnak magának is – a lélegzetelállító szépség ellenére – ilyen „semmi”-érzése volt: afféle nihil. Aztán, ahogy bebolyongta a fönti teniszpálya körüli, még igen üde szeptember végi mezőt s nyögő testével összeszedte a csöpp fejű és csöpp termetű virágokat – kékeket, lilákat –

 

„kikericsek virítnak kékek és lilák álmos szemed olyan mint itt ez a virág mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt s szemedtől életem lassan megmérgeződik.”

 

– Gy. – kinek életét köszönhette tíz esztendeje folyamatosan – égőkék szemére gondolva, izzadt kezében összesodorva a lenyakazott kis virágait, hirtelen futni kezdett a szobába, hogy átnyújtsa nyomorú csokrát.

– Érzed?

– Érzem én, de mi ebben a különös? Mi van a kezedben?

– Ez a vacak csokor – a vén Jezovics nyirkos ujjai közül kipergette Gy. égőkék szeme elé a kis szálakat, s hogy élét vegye az ősz eleji ajándéknak, ügyetlenül táncra-versre perdült:

 

Életemben sose szedtem senkinek se virágot, most a lengyeltóti dombon csak utánad kiáltok, fogadd el a két kezemből – meggörnyedő este lett – virágodért földig hajló, téged tartó testemet.

 

Hallgattak. Az Égőkék is szégyenkezett. Jezovics sokára szólalt meg.

– Numen adest.

– Azt nem tudom, mit jelent.

– Isten jelen van.

– Igen, ezt én is érzem, de ez nemcsak szerelem.

– Így van. Numen adest. A régi rómaiak tudták ezt. Talán még a görögöktől. Jelen van az Isten. Az istenerő. Mint titokzatos jelenség áll a levegőben.

– De hol van?

– Ezt nem tudom, én sem.

Ettől kezdve nem volt nyugtuk. Bejárták a vidéket, ami olaszos bájával tévetegen idézte a toscanai tájat, keresték a tavon túl terjengő bozótosban, Jezovics minden ágat, szúrós gallyat félrehajtott, hátha ott van.

Bementek a városkába, a tű-tornyú katolikus templom lappadt árnyékában kutatták. Aztán az íves dombra fölfutó temető sírdombjai közt nézelődtek, hátha a levegő arany folyamán fölbukkan a „numen”. Az istenség. Elmentek Kaposvárra is, ahol barátnőjük református pap apja szűk szobájában Jezovics még a könyvekbe is belelapozott, az ágytakarót is fölhajtotta – hátha ott van.

Kaposmérőn energikus barátjuk energikus lányának hajszálaiban lesték a rebbenő illatos szélben: ott van-e? A pincéjükben a mélyzöngésű hordók veretes vaspántjaiban sem találták, a tulipánfa bordós virágainak kacska íveiben sem.

Ültek aztán a tágas, tóra néző étterem ebédlőjében, szürcsölve az orjalevesben kiálló bordák mellől a zamatos lét – az étterem üzemeltető asszonykája pergő nyelvvel és izzó barna szemmel mesélte fia történetét:

– Csernobil miatt lett. Egyszer csak megduzzadtak a nyirokcsomók a nyakán. Hamar meg kellett operálni. Fölvittük Pestre. Olyan, mint az Antallnak volt. Non Hodgkin-kór. Nem sírtam, befeküdtem vele a klinikára, a földön aludtam két hónapig, amíg operálták, kezelték, sugarazták. A professzor megengedte. Áldja meg az Isten. Tizenkét éves volt akkor a fiam. Nem sírtam, egy könnyet sem. Mikor hazajöttem is, mindennap visszajártam hozzá. Aztán hazahoztuk, ápoltuk, erősítettük. Jó az orjaleves?

– Elbűvölő – nyögte Jezovics, Égőkékre nézett.

– Neki is ilyeneket főztem. Kérem, meggyógyult. Tizenhét éves ma. Tanul, gimnáziumba jár, sportol. Ki kell bírni. – Az asszony gombszeme napfényesen, barnán ragyogott az étterem kimért és elegáns asztalai között. Sárga kardigánja virított, röpködött, mint egy csillogó darázs. Finom körömcipős lába igazi női ívben szaladt össze táncolni való térdében. Ragyogott a terem.

– És tudják, mi történt? A gyerek bátyja most teológiát tanul. Fölajánlotta – magának –, hogy pap lesz, ha testvére meggyógyul. Számítógépet is tanul, és folyamatosan teológiát. Nem győztük a pesti bérleményeket, vettünk egy szobakonyhát a Nagyvárad térnél, nem éppen előkelő, de a fiamnak megteszi. Pap lesz. Magától. Van ilyen?

Numen adest. Ott csillogott a nő szemében. A nap megvilágította a homlokát.