Struccpolitika

Jezovicsnak, midőn éppen pajkosan hullongott alá a ravaszkás-tavaszkás napsugár, április tizennegyedikén, kinézvén ódon erkélyhajója párkányáról, eszébe jutott egy kedves barátja. Orlandó bárónak szólította magában, valójában egy egyszerű szakúr volt valami Műszaki Főberuházási Nagyzási Intézetben mint jól végzett negyvenes közgazdász, lényegében azonban fantáziaművészként vonult át Jezovics egyéni történelmében. Fantázia működött a „fiúban”, kedvesen és elbájolóan tudott enni-inni, szórakozni, vendégül látni, nagyvonalúan és könnyedén, tréfásan, alias Ilf-Petrov és sikamlósan mint amilyen maga a kor volt: a kommunizmus második kora Magyarországon. Midőn a szocialista eszmék elegáns hullámzással áthajoltak a kapitalista világtengerbe.

Nehéz kor (ez). A hős megszakad és énekel, pusztulván. A közép fulladozva vegetál – a liba viszont ott tipegett Jezovics erkélyhajója alatt, a szomszéd kertben. Erről jutott eszébe Orlandó báró nevetős koponyája és strucc-terve. Orlandó ugyanis három esztendővel ennekelőtte elárulta Jezovicsnak: struccot fog tartani. A strucc nagy, nyolcvan centi átmérőjű tojása van, a húsa – állítólag – csemege, sikeres tenyésztés esetén mesés haszonnal járó ágazat. Fölhívta Orlandó bárót.

– Bárókám, meglett végül is az a strucc-tenyészet, amit 1995-ben terveztél, midőn a kormány megbokrosodott, s te magángazdaságban spekuláltál?

Csend volt egyelőre a vonal végén.

– Jaj, jaj… igen… tudom már, persze… mért ne lett volna meg… itt van… helyesebben Csömörön.

– És vannak struccok?

– Struccok mint olyanok vannak, de nem egészen olyanok, mint amilyeneknek terveztük őket.

– Tarthatók?

– Ajaj! Hát, nem repülnek. Ami a legfontosabb, madarak, de nem repülnek. Nagyok. Mázsásak.

– És elvonulnak valóban az élettől, a homokba dugják a fejüket, békések, és…?

– Kedves bátyám, a vesénkbe látsz. Ez a legfontosabb: homokba dugják a fejüket s nem repülnek. Valóságos új állatfaj.

– Megyek – mondta Jezovics, és kiröpült egy Csömör melléki tanyára, ahol a hatalmas drótkerítéssel körbevett poros-füves területen egyetlen struccot sem talált. Nagy fölirat: Strucc-telep, fiataloknak, öregeknek. Fújt a szél, kis fehér zászló lengett a bejárat fölött, olajág volt reá festve.

– Hol vannak a struccok? Azt mondtad, nagy haszon, óriási termet és hús…

– Kedves bátyám, ez nem olyan kifejezett strucc-társaság. Nem állatok, végül is nem állatok lettek belőlük, hanem emberek.

– Valami pénzmosás – gyanakodott Jezovics, meglódulva Orlandó báró emlékén.

– Hogy gondolsz ilyet? Rólam, édes Jezovicsunk. Mi a hazáért vagyunk. – Lehalkította a hangját. – Ez a társaság struccokból áll, de emberstruccokból. Hogy kibírják. Ezt a rendszert. És megtartsák önbecsülésüket. Ez a legfontosabb. Megőrülnének, ha belegondolnának, mennyire nem mernek élni, szembeszállni a liberalistákkal. Struccok lettek. Bele a fejüket a homokba a problémák elől. Mind kitűnő magyar strucc, akarom mondani, ember, de nem akarnak röpülni. Neked megsúghatom, már nem is nagyon tudnak. És nem akarnak szembeszállni. Itt a névsor, a strucctársaság névsora.

Jezovics elképedt. Mennyi remek barátja van köztük! Kitűnő írók, jogászok, festők, orvosok, betlehemesek, csöndes beltagok.

– Nem akarnak megütközni. Hogy az élet nem csupán a társadalomban zajlik, hanem belül. A lélekben.

– Gyávák?

– Nem, nem mondanám. Fél-gyávák. Talán. Esténként nehéz velük. Fölriadnak, kiabálnak, mit nem tettek meg. Mért furdalja őket a bátorság hiánya. És némelyek repülni is vágynak. Nagy munka a megnyugtatásuk. Hogy ne érezzék magukat feleslegesnek. Társadalmon kívülieknek. Inkább lesunyják a fejüket, be a homokba.

– Ezek a szociálizmusban is ilyenek voltak?

– Látszatra nem. Működtek. Mert nem kellett megütközni, szembeszállni. Átvészelték a kádárizmust. És! Ahogy a mai vezetők, ők is a szakmára hivatkoznak. Nincs politika, csak szakma. Ezek. Szakmai struccok. Valójában gyöngéden kollaborálnak a mai hatalommal, de ennek tudatát nem tudnák elviselni, inkább struccosodnak. Rengetegen vannak, újságírók ezrei, bölcsészek, rádiósok, vidéken kevésbé. Vidéken ott a föld, meg, hiába, egy kicsit ott szárnyalni kell.

– És hogy bírják elviselni… magukat? A röpülés hiányát, az egész homokba fúrt strucc-életet?

– Nagy, belső összejöveteleket tartanak. Önbecsülésük veszendő árán gyalázzák a nyíltakat, bátrakat, harsánynak mondják őket, hevenynek, egyenesen ártékonynak. „Nem kell kifutni Zrínyiként” – ezt mázolták legutóbb a kifutójukra. Az egyéb madárfajtákat kárhoztatják igencsak, az egész hungár-ornitológiát – mert ez a legkönnyebb.

– És ki tartja fenn ezt a telepet? Miből élnek?

– Direktben nem tudom. Állítólag – én nem nézek a könyvelésbe, én csak a telepet felügyelem – valami Sörös nevű ausztrál ornitológ küld nekik pénzt. Hogy miből? Hát, így élünk, Jezovicsom, Pannóniában, közelebbről Csömörön.