Györöki madonna

A fiatalasszony ott állt és bömbölt. A nagy öblön túl derengett szemből Szigliget, méla várromjaival, a tág tó tetején huncut és tünékeny fények futottak, mint egy meg nem valósuló álom áruló foltjai. Jezovics nagyon szerette ezt a bizonyos fiatalasszonyt, egyrészt mert szép volt, effektíve szép, mint egy fénylő fekete ikon zománcos bársonya, mely évezredekből, talán éppen Bizánc irányából maradt vissza, hogy aztán itt jelenjék meg modern, kortalan, mindig mosolygó női derűjével, mint legyőzhetetlen madonnás eszmény, másrészt szerette, mivel annak idején, az intenzív osztályon való fuldoktában ez a fölébe hajló orvosi mosoly sokat segítette vissza e világba.

Persze Jezovics mint őslény és túlfejlődött szomorú szakállú, Európában hátramaradt bakkecske és lomhai bölény egyszerre már, immár a tiszta érzelmek régiójából szemlélte eme hölgyet, a feketebársonyú hölgyet, a puha ikonok menyasszonyát, s gyöngéd érzelmei biblikusan hajoltak a síró hölgy vállára. Szerette még azért is eme segítő és orvosiasságon túli fiatalasszonyt, mert eme hölgy megérezte benne a rászorultság pózos játékát, amit Jezovics nagyszerűen, megíratlan forgatókönyv nélkül el tudott játszani.

Nos, a fiatalasszony sírt, a Balaton györöki fényes pontján, kissé remegő kézzel mutatta a maga előtt elterülő tájat, a magos oldalba vágott gyermekkori telek csücskén épült ház előtti sávot, ahol a virgonc vonat füttyentve sirrant, mint apai emlék, azon túl pedig egy kis zsombékterület után következett a Balaton. A bizonyos Balaton. A visszavonhatatlan. Az egész múltat magába ölelő, a Balatoni Intézőbizottságon túlmutató örökös tó, mely nem csupán társadalmi-politikai-gazdasági terület-egység, úthálózat, gazdálkodó turista-rendszer, hanem maga az istenáldotta tó, istenáldotta víz, mely selymével elfátyolozza ifjúságunkat, mint örök titkot, melynek titka nincs, csak fátyola, mely meg-meglebben, de lényegében megfejthetetlen.

A fiatalasszony zökkenve sírt.

– Minden elveszett. Látja ezt a helyet, Jezovics?

Jezovics látta, hogyne látta volna.

– Itt áll a házunk közel ötven éve. Apám építette a maga különös fantáziájával, kínaias vonzalmával, nyughatatlanul élénk szellemével, mi pedig itt voltunk gyerekek. A vasút! Itt megy (Jezovics látta, csakugyan.) A terep mint egy földdívány, melyen át zsombékosan lépkedtünk az elveszendő paradicsomban, az ismeretlen birtokon. A kamaszkor teraszán. Nem tudom, érthető-e mindez, kedves Jezovics, de olyan volt, mint a szerelem. (Jezovics kénytelen volt érteni, maga is így érezte a Balatont. Hányszor járkált ötven kilométerrel arrébb Zamárdin gyerekkorában, és tépdeste az ösvényes csapások melletti akácfák legyezős levélalakzatáról a zöld, halvány növénykörmöcskék puha selyemjét: „Szeretsz, nem szeretsz, tiszta szívből, igazán, hosszan, balatonosan, véglegesen”, hányszor adták vissza életét ezek a levéltépések a nagy tó ringatózó mellékén.)

– Minden ott volt, Jezovics. Azt már nem tudom elemezni. Az már összeállt, mint egy színes gömb, mely a fejünk fölött a semmibe forog. Még negyven éves sem vagyok, Jezovics. Most éreztem először, elveszik, elvehetik tőlem a múltamat, a gyerekkoromat, az ifjúságomat, egyszerűen azt a U.K.-át, akit apám még karjában ringatott, én nem vagyok társadalmi ember, nem is érdekelt sohasem, milyen politika folyik és most egyszeriben elveszik lelkem vagyonát. Látja, Jezovics… itt volt az öröksáv… a Balaton széle… tegnap két vállalkozó vette meg magának és vége. Nincs tovább. Nem lehet levágni egyszerűen a Balatonba, kikerült az „Átjárni tilos” „Fürödni tilos” tábla, és nekem ez az átjárni-tilos annyit jelent, hogy nem tudok visszatalálni az ifjúságomba…

– Na ja – mondta kissé felelőtlenül Jezovics, noha tudta, ez az, ami az emberekkel megértethetetlen. Ő maga, mint régi jó családból való csemete, utálta a kapitalizmust. Azt az egyszerű tényt, hogy mindent meg lehet venni. Maga húszéves kora óta egy nyűtt szocializmusban élte le az életét, ahol „csak” a párt sajátított ki mindent. Abban volt valami istensorscsapása. A kapitalizmusban a ruhák színét és az autók suhanását nem szerette. Az emberek észre sem veszik, hogy minden az övék – lehet. Ilyen a kapitalizmus. A Balaton is az övék lehet. Az autóban tizenöt éves suttyók dőlnek ilyen pókerarccal a volán fölé, hogy az öregasszonyok bokatöréssel sietnek finom duddantásuk elől. Ez a kapitalizmus. A bosnyákok halomra gyilkolása fölött finom öltönyben mosolygó félizzadt, kissé légkondicionált külügyminiszterek tűnődnek azon, elég gyereket gyilkoltak-e meg már az ifjonti szerbek, vagy lehet még vérzeni? Ez a kapitalizmus. A mindent lehet – az a kapitalizmus.

A világ kiesett kerékvágásából. Nincs menete. Bármilyen furcsa, a hidegháborús helyzet egyensúlyra kényszerítette a kapitalizmust. Most a „nem félünk a farkastól” kapitalizmusa jött el Magyarországra.

Mikor múlik el egy rendszer? – tűnődött Jezovics a szép fiatalasszony omló könnyeit látva. Mikor elveszik tőle a múltját. A tőle, az itt embert jelent. Mikor múlik el egy haza? Ha elveszik tőle a Balatonját.

Elmúlott egy rendszer, de még nem jött helyébe másik. Addig van a köztes kor. „Átmenet” – szokta mondani az előző kormány éppen úgy, mint ez a Bokros–Birman-féle. Csak pár év átmenet. Csak tizenöt év. Csak húsz. Csak egy partszakasz a Balatonból.

Jezovics körbenézett a nagy tó gyermekkorból visszamaradt partján, végigjártatta a tekintetét, mint hajdani őstulok és ősfejedelem, akinek szíve megzökken, mert érzi, valami múlhatatlanul elvész. Mint ennek a fiatalasszonynak a könnyei. Füreden görög falu épül, tájba illően, mintha az Égei tenger partján laknánk. Mért, nem ott lakunk? A pénz saját magát építi föl. Gyermekkorunk orra elől eladják a partot. „Nincs átjárás!”

Jezovics mellett állt az ikonos bársony-feketeségű fiatalasszony – mintha Bizáncból. Ahogy a történelemben sosem jött létre igazi bizánci kapocs az új vallás és a görögkeleti között, úgy látszott elveszni ez a balatoni múlt. A nap arany szögeivel finoman kiverte a szép asszonyfejet, és helyébe villogó amerikaias filmet vetített – ahol Schwarzenegger értetlenkedő izmai hetvenkedtek öles méretükkel a kelet-európai emlékek fölött.

Bizánc elveszett. Újbarbárok özönlöttek a tó arany homokjára, s az ikonokat valószínűleg eltört fatáblákra feszítették. Aztán még sokáig nézték a martalócok, de fogalmuk sem volt a fekete-bársony szépség csöndes mosolyáról.