Hófehér miseing

Musculus masseter. Rágóizom. Megfeszül, mint a rugó. Az arc jobb- és baloldalán kidomborodik. Ugrál, mint egy valódi egér. Le-föl. Ahogy összeharapjuk a fogainkat. Szétrobban a fej – az indulattól, az elszántságtól, a figyelemtől. Musculus masseter.

Szép fej, erős állkapocs, kissé föltartott áll. Mintha mindig belemenetelne a ködbe, éjszakába. Jól faragott koponya. Katona. Leginkább római. Savaria szülötte, a Borostyán út mentén. Pannon katona. Lehet, hogy már Claudius római császár idejében, ’43-ban is így állt egy katedrán, szigorú szépségre, idegen szavakra tanítva tanítványait. Kissé lábujjhegyre áll a dobogó szélén, mintha elrugaszkodnék a küzdelem végtelen vizébe.

Mindig így állt fölöttünk. Nem volt igazságos. Igazságtalan volt, követelő. Nem volt pardon. Nem volt mentség, hogy tanár úr, drága… Nem volt drága tanár úr… De szeretni lehetett, titokzatos módon, szemérmes módon. Ha az ember nem nyilvánította ki szeretetét. Ahogy ő sem.

Minden pontot, csöndes nyelvtani törvényt, eldugott okfejtést megkövetelt. A percek susogva álltak a tanteremben. Vágni lehetett a levegőt. Engedni? Kinek? Minek? Az áll megfeszült, kiroppant a váll, ahogy kis diákseregét kormányozta.

Csönd volt a teremben. A tettes magától jelentkezett, önként fölállt a hibázó. „Tanár úr, én voltam!” Ő meg csak nézte. A zöld szem erős sugárzása szinte kitörte a szemüveg lemezét.

Szédületes iramban misézett. Papjaink – ugye – a piarista kápolna faragásos fabetétes sekrestyéjében öltötték magukra a „harci mezt”, a ragyogó miseruhát. A liturgiának megfelelően öltöttek arany, fehér, lila, fekete, zöld hímzett fejbebúvós palástot. Alatta a hófehér miseing, hátul nyakban összecsomózva rajta a zsineg, mintha valóban Isten áldozataként kivégzésre mennének. Ő úgy szorította meg a szent spárgát, azt hittem, megfullad. Ugrált ám a musculus masseter. Rágta a hitet. Hogy fölkapva a háromszögletűen letakart kelyhet, kirohanjon a kápolna nagy árnyékába. Alig lehetett utánafutni. Őrületes tempóban „lezavarta” a misét. Térdhajlítás, Introibo, rohanás. Végigrohanta a miseszöveget, a bűnbánatot, a hiszekegyet, az Agnus Dei-t, átváltoztatást, mire csengetett volna az ámuló ministráns, már rég „bekapta” a szentostyát, hogy gótikusan föltornyozott ujjaira dőlve járja arcával a massetertáncot. És aztán már – menjetek békével.

Pap volt? Katona? Egyszerű, napi hadvezér? Calasanti József kegyes tanítórendjének hajlíthatatlan embere? Calasanti 1621-ben alapította Rómában a „pauperes Matris Dei Scholarum Piarum – kegyes iskolákat tartó Szűz Mária szegényei” piarista rendet. Csavargó, kallódó, vadóc gyerekek nevelésére. Maga Calasanti, a rendalapító is papi katona volt, akinek erélyességénél csak szelídsége volt nagyobb. Még életében száz és száz tanműhely támadt Európában – és lett a modern Európának egyik legmodernebb és legképzettebb tanítórendje. Calasanti életírói szerint még ötéves sem volt a leendő rendalapító, mikor „egy nap tőrrel fölfegyverkezve nekivágott a városból kivezető útnak, hogy felkeresse és megölje a sátánt, Isten és az emberi nem legnagyobb ellenségét…”

S eme ötéves katonácskából lett a legszegényebb gyermekek legszelídebb istápolója. Ilyen volt Magyar László is, legkedvesebb tanárunk, osztályfőnökünk. Mert a fentiekben róla szóltunk, ha nem tudnánk. Ám senki sem hívta Magyar Lászlónak. Remek nyelvérzékű, spanyolt, olaszt, latint, németet, angolt, franciát beszélő tanár volt, afféle napi tudósa a nyelvnek, mégis mindenki „a” Lacinak, Magyar Lacinak hívta – még a hozzánk csinosan átszállingózó szentmargitos, angolkisasszonyos leánykák is, annyi volt Laciban a közvetlenség. A derű, ami a katonai arcot átsugározta.

Ma is mindenki ismeri, hiszen a „Játszva latinul”, „Játszva angolul”, „Játszva németül” kézikönyvekből ma is sokezren válogatnak még az aluljáró könyvárusainál is. Bestseller. Ezekből a könyvekből úgy tanul nyelveket az ember, hogy észre sem veszi.

S maga Laci is bestseller lett. A piarista tanítórend bajnoka. Erős jelenléte ellenére mindenki kedvence, hiszen nem önmagát akarta érvényesíteni, hanem a szolgálatot.

Nekünk osztályfőnökünk volt. Ott állt a katedrán mindig ugrásra készen a feladatokra, mozgó musculus masseterrel, s olyan szigorral, amit államférfiak (szegény Antall Józsefnek is tanára volt), közírók, Euro-főtisztviselők, kultúrtanácsosok, mérnök és orvosok, papok és lócsiszárok, engedetlenek és engedelmesek, amerikai Dupont-mesterek, hőzöngők és kitartók, szelídek és ivósak, ördöngősök és égreszállottak megemlegettek. Pofozott is? Nem tudom. Ha igen, csak kicsit. Engem nem.

Engem „kis kamasz”-nak hívott. Micsoda marhaság. Mégis, őrületesen jólesett, kivételezésnek éreztem – bár akkor még sokkal szerényebb voltam –, hogy én vagyok a kedvence. Minapában beszéltünk, ki is volt. Mármint a kedvence. Kiderült – csaknem mindenki úgy érezte.

Ő vett rá, hogy legyűrjem feszélyezettségemet, s néhány pohárka egri bor után hózentrógerben imbolyogva elszavaljam első versemet Gárdonyi Géza emlékére. Különben a legelsőt Lacinak írtam, mikor megtudtam, az iskola államosítása miatt külföldre távozik. El is ment. Hősies iskolaalapítóként – Brazíliában, Amerikában – calasantiskodott.

Aztán most, 84 éves korában, 1997. augusztus 7-én erős arcélével, ugráló musculus masseterrel, szép szemével, kiállva a katedra szélére belevetette magát a fényes ködbe, ahol Istent vélte megtalálni.