Kék bugyi

A rádióról mint irodalmi vagy művészeti műfajról alig beszélünk, pedig igencsak az. Egy riport, egy vitaműsor, egy dús beszélgetés sokszor sokkal szélesebb körben hat, mint mondjuk egy novella. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a novella fölcserélhető a szellembeszélgetéssel, hiszen a művészi alkotó próza vagy akár vers a maga „ding an sich”-jével eleve mélyebb régiókban mozog, de azt tapasztalhatjuk, hogy a rádió társas és beszélős, csevej-pourparlers-modora közvetlenebbül beleránt a maga témájába. „Belebeszéli” magát a fejünkbe, igen sokak fejébe, hamar és bódítóan hat, mint a kölni vagy a mérges gáz.

Ezt a beszélgetős műfajt látom legjobban kiszolgáltatva a politikának, az irodalmi műsorok olyan szorosan zárnak a hiszteroliberál oldalra, hogy azzal balgaság foglalkozni. Ott kedélyesen és kedvesen bebetonozták magukat a fenti irányzat brokkolistái, ahhoz a leveshez nem lehet hozzákóstolni, nemhogy valaki belefőzhetne.

(Adalék a fenti brokkoli-leves készítéséhez, anno 1996 – jócskán a rendszerváltás előtt irodalmi szerkesztő-titánunk igen jó és mozgalmas műsort csinált mindennapilag. Akkor hiszteroék még az úgynevezett „ellenzékhez” számítottak, s így „pártsemlegesen” bealkalmaztak üdítő szellemi foltnak minden műsor végén egy masszív jegyzet erejéig. Sikeres volt eme tevékenységem több esztendőn át, szerkesztőnk akkor, mondhatni mohón nyújtotta országos mikrofonját okos megnyilatkozásaim elé. Szó esett itt honi költőkről, külföldi szenzációkról. Különleges stílusban, „emberi fogyasztásra alkalmas” irodalmi csemegék tálalásáról. Jól elvoltunk egymással Jezovics és az irodalom – „szükség voltunk egymásra” olyannyira, hogy különdíjjal jutalmazták hősi munkánkat, melyet az akkori rádió kommunistának álcázott, de érdemleges elnöke nyújtott át. Azóta nem így van – szabadabb és liberálisabb és hiszteroidabb lett az irodalom és ezen belül a rádió irodalmi műsora, akik tudják, merik, teszik a dolgukat, nem kell eme elmedús jezovicsizmus még kettő percben sem. Igyekvő szerkesztőnk hamarost közölte, sajnos, annyi anyag van, ebben a tömkelegben nincsen számomra hely e honban. Nem sérelem, csak jelzés az irodalmi irodalom mai brokkolis jellegére. – A brokkolilevest – állítólag csak a hiszteroliberálok fogyasztják egy nagy közös asztalnál, a kékre főzött spárgakel [magyarul brokkoli] folyamatos szürcsölésével – kötelezővé főzték a szabad magyaros rádigó. Na, mindegy.)

Ellentételesen, gondolná az ember, nincs annyi műsor, hogy mindenben brokkoli főjön. Tévedés, uraim. Van.

Egyrészt, vannak alapbrokkolisták. (Nem listák, mert azt rátekintéssel és fejben intézik.) Mindenütt. Minden rádióspercben, még a reklám búgató hangján is. Fölbukkan a brokkoli, mint a gomba. (Lehet, hogy mégis nem kel-, hanem gombafajta?) Azt hinnéd, jön egy paradicsom, nem. Tévedés. Brokkoli jön, adysan szólva, seregestől „jönnek a…” Bemond. Főszerkeszt. Alszerkeszt. Átível. Közbekottyan. Beleduruzsol.

Másrészt, és ez az, ami igazán árulkodó, van a brokkolistában valami könnyed fékezhetetlenség. Nem tudja visszatartani magát. Óhatatlanul elkapatja. Magyarán ezt úgy hívják: kotnyél. Ez a foglalkozása, nem is annyira a szakma. Kotnyél, amire igazán és belsőleg késztetése és adottsága van. Persze, hogy élni akar eme gyorsaságával, hogy benne legyen a mindenkori levesben. Ám nem veszi észre, lelepleződik éppen azáltal, hogy kotnyél. Ha megállná, csak egy percig, hogy csöndben legyen! De nem tud. Nem bír. Miért? Bódult brokkolizmusa elkábítja. És akkor?

Akkor jön a hektika. Elveszti minden józanságát és hektikásan szerkeszt, kapkod, beleront, és belehektikál. Nem engedi a másikat szóhoz. És ha ketten összekerülnek, nincs is műsor, csak valamilyen szóáradat: én hektikálom őt, ő hektikál engem. Ez a belső ajzottság aztán rányomja bélyegét a műsorra – az egész magyar rádióhallgatóság, mit hallgatóság!, az egész magyar nép azt gondolja, hektikálni kell, mert elszalad a gondolat. „Én azt gondolom, hogy te azt gondolod, ő azt gondolja, amit mi gondolunk. Keresztbe verik egymást. Átköhögnek, áthektikálnak egymás mondatain, már rég nem az emancipáció, Mandelstam vagy a jéggúnár, nem az ásványvíz vagy a bölömbika hangja vagy a szakértő igazság számít, hanem a hektika.”

Mi ennek a technikája? Nos, ezt nem lehet lassan csinálni. Eme központi, visszatarthatatlan hektikásak kevés kivétellel nők. Vannak férfiak is a brokkoli csevejcsapatából, ők inkább a belső énekhangra képezik ki magukat. A nők viszont megpróbálják lebeszélni a másikat a mikrofon szájáról. Olyan gyors tempót diktálnak, amit a másik hektikás esetleg nem győz. Fedő-beszédeket tartanak, melyekben nemhogy az igazság, a téma, de még a ganajtúró bogár szakértelme is elenyészik.

Manipuláció ez? Dehogy. Kultúra. Elegy, föveny, géppermet, kék bugyiológia. (Megfigyelhettem, ezeken a hektikás, száguldó beszédű nőkön kék bugyi van, minden esetben.) És a sok rádióhallgató, maga az országlakosság az hiszi, ez a kultúra. És mindenki kék bugyiban akar járni. De oly idegesen kapkodja föl magára, hogy elszakad a gumi, s mielőbb a cérna.

Most rendeltünk egy kiváló brókercégtől másfél millió fehér bugyit. Ingyenesen fogjuk osztogatni a rádió pagoda melletti férfimosdójában.