Feszty-körkép

Jezovics a bárgyú, kézeltört és magatehetetlen magyar poéta ott állott az Optifort hatalmas üvegcsarnokos boltjában, és csorgott. Patakzott róla a verejték, majdhogy tócsába nem gyűlt alatta a víz, szerencsére még nem vizelet. Izzadott. Fájt. Teniszezni indult pár hete, hanyatt esett, és maga alá temette kézírói jobb, és babrálói bal kezét is, csuklóilag. Most magatehetetlenkedett a fényes boltban, nagy nagyítót akarván vásárlani.

– Nagyítót kérek, távcsövet, optikát, teleszkópot!

– Természetesen, önnek mindent, Jezovics úr, de tudandanunk kellendék, milyen célra forgatná ama eszközt összetörött kezében, hogy egyáltalán képes legyen látni. Mit akarandana látni?

– Magyarokat.

– Igen – nyelte vissza ingerültségét az amerikaiasan honi boltos. – Magyarokat. Nem könnyű, és minek?

– Öncél.

– Igen. És hol? Itt esetleg a pesti utcákon, a birkagulyák mellett vagy a Dunapart heveny fái közt?

– Régi magyarokat. Honfoglaláskoriakat.

– Aha, aha – kacsintott hátra a boltraktár felé a módosan és komótosan magyar boltmester, aki népe bejövetele óta látott már sok mindent, alanti nadrágszárat, bő gatyát, németes hajvillogást a ’48-as szabadságharcban, jótékony tót kétkeziséget a sietős építkezéseken, lobogó lengyel szakállat finom restaurációs kísérleteken és állványokon, tiszaias harcsabajuszt és piros pajeszt az okos zugutcákban, vad délszláv, hogy ne mondjuk, szerb tekintetek magyarrá vált villódzását, volt itt már mindenki magyar, ahogy tudott, ahogy lehetett, e táj asszimilációs készsége – Szent István vendégbefogadó intelmei és Czeizel Endre keveredéselőnybeli útmutatásai alapján – jóformán határtalanná vált. – Adunk olyan táveszközt, mellyel láthatóvá válnak a közelebbi és távolabbi, régebbi és közelebbi magyarok.

Így aztán Jezovics, magatehetetlenül bár, kezében a kisded, de erőteljes távcsővel és nagyítóval ott állott immár a nyárvégi izzó alkonyatban a pusztaszeri Feszty-körkép kellős közepén, és ügyetlenül bíbelődve a látóeszközökkel, de kereste a magyarokat.

Ott volt maga a táj. A Jókai-kitalálta és megírta magyarokkal, hátravetett fejű horkanó paripákkal és hőkölő hétvezérekkel és magával a Feszty-fejű Árpáddal jó magyarosan, a fejedelem felesége is ott dülöngött a négyökrös szekéren, választván magának csillagot (?), Latrocot, Szvatopluk szláv utódját mint kivégzendőt apósa maszkjába öltöztette, talán egyetlen elégtétel gyanánt ott virított maga Jókai is hát a képen, a derék magyar legények meztelenül kapálódzó szlovien lányokat hánytak maguk elébe a szekérre – hiszen mi vadgőzösek is voltunk –, vezették is előbe a hánykolódó fehér lovat, a kádár akkor kurva-nagy karddal várta már, hogy leáldozza, míg a táltos kiterjesztett magyar karokkal bekebelezte-bemagyarozta a kurva-nagy tájat, ha szabad így mondanom, kurva-nagy szeretettel az elszórt néhány gyatrán védekező szlovien (állítólag most így kell mondani eme ószlávokat) harcos az előtérben mint lassú, fád balettos emeli passzív durungját és dárdáját, de főleg az egész és Jezovics fölé boruló Kárpát-fölfogta levegőég, mint fáradt, de finom fátyol borult észak-magyarosan a Latorca ózöld vize felett, de nem is micisapkaként, mint címeren a magyar korona, de talán szemrevételezhetően vagy egyes belmagyarok számára kifogásolhatóan ott bolyong a magyar ég, a szürke-magyar, a visszafogott, mint valami derék, ám passzív rezisztencia. Nos, ott volt ez az egész magyar hóbelevanc, ahogy egyesek mondanák a honfoglalás előadást, és Jezovics a nagyítóval nézte a berohanó és begyalogló magyar arcokat. Magyar-é mind, magyaros-é, akad-é benne már indogermános vagy sumériai, kazáros vagy kabaros fej, törökös arcél, sémi sasorr és besenyő bánat?

Jezovics ide-oda rakosgatta törött és kékre-sárgára begipszelt balfácán kezében a nagyítót, odanyomta orrát egészen a vezérek és gulyások piruló arcához, hogy lássa, ki jött bé ebbe a nagy honba, ahol olyan jóízűt durrantottak a vastag legelő füveivel telezabált birkák.

Mindenkit megtalált. Most, hogy az újabb törekvések arra irányulnak, hogy a bejövetelt Levédia nagy szűrőjéhez kössék, ahol állítólag bölcs kazárokkal is keveredtek valami nomád-zsidó vallásban és tanácsban, talált még a vezérek közt is – már nyolcra is nőtt a számuk – olyast, aki okosan vezetgette kazári lovát Verecke szűk folyosóin, némi délies kelmét árulván és borítván a vadmagyar vállakra.

Jezovics, az ügyetlen és bárgyú, látta, jó volt ez a magyarrá lett vagy magyarnak mondott föld mindenkinek. Mondhatni úgy, mindnyájunknak már kezdetekkor. „Uram, jó nekünk itt lennünk…” – mondhatták volna a besenyők, hunok, magyarok, törökfajúak, zsidók, perzsiaiak, minden nagyobbság és kisebbség, szlávok, finn-ugrató vagy altáji vagy török beszédűek. Keresztények és pogányok, mohamedánok és zsidó vallásúak, utóbb cigányok és előbb szlávok, mindenki behonosodott, mondhatnánk, és élt itt ezer évig, vagy még idébb.

Erre gondolt Jezovics ott a mindenkit láttató Feszty-körkép közepén, aztán szerteküldött egy nyomtatványt az összes kisebbségnek és nagyobbságnak. Mire szólította fel őket? Egy kis jeladásra.

Idő óta ezt a nemzetet vagy hazát, vagy minek mondjuk, gyalázza, aki éri. Az antanti kisebbségek honunkban dőzsölő unokái és maradványai, a kitelepített svábok és unokaöccseik, a délszlávok, a tóték, a körünkbe és határunkon kívüli körünkben élő románok, a meg nem becsültség hősi prófétái. Miszerint, mennyi megaláztatást szenvedtek a magyarok által. A cigányok. A másodrendű állampolgárok. Az üldözöttek, a cserbenhagyottak. Óriási nagy vádként telepszik a magyar vállra a zsidóság állandó lebecsülése, kiszorítása, elnyomottsága, üldöztetése. A horvátok nemzeti kisebbségtelensége eme honban.

Jezovics kérdőívén az állt, kedves magyar-fél-magyar-lett-magyar-volt-magyar-jött-magyar-ment-magyar barátaink! Azért valami jó is volt, nemde? Arra is feleljen egyszer, kedves honfitárs! Mi volt a jó ebben a kurva országban, a legelője, a bendője, a temetője, a vendégsége, a tája, a szülőhelye, a nagyvonalúsága, a csencselődése, a szabadsága, a badarsága, a pálinkája, a birkája, a ruhaipara, a hídavatása, a testvérisége, a Duna-Tisza köze, a Vereckéje, a barátsága, a paradicsoma, a hadastyánja, a borostyánja, a mostohája, a szolidaritása, a szőlőtermelése, a filmipara, a folyóiratbirodalma, az akácosai, a felsőháza, az alsóháza, a pozsonyi diétája, fehér tornácai, a menedéke, a nadragulyája, a humora, a tulipános ládája, a bujtatása, az ellenállása, az otthona, a csillagos ege, ami ideborult?

Volt benne valami jó is? Vagy csak rossz volt itt? És gyártunk egy új himnuszt, melyet könnyű sanzonként dúdolhatunk: Hazádnak rendületlenül ne légy híve, óh, magyar! Dallam bizonyára akad rá, hálateli futamokkal. Vizigót, alán, longobárd, hun, kazár töredékek is alkalmazhatók vagy újkori átoknóták.

Válaszaikat várjuk a „Magyarország nem lesz, hanem volt” jeligére a Széchenyi Kiadóba, Verecke, Balsors tér kettő. Földvár. Szemben a fűszeressel.