Anti-Kunó

A Duna Televízió nagyon kedvesen és hosszasan és bekerítően invitált, hogy üljek le Magyar Bálint – nem vallás- és közoktatásügyi, hanem – művelődési miniszterrel diskurálni a kultúráról. Nem ültem le.

Annyiszor leültem már. Annyiszor fölültem. Fölösleges. Az illető miniszter úr nem demokrata úr, hanem önkényúr. Elég volt a kedves és határozott, mindenkori félrevezetés. A miniszter úr ugyanis azt csinál, amit akar. Míg a szocialisták csak téblábolnak körülötte a minisztériumban, a parlamentben és a kormányban, ő viszont nem téblábol s elég termetes tekintély ahhoz, hogy keresztülvigye szabaddemokrata, hogy ne mondjam, hiszteroliberál elgondolásait, netán a Nagy Mérleg belső parancsait.

Magam részéről elég volt. Mint magános írónak, netán kultúrembernek nem érdemes asszisztálnom a miniszter önkényéhez.

Mint említettem, elég sokszor fölültem már a leüléshez véle. Köztudott, a miniszter olyan kuratóriumokat hoz létre, amilyeneket akar. Demokratikusan „bekér” ajánlásokat a szervezetektől, aztán mint egyszemélyi főúr, aczélosan dönt. Így történt ez nem egy esetben. Nem rovátkálom és számolom országos és az írókat és a művelődést ért állandó sérelmeinket, van elegendő. Legutóbb az új folyóirat-kollégiumba kért ajánlást, nyolc, azaz 8 írószervezet jelölte Lator László kikezdhetetlen etikájú és minőségű költőtársunkat és Lázár Ervin főbírót, a kiváló képességű írászt. Egyiket sem választotta a miniszter tisztelt kegye, helyette olyan jelöltet jelölt, akit egyetlen szervezet javasolt. Nyilván ő tudja, miért nem felelt meg néki Lator vagy Lázár szellemi képessége vagy tiszta ügybuzgalma. Vessen magára, ha van.

Ugyanígy elemezhetnénk olyas – egyszemélyi, egymotivációjú egyéb – döntéseit, melyek bizonyos intézmények vezetését meghatározzák.

Ezekről vitatkozzam? Míg ő olyan beszédtechnikával, mely a hibátlan logopédiájú szociológiai előtanulmányait is megcáfolja s folyamatosan bebizonyítja az olajbeszéd kenőanyagának valótlan fölényét. Nyomja. Folyik. Nincs az a naprakész statisztikus, akit le ne olajozna magáról.

Nem nevezték ki az általa kijelölt személyt a Nemzeti Színház élére és előre? A kormány nem hagyta jóvá? Saját hatáskörében kinevezte ugyanazt az egyébként elképzelhetően jól szervező, netán menedzseres személyt főtanácsossá. Vitatkozzunk a főtanácsosi rangon, mikor ezt még Horn Gyula sem teszi véle, akivel pedig – először Konrád útmutatása nyomán, aztán magától – ő sem volt hajlandó együtt kormányozni? Horn bölcs. Horn legyint. Nagyobb játszmáról van szó.

Magam hát immár nem vitatkozom. Bizakodom. Hogy a birodalom visszavág. A szellem birodalma. Mostanság nyilatkozta ugyancsak eme miniszter, hogy uralkodása alatt enyhült a kulturharcz. Olyannyira enyhült, hogy az egyik oldal már nincs is. Se lapja, se tere, se szava.

Hogy is lenne? Valaki igen szellemesen megjegyezte, a kulturharczot ugyanis eltakarja a „lóláb-effektus”. Csak ez a lóláb van. Bal lóláb, hogy mást ne mondjunk. Ezzel nem lehet vitatkozni, ezt csak lóbálni lehet.

A szomorú csupán az, hogy az egyoldalú támogatás vérforraló módszere visszavág. Nemhogy nyugalmat és összedolgozást eredményez, hanem ellenérzést kelt és elégtételt keres magának. Egyensúlyt. Ily módon – a miniszter áldásos tevékenysége nyomán – nemhogy enyhült a légkör, hanem oly mértékben elmérgesedett, hogy hiába akarja a nemzeti oldal keresni az egyetértést a másik oldal egyedeivel, ha maga a miniszter akadályozza meg erőszakos intézkedéseivel.

Tehát nem ültem le véle vitatkozni olyan kulturtörvényről, mely csupán az aláíró vezetéknevének szókiejtésében emlékeztet arra az országra, melynek törvénye lett. Bár talán helyesebben írták volna aláíróként „Anti-Kunó”-nak, ahogy a művelődés munkásai nevezik maguk közt, márcsak azért is, mert amit hosszú évek munkájával Klebelsberg Kunó a magyar vidék fölemelésének és kulturálódásának érdekében tett, azt a mi Anti-Kunónk a művelődési házak létének elbizonytalanításával egy csapásra elsöpörte. Talán Aczél sem működött ilyen eredményesen.

Apropó, Aczél. Mégis sajnálom, hogy nem mentem el a tévés vitára. Elkészíttettem egy tortát – egyébként az Angelika Gyurkovics(k)rémesét –, hogy elvigyem Anti-Kunó köszöntésére, a konszenzus könnyebb kialakítása érdekében. Ha Jancsóék köszönthették Aczélt malomkeréknyi tortával a 70. születésnapján, mi is köszönthetjük őt eme tortával. S vittem volna – ez is elő volt készítve kis csajkában – egy kis babgulyást, amit ugyancsak Jancsóék vittek – nem Aczélnak, mert akkor ő már háttérbe szorult, hanem Berecz Jánosnak, amikor még Magyar Bálint tiltakozott eme elvtársak kulturmódszerei ellen.

Kérdés, melyik ételsorrendet választotta volna? Előbb a torta és utóbb a bab, vagy előbb a bab és utóbb a torta? Elvégre, választani lehet, demokrácia – és gusztus dolga.