Monsieur Gumibot

Május elején megint megérkezett Jezovics régi jó barátja Franciaországból, Robert Poli, kit csak azért viselnek el a franciák, mert olasznak gondolják a neve miatt. Igazgató is lett, szociológus, s még De Gaulle idejében vitte fel az Isten a dolgát, amikor a franciák fölívelő szakaszukban lelkesen űzték a politikát. Mai napság is lelkesen űzik – Robert a francia etno-szociológiai intézetnek a főmunkatársa s mint ilyen, előszeretettel oktatja a lényegében fejlődésképtelen Jezovicsot s rajta keresztül a nagy magyar népet, ahová eredetileg maga Poli-madár is – ahogy gyerekkorukban hívták – tartozott. Lévén és egyszerűen magyar. Most is hamar reá tört Jezovicsra:

– Minden nép gyerek akar lenni. Enfant, fiacskám – mondta fölényesen Madár, körülnézve a nyüzsgő plakátokon és tyúkként megszédült embereken. – Nehogy azt hidd, hogy a nép mint olyan – ha van egyáltalán – vetette oda megint csak fölényesen egy elegáns kukázóra fintorítva, aki valamelyes zöld parizert csempészett ki tanári kedvességgel a szemétből, hogy aztán finom hajtókája mögé rejtse – hogy mik vannak nálatok, na mindegy, szóval maga a nép olyan, mint egy személy, de gyerek. Gyámolításra, gondoskodásra, olykor bizony korbácsra vagy olykor szórakozásra vágyik. Ilyen a gyerek, ilyen a nép.

Madár megint körberöpült tekintetével a Mészáros utcai őrülten lerobbant vakolatokon: a szép házak második világháborúsan meredtek.

– Azért az botrány, ami nálatok, így épületben van. Botrány. Mit csináltatok az elmúlt negyven, vagy az elmúlt tíz vagy az elmúlt négy évben?

– Ezt – mondta rezignáltan Jezovics mint honfi.

– Katasztrófa, hogy enyhén fejezzem ki magam. Vagy scandale-t mondtam? C’est un monstrueux scandale! Hogy tudtok így élni?

– Sehogy – hajtotta le forró fejét Jezovics, mégiscsak idehaza volt, s Madarat is folyvást csábította a hazatérésre. Az, mintha csak megérezte volna barátja gondolatait, fölemelt orral beszélt:

– Nos, szó sem lehet róla, hogy mostanában hazatérjek régi hazámba. Ide? És hogy álltok a szabadsággal? Van kellő libertétek?

– Az a helyzet… A magyarok nem igazán ismerik ezt a fogalmat.

– Értem. Szóval, nincs. Nem csodálnám. Most végeztünk az etno-szociológiai intézetben, a Société etnosociologique française-ben nagy kutatást. Tudod, van olyan, ha van pénz. Itt pénz sincs, mi? Il y a ici un petit d’argent? Fabatka? Így mondják?

– Éhhalál. Húszezer koldus lett Budapesten az elmúlt két év alatt.

– O lalla! Nem szabad! Szegények… – és elég előkelően kinyújtotta egyik fém húszasát a rezgő szakállú hontalannak, de gyorsan visszakérte és kicserélte tízesre. – O, bon, bon – mondta és továbbhajtott, ha nem is az emberen, a problémán. – Ezeket meg, hallom, lelövik. Igaz? Franciák nem lőnek le koldust. Csak idegent. Étranger-t nem nagyon kedvelik, lelövik, ha kell. De magyar koldust lelőni? Minek?

– Talán, hogy kevesebb legyen – hajtotta le mélyen a fejét a megrendült Jezovics.

– Mondom, gyerek a nép. Láttad? Vissza sem akarta adni a húszasomat. Gyermeteg lélek. Azt vizsgáltuk, szóval az etno-szociológián: ilyen értelemben kell megválasztani a vezetőt! Három fajta van. Első az apa. Père du peuple. Apa-figura. Láthattad a történelemben is. Akár itt Hongrie-ban is, magyarhonban. Ferenc Jóska kivégeztethette az aradi véres tanúkat, húsz évre rá a haza apja lett. Vater. Voltam régi falusi konyhában, föl volt hímezve a papa. Még úgy is mondták azt hiszem, Tolnában jártunk: a fater. Szerették, csókolták a kezét. Vagy maga Kádár. Itt voltam! Ötszáz embert legyilkoltak ’56 után. Ezért mentem el. Mi lett belőle? Papa. Hallottam titkos statisztikát, melyet ’85-ben csináltak: szabadon! Titkosan! Teljes secret-ben! 76 százalékban reá adták a voksukat! Mért? Kell a papa! Ez tetszik a népnek, aki gyerek. Kísérleteztünk, ki kell még a népnek? Ez a második fajta. A Bohóc. Comédien! Bajazzo! Aki szórakoztatja a gyereket, a népet. Cirkuszos, nevettető, bukfencező. Mondom, ez a második típus. Panem et circenses – emlékszel, még a Vézner tanította, a korai latint! Van itt nálatok egyáltalán ilyen?

– Van. Több is.

– És a harmadik, figyelj! A társ! A gyerek társa! Testvér? Talán így is mondhatám. Frère du peuple! Mint egy futballista a másik futballistának – játszótárs! Ez is lehet befutó. Mintha ezeken a plakátokon lennének…

– Vannak…

– Nos. Csináltunk három modellt. Beválik-e? Az apa-modellre gyártottunk egy törpét. Valóságos kis gnómot. Remek sminkeseink vannak, még valahogy a keze is kifelé röpült, mint egy vergődő teknősbékáé. Nyomott alak. Kacsázva járt. Zümmögve beszélt. Mit gondolsz? Kérlek, elfogadták apának! Papa, notre père, még keresztnéven is szólították, talán notre Pierre-nek mondták? Vagy notre Jules? Pedig nemhogy apaszerű nem volt, hanem, mondom mint egy elfuserált bácsi! A második kategóriában a comédien indult, a szórakoztató, a bohóc. Fölfújtunk zöld gumitestet egy duzzadt ember köré – imádták! Nevettek, boldogok akartak lenni! Mosolygott, lebegett a kötélen! Sokan választották. A harmadik is nagy siker lett. A testvér! Lendületesen kifutott a pályára, mint maga is testvér, maga is nép, futballistának álcázták, már nem tudom, talán kosarasnak, de nem volt olyan magas. Röplabdázó lehetett. Szállt az égre…

– És végül is kit választottak? Apát, testvért, színészt? Várj… állj meg, valami gurulgat itt a lábam alatt… Ráléptem… Lassíts! Mi ez? Gumibot? Mért tartasz te gumibotot a kocsiban?

– Mit gondolsz, ha este elmegyek a párizsi törzshelyemre, a Rue Canale-on a Taverne des deux Rats-ba, a két Patkányba, nem kell a gumibot? Egyébként az ellenállásban Patkány volt a maquisard-főnök fedőneve.

– Ehhez kell a gumibot? S végül is kit választottak?

– Hát nem a Patkányt. A gumibotot. Nektek is ajánlhatom.