Ovi

Vénséges vén történész mászott elő félsötét odújából, arcán jelentős bibircsókok foglaltak helyet, két szeme krokodilkönnyek hullására bármikor alkalmasnak mutatkoztak. Vánszorgott, okosan.

– Gyere – intett a szintén vén Jezovicsnak –, annyira meg akarod ismerni a történelmet. – Sötétes zugfolyosókon botladoztak valahol a Vár alatt, ahol törökök elől, németek elől menekülhettek valaha jótét magyarjaink. Öblös, pókhálós teremív alá érkeztek, a professzor a kőpad felé döccent. – Te is tudod, mindig tudtuk, de Freud óta mindenki tudni véli, az ember a gyerekkorból származik. Gyerekként éli meg legbenső élményeit s gyerek is marad mindétig. Nem hiába mondta Jézus, engedjétek hozzám a kisdedeket. Föltaláltam egy gépet. – S rámutatott egy porbelepte, de élénk, ezerhálózatú masinára. – Időgép. Egyszerű. Visszafotografálja a manuszokat.

Jezovics csak tátott. Ja – gondolta, ő is volt úgy, hogy a villamoson ülőket – képzeletében – visszafotografálta, nem is a gyerek-, hanem egyenesen az őskorba, az állatkorba. Az egyik gibbon majommá zsugorodott, a másik balsejtelmű béka lett, egyik nő éppenséggel vadmacska, a másik malacka, voltak szakállas kecskék és fehér baglyok, tinédzser kereszténydemokrata zsiráfok és kommunista marhák, disznófejű kisgazdák és vörös ülepüket fénylő agyként mutogató hiszteroliberálok, nyúlfejű magyardemokraták, alabárdos halfejű vitéznépiek – de hát csak Jezovics képzeletében.

Most viszont itt volt Áron Mester időgépe. A történész vetített, eleinte ugráltak a képek, később lassú, dús folyammá egyesült a társaság. Kis padokban ültek, előttük gyerektányér, gyerekjáték, labda, kóc.

– Mi ez? – kérdezte kétségbeesetten Jezovics, mert mintha egyik-másik gyerekre ráismert volna.

– Mi ez, mi ez? Ovi. Óvoda. A történelem óvodája. Nem látod?

– De… hol… Kik ezek? Ősgyerekek?

– Ja. Visszavetítem őket saját gyerekkorukba. Az a valódi lényük, arcuk, lelkületük, ösztönük.

– Most karlendítenek?

– Na ja. Esküsznek. Mindenre. Hogy jók lesznek, nem kakálnak be, megeszik a spenótot. Istenre, hazára, nagymamára. A maminak nagyon fontos szerep jut gyerekkorban. Itt mindegyiknek – ide nézz – ide idézem a feleségét is. Azok lettek felnőtt korukra a „mamik”, nagyanyjuk anyjuk – ha nem figyelnek oda rájuk, még meg is szoptatják őket a parlament bársonyos zugfolyosóján.

– Ez a parlament?

– Naiv vagy, barátocskám. Persze. Kis bársonyszék, kis képviselőfánk, duzzogás… nézd azokat… ott! Háttal ülnek a társaiknak s ordítanak: „Nem ülök a Pistike mellé!”-Nézd, azt a kis hörcsögformájút! – „A Pistike bepisil!” „Meg cigány!”

– „Tégy a gyűlölet ellen?”

– Jól látod. Kis partedlit varrt nekik az új mami, rá van hímezve, de folyton leeszik magukat. Ott a „gy” betű mellett mintha kakafolt lenne, de csak csokoládé.

– Kik ezek?

– Jaj, fiam, figyelj egy kicsit. Nagycsopisok.

– Kicsodák?

– A koravénekből összeállítottak egy nagycsoportot, ők nem akarnak a többiekkel játszani, de ki se akarnak maradni az oviból. Kedves kisöregek, de boldogtalanok, mert mohók, ők akarnak elsőnek kapni a tortából, de szétkenik a bársonyon. Meg belebeszélnek a másik beszédébe. Nyughatatlanok, na. Látod, az egyik mamija – nyűtt feleség –, már hozza is a seduxent. Hamm, be is kapta. Láttad?

– Elég csunyusok ezek a feleségek.

– Apám azt mondta mindig: „Csúnya nőknek nincs hazájuk!” De van férjük, párttársuk, gondozottuk!

– Kék harisnya van rajtuk!

– Na, ja. Agyi nők. De szoptatni tudnak. Azt a kis nagyfejűt, aki szétvetett lábbal ül a bársonyszék mellett a homokban immár, most cumiztatják vaníliás kakaóval. Na, de kilöttyent, rá a rendőrségi iratokra.

– És az a kisfejű, aki kapkodja a fejét, mintha egyszerre mindenfelé akarna nézni egérszerűen, és ide-oda menekül a sarokba?

– Az? Az a felvigyázó! Pedig talán reá kellene vigyázni.

– Nem az országra?

– Ejnye, nem érted? Ez az ötödik kerületi önkormányzat. „Éljünk jobban és frivolabban” nevezetű új óvodája. Demokráciát játszanak. Most a kiscsopisok lettek többségben, a régiek lógatják a fejüket. – Mester Manó odahajolt Jezovics füléhez. – A régiek közül állítólag olyan is van, aki kábítózik, és most elvonásin van! De, figyelsz? Kis fúrókat, kalapácsokat, harapófogókat dugdosnak, a kiscsopisok legtöbb bársonyszékét már hajnalban átfúrták, kifűrészelték! Egy kis bankárt játszó már a fejére esett.

– Őrület! – Jezovics csak bámult. – Ennyi lenne az ország?

– Semmit nem értesz. Az emberek a hatalomban visszagyerekesednek.

– Visszahülyülnek?

– Úgy is lehet mondani. Ösztönlények lesznek, letiporni, kisajátítani, nézd, most verte fejbe a homokozólapáttal az a repdeső hajú nagylány – néhány lány is van, brrr… –, azt a kis, karikalábú biciklistát…

– S ki ordít ott?

– Az a középcsoport ködálomban él, a „Szentivánéji”-t gyakorolják. A Zubolyt játssza, látod? Hallod? „Ide nekem az oroszlánt is!”