Irány: Surány

Robert Poli, Jezovics franciaországi barátja, aki ’56-os kimenetele után olaszos nevével érvényesült Párizsban s most egy Invalidusok terén lévő líceum igazgatóhelyetteseként tengette tűrhető életét, megint itt volt régi budapesti gyerektársa nyakán.

– Vágyom haza – mondta idegenes akcentussal és szórenddel, noha semmi sem indokolta ezt az affektációt és azt sem, hogy szeresse volt hazáját –, vágyom. Szép ez a hon. Il y a cela patrie trés belle… – nyomorékolta új nyelvét, melyet sosem tanult meg tökéletesen, de ugyancsak használta. – Mámorosodom a magyar tájtól. Vigyél ki hozzátok, a nyaralóba! Surányba. Mondod, van nektek ott szép házacska.

Van, gondolta búsan Jezovics, nyomorult kis viskójára gondolt, melyet balatoni házacskájáért cserélt, hogy közel legyen Pesthez, már csak a benzinköltségek miatt is. Itt is van víz, a Duna, kis tó – a pócsmegyeri –, nagy hegyek – Pilisek fekvő nőt mintázó melles íve, csöndes telep, melyet nem öntenek el a nemzetközi hordák, visszahúzódva lehet mélázni a történelem sorskerekei fölött. Vitte hát Robertet nagy garral, békésen. Átkeltek a Duna jobb karja fölött Tahinál Tótba, mely félkar is nagyobb volt a Szajnánál. Robert már itt lelkesedett, trés belle-ezett, bólogatott, bon-nozott, ollé-ollé-zott, a füzesek fölött már-már Loire-t emlegetett, Jezovics csak vezetett.

– Micsoda szép, naplementi tó – hördült fel, midőn a kis pócsmegyeri olajzöld víz mellé hajtottak –, jobbról a halak, balra az emberek, itt lehet élni… ici on peut vivre… oh, mon dieu… boldog lehetsz. Hangulat. Parton áll egy kalózhajó mint vendéglő… balra futballpálya…

Eddig tartott a franciás hangulat. Jezovics nagy sóhajtva kanyarodott be a Surány I-be. Óvatosan vezetett, az embernagyságú gödrök és kátyúk ugyancsak kockára tették kocsija tengelyét, próbált köztük elillanni. Ám hamar következett a temető, melynek sarkán már szemétkupacok csillantak. És aztán…

Borzalom. Leírhatatlan látvány tárult a francia barát és a meghúzódó magyar kistelepes szeme elé. Nagy, poros placc szürke földhányásokkal volt védve… a, kik elől? A lakosok, telepesek, nyaralók elől. Némi szemétroncs itt-ott virított a ledózerolt gereblyés talajon, de ami az út melletti erdőkben volt, az elképzelhetetlen. Kibelezett díványok lógó rugói, szétszórt kacsatoll, elhajított autógumik, koszorús szögesdrót rozsdállva, széttrancsírozott mosóporflakonok, szállingó paplancafatok, törött ruhaakasztó, félbeszakadt lapátfej, egy törülköző fele az akácfa harmadik ágán lobogózott, feketén virító kátránylepény, ami ráfeküdt egy kiszakadt frizsider félajtajára, töltényhülznik beleragadva két konzervdoboz marhafelsáljába, fejszével meghasított ablakszárny egy alumínium járóka tetején…

És szatyor, nejlonszatyor, kék, zöld, sárga, lila színben telis-de-teli szétejtve, mintha egy beteges óriás hányta volna szét és hányta volna el, nemcsak a szatyrait, de magát is, hányadék, igen, hányadék mindenütt, bevette már magát az erdőbe, ha nem engedik az út szélére, majd behányunk az erdőbe, igen, szarcsomók, öklendék mindenütt, és gondosan összekötött szatyor tele bűzölgő szeméttel, vasak és tojáshéj szúrja át, folyik a ragacsos, szagló ételmaradék, a mennyei Surány homok, kacskaringós bevezető útja mentén, lepratelep, döglött nyúl, kivágott női ruha, emberpocsék.

Robert motyogott. – Itt nem lehet élni – mondta most már magyarra fordítva a szót… – ez elképzelhetetlen… mi ez?

Jezovicsék riadtan álltak be az útmenti kis kertkocsmába, riadtan néztek a magyar táj felé.

– Idén vagy ötször vitette el a polgármester a szemetet. Leteszik a konténert, az emberek mellészarnak. Bocsánat. Igaz, minden héten ötször kellene, nem egy szezonban. De, kérem – fölbátorodott a kocsmárosné, érzékelve, hogy idegenek előtt beszél –, nemcsak a szervek, nemcsak az önkormányzat! Maga az ember. Itt él, itt van a nyaralója, a háza, gondosan, ollóval nyírt kertje, vonalzóegyenes pázsitja, aztán beleül a kocsijába, beköti bűzhődő szemetét a nejlonzacskójába, és meg se áll! Vezetés közben egyszerűen elengedi a kosz-szatyrát, huppsz, megtörli a kezét s irány haza, Budapestre. Nézzék! A temető mellett! Magasan, a fára akasztva szemetesszatyrok! Ez kiszáll, ez fölakaszt, ez meggyaláz, látták a fatáblára vörös festékkel kiírt szöveget: „S.O.S. Erdő! Segítsetek!” Az autóból kiröpítik a saját erdejükbe a hányadékot! Még síléc is van, pedig itt nem lehet síelni! Idehozzák húsz kilométerről is, ha kell…

– Kik ezek az emberek? – Robert már nem annyira vágyott haza, Jezovics elfintorodva látta az arcán.

– Kérem, ezek a mi lakosaink. Magyarok. Elvtársak, volt elvtársak, mindenesetre az elmúlt negyven év örökösei. Itthagyják a szemetet. Mi az, hogy itthagyják? Itthagyták! Belülről szemét. Nem tartja a saját hazájának, erdejének tájának… És! Az újabbak is! Nem szegény emberek! Azok elássák a kertben az avart, a kis piszkot! A karlendítésükről látom, ahogy kihajítják az autóból – újgazdagok. Gyűrű, aranylánc, szemét. Egybeáll. A saját erdejük! Én is kérdem öntől, uram, kik ezek? Apámék idejében ez elképzelhetetlen volt. Kis Magyarország volt – fogta sírásra az asszony. – Itt, a Duna mentén. Szerény telep.

Robert szótlanul ült be a poros hátú kocsiba. Zötykölődött, sokára szólalt meg.

– Jaj. La vie ici, est à vomir. Bizony. Hányadék. Nem lehet itt élni. – Dehogynem – mondta Jezovics, és recsegve áthajtott egy üvegbilin.