Második Trianon

– Tudod, mi van itt nálatok? – kérdezte a hőséges nyári napeste Jezovicsot a régi osztálytárs, Robert Poli, ki hazajáró lélekként olvasta olykor barátja fejére hazája – mely Polié is volt, hiszen itt született s innen menekedett ’56-ban Franciaországba, hol olaszos neve után érvényesült s most hanyag kéztartással itta a mindenkori és jótékony HB világsört, mit idehaza fene olcsón csapoltak neki a Szép Ilona hűs lugasán, hol európoid módon előkelően tartotta kezét a szőlő korai bársonyán –, tudod, mi van? Mon chérie? Második Trianon. Az van, mon chérie. Csak még nem vettétek észre. A történelem ismétli önmagát. Tudhatod. L’histoire se répèt. Nem gondolod?

Hosszú gigáján nagyon hidegen és lazán engedte le a citromsárga lét – Párizsban is müncheni sörözőbe járt éjjente, gumibottal az autójában az esetleges gazemberek ellen, akik franciául is akadtak és ütöttek –, alkotóan ivott és gondolkodott. Elnézte ezt a kis nagy Magyarországot, mely hazája s emléke volt, hová szülei sírjához minden évben hazazarándokolt, hiszen itt volt boldog s kinn, gazdagon, könnyedén mint csaknem minden emigráns, boldogtalan volt.

Deuxième Trianon, na ja. Akkor is hiába voltunk benne a buliban, az első világháborúban, s vesztettünk. Most is. Körülbelül úgy néztek ki, mint hetven évvel ezelőtt ez az ország. Benne voltatok a legnagyobb rosszban, a szocializmusban, amit elvesztettek, akarva-akaratlan. De nyakig. Mindenki benne volt, mint egy háborúban, volt, aki a fronton, volt, aki a háttér-manipulációban, fölmentve, sikkasztva, hadigazdaságban, de benne volt. És akkor megcsonkították az országot. Területileg. Most is megcsonkították. Emberileg. Erkölcsileg. Ha akkor elvették Erdélyt, Bácskát, a Felvidéket, Kárpátalját, Burgenlandot, most is mindent elvettek. Erőt, szellemet, a szellem bányáit, ásványait, agyszürkéjét, az erkölcs büszke erdeit, a termő alkotó erők rétségeit, kaszálóit, önfeledt gabonaföldjeit, a kutatás könnyű várait, a nemzeti kultúra megcsonkoltatott és kisebbségbe került… Vagy nem? Rosszul mondom? Mon chérie? Neked nem úgy tetszik? Itt van valami nem-magyar! A magyari ügy mintha saját kisebbsége lenne – főleg a kultúrában. Nem? Kultúrharcnak mondják, csakúgy, mint Trianon után azt, hogy a magyar magyar akarna lenni? Ez volna ama második Trianon utáni kultúrharc, hogy olvasom mindig ugyanazt a hat-hét írót, akit kinevez a hazai nemzetköz? Egymás tanítványai? Festők, építészek ugyanígy? Ez volna maga a kultúrharc? Ezzel fenyegetnek, mint az első Trianon után, nehogy „visszaérezzük” Nagy-Magyarországot? Amit másodjára megevett az új Trianon? Csak most nem Párizs mellett, hanem Washingtonban kötötték meg a béke puha alkuját? Te ezt nem érzed? Van neked régi, nagy Magyarországod?

Méltatlankodva törte a szavakat, s hajtogatta citromosan aranyló HB-jét.

– Nekem megvan a magam világbékéje. Megkötöttem a magam elvesztett háborúm utáni világbékémet, hogy nincs hazám. De neked van! Volna! Ez a te országod, Jezókám? Mon chérie? Igyál HB-t!

Rátette jótékonyan Jezovics karjára régi baráti karját, vigasztalóan és szenvedve.

– Most olvastam egy könyvet az első Trianon utáni időkről – 1928-ból. Ez áll a Másodikra is. Így ír ez az ember: „Mindenki sír, hiányol és csodára vár… De mit is szegezhettek volna szembe a pénzzel ebben a pillanatnyi létben és átmeneti időben, amikor az anyagi jólét befészkelődött a szívekbe, mint egy ideál.” Ezt írták akkor! Nem szóról szóra így van?

Ürügy lett a rendszerváltás, mon chérie! Elbukott a szocializmus, ahogy a világháború. De a benti ellenfél megnyerte. Továbbcsinálta. A régi egyedek. S ahogy annak idején a tanácsköztársasággal, úgy most a monetáris gazdasági terrorral belekeverték megint a zsidóproblémát is: hohó! Ők csinálták! Ők a részesei, vámszedői, monetárentellektüeljei, bankhercegei! Nem ők szálltak be a kommunisták mellé megtámasztani a rég-eldűlt szocializmust a mohó hatalom megszerzése érdekében? Megint eljön a zsidó problematika, részben alaptalanul, részben alaposan. Itt akarsz te, második Trianon után kultúrbékét? Kikkel, mon chérie?

Ugyanaz a képlet. Ál-hazafiság, sírás, panasz, anti-mismás, ugyanakkor lassan „kikonszolidálódik” az ország, konjunktúrában épülnek a kacsa-tornyok a Balaton mellett a rég bevált maffiózoknak, mint annak idején a hadigazdagoknak. Hatalom-technika. Tőzsde-árfolyam.

Most aztán hosszan ivott, gördítette a sárga lét. Szeme szürkére szűkült, mintha a lugason túl magyar romokat keresne, ahol gyerekkorában játszott.

– Tudod, mit nem látok? Tudod, mi nincs itten. Nektek! Nekünk! A haza üdve, mon chérie! Talán Deák mondta, vagy Széchenyitek? Vagy maga Arany! Azt nem látom sehol. Ugyanúgy, mint az első Trianon után sem. Salut de la patrie! Van ilyen? Látsz itt valahol, akár egyetlen akcióban ilyesmit? Mert enélkül nem megy. Ahogy nem ment Trianon után, úgy nem megy Washington után sem. Aláírhattok mindent, beleléphettek mindenbe, középszerűen nem lehet megmaradni, ahogy az akkori Magyarország sem maradt meg igazából. Nem lett polgársága, csak középosztálya, a Trianon utáni kiegyezés vegyes politikájának a középosztálya. Mert kis kaliberűek voltak a politikusai.

Igen – mondta s elnézett Jezovics mellett a sörbódulattal az agyában és lázzal a szürke szemében. – Ehhez nagy formátumú emberek kellettek volna. Most is azok kellenének. Akiknek fontos a haza üdve. Csak az a fontos nekik! De lehet, hogy vannak ilyen embereitek. Vannak? Nem kell válaszolnod! Csak bólints legalább!