Jezovics

Második Trianon

– Tudod, mi van itt nálatok? – kérdezte a hőséges nyári napeste Jezovicsot a régi osztálytárs, Robert Poli, ki hazajáró lélekként olvasta olykor barátja fejére hazája – mely Polié is volt, hiszen itt született s innen menekedett ’56-ban Franciaországba, hol olaszos neve után érvényesült s most hanyag kéztartással itta a mindenkori és jótékony HB világsört, mit idehaza fene olcsón csapoltak neki a Szép Ilona hűs lugasán, hol európoid módon előkelően tartotta kezét a szőlő korai bársonyán –, tudod, mi van? Mon chérie? Második Trianon. Az van, mon chérie. Csak még nem vettétek észre. A történelem ismétli önmagát. Tudhatod. L’histoire se répèt. Nem gondolod?

Hosszú gigáján nagyon hidegen és lazán engedte le a citromsárga lét – Párizsban is müncheni sörözőbe járt éjjente, gumibottal az autójában az esetleges gazemberek ellen, akik franciául is akadtak és ütöttek –, alkotóan ivott és gondolkodott. Elnézte ezt a kis nagy Magyarországot, mely hazája s emléke volt, hová szülei sírjához minden évben hazazarándokolt, hiszen itt volt boldog s kinn, gazdagon, könnyedén mint csaknem minden emigráns, boldogtalan volt.

Deuxième Trianon, na ja. Akkor is hiába voltunk benne a buliban, az első világháborúban, s vesztettünk. Most is. Körülbelül úgy néztek ki, mint hetven évvel ezelőtt ez az ország. Benne voltatok a legnagyobb rosszban, a szocializmusban, amit elvesztettek, akarva-akaratlan. De nyakig. Mindenki benne volt, mint egy háborúban, volt, aki a fronton, volt, aki a háttér-manipulációban, fölmentve, sikkasztva, hadigazdaságban, de benne volt. És akkor megcsonkították az országot. Területileg. Most is megcsonkították. Emberileg. Erkölcsileg. Ha akkor elvették Erdélyt, Bácskát, a Felvidéket, Kárpátalját, Burgenlandot, most is mindent elvettek. Erőt, szellemet, a szellem bányáit, ásványait, agyszürkéjét, az erkölcs büszke erdeit, a termő alkotó erők rétségeit, kaszálóit, önfeledt gabonaföldjeit, a kutatás könnyű várait, a nemzeti kultúra megcsonkoltatott és kisebbségbe került… Vagy nem? Rosszul mondom? Mon chérie? Neked nem úgy tetszik? Itt van valami nem-magyar! A magyari ügy mintha saját kisebbsége lenne – főleg a kultúrában. Nem? Kultúrharcnak mondják, csakúgy, mint Trianon után azt, hogy a magyar magyar akarna lenni? Ez volna ama második Trianon utáni kultúrharc, hogy olvasom mindig ugyanazt a hat-hét írót, akit kinevez a hazai nemzetköz? Egymás tanítványai? Festők, építészek ugyanígy? Ez volna maga a kultúrharc? Ezzel fenyegetnek, mint az első Trianon után, nehogy „visszaérezzük” Nagy-Magyarországot? Amit másodjára megevett az új Trianon? Csak most nem Párizs mellett, hanem Washingtonban kötötték meg a béke puha alkuját? Te ezt nem érzed? Van neked régi, nagy Magyarországod?

Méltatlankodva törte a szavakat, s hajtogatta citromosan aranyló HB-jét.

– Nekem megvan a magam világbékéje. Megkötöttem a magam elvesztett háborúm utáni világbékémet, hogy nincs hazám. De neked van! Volna! Ez a te országod, Jezókám? Mon chérie? Igyál HB-t!

Rátette jótékonyan Jezovics karjára régi baráti karját, vigasztalóan és szenvedve.

– Most olvastam egy könyvet az első Trianon utáni időkről – 1928-ból. Ez áll a Másodikra is. Így ír ez az ember: „Mindenki sír, hiányol és csodára vár… De mit is szegezhettek volna szembe a pénzzel ebben a pillanatnyi létben és átmeneti időben, amikor az anyagi jólét befészkelődött a szívekbe, mint egy ideál.” Ezt írták akkor! Nem szóról szóra így van?

Ürügy lett a rendszerváltás, mon chérie! Elbukott a szocializmus, ahogy a világháború. De a benti ellenfél megnyerte. Továbbcsinálta. A régi egyedek. S ahogy annak idején a tanácsköztársasággal, úgy most a monetáris gazdasági terrorral belekeverték megint a zsidóproblémát is: hohó! Ők csinálták! Ők a részesei, vámszedői, monetárentellektüeljei, bankhercegei! Nem ők szálltak be a kommunisták mellé megtámasztani a rég-eldűlt szocializmust a mohó hatalom megszerzése érdekében? Megint eljön a zsidó problematika, részben alaptalanul, részben alaposan. Itt akarsz te, második Trianon után kultúrbékét? Kikkel, mon chérie?

Ugyanaz a képlet. Ál-hazafiság, sírás, panasz, anti-mismás, ugyanakkor lassan „kikonszolidálódik” az ország, konjunktúrában épülnek a kacsa-tornyok a Balaton mellett a rég bevált maffiózoknak, mint annak idején a hadigazdagoknak. Hatalom-technika. Tőzsde-árfolyam.

Most aztán hosszan ivott, gördítette a sárga lét. Szeme szürkére szűkült, mintha a lugason túl magyar romokat keresne, ahol gyerekkorában játszott.

– Tudod, mit nem látok? Tudod, mi nincs itten. Nektek! Nekünk! A haza üdve, mon chérie! Talán Deák mondta, vagy Széchenyitek? Vagy maga Arany! Azt nem látom sehol. Ugyanúgy, mint az első Trianon után sem. Salut de la patrie! Van ilyen? Látsz itt valahol, akár egyetlen akcióban ilyesmit? Mert enélkül nem megy. Ahogy nem ment Trianon után, úgy nem megy Washington után sem. Aláírhattok mindent, beleléphettek mindenbe, középszerűen nem lehet megmaradni, ahogy az akkori Magyarország sem maradt meg igazából. Nem lett polgársága, csak középosztálya, a Trianon utáni kiegyezés vegyes politikájának a középosztálya. Mert kis kaliberűek voltak a politikusai.

Igen – mondta s elnézett Jezovics mellett a sörbódulattal az agyában és lázzal a szürke szemében. – Ehhez nagy formátumú emberek kellettek volna. Most is azok kellenének. Akiknek fontos a haza üdve. Csak az a fontos nekik! De lehet, hogy vannak ilyen embereitek. Vannak? Nem kell válaszolnod! Csak bólints legalább!

Irány: Surány

Robert Poli, Jezovics franciaországi barátja, aki ’56-os kimenetele után olaszos nevével érvényesült Párizsban s most egy Invalidusok terén lévő líceum igazgatóhelyetteseként tengette tűrhető életét, megint itt volt régi budapesti gyerektársa nyakán.

– Vágyom haza – mondta idegenes akcentussal és szórenddel, noha semmi sem indokolta ezt az affektációt és azt sem, hogy szeresse volt hazáját –, vágyom. Szép ez a hon. Il y a cela patrie trés belle… – nyomorékolta új nyelvét, melyet sosem tanult meg tökéletesen, de ugyancsak használta. – Mámorosodom a magyar tájtól. Vigyél ki hozzátok, a nyaralóba! Surányba. Mondod, van nektek ott szép házacska.

Van, gondolta búsan Jezovics, nyomorult kis viskójára gondolt, melyet balatoni házacskájáért cserélt, hogy közel legyen Pesthez, már csak a benzinköltségek miatt is. Itt is van víz, a Duna, kis tó – a pócsmegyeri –, nagy hegyek – Pilisek fekvő nőt mintázó melles íve, csöndes telep, melyet nem öntenek el a nemzetközi hordák, visszahúzódva lehet mélázni a történelem sorskerekei fölött. Vitte hát Robertet nagy garral, békésen. Átkeltek a Duna jobb karja fölött Tahinál Tótba, mely félkar is nagyobb volt a Szajnánál. Robert már itt lelkesedett, trés belle-ezett, bólogatott, bon-nozott, ollé-ollé-zott, a füzesek fölött már-már Loire-t emlegetett, Jezovics csak vezetett.

– Micsoda szép, naplementi tó – hördült fel, midőn a kis pócsmegyeri olajzöld víz mellé hajtottak –, jobbról a halak, balra az emberek, itt lehet élni… ici on peut vivre… oh, mon dieu… boldog lehetsz. Hangulat. Parton áll egy kalózhajó mint vendéglő… balra futballpálya…

Eddig tartott a franciás hangulat. Jezovics nagy sóhajtva kanyarodott be a Surány I-be. Óvatosan vezetett, az embernagyságú gödrök és kátyúk ugyancsak kockára tették kocsija tengelyét, próbált köztük elillanni. Ám hamar következett a temető, melynek sarkán már szemétkupacok csillantak. És aztán…

Borzalom. Leírhatatlan látvány tárult a francia barát és a meghúzódó magyar kistelepes szeme elé. Nagy, poros placc szürke földhányásokkal volt védve… a, kik elől? A lakosok, telepesek, nyaralók elől. Némi szemétroncs itt-ott virított a ledózerolt gereblyés talajon, de ami az út melletti erdőkben volt, az elképzelhetetlen. Kibelezett díványok lógó rugói, szétszórt kacsatoll, elhajított autógumik, koszorús szögesdrót rozsdállva, széttrancsírozott mosóporflakonok, szállingó paplancafatok, törött ruhaakasztó, félbeszakadt lapátfej, egy törülköző fele az akácfa harmadik ágán lobogózott, feketén virító kátránylepény, ami ráfeküdt egy kiszakadt frizsider félajtajára, töltényhülznik beleragadva két konzervdoboz marhafelsáljába, fejszével meghasított ablakszárny egy alumínium járóka tetején…

És szatyor, nejlonszatyor, kék, zöld, sárga, lila színben telis-de-teli szétejtve, mintha egy beteges óriás hányta volna szét és hányta volna el, nemcsak a szatyrait, de magát is, hányadék, igen, hányadék mindenütt, bevette már magát az erdőbe, ha nem engedik az út szélére, majd behányunk az erdőbe, igen, szarcsomók, öklendék mindenütt, és gondosan összekötött szatyor tele bűzölgő szeméttel, vasak és tojáshéj szúrja át, folyik a ragacsos, szagló ételmaradék, a mennyei Surány homok, kacskaringós bevezető útja mentén, lepratelep, döglött nyúl, kivágott női ruha, emberpocsék.

Robert motyogott. – Itt nem lehet élni – mondta most már magyarra fordítva a szót… – ez elképzelhetetlen… mi ez?

Jezovicsék riadtan álltak be az útmenti kis kertkocsmába, riadtan néztek a magyar táj felé.

– Idén vagy ötször vitette el a polgármester a szemetet. Leteszik a konténert, az emberek mellészarnak. Bocsánat. Igaz, minden héten ötször kellene, nem egy szezonban. De, kérem – fölbátorodott a kocsmárosné, érzékelve, hogy idegenek előtt beszél –, nemcsak a szervek, nemcsak az önkormányzat! Maga az ember. Itt él, itt van a nyaralója, a háza, gondosan, ollóval nyírt kertje, vonalzóegyenes pázsitja, aztán beleül a kocsijába, beköti bűzhődő szemetét a nejlonzacskójába, és meg se áll! Vezetés közben egyszerűen elengedi a kosz-szatyrát, huppsz, megtörli a kezét s irány haza, Budapestre. Nézzék! A temető mellett! Magasan, a fára akasztva szemetesszatyrok! Ez kiszáll, ez fölakaszt, ez meggyaláz, látták a fatáblára vörös festékkel kiírt szöveget: „S.O.S. Erdő! Segítsetek!” Az autóból kiröpítik a saját erdejükbe a hányadékot! Még síléc is van, pedig itt nem lehet síelni! Idehozzák húsz kilométerről is, ha kell…

– Kik ezek az emberek? – Robert már nem annyira vágyott haza, Jezovics elfintorodva látta az arcán.

– Kérem, ezek a mi lakosaink. Magyarok. Elvtársak, volt elvtársak, mindenesetre az elmúlt negyven év örökösei. Itthagyják a szemetet. Mi az, hogy itthagyják? Itthagyták! Belülről szemét. Nem tartja a saját hazájának, erdejének tájának… És! Az újabbak is! Nem szegény emberek! Azok elássák a kertben az avart, a kis piszkot! A karlendítésükről látom, ahogy kihajítják az autóból – újgazdagok. Gyűrű, aranylánc, szemét. Egybeáll. A saját erdejük! Én is kérdem öntől, uram, kik ezek? Apámék idejében ez elképzelhetetlen volt. Kis Magyarország volt – fogta sírásra az asszony. – Itt, a Duna mentén. Szerény telep.

Robert szótlanul ült be a poros hátú kocsiba. Zötykölődött, sokára szólalt meg.

– Jaj. La vie ici, est à vomir. Bizony. Hányadék. Nem lehet itt élni. – Dehogynem – mondta Jezovics, és recsegve áthajtott egy üvegbilin.

Ovi

Vénséges vén történész mászott elő félsötét odújából, arcán jelentős bibircsókok foglaltak helyet, két szeme krokodilkönnyek hullására bármikor alkalmasnak mutatkoztak. Vánszorgott, okosan.

– Gyere – intett a szintén vén Jezovicsnak –, annyira meg akarod ismerni a történelmet. – Sötétes zugfolyosókon botladoztak valahol a Vár alatt, ahol törökök elől, németek elől menekülhettek valaha jótét magyarjaink. Öblös, pókhálós teremív alá érkeztek, a professzor a kőpad felé döccent. – Te is tudod, mindig tudtuk, de Freud óta mindenki tudni véli, az ember a gyerekkorból származik. Gyerekként éli meg legbenső élményeit s gyerek is marad mindétig. Nem hiába mondta Jézus, engedjétek hozzám a kisdedeket. Föltaláltam egy gépet. – S rámutatott egy porbelepte, de élénk, ezerhálózatú masinára. – Időgép. Egyszerű. Visszafotografálja a manuszokat.

Jezovics csak tátott. Ja – gondolta, ő is volt úgy, hogy a villamoson ülőket – képzeletében – visszafotografálta, nem is a gyerek-, hanem egyenesen az őskorba, az állatkorba. Az egyik gibbon majommá zsugorodott, a másik balsejtelmű béka lett, egyik nő éppenséggel vadmacska, a másik malacka, voltak szakállas kecskék és fehér baglyok, tinédzser kereszténydemokrata zsiráfok és kommunista marhák, disznófejű kisgazdák és vörös ülepüket fénylő agyként mutogató hiszteroliberálok, nyúlfejű magyardemokraták, alabárdos halfejű vitéznépiek – de hát csak Jezovics képzeletében.

Most viszont itt volt Áron Mester időgépe. A történész vetített, eleinte ugráltak a képek, később lassú, dús folyammá egyesült a társaság. Kis padokban ültek, előttük gyerektányér, gyerekjáték, labda, kóc.

– Mi ez? – kérdezte kétségbeesetten Jezovics, mert mintha egyik-másik gyerekre ráismert volna.

– Mi ez, mi ez? Ovi. Óvoda. A történelem óvodája. Nem látod?

– De… hol… Kik ezek? Ősgyerekek?

– Ja. Visszavetítem őket saját gyerekkorukba. Az a valódi lényük, arcuk, lelkületük, ösztönük.

– Most karlendítenek?

– Na ja. Esküsznek. Mindenre. Hogy jók lesznek, nem kakálnak be, megeszik a spenótot. Istenre, hazára, nagymamára. A maminak nagyon fontos szerep jut gyerekkorban. Itt mindegyiknek – ide nézz – ide idézem a feleségét is. Azok lettek felnőtt korukra a „mamik”, nagyanyjuk anyjuk – ha nem figyelnek oda rájuk, még meg is szoptatják őket a parlament bársonyos zugfolyosóján.

– Ez a parlament?

– Naiv vagy, barátocskám. Persze. Kis bársonyszék, kis képviselőfánk, duzzogás… nézd azokat… ott! Háttal ülnek a társaiknak s ordítanak: „Nem ülök a Pistike mellé!”-Nézd, azt a kis hörcsögformájút! – „A Pistike bepisil!” „Meg cigány!”

– „Tégy a gyűlölet ellen?”

– Jól látod. Kis partedlit varrt nekik az új mami, rá van hímezve, de folyton leeszik magukat. Ott a „gy” betű mellett mintha kakafolt lenne, de csak csokoládé.

– Kik ezek?

– Jaj, fiam, figyelj egy kicsit. Nagycsopisok.

– Kicsodák?

– A koravénekből összeállítottak egy nagycsoportot, ők nem akarnak a többiekkel játszani, de ki se akarnak maradni az oviból. Kedves kisöregek, de boldogtalanok, mert mohók, ők akarnak elsőnek kapni a tortából, de szétkenik a bársonyon. Meg belebeszélnek a másik beszédébe. Nyughatatlanok, na. Látod, az egyik mamija – nyűtt feleség –, már hozza is a seduxent. Hamm, be is kapta. Láttad?

– Elég csunyusok ezek a feleségek.

– Apám azt mondta mindig: „Csúnya nőknek nincs hazájuk!” De van férjük, párttársuk, gondozottuk!

– Kék harisnya van rajtuk!

– Na, ja. Agyi nők. De szoptatni tudnak. Azt a kis nagyfejűt, aki szétvetett lábbal ül a bársonyszék mellett a homokban immár, most cumiztatják vaníliás kakaóval. Na, de kilöttyent, rá a rendőrségi iratokra.

– És az a kisfejű, aki kapkodja a fejét, mintha egyszerre mindenfelé akarna nézni egérszerűen, és ide-oda menekül a sarokba?

– Az? Az a felvigyázó! Pedig talán reá kellene vigyázni.

– Nem az országra?

– Ejnye, nem érted? Ez az ötödik kerületi önkormányzat. „Éljünk jobban és frivolabban” nevezetű új óvodája. Demokráciát játszanak. Most a kiscsopisok lettek többségben, a régiek lógatják a fejüket. – Mester Manó odahajolt Jezovics füléhez. – A régiek közül állítólag olyan is van, aki kábítózik, és most elvonásin van! De, figyelsz? Kis fúrókat, kalapácsokat, harapófogókat dugdosnak, a kiscsopisok legtöbb bársonyszékét már hajnalban átfúrták, kifűrészelték! Egy kis bankárt játszó már a fejére esett.

– Őrület! – Jezovics csak bámult. – Ennyi lenne az ország?

– Semmit nem értesz. Az emberek a hatalomban visszagyerekesednek.

– Visszahülyülnek?

– Úgy is lehet mondani. Ösztönlények lesznek, letiporni, kisajátítani, nézd, most verte fejbe a homokozólapáttal az a repdeső hajú nagylány – néhány lány is van, brrr… –, azt a kis, karikalábú biciklistát…

– S ki ordít ott?

– Az a középcsoport ködálomban él, a „Szentivánéji”-t gyakorolják. A Zubolyt játssza, látod? Hallod? „Ide nekem az oroszlánt is!”

Grizzly medve

Jezovics, akinek lényegében félhalvány dunsztja sem volt a politikáról, tájékozódni szeretett volna a „helyzetről” – ahogy a mi régi, drága Kádár Kádárovicsunk mondta volt –, hiszen helyzet mindig van, de most úgy tetszett azért, még a szokottnál is „helyzetebb” lett. Tájékozódni kívánt, ahogy annak idején Mindszenty kardinál, kit negyven napi gumibot-talpveréssel kényszerítettek amerikai kémnek vallania magát, majd a Rétságban tartottak katonás fogságban, honnan a törött kardinált Pallavicini-Pálinkás őrnagy hozta föl Pestre, akit annak rendje-módja szerint, a kádár-technika szellemében kivégeztek később, Mindszenty tájékozódása érdekében kifejtett tankutazása miatt.

Nos, Jezovics – ki valóban úgy érezte, ’56 lobogó szelleme és szabadságillata tér vissza honterületére – fölkereste Zerkovitz Zénó főzeneigazgatót, aki politikailag és gazdaságilag és szociológiailag talán még jobban eligazodott a bonyolult erőviszonyokban, mint a magukra oly sokat adó lebegő hajú, sima arcú vagy éppen félgöndör politológok, akiket annak idején a kádári párt kiakolbólított magából, hogy aztán visszaakolbolódjanak a politika ügyesen megosztott terepére.

– Kísértet járja be Európát – idézte könnyed nyaktartással Zerkovitz Zénó főzeneideológ a mára megszomorodott Engels Frigyest, akinek tulajdonképpen el sem kellett távolítani a szobrát az ország területéről, mert nem is volt szobra – Marx kiszorította a terekről nagyobbra sikeredett bronz-szakállával. – Kísértet, a grizzly medve. A hatalmas testű, szürke bundájú ursus arctos horribilis. Nagy kérdés, erőt vagy erőszakot áraszt-e? Jelenleg ezzel van elfoglalva Európa. Radikális medve. Nagy tanácsok ülnek össze, mi történik, ha ez európai térségeken való bolyongásán túl egyszercsak beállít a parlamentbe is?

Kitessékeljék, agyonverjék, kilyuggassák a bőrét, vagy az ellenerővel rágassák-e le húscsontját? Horribilis teste félelmet kelt, éjszaka vele ijesztgetik a hosszúkás arcú parlamenti képviselők félálomban szendergő hosszúkás arcú gyermekeiket, akiknek a parlamenti folyosók zugpadjain szereztek könnyű éjszakai menedéket, előtte véres Grimm-meséket olvasván, hogy hozzászoktassák őket a lehető borzalmakhoz.

Szélsőséges medve, az edinburghi, sőt marlborói értekezleten is félresodorták az aktuál-vérengzéseket Koszovóban, vagy akár a csecsen gyilkosok szélsőségeit, hogy a Grizzly medve aktuálpolitikai veszélyességéről tárgyaljanak, állítólag Clinton elnök hosszú reggeli futása közben is azon tanakodott futótársával, aki egy Pola-polóval álcázott transzvesztitának maszkírozott fél-arab férfi, mit csináljanak, ha a Grizzly parlamentekben is vérengző szemekkel fölbukkan, erőt fitogtatva.

Ezt a medvét kellene ellensúlyozni. De kikkel? Másik szélsőséggel. Van egy kiterjedt csapat, a szívós vadak serege, rókák-sakálok-hiénák mozgékony elegye, akik ugyancsak szélsőségesek, de sokkal jobban elvegyülnek a közvadak között. Okosak. Ravaszak. Fejlettek, állítólag még könyvet is olvasnak vadászás közben. Ezek eddig eredményesen „működtek”, lerágták a kultúrhúsokat. Surrannak, vészesen magabiztosak, mert szabályos állatoknak tudják álcázni magukat. Ezért is vették be őket előbben a hivatalos hatalomba. Viszont mostanság ez lett a végzetük. Ők valójában elsősorban hatalmon kívül tudnak fúrni-faragni-enni-rágni-lecsupaszítani-kotorékosan, minden kis járatba bebújósan. Ám miután – szokásuk szerint – a vezetésben is hőzöngtek –, az állatfőnök begorombult. Ő maga végezte ki őket, vagyis tette hidegre. Mi volt a vád? Hogy szeminaristák, bármennyire elképesztő.

A főállat ugyanis pragmatikus hóhéroló volt. Nem kellett neki a filozófia. Ezek meg abban áztak. Szemináriumokat szerveztek. Ám ő annyira rühellte őket, lévén durvább ideológiájú animal, kisebbségi érzésében nyírni kezdte a szeminarista, szürkeállományú rókákat és társaikat. Saját tettestársait buktatta meg. Idővel látni sem bírta őket, az arcpofájukat, a szőrüket, szeminarista fontoskodó fondorlataikat, a maga természetes gyilkolókészségével kivégezte, ledarálta, felőrölte egyedeiket, miközben egyeseket simogatásra egyáltalán nem álló kezével simogatott, el nem árulva antiszeminarista metodikáját.

Most már, úgy látszik, késő. Ő maga végezte ki tettestársait. Most néz. Kapkod, visszafogottan, mint lényegében ő is főróka. Mit rühellt rajtuk ennyire? Hogy okosabbak? Nem. Ő okos volt, daráló eszű. Hogy fondorabbak? Nem. Ő is volt olyan fondor, mint ők. Hogy antigrizzlyánusok? Nem. Ő is utálja a Grizzlyt. Ő is tart tőle. Akkor miért nyírta ki saját belvadait?

Hogy műveltebbek. Ezt nyögte. Hogy lenézték. Azt hitték mint tettestársak, ők maradnak a fűalatti irányítók. Úgy néztek le rá, mint egy siklóra. Menyétre. Üregi nyúlra. És ezt a lenézést megbosszulta. Talán nemcsak ő, hanem maga a vadak teljes köztársasága, maga a nép.

Talán szeminarista mivoltuk is dühítette őt. Maga pragmatikus vadász volt, jellegzetes antiszeminarista. Nem járt vadgyűlésekre, maga irányította állatbirodalmát. Ösztönösen ódzkodott a szeminaristáktól. Talán a maga régi szemináriumai miatt.

Reménykedj, Jezovics. Hogy lesz egy szélsőségek nélküli állatbirodalom. Talán hálásak lehetnek neki, hogy a legrosszabb és láthatatlan szélsőségtől megmentette a vadászmezőt. Ha nem is akarta.

Reménykedj, Jezovics. Hal-korszak következik. A hal pedig annak a jelképe, aki megtiporja és legyőzi a gonoszt, amely az ő sarka után fog leselkedni.

Monsieur Gumibot

Május elején megint megérkezett Jezovics régi jó barátja Franciaországból, Robert Poli, kit csak azért viselnek el a franciák, mert olasznak gondolják a neve miatt. Igazgató is lett, szociológus, s még De Gaulle idejében vitte fel az Isten a dolgát, amikor a franciák fölívelő szakaszukban lelkesen űzték a politikát. Mai napság is lelkesen űzik – Robert a francia etno-szociológiai intézetnek a főmunkatársa s mint ilyen, előszeretettel oktatja a lényegében fejlődésképtelen Jezovicsot s rajta keresztül a nagy magyar népet, ahová eredetileg maga Poli-madár is – ahogy gyerekkorukban hívták – tartozott. Lévén és egyszerűen magyar. Most is hamar reá tört Jezovicsra:

– Minden nép gyerek akar lenni. Enfant, fiacskám – mondta fölényesen Madár, körülnézve a nyüzsgő plakátokon és tyúkként megszédült embereken. – Nehogy azt hidd, hogy a nép mint olyan – ha van egyáltalán – vetette oda megint csak fölényesen egy elegáns kukázóra fintorítva, aki valamelyes zöld parizert csempészett ki tanári kedvességgel a szemétből, hogy aztán finom hajtókája mögé rejtse – hogy mik vannak nálatok, na mindegy, szóval maga a nép olyan, mint egy személy, de gyerek. Gyámolításra, gondoskodásra, olykor bizony korbácsra vagy olykor szórakozásra vágyik. Ilyen a gyerek, ilyen a nép.

Madár megint körberöpült tekintetével a Mészáros utcai őrülten lerobbant vakolatokon: a szép házak második világháborúsan meredtek.

– Azért az botrány, ami nálatok, így épületben van. Botrány. Mit csináltatok az elmúlt negyven, vagy az elmúlt tíz vagy az elmúlt négy évben?

– Ezt – mondta rezignáltan Jezovics mint honfi.

– Katasztrófa, hogy enyhén fejezzem ki magam. Vagy scandale-t mondtam? C’est un monstrueux scandale! Hogy tudtok így élni?

– Sehogy – hajtotta le forró fejét Jezovics, mégiscsak idehaza volt, s Madarat is folyvást csábította a hazatérésre. Az, mintha csak megérezte volna barátja gondolatait, fölemelt orral beszélt:

– Nos, szó sem lehet róla, hogy mostanában hazatérjek régi hazámba. Ide? És hogy álltok a szabadsággal? Van kellő libertétek?

– Az a helyzet… A magyarok nem igazán ismerik ezt a fogalmat.

– Értem. Szóval, nincs. Nem csodálnám. Most végeztünk az etno-szociológiai intézetben, a Société etnosociologique française-ben nagy kutatást. Tudod, van olyan, ha van pénz. Itt pénz sincs, mi? Il y a ici un petit d’argent? Fabatka? Így mondják?

– Éhhalál. Húszezer koldus lett Budapesten az elmúlt két év alatt.

– O lalla! Nem szabad! Szegények… – és elég előkelően kinyújtotta egyik fém húszasát a rezgő szakállú hontalannak, de gyorsan visszakérte és kicserélte tízesre. – O, bon, bon – mondta és továbbhajtott, ha nem is az emberen, a problémán. – Ezeket meg, hallom, lelövik. Igaz? Franciák nem lőnek le koldust. Csak idegent. Étranger-t nem nagyon kedvelik, lelövik, ha kell. De magyar koldust lelőni? Minek?

– Talán, hogy kevesebb legyen – hajtotta le mélyen a fejét a megrendült Jezovics.

– Mondom, gyerek a nép. Láttad? Vissza sem akarta adni a húszasomat. Gyermeteg lélek. Azt vizsgáltuk, szóval az etno-szociológián: ilyen értelemben kell megválasztani a vezetőt! Három fajta van. Első az apa. Père du peuple. Apa-figura. Láthattad a történelemben is. Akár itt Hongrie-ban is, magyarhonban. Ferenc Jóska kivégeztethette az aradi véres tanúkat, húsz évre rá a haza apja lett. Vater. Voltam régi falusi konyhában, föl volt hímezve a papa. Még úgy is mondták azt hiszem, Tolnában jártunk: a fater. Szerették, csókolták a kezét. Vagy maga Kádár. Itt voltam! Ötszáz embert legyilkoltak ’56 után. Ezért mentem el. Mi lett belőle? Papa. Hallottam titkos statisztikát, melyet ’85-ben csináltak: szabadon! Titkosan! Teljes secret-ben! 76 százalékban reá adták a voksukat! Mért? Kell a papa! Ez tetszik a népnek, aki gyerek. Kísérleteztünk, ki kell még a népnek? Ez a második fajta. A Bohóc. Comédien! Bajazzo! Aki szórakoztatja a gyereket, a népet. Cirkuszos, nevettető, bukfencező. Mondom, ez a második típus. Panem et circenses – emlékszel, még a Vézner tanította, a korai latint! Van itt nálatok egyáltalán ilyen?

– Van. Több is.

– És a harmadik, figyelj! A társ! A gyerek társa! Testvér? Talán így is mondhatám. Frère du peuple! Mint egy futballista a másik futballistának – játszótárs! Ez is lehet befutó. Mintha ezeken a plakátokon lennének…

– Vannak…

– Nos. Csináltunk három modellt. Beválik-e? Az apa-modellre gyártottunk egy törpét. Valóságos kis gnómot. Remek sminkeseink vannak, még valahogy a keze is kifelé röpült, mint egy vergődő teknősbékáé. Nyomott alak. Kacsázva járt. Zümmögve beszélt. Mit gondolsz? Kérlek, elfogadták apának! Papa, notre père, még keresztnéven is szólították, talán notre Pierre-nek mondták? Vagy notre Jules? Pedig nemhogy apaszerű nem volt, hanem, mondom mint egy elfuserált bácsi! A második kategóriában a comédien indult, a szórakoztató, a bohóc. Fölfújtunk zöld gumitestet egy duzzadt ember köré – imádták! Nevettek, boldogok akartak lenni! Mosolygott, lebegett a kötélen! Sokan választották. A harmadik is nagy siker lett. A testvér! Lendületesen kifutott a pályára, mint maga is testvér, maga is nép, futballistának álcázták, már nem tudom, talán kosarasnak, de nem volt olyan magas. Röplabdázó lehetett. Szállt az égre…

– És végül is kit választottak? Apát, testvért, színészt? Várj… állj meg, valami gurulgat itt a lábam alatt… Ráléptem… Lassíts! Mi ez? Gumibot? Mért tartasz te gumibotot a kocsiban?

– Mit gondolsz, ha este elmegyek a párizsi törzshelyemre, a Rue Canale-on a Taverne des deux Rats-ba, a két Patkányba, nem kell a gumibot? Egyébként az ellenállásban Patkány volt a maquisard-főnök fedőneve.

– Ehhez kell a gumibot? S végül is kit választottak?

– Hát nem a Patkányt. A gumibotot. Nektek is ajánlhatom.

Gány-birodalom

Most, hogy az „ideiglenes Európába” mendegélünk, ahogy eme szókapcsolatot fővezetőnktől Jezovics hallandá az egyik főbeszédében, elhatározta, megkérdi Párizsban élő rég-magyar barátját, hogy látja országunk alkalmassági állapotját. Robert Poli sakktanár és szaktekintély így válaszolt:

– Tinektek, nekünk, vagyis, mármint Magyarországnak van egy területe. Ezen élünk, ezen éltek, helyesebben. Hogy látom én? „L’extérieur d’un pays correspond à son intérieur.” Érted. Na. Egy ország belleme olyan, amilyen a külleme. Vagyis fordítva.

Nektek nincs küllemetek. Na. Külsőtök, arcotok, fizimiskátok. Az egész ország olyan, mintha összegányolták volna. Érted!

Ha kilyukad egy drótkerítés, keres a gányoló egy félbetörött pléh utcatáblát, azt teszi az aljába, ne menjen ki a tyúk. A kisliba. Vagy ne jöjjön be a róka. Ez az ország. Gány.

Mindenütt. A fővárosban is. A lépcsőház piszkában kirojtosodott ólomcsövek közt mentem a múltkor a lingvisztikai professzorhoz, s olyan büdös volt a kanyarban, mintha odaszartak volna. Bocsánat. Odafekáliáztak volna.

Bárhol. Törött szovjet hullámpalák a zöldségesbolt kitört oldalában – mellette izraeli narancs. Vagy kubai. Vagy görög. Mindegy. A szovjet hullámpala takarásában. Lobogó, koszos nejlontakaró verdes Táncsics börtönablakán a híres szabadságharcosok, 1848 emlékére, mint egy színtelen zászló. „Győzedelmi zászló”, ahogy mondtuk, amikor még itthon voltam, a kommunizmus alatt.

Gány. Na. Te is tudod. Itt, ahol most lakást bérelek, egész nap egy vörös műanyag lappal beszögezett jégszekrény hátát nézem elmerengve. Szép emlék? Spórolás? Rendetlenség? Gány, barátom, egyszerűen gány.

Midőn először tértem vissza az óhazába, vagy huszonöt éve, akkor hallottam először ezt a szót. Gány. Azt gondoltam, elmúlik. Tudod, mit mondok? Nem múlt el. Fokozódik – ahogy annak idején mondta nektek ezt vállrángatósan és kacsingatva az a ti ravaszdi hóhérotok. A nemzetközi helyzet fokozódik. Barátocskám, hidd el, a gány is fokozódik. Nem csökken.

Azt hitte volna az ember, hogy jön a demokrácia. Majd enyhül a gány. Csudákat! A szép kis külvárosi rózsafák csúcsán Tomi Szuper kupakocskák virítanak a fagy ellen. Miért? Fillérekért szerezhetne szép, csinos üvegkalapocskát. Nem, ezt a műanyag kupakot maga csinálja. Maga gyártja. Ollóval körbevágja a flakont. Ráhúzza, mint a stabil óvszert. Virít a rózsa. Virít az ország. Háztájiban.

Ezt is a nagymester, a kacsintós találta ki: kis földön, dögletesen – jól mondom? – sok munkával zugtermelést csinálni, állami szemhunyással, ha kell, exportra. Múltkor mondta valaki, az ancien régime mezőgazdászati – jól mondom? – exportját 72 százalékban ez tette ki. Zugászat – gányalapon.

És ugyanez maradt ma is, kis barátom, mon petit ami! Gánymentalitás. Hiszen az anyagi dolgok, a művelés visszahat az emberekre. Amit művel, olyan az ember. Ahogy műveli. Ahogy környezetét használja. Sőt, idővel neki tetszik a Tomi Szuper flakon a rózsafán. Ilyen lett a mentalitása. Kisemberi. Petit-humain. De miért?

Te jobban tudod, a magyar ember túlélésre volt berendezkedve. A mohácsi vész óta, az eltiprott jobbágy ott gubbaszkodott, bújt, nehogy levágják. Aztán évszázados Habsburg alkalmazkodás. Mindegy. Te tudod jobban. Németek. Na, és ezek az oroszok, ami elől én kimentem, lenini európai emberiség. Itt keletkezett igazán a kisemberi bujócska. Megmaradni! Fönnmaradni! Alkalmazkodni! Túlélni!

Ez lett az ország ízlése. Mentalitása. A gány. Bárhogy, de összetákolni! Összegányolni! A házat, az országot.

Szívem facsarodik. Az egész építészet – kisházilag. Nézd meg. Toldalék. Ól. Hozzácsapni. Műanyag veranda – citromsárgában. Még egy budi. Ózöld. Jól mondom? Régies zöld, na. És ezek nem cigányok! Azok külön és államilag gondozatlanul merednek a vaksötétbe. Ezek hófehér emberek! Kisparasztok, vidéki bejárók, házfuserek, elnyűtt honi emberek.

Ez az eredmény. Gány-birodalom. Amilyen a külső, olyan a belső. Nemcsak kényszerből ilyenek már – akarattal! Ez lett az ízlésük, a lehetőségük! Az álmuk, c’est une grande illusion! Telekáron! Ötven négyszögöl, kis budi-ház, a Trabant oldala kidől a rárakott frizsider alól – ez a szocializmus, ez a kisemberi, pór-emberi ízlés megmaradt. Mint akinek örökké piszkos a körme, mert annyit kellett kaparnia a ganét, hogy értelmiségként is koszos maradt. Értelmiség, no, no. Beleszakad, de túléli!

Nem is értettem ezt a szót. Itt van, nesze: „Inkább söveny által gányolt kaibával Megelégszem” – 1785. Így. Gányol: gyengén, rosszul körülkerít, schwach, schlecht umzäunen; összetákol, zurechtzimmern; 1882: kuszál, összekuszál; verwirren, összehány; durcheinanderwerfen; összehány – ez a legjobb szó!

Gány-birodalom. Ezt tartja fönn nektek ez a ti kormányotok.

Ezt tudja kormányozni.

Ez menetel befelé – miközben a legjobb szellemi, paraszti erők inaszakadtukig tartják a fejük fölé roskadó tetőket. Mon petit ami!

Csodálkozol, ha a fővezéretek azt mondja: „megyünk az ideiglenes Európába?” Először azt hittem, idegest akar mondani, hisz, mondják, mindig mást mond, mint amit akar. De nem Európa ideges, ő.

S közben hazajövök és sírok. Gány-birodalom. Mégis, ez a hazám.

Anti-Kunó

A Duna Televízió nagyon kedvesen és hosszasan és bekerítően invitált, hogy üljek le Magyar Bálint – nem vallás- és közoktatásügyi, hanem – művelődési miniszterrel diskurálni a kultúráról. Nem ültem le.

Annyiszor leültem már. Annyiszor fölültem. Fölösleges. Az illető miniszter úr nem demokrata úr, hanem önkényúr. Elég volt a kedves és határozott, mindenkori félrevezetés. A miniszter úr ugyanis azt csinál, amit akar. Míg a szocialisták csak téblábolnak körülötte a minisztériumban, a parlamentben és a kormányban, ő viszont nem téblábol s elég termetes tekintély ahhoz, hogy keresztülvigye szabaddemokrata, hogy ne mondjam, hiszteroliberál elgondolásait, netán a Nagy Mérleg belső parancsait.

Magam részéről elég volt. Mint magános írónak, netán kultúrembernek nem érdemes asszisztálnom a miniszter önkényéhez.

Mint említettem, elég sokszor fölültem már a leüléshez véle. Köztudott, a miniszter olyan kuratóriumokat hoz létre, amilyeneket akar. Demokratikusan „bekér” ajánlásokat a szervezetektől, aztán mint egyszemélyi főúr, aczélosan dönt. Így történt ez nem egy esetben. Nem rovátkálom és számolom országos és az írókat és a művelődést ért állandó sérelmeinket, van elegendő. Legutóbb az új folyóirat-kollégiumba kért ajánlást, nyolc, azaz 8 írószervezet jelölte Lator László kikezdhetetlen etikájú és minőségű költőtársunkat és Lázár Ervin főbírót, a kiváló képességű írászt. Egyiket sem választotta a miniszter tisztelt kegye, helyette olyan jelöltet jelölt, akit egyetlen szervezet javasolt. Nyilván ő tudja, miért nem felelt meg néki Lator vagy Lázár szellemi képessége vagy tiszta ügybuzgalma. Vessen magára, ha van.

Ugyanígy elemezhetnénk olyas – egyszemélyi, egymotivációjú egyéb – döntéseit, melyek bizonyos intézmények vezetését meghatározzák.

Ezekről vitatkozzam? Míg ő olyan beszédtechnikával, mely a hibátlan logopédiájú szociológiai előtanulmányait is megcáfolja s folyamatosan bebizonyítja az olajbeszéd kenőanyagának valótlan fölényét. Nyomja. Folyik. Nincs az a naprakész statisztikus, akit le ne olajozna magáról.

Nem nevezték ki az általa kijelölt személyt a Nemzeti Színház élére és előre? A kormány nem hagyta jóvá? Saját hatáskörében kinevezte ugyanazt az egyébként elképzelhetően jól szervező, netán menedzseres személyt főtanácsossá. Vitatkozzunk a főtanácsosi rangon, mikor ezt még Horn Gyula sem teszi véle, akivel pedig – először Konrád útmutatása nyomán, aztán magától – ő sem volt hajlandó együtt kormányozni? Horn bölcs. Horn legyint. Nagyobb játszmáról van szó.

Magam hát immár nem vitatkozom. Bizakodom. Hogy a birodalom visszavág. A szellem birodalma. Mostanság nyilatkozta ugyancsak eme miniszter, hogy uralkodása alatt enyhült a kulturharcz. Olyannyira enyhült, hogy az egyik oldal már nincs is. Se lapja, se tere, se szava.

Hogy is lenne? Valaki igen szellemesen megjegyezte, a kulturharczot ugyanis eltakarja a „lóláb-effektus”. Csak ez a lóláb van. Bal lóláb, hogy mást ne mondjunk. Ezzel nem lehet vitatkozni, ezt csak lóbálni lehet.

A szomorú csupán az, hogy az egyoldalú támogatás vérforraló módszere visszavág. Nemhogy nyugalmat és összedolgozást eredményez, hanem ellenérzést kelt és elégtételt keres magának. Egyensúlyt. Ily módon – a miniszter áldásos tevékenysége nyomán – nemhogy enyhült a légkör, hanem oly mértékben elmérgesedett, hogy hiába akarja a nemzeti oldal keresni az egyetértést a másik oldal egyedeivel, ha maga a miniszter akadályozza meg erőszakos intézkedéseivel.

Tehát nem ültem le véle vitatkozni olyan kulturtörvényről, mely csupán az aláíró vezetéknevének szókiejtésében emlékeztet arra az országra, melynek törvénye lett. Bár talán helyesebben írták volna aláíróként „Anti-Kunó”-nak, ahogy a művelődés munkásai nevezik maguk közt, márcsak azért is, mert amit hosszú évek munkájával Klebelsberg Kunó a magyar vidék fölemelésének és kulturálódásának érdekében tett, azt a mi Anti-Kunónk a művelődési házak létének elbizonytalanításával egy csapásra elsöpörte. Talán Aczél sem működött ilyen eredményesen.

Apropó, Aczél. Mégis sajnálom, hogy nem mentem el a tévés vitára. Elkészíttettem egy tortát – egyébként az Angelika Gyurkovics(k)rémesét –, hogy elvigyem Anti-Kunó köszöntésére, a konszenzus könnyebb kialakítása érdekében. Ha Jancsóék köszönthették Aczélt malomkeréknyi tortával a 70. születésnapján, mi is köszönthetjük őt eme tortával. S vittem volna – ez is elő volt készítve kis csajkában – egy kis babgulyást, amit ugyancsak Jancsóék vittek – nem Aczélnak, mert akkor ő már háttérbe szorult, hanem Berecz Jánosnak, amikor még Magyar Bálint tiltakozott eme elvtársak kulturmódszerei ellen.

Kérdés, melyik ételsorrendet választotta volna? Előbb a torta és utóbb a bab, vagy előbb a bab és utóbb a torta? Elvégre, választani lehet, demokrácia – és gusztus dolga.

Feszty-körkép

Jezovics a bárgyú, kézeltört és magatehetetlen magyar poéta ott állott az Optifort hatalmas üvegcsarnokos boltjában, és csorgott. Patakzott róla a verejték, majdhogy tócsába nem gyűlt alatta a víz, szerencsére még nem vizelet. Izzadott. Fájt. Teniszezni indult pár hete, hanyatt esett, és maga alá temette kézírói jobb, és babrálói bal kezét is, csuklóilag. Most magatehetetlenkedett a fényes boltban, nagy nagyítót akarván vásárlani.

– Nagyítót kérek, távcsövet, optikát, teleszkópot!

– Természetesen, önnek mindent, Jezovics úr, de tudandanunk kellendék, milyen célra forgatná ama eszközt összetörött kezében, hogy egyáltalán képes legyen látni. Mit akarandana látni?

– Magyarokat.

– Igen – nyelte vissza ingerültségét az amerikaiasan honi boltos. – Magyarokat. Nem könnyű, és minek?

– Öncél.

– Igen. És hol? Itt esetleg a pesti utcákon, a birkagulyák mellett vagy a Dunapart heveny fái közt?

– Régi magyarokat. Honfoglaláskoriakat.

– Aha, aha – kacsintott hátra a boltraktár felé a módosan és komótosan magyar boltmester, aki népe bejövetele óta látott már sok mindent, alanti nadrágszárat, bő gatyát, németes hajvillogást a ’48-as szabadságharcban, jótékony tót kétkeziséget a sietős építkezéseken, lobogó lengyel szakállat finom restaurációs kísérleteken és állványokon, tiszaias harcsabajuszt és piros pajeszt az okos zugutcákban, vad délszláv, hogy ne mondjuk, szerb tekintetek magyarrá vált villódzását, volt itt már mindenki magyar, ahogy tudott, ahogy lehetett, e táj asszimilációs készsége – Szent István vendégbefogadó intelmei és Czeizel Endre keveredéselőnybeli útmutatásai alapján – jóformán határtalanná vált. – Adunk olyan táveszközt, mellyel láthatóvá válnak a közelebbi és távolabbi, régebbi és közelebbi magyarok.

Így aztán Jezovics, magatehetetlenül bár, kezében a kisded, de erőteljes távcsővel és nagyítóval ott állott immár a nyárvégi izzó alkonyatban a pusztaszeri Feszty-körkép kellős közepén, és ügyetlenül bíbelődve a látóeszközökkel, de kereste a magyarokat.

Ott volt maga a táj. A Jókai-kitalálta és megírta magyarokkal, hátravetett fejű horkanó paripákkal és hőkölő hétvezérekkel és magával a Feszty-fejű Árpáddal jó magyarosan, a fejedelem felesége is ott dülöngött a négyökrös szekéren, választván magának csillagot (?), Latrocot, Szvatopluk szláv utódját mint kivégzendőt apósa maszkjába öltöztette, talán egyetlen elégtétel gyanánt ott virított maga Jókai is hát a képen, a derék magyar legények meztelenül kapálódzó szlovien lányokat hánytak maguk elébe a szekérre – hiszen mi vadgőzösek is voltunk –, vezették is előbe a hánykolódó fehér lovat, a kádár akkor kurva-nagy karddal várta már, hogy leáldozza, míg a táltos kiterjesztett magyar karokkal bekebelezte-bemagyarozta a kurva-nagy tájat, ha szabad így mondanom, kurva-nagy szeretettel az elszórt néhány gyatrán védekező szlovien (állítólag most így kell mondani eme ószlávokat) harcos az előtérben mint lassú, fád balettos emeli passzív durungját és dárdáját, de főleg az egész és Jezovics fölé boruló Kárpát-fölfogta levegőég, mint fáradt, de finom fátyol borult észak-magyarosan a Latorca ózöld vize felett, de nem is micisapkaként, mint címeren a magyar korona, de talán szemrevételezhetően vagy egyes belmagyarok számára kifogásolhatóan ott bolyong a magyar ég, a szürke-magyar, a visszafogott, mint valami derék, ám passzív rezisztencia. Nos, ott volt ez az egész magyar hóbelevanc, ahogy egyesek mondanák a honfoglalás előadást, és Jezovics a nagyítóval nézte a berohanó és begyalogló magyar arcokat. Magyar-é mind, magyaros-é, akad-é benne már indogermános vagy sumériai, kazáros vagy kabaros fej, törökös arcél, sémi sasorr és besenyő bánat?

Jezovics ide-oda rakosgatta törött és kékre-sárgára begipszelt balfácán kezében a nagyítót, odanyomta orrát egészen a vezérek és gulyások piruló arcához, hogy lássa, ki jött bé ebbe a nagy honba, ahol olyan jóízűt durrantottak a vastag legelő füveivel telezabált birkák.

Mindenkit megtalált. Most, hogy az újabb törekvések arra irányulnak, hogy a bejövetelt Levédia nagy szűrőjéhez kössék, ahol állítólag bölcs kazárokkal is keveredtek valami nomád-zsidó vallásban és tanácsban, talált még a vezérek közt is – már nyolcra is nőtt a számuk – olyast, aki okosan vezetgette kazári lovát Verecke szűk folyosóin, némi délies kelmét árulván és borítván a vadmagyar vállakra.

Jezovics, az ügyetlen és bárgyú, látta, jó volt ez a magyarrá lett vagy magyarnak mondott föld mindenkinek. Mondhatni úgy, mindnyájunknak már kezdetekkor. „Uram, jó nekünk itt lennünk…” – mondhatták volna a besenyők, hunok, magyarok, törökfajúak, zsidók, perzsiaiak, minden nagyobbság és kisebbség, szlávok, finn-ugrató vagy altáji vagy török beszédűek. Keresztények és pogányok, mohamedánok és zsidó vallásúak, utóbb cigányok és előbb szlávok, mindenki behonosodott, mondhatnánk, és élt itt ezer évig, vagy még idébb.

Erre gondolt Jezovics ott a mindenkit láttató Feszty-körkép közepén, aztán szerteküldött egy nyomtatványt az összes kisebbségnek és nagyobbságnak. Mire szólította fel őket? Egy kis jeladásra.

Idő óta ezt a nemzetet vagy hazát, vagy minek mondjuk, gyalázza, aki éri. Az antanti kisebbségek honunkban dőzsölő unokái és maradványai, a kitelepített svábok és unokaöccseik, a délszlávok, a tóték, a körünkbe és határunkon kívüli körünkben élő románok, a meg nem becsültség hősi prófétái. Miszerint, mennyi megaláztatást szenvedtek a magyarok által. A cigányok. A másodrendű állampolgárok. Az üldözöttek, a cserbenhagyottak. Óriási nagy vádként telepszik a magyar vállra a zsidóság állandó lebecsülése, kiszorítása, elnyomottsága, üldöztetése. A horvátok nemzeti kisebbségtelensége eme honban.

Jezovics kérdőívén az állt, kedves magyar-fél-magyar-lett-magyar-volt-magyar-jött-magyar-ment-magyar barátaink! Azért valami jó is volt, nemde? Arra is feleljen egyszer, kedves honfitárs! Mi volt a jó ebben a kurva országban, a legelője, a bendője, a temetője, a vendégsége, a tája, a szülőhelye, a nagyvonalúsága, a csencselődése, a szabadsága, a badarsága, a pálinkája, a birkája, a ruhaipara, a hídavatása, a testvérisége, a Duna-Tisza köze, a Vereckéje, a barátsága, a paradicsoma, a hadastyánja, a borostyánja, a mostohája, a szolidaritása, a szőlőtermelése, a filmipara, a folyóiratbirodalma, az akácosai, a felsőháza, az alsóháza, a pozsonyi diétája, fehér tornácai, a menedéke, a nadragulyája, a humora, a tulipános ládája, a bujtatása, az ellenállása, az otthona, a csillagos ege, ami ideborult?

Volt benne valami jó is? Vagy csak rossz volt itt? És gyártunk egy új himnuszt, melyet könnyű sanzonként dúdolhatunk: Hazádnak rendületlenül ne légy híve, óh, magyar! Dallam bizonyára akad rá, hálateli futamokkal. Vizigót, alán, longobárd, hun, kazár töredékek is alkalmazhatók vagy újkori átoknóták.

Válaszaikat várjuk a „Magyarország nem lesz, hanem volt” jeligére a Széchenyi Kiadóba, Verecke, Balsors tér kettő. Földvár. Szemben a fűszeressel.

Jónás a tök alatt

A pap kövér volt. Alkat dolga. Verejtékezett. Adottság. Lesunyította a szemét. Balga szokás. Halkan beszélt. Félt a lehallgatókészüléktől. De itt a kertben?

Jezovics szerette ezt az embert, csakúgy, mint az egyházat. Az egyházhoz tartozott, benne nevekedett mint kisdiák, bandukolt Mindszenty baljós nyomában a Gellért-hegy oldalban a fúvó szélben a Mária-miséken, s szerette a diadalmas és szenvedő és küzdő egyházat az ezredes történelemben, mikor feltétlenül hirdette Jézust. Nem szerette a feketét. (Most nem a kaffáról van szó.) Idősödvén, rogyadozván rájött: nem egyszerűen az egyházat szereti – Jézust, Jézus halhatatlan volt, szép, igaz és kecses, a porba rajzolt tanítványainak őrületes illúziókat, ám azokra mindig lehetett építeni. Nem így a mái egyháziakra.

Fölkereste megint csak baljós idegességében a fönti papot s enyhén, de ordított véle. Tehette – szerette. Harminc éve ismerte, maga mentette meg – vallomásával a bíróságon – a sokévi börtöntől.

– Kérem – fogta vissza a hangját a kedvelt, most már bácsi –, nincs igaza, Jezovics úr…

– Jó, hogy nem elvtársnak szólít!

– Ön sose volt elvtárs, de bizony sokakat annak kellett szólítanunk. Az egyház túlélő szervezet. Az ötvenes években is túl kellett élnünk. És így tovább, hatvan, hetven. Békét akar az egyház. Mi is.

– „Nem azért jöttem a földre, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot.”

– Jézus nem egyértelmű. Titokzatos. A népnek béke kell.

– Nincs minden időben béke! Elfogy az egyház, mint a szalonna, szeletelve, vagy megavasodik a kamra-sutban, ha sokáig áll. A túlélő szervezet elpusztul, babám! „Tűz van, babám!” Nem látta azt a filmet?

– Nem járok moziba… Annyi a keresztelő, házasság, temetés…

– „Tűz van, papám!” Nem tetszett észrevenni? Hogy a kultuszminiszter óvott a világnézeti neveléstől? Semleges gyerekek kellenek néki! Nem veszi észre az egyház, hogy széthordják a hit épületét? A pap ne politizáljon! De ennyire? Hagyja veszni a nyájat? Mit mond Jézus? Ha megverik a pásztort, szétszéled a nyáj! Hol a nyáj, atyám? Rendben van, féltek. Kéztördeltek. Békepapok voltak. De most mik, jóatyám? Ma is békepapok? A legderekabb szavuk a túlélés. Kompromisszum? Kalocsán nem kérik vissza a gyönyörűséges és hatalmas jezsuita épületeket, ahol az egyház egyik fellegvára volt? Várják, hogy majd szabad önkormányzati madarak szállnak le a „vármegyeházra” és a papok nagykarimájú kalapja szélére; esetleg le is pottyantják őket? Hogy nincs pap, nincs utánpótlás? Miért? Most is ölbetett kézzel nézik, hogyan hatalmasodik vissza a szép kommunizmus a kalapjuk alá, az arany miseruhák hasra tett kezével várják a kis állami pénzüket, az odagurított adógarast? Az öregasszonyok kétfillérjében és görnyedt esteli ájtatosságában még mindig több erő van, mint a zsugori költségvetésben. A papi Mercedesekbe sok benzin kelletik? Most is hallgatnak, mikor a régi nomenklatura a szájuk elől veszi el a kenyeret az éhezőknek? Mért nem szóltak Ninive ellen, papocskám, gyermekem? Vigyázzunk! Lehetséges, hogy ezt a széthúzást látva, meg sem szólaltok? Kire hallgasson a nép, ha nincsenek papjai, mon père? Húsvét jön! Föltámadás! A tök alatt bujkáltok inkább, mint Jónás? Hallgasd csak!

Hová bújik a mai Jónás, barátom? Ha elfonnyad a tök? Ha nincs tök-árnyék? Ha nincs többé tök-béke? Mit mondott az Úr? „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a város ellen!” Kicsoda kiált a bűnös város ellen? Ki tartja a hátát a híveiért, az eszméjéért, az öregasszonyok térdeplő hitéért, a lehetetlen és lehető kereszténységért? Melyik fő- vagy mellékpap tartja a hátát? Majd Mindszenty? Aki botor volt, elvakult, de negyven napig üthették gumibottal a talpát, amíg amerikai kémmé képezték s utána tizennyolc évig élt mint robbanószerkezet beépítve a Kádár-rendszer nyamvadó testébe. És ketyegett. Azok is jól hallották, akik ma kormányoznak. Vagy Apor Vilmos fog előtántorodni a sírjából ha kell, az IFOR-katonák elé, vagy az ukrán maffiózok elé?

Vigyázzunk, jó papom! A falu nézi a szátokat! Hogy mit mondtok? A Város nézi a karotokat, meddig emelitek! S mondá az Úr: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek az én számból.”

A laodiczeabeli gyülekezetnek üzente ezt Krisztus János által. Ti melyik gyülekezethez tartoztok? Melyiknek üzenjen Krisztus? És mit üzenjen tovább? Hogy legyetek langymelegek? Én papom, én egyházam!

Jezovics kétségbeesetten kiáltott vissza, ahogy elfutott:

„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!”

Visszafordultában azt látta, jó papja – mivel töklevelet már az évszak miatt nem talált – egy lapulevél alá gyürkőzött, de a szél csak lebegtette reverendáját a húsvéti kertben.

Kék bugyi

A rádióról mint irodalmi vagy művészeti műfajról alig beszélünk, pedig igencsak az. Egy riport, egy vitaműsor, egy dús beszélgetés sokszor sokkal szélesebb körben hat, mint mondjuk egy novella. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a novella fölcserélhető a szellembeszélgetéssel, hiszen a művészi alkotó próza vagy akár vers a maga „ding an sich”-jével eleve mélyebb régiókban mozog, de azt tapasztalhatjuk, hogy a rádió társas és beszélős, csevej-pourparlers-modora közvetlenebbül beleránt a maga témájába. „Belebeszéli” magát a fejünkbe, igen sokak fejébe, hamar és bódítóan hat, mint a kölni vagy a mérges gáz.

Ezt a beszélgetős műfajt látom legjobban kiszolgáltatva a politikának, az irodalmi műsorok olyan szorosan zárnak a hiszteroliberál oldalra, hogy azzal balgaság foglalkozni. Ott kedélyesen és kedvesen bebetonozták magukat a fenti irányzat brokkolistái, ahhoz a leveshez nem lehet hozzákóstolni, nemhogy valaki belefőzhetne.

(Adalék a fenti brokkoli-leves készítéséhez, anno 1996 – jócskán a rendszerváltás előtt irodalmi szerkesztő-titánunk igen jó és mozgalmas műsort csinált mindennapilag. Akkor hiszteroék még az úgynevezett „ellenzékhez” számítottak, s így „pártsemlegesen” bealkalmaztak üdítő szellemi foltnak minden műsor végén egy masszív jegyzet erejéig. Sikeres volt eme tevékenységem több esztendőn át, szerkesztőnk akkor, mondhatni mohón nyújtotta országos mikrofonját okos megnyilatkozásaim elé. Szó esett itt honi költőkről, külföldi szenzációkról. Különleges stílusban, „emberi fogyasztásra alkalmas” irodalmi csemegék tálalásáról. Jól elvoltunk egymással Jezovics és az irodalom – „szükség voltunk egymásra” olyannyira, hogy különdíjjal jutalmazták hősi munkánkat, melyet az akkori rádió kommunistának álcázott, de érdemleges elnöke nyújtott át. Azóta nem így van – szabadabb és liberálisabb és hiszteroidabb lett az irodalom és ezen belül a rádió irodalmi műsora, akik tudják, merik, teszik a dolgukat, nem kell eme elmedús jezovicsizmus még kettő percben sem. Igyekvő szerkesztőnk hamarost közölte, sajnos, annyi anyag van, ebben a tömkelegben nincsen számomra hely e honban. Nem sérelem, csak jelzés az irodalmi irodalom mai brokkolis jellegére. – A brokkolilevest – állítólag csak a hiszteroliberálok fogyasztják egy nagy közös asztalnál, a kékre főzött spárgakel [magyarul brokkoli] folyamatos szürcsölésével – kötelezővé főzték a szabad magyaros rádigó. Na, mindegy.)

Ellentételesen, gondolná az ember, nincs annyi műsor, hogy mindenben brokkoli főjön. Tévedés, uraim. Van.

Egyrészt, vannak alapbrokkolisták. (Nem listák, mert azt rátekintéssel és fejben intézik.) Mindenütt. Minden rádióspercben, még a reklám búgató hangján is. Fölbukkan a brokkoli, mint a gomba. (Lehet, hogy mégis nem kel-, hanem gombafajta?) Azt hinnéd, jön egy paradicsom, nem. Tévedés. Brokkoli jön, adysan szólva, seregestől „jönnek a…” Bemond. Főszerkeszt. Alszerkeszt. Átível. Közbekottyan. Beleduruzsol.

Másrészt, és ez az, ami igazán árulkodó, van a brokkolistában valami könnyed fékezhetetlenség. Nem tudja visszatartani magát. Óhatatlanul elkapatja. Magyarán ezt úgy hívják: kotnyél. Ez a foglalkozása, nem is annyira a szakma. Kotnyél, amire igazán és belsőleg késztetése és adottsága van. Persze, hogy élni akar eme gyorsaságával, hogy benne legyen a mindenkori levesben. Ám nem veszi észre, lelepleződik éppen azáltal, hogy kotnyél. Ha megállná, csak egy percig, hogy csöndben legyen! De nem tud. Nem bír. Miért? Bódult brokkolizmusa elkábítja. És akkor?

Akkor jön a hektika. Elveszti minden józanságát és hektikásan szerkeszt, kapkod, beleront, és belehektikál. Nem engedi a másikat szóhoz. És ha ketten összekerülnek, nincs is műsor, csak valamilyen szóáradat: én hektikálom őt, ő hektikál engem. Ez a belső ajzottság aztán rányomja bélyegét a műsorra – az egész magyar rádióhallgatóság, mit hallgatóság!, az egész magyar nép azt gondolja, hektikálni kell, mert elszalad a gondolat. „Én azt gondolom, hogy te azt gondolod, ő azt gondolja, amit mi gondolunk. Keresztbe verik egymást. Átköhögnek, áthektikálnak egymás mondatain, már rég nem az emancipáció, Mandelstam vagy a jéggúnár, nem az ásványvíz vagy a bölömbika hangja vagy a szakértő igazság számít, hanem a hektika.”

Mi ennek a technikája? Nos, ezt nem lehet lassan csinálni. Eme központi, visszatarthatatlan hektikásak kevés kivétellel nők. Vannak férfiak is a brokkoli csevejcsapatából, ők inkább a belső énekhangra képezik ki magukat. A nők viszont megpróbálják lebeszélni a másikat a mikrofon szájáról. Olyan gyors tempót diktálnak, amit a másik hektikás esetleg nem győz. Fedő-beszédeket tartanak, melyekben nemhogy az igazság, a téma, de még a ganajtúró bogár szakértelme is elenyészik.

Manipuláció ez? Dehogy. Kultúra. Elegy, föveny, géppermet, kék bugyiológia. (Megfigyelhettem, ezeken a hektikás, száguldó beszédű nőkön kék bugyi van, minden esetben.) És a sok rádióhallgató, maga az országlakosság az hiszi, ez a kultúra. És mindenki kék bugyiban akar járni. De oly idegesen kapkodja föl magára, hogy elszakad a gumi, s mielőbb a cérna.

Most rendeltünk egy kiváló brókercégtől másfél millió fehér bugyit. Ingyenesen fogjuk osztogatni a rádió pagoda melletti férfimosdójában.

Hófehér miseing

Musculus masseter. Rágóizom. Megfeszül, mint a rugó. Az arc jobb- és baloldalán kidomborodik. Ugrál, mint egy valódi egér. Le-föl. Ahogy összeharapjuk a fogainkat. Szétrobban a fej – az indulattól, az elszántságtól, a figyelemtől. Musculus masseter.

Szép fej, erős állkapocs, kissé föltartott áll. Mintha mindig belemenetelne a ködbe, éjszakába. Jól faragott koponya. Katona. Leginkább római. Savaria szülötte, a Borostyán út mentén. Pannon katona. Lehet, hogy már Claudius római császár idejében, ’43-ban is így állt egy katedrán, szigorú szépségre, idegen szavakra tanítva tanítványait. Kissé lábujjhegyre áll a dobogó szélén, mintha elrugaszkodnék a küzdelem végtelen vizébe.

Mindig így állt fölöttünk. Nem volt igazságos. Igazságtalan volt, követelő. Nem volt pardon. Nem volt mentség, hogy tanár úr, drága… Nem volt drága tanár úr… De szeretni lehetett, titokzatos módon, szemérmes módon. Ha az ember nem nyilvánította ki szeretetét. Ahogy ő sem.

Minden pontot, csöndes nyelvtani törvényt, eldugott okfejtést megkövetelt. A percek susogva álltak a tanteremben. Vágni lehetett a levegőt. Engedni? Kinek? Minek? Az áll megfeszült, kiroppant a váll, ahogy kis diákseregét kormányozta.

Csönd volt a teremben. A tettes magától jelentkezett, önként fölállt a hibázó. „Tanár úr, én voltam!” Ő meg csak nézte. A zöld szem erős sugárzása szinte kitörte a szemüveg lemezét.

Szédületes iramban misézett. Papjaink – ugye – a piarista kápolna faragásos fabetétes sekrestyéjében öltötték magukra a „harci mezt”, a ragyogó miseruhát. A liturgiának megfelelően öltöttek arany, fehér, lila, fekete, zöld hímzett fejbebúvós palástot. Alatta a hófehér miseing, hátul nyakban összecsomózva rajta a zsineg, mintha valóban Isten áldozataként kivégzésre mennének. Ő úgy szorította meg a szent spárgát, azt hittem, megfullad. Ugrált ám a musculus masseter. Rágta a hitet. Hogy fölkapva a háromszögletűen letakart kelyhet, kirohanjon a kápolna nagy árnyékába. Alig lehetett utánafutni. Őrületes tempóban „lezavarta” a misét. Térdhajlítás, Introibo, rohanás. Végigrohanta a miseszöveget, a bűnbánatot, a hiszekegyet, az Agnus Dei-t, átváltoztatást, mire csengetett volna az ámuló ministráns, már rég „bekapta” a szentostyát, hogy gótikusan föltornyozott ujjaira dőlve járja arcával a massetertáncot. És aztán már – menjetek békével.

Pap volt? Katona? Egyszerű, napi hadvezér? Calasanti József kegyes tanítórendjének hajlíthatatlan embere? Calasanti 1621-ben alapította Rómában a „pauperes Matris Dei Scholarum Piarum – kegyes iskolákat tartó Szűz Mária szegényei” piarista rendet. Csavargó, kallódó, vadóc gyerekek nevelésére. Maga Calasanti, a rendalapító is papi katona volt, akinek erélyességénél csak szelídsége volt nagyobb. Még életében száz és száz tanműhely támadt Európában – és lett a modern Európának egyik legmodernebb és legképzettebb tanítórendje. Calasanti életírói szerint még ötéves sem volt a leendő rendalapító, mikor „egy nap tőrrel fölfegyverkezve nekivágott a városból kivezető útnak, hogy felkeresse és megölje a sátánt, Isten és az emberi nem legnagyobb ellenségét…”

S eme ötéves katonácskából lett a legszegényebb gyermekek legszelídebb istápolója. Ilyen volt Magyar László is, legkedvesebb tanárunk, osztályfőnökünk. Mert a fentiekben róla szóltunk, ha nem tudnánk. Ám senki sem hívta Magyar Lászlónak. Remek nyelvérzékű, spanyolt, olaszt, latint, németet, angolt, franciát beszélő tanár volt, afféle napi tudósa a nyelvnek, mégis mindenki „a” Lacinak, Magyar Lacinak hívta – még a hozzánk csinosan átszállingózó szentmargitos, angolkisasszonyos leánykák is, annyi volt Laciban a közvetlenség. A derű, ami a katonai arcot átsugározta.

Ma is mindenki ismeri, hiszen a „Játszva latinul”, „Játszva angolul”, „Játszva németül” kézikönyvekből ma is sokezren válogatnak még az aluljáró könyvárusainál is. Bestseller. Ezekből a könyvekből úgy tanul nyelveket az ember, hogy észre sem veszi.

S maga Laci is bestseller lett. A piarista tanítórend bajnoka. Erős jelenléte ellenére mindenki kedvence, hiszen nem önmagát akarta érvényesíteni, hanem a szolgálatot.

Nekünk osztályfőnökünk volt. Ott állt a katedrán mindig ugrásra készen a feladatokra, mozgó musculus masseterrel, s olyan szigorral, amit államférfiak (szegény Antall Józsefnek is tanára volt), közírók, Euro-főtisztviselők, kultúrtanácsosok, mérnök és orvosok, papok és lócsiszárok, engedetlenek és engedelmesek, amerikai Dupont-mesterek, hőzöngők és kitartók, szelídek és ivósak, ördöngősök és égreszállottak megemlegettek. Pofozott is? Nem tudom. Ha igen, csak kicsit. Engem nem.

Engem „kis kamasz”-nak hívott. Micsoda marhaság. Mégis, őrületesen jólesett, kivételezésnek éreztem – bár akkor még sokkal szerényebb voltam –, hogy én vagyok a kedvence. Minapában beszéltünk, ki is volt. Mármint a kedvence. Kiderült – csaknem mindenki úgy érezte.

Ő vett rá, hogy legyűrjem feszélyezettségemet, s néhány pohárka egri bor után hózentrógerben imbolyogva elszavaljam első versemet Gárdonyi Géza emlékére. Különben a legelsőt Lacinak írtam, mikor megtudtam, az iskola államosítása miatt külföldre távozik. El is ment. Hősies iskolaalapítóként – Brazíliában, Amerikában – calasantiskodott.

Aztán most, 84 éves korában, 1997. augusztus 7-én erős arcélével, ugráló musculus masseterrel, szép szemével, kiállva a katedra szélére belevetette magát a fényes ködbe, ahol Istent vélte megtalálni.

Györöki madonna

A fiatalasszony ott állt és bömbölt. A nagy öblön túl derengett szemből Szigliget, méla várromjaival, a tág tó tetején huncut és tünékeny fények futottak, mint egy meg nem valósuló álom áruló foltjai. Jezovics nagyon szerette ezt a bizonyos fiatalasszonyt, egyrészt mert szép volt, effektíve szép, mint egy fénylő fekete ikon zománcos bársonya, mely évezredekből, talán éppen Bizánc irányából maradt vissza, hogy aztán itt jelenjék meg modern, kortalan, mindig mosolygó női derűjével, mint legyőzhetetlen madonnás eszmény, másrészt szerette, mivel annak idején, az intenzív osztályon való fuldoktában ez a fölébe hajló orvosi mosoly sokat segítette vissza e világba.

Persze Jezovics mint őslény és túlfejlődött szomorú szakállú, Európában hátramaradt bakkecske és lomhai bölény egyszerre már, immár a tiszta érzelmek régiójából szemlélte eme hölgyet, a feketebársonyú hölgyet, a puha ikonok menyasszonyát, s gyöngéd érzelmei biblikusan hajoltak a síró hölgy vállára. Szerette még azért is eme segítő és orvosiasságon túli fiatalasszonyt, mert eme hölgy megérezte benne a rászorultság pózos játékát, amit Jezovics nagyszerűen, megíratlan forgatókönyv nélkül el tudott játszani.

Nos, a fiatalasszony sírt, a Balaton györöki fényes pontján, kissé remegő kézzel mutatta a maga előtt elterülő tájat, a magos oldalba vágott gyermekkori telek csücskén épült ház előtti sávot, ahol a virgonc vonat füttyentve sirrant, mint apai emlék, azon túl pedig egy kis zsombékterület után következett a Balaton. A bizonyos Balaton. A visszavonhatatlan. Az egész múltat magába ölelő, a Balatoni Intézőbizottságon túlmutató örökös tó, mely nem csupán társadalmi-politikai-gazdasági terület-egység, úthálózat, gazdálkodó turista-rendszer, hanem maga az istenáldotta tó, istenáldotta víz, mely selymével elfátyolozza ifjúságunkat, mint örök titkot, melynek titka nincs, csak fátyola, mely meg-meglebben, de lényegében megfejthetetlen.

A fiatalasszony zökkenve sírt.

– Minden elveszett. Látja ezt a helyet, Jezovics?

Jezovics látta, hogyne látta volna.

– Itt áll a házunk közel ötven éve. Apám építette a maga különös fantáziájával, kínaias vonzalmával, nyughatatlanul élénk szellemével, mi pedig itt voltunk gyerekek. A vasút! Itt megy (Jezovics látta, csakugyan.) A terep mint egy földdívány, melyen át zsombékosan lépkedtünk az elveszendő paradicsomban, az ismeretlen birtokon. A kamaszkor teraszán. Nem tudom, érthető-e mindez, kedves Jezovics, de olyan volt, mint a szerelem. (Jezovics kénytelen volt érteni, maga is így érezte a Balatont. Hányszor járkált ötven kilométerrel arrébb Zamárdin gyerekkorában, és tépdeste az ösvényes csapások melletti akácfák legyezős levélalakzatáról a zöld, halvány növénykörmöcskék puha selyemjét: „Szeretsz, nem szeretsz, tiszta szívből, igazán, hosszan, balatonosan, véglegesen”, hányszor adták vissza életét ezek a levéltépések a nagy tó ringatózó mellékén.)

– Minden ott volt, Jezovics. Azt már nem tudom elemezni. Az már összeállt, mint egy színes gömb, mely a fejünk fölött a semmibe forog. Még negyven éves sem vagyok, Jezovics. Most éreztem először, elveszik, elvehetik tőlem a múltamat, a gyerekkoromat, az ifjúságomat, egyszerűen azt a U.K.-át, akit apám még karjában ringatott, én nem vagyok társadalmi ember, nem is érdekelt sohasem, milyen politika folyik és most egyszeriben elveszik lelkem vagyonát. Látja, Jezovics… itt volt az öröksáv… a Balaton széle… tegnap két vállalkozó vette meg magának és vége. Nincs tovább. Nem lehet levágni egyszerűen a Balatonba, kikerült az „Átjárni tilos” „Fürödni tilos” tábla, és nekem ez az átjárni-tilos annyit jelent, hogy nem tudok visszatalálni az ifjúságomba…

– Na ja – mondta kissé felelőtlenül Jezovics, noha tudta, ez az, ami az emberekkel megértethetetlen. Ő maga, mint régi jó családból való csemete, utálta a kapitalizmust. Azt az egyszerű tényt, hogy mindent meg lehet venni. Maga húszéves kora óta egy nyűtt szocializmusban élte le az életét, ahol „csak” a párt sajátított ki mindent. Abban volt valami istensorscsapása. A kapitalizmusban a ruhák színét és az autók suhanását nem szerette. Az emberek észre sem veszik, hogy minden az övék – lehet. Ilyen a kapitalizmus. A Balaton is az övék lehet. Az autóban tizenöt éves suttyók dőlnek ilyen pókerarccal a volán fölé, hogy az öregasszonyok bokatöréssel sietnek finom duddantásuk elől. Ez a kapitalizmus. A bosnyákok halomra gyilkolása fölött finom öltönyben mosolygó félizzadt, kissé légkondicionált külügyminiszterek tűnődnek azon, elég gyereket gyilkoltak-e meg már az ifjonti szerbek, vagy lehet még vérzeni? Ez a kapitalizmus. A mindent lehet – az a kapitalizmus.

A világ kiesett kerékvágásából. Nincs menete. Bármilyen furcsa, a hidegháborús helyzet egyensúlyra kényszerítette a kapitalizmust. Most a „nem félünk a farkastól” kapitalizmusa jött el Magyarországra.

Mikor múlik el egy rendszer? – tűnődött Jezovics a szép fiatalasszony omló könnyeit látva. Mikor elveszik tőle a múltját. A tőle, az itt embert jelent. Mikor múlik el egy haza? Ha elveszik tőle a Balatonját.

Elmúlott egy rendszer, de még nem jött helyébe másik. Addig van a köztes kor. „Átmenet” – szokta mondani az előző kormány éppen úgy, mint ez a Bokros–Birman-féle. Csak pár év átmenet. Csak tizenöt év. Csak húsz. Csak egy partszakasz a Balatonból.

Jezovics körbenézett a nagy tó gyermekkorból visszamaradt partján, végigjártatta a tekintetét, mint hajdani őstulok és ősfejedelem, akinek szíve megzökken, mert érzi, valami múlhatatlanul elvész. Mint ennek a fiatalasszonynak a könnyei. Füreden görög falu épül, tájba illően, mintha az Égei tenger partján laknánk. Mért, nem ott lakunk? A pénz saját magát építi föl. Gyermekkorunk orra elől eladják a partot. „Nincs átjárás!”

Jezovics mellett állt az ikonos bársony-feketeségű fiatalasszony – mintha Bizáncból. Ahogy a történelemben sosem jött létre igazi bizánci kapocs az új vallás és a görögkeleti között, úgy látszott elveszni ez a balatoni múlt. A nap arany szögeivel finoman kiverte a szép asszonyfejet, és helyébe villogó amerikaias filmet vetített – ahol Schwarzenegger értetlenkedő izmai hetvenkedtek öles méretükkel a kelet-európai emlékek fölött.

Bizánc elveszett. Újbarbárok özönlöttek a tó arany homokjára, s az ikonokat valószínűleg eltört fatáblákra feszítették. Aztán még sokáig nézték a martalócok, de fogalmuk sem volt a fekete-bársony szépség csöndes mosolyáról.

Struccpolitika

Jezovicsnak, midőn éppen pajkosan hullongott alá a ravaszkás-tavaszkás napsugár, április tizennegyedikén, kinézvén ódon erkélyhajója párkányáról, eszébe jutott egy kedves barátja. Orlandó bárónak szólította magában, valójában egy egyszerű szakúr volt valami Műszaki Főberuházási Nagyzási Intézetben mint jól végzett negyvenes közgazdász, lényegében azonban fantáziaművészként vonult át Jezovics egyéni történelmében. Fantázia működött a „fiúban”, kedvesen és elbájolóan tudott enni-inni, szórakozni, vendégül látni, nagyvonalúan és könnyedén, tréfásan, alias Ilf-Petrov és sikamlósan mint amilyen maga a kor volt: a kommunizmus második kora Magyarországon. Midőn a szocialista eszmék elegáns hullámzással áthajoltak a kapitalista világtengerbe.

Nehéz kor (ez). A hős megszakad és énekel, pusztulván. A közép fulladozva vegetál – a liba viszont ott tipegett Jezovics erkélyhajója alatt, a szomszéd kertben. Erről jutott eszébe Orlandó báró nevetős koponyája és strucc-terve. Orlandó ugyanis három esztendővel ennekelőtte elárulta Jezovicsnak: struccot fog tartani. A strucc nagy, nyolcvan centi átmérőjű tojása van, a húsa – állítólag – csemege, sikeres tenyésztés esetén mesés haszonnal járó ágazat. Fölhívta Orlandó bárót.

– Bárókám, meglett végül is az a strucc-tenyészet, amit 1995-ben terveztél, midőn a kormány megbokrosodott, s te magángazdaságban spekuláltál?

Csend volt egyelőre a vonal végén.

– Jaj, jaj… igen… tudom már, persze… mért ne lett volna meg… itt van… helyesebben Csömörön.

– És vannak struccok?

– Struccok mint olyanok vannak, de nem egészen olyanok, mint amilyeneknek terveztük őket.

– Tarthatók?

– Ajaj! Hát, nem repülnek. Ami a legfontosabb, madarak, de nem repülnek. Nagyok. Mázsásak.

– És elvonulnak valóban az élettől, a homokba dugják a fejüket, békések, és…?

– Kedves bátyám, a vesénkbe látsz. Ez a legfontosabb: homokba dugják a fejüket s nem repülnek. Valóságos új állatfaj.

– Megyek – mondta Jezovics, és kiröpült egy Csömör melléki tanyára, ahol a hatalmas drótkerítéssel körbevett poros-füves területen egyetlen struccot sem talált. Nagy fölirat: Strucc-telep, fiataloknak, öregeknek. Fújt a szél, kis fehér zászló lengett a bejárat fölött, olajág volt reá festve.

– Hol vannak a struccok? Azt mondtad, nagy haszon, óriási termet és hús…

– Kedves bátyám, ez nem olyan kifejezett strucc-társaság. Nem állatok, végül is nem állatok lettek belőlük, hanem emberek.

– Valami pénzmosás – gyanakodott Jezovics, meglódulva Orlandó báró emlékén.

– Hogy gondolsz ilyet? Rólam, édes Jezovicsunk. Mi a hazáért vagyunk. – Lehalkította a hangját. – Ez a társaság struccokból áll, de emberstruccokból. Hogy kibírják. Ezt a rendszert. És megtartsák önbecsülésüket. Ez a legfontosabb. Megőrülnének, ha belegondolnának, mennyire nem mernek élni, szembeszállni a liberalistákkal. Struccok lettek. Bele a fejüket a homokba a problémák elől. Mind kitűnő magyar strucc, akarom mondani, ember, de nem akarnak röpülni. Neked megsúghatom, már nem is nagyon tudnak. És nem akarnak szembeszállni. Itt a névsor, a strucctársaság névsora.

Jezovics elképedt. Mennyi remek barátja van köztük! Kitűnő írók, jogászok, festők, orvosok, betlehemesek, csöndes beltagok.

– Nem akarnak megütközni. Hogy az élet nem csupán a társadalomban zajlik, hanem belül. A lélekben.

– Gyávák?

– Nem, nem mondanám. Fél-gyávák. Talán. Esténként nehéz velük. Fölriadnak, kiabálnak, mit nem tettek meg. Mért furdalja őket a bátorság hiánya. És némelyek repülni is vágynak. Nagy munka a megnyugtatásuk. Hogy ne érezzék magukat feleslegesnek. Társadalmon kívülieknek. Inkább lesunyják a fejüket, be a homokba.

– Ezek a szociálizmusban is ilyenek voltak?

– Látszatra nem. Működtek. Mert nem kellett megütközni, szembeszállni. Átvészelték a kádárizmust. És! Ahogy a mai vezetők, ők is a szakmára hivatkoznak. Nincs politika, csak szakma. Ezek. Szakmai struccok. Valójában gyöngéden kollaborálnak a mai hatalommal, de ennek tudatát nem tudnák elviselni, inkább struccosodnak. Rengetegen vannak, újságírók ezrei, bölcsészek, rádiósok, vidéken kevésbé. Vidéken ott a föld, meg, hiába, egy kicsit ott szárnyalni kell.

– És hogy bírják elviselni… magukat? A röpülés hiányát, az egész homokba fúrt strucc-életet?

– Nagy, belső összejöveteleket tartanak. Önbecsülésük veszendő árán gyalázzák a nyíltakat, bátrakat, harsánynak mondják őket, hevenynek, egyenesen ártékonynak. „Nem kell kifutni Zrínyiként” – ezt mázolták legutóbb a kifutójukra. Az egyéb madárfajtákat kárhoztatják igencsak, az egész hungár-ornitológiát – mert ez a legkönnyebb.

– És ki tartja fenn ezt a telepet? Miből élnek?

– Direktben nem tudom. Állítólag – én nem nézek a könyvelésbe, én csak a telepet felügyelem – valami Sörös nevű ausztrál ornitológ küld nekik pénzt. Hogy miből? Hát, így élünk, Jezovicsom, Pannóniában, közelebbről Csömörön.

Numen adest

A tó felszíne olyan volt, mint a fémlemez. Egyébként Tótiban nemcsak egy, hanem két tó volt, egyik barnás-algás, másik, a fémes felszínű, zöld. Mélyzöld. Áthatolhatatlan, titokzatos, de főleg szép.

A szoros völgykatlanban nagy termetű fák vették körül a tavat, hol elállingva tőle, hol – a füzek – belelógatva hatalmas hajukat, hogy napverte árnyékuk vetült a vízre. Nem ringott az árnyékos haj, mert a tavon egyetlen fodor nem játszott, a fémlemez gyűretlen volt.

Eme titokzatos tó fölött úgy építették a szállót, mint hatalmas hajót, mely a semmibe tart. Bődületes központi tornyával a puszta földön úszott, rekeszesen épült emeleteivel talán a Titanicot idézte volna, ha nem állott volna a parton és nem magyar parton állott volna.

Jezovicsnak magának is – a lélegzetelállító szépség ellenére – ilyen „semmi”-érzése volt: afféle nihil. Aztán, ahogy bebolyongta a fönti teniszpálya körüli, még igen üde szeptember végi mezőt s nyögő testével összeszedte a csöpp fejű és csöpp termetű virágokat – kékeket, lilákat –

– Gy. – kinek életét köszönhette tíz esztendeje folyamatosan – égőkék szemére gondolva, izzadt kezében összesodorva a lenyakazott kis virágait, hirtelen futni kezdett a szobába, hogy átnyújtsa nyomorú csokrát.

– Érzed?

– Érzem én, de mi ebben a különös? Mi van a kezedben?

– Ez a vacak csokor – a vén Jezovics nyirkos ujjai közül kipergette Gy. égőkék szeme elé a kis szálakat, s hogy élét vegye az ősz eleji ajándéknak, ügyetlenül táncra-versre perdült:

Hallgattak. Az Égőkék is szégyenkezett. Jezovics sokára szólalt meg.

– Numen adest.

– Azt nem tudom, mit jelent.

– Isten jelen van.

– Igen, ezt én is érzem, de ez nemcsak szerelem.

– Így van. Numen adest. A régi rómaiak tudták ezt. Talán még a görögöktől. Jelen van az Isten. Az istenerő. Mint titokzatos jelenség áll a levegőben.

– De hol van?

– Ezt nem tudom, én sem.

Ettől kezdve nem volt nyugtuk. Bejárták a vidéket, ami olaszos bájával tévetegen idézte a toscanai tájat, keresték a tavon túl terjengő bozótosban, Jezovics minden ágat, szúrós gallyat félrehajtott, hátha ott van.

Bementek a városkába, a tű-tornyú katolikus templom lappadt árnyékában kutatták. Aztán az íves dombra fölfutó temető sírdombjai közt nézelődtek, hátha a levegő arany folyamán fölbukkan a „numen”. Az istenség. Elmentek Kaposvárra is, ahol barátnőjük református pap apja szűk szobájában Jezovics még a könyvekbe is belelapozott, az ágytakarót is fölhajtotta – hátha ott van.

Kaposmérőn energikus barátjuk energikus lányának hajszálaiban lesték a rebbenő illatos szélben: ott van-e? A pincéjükben a mélyzöngésű hordók veretes vaspántjaiban sem találták, a tulipánfa bordós virágainak kacska íveiben sem.

Ültek aztán a tágas, tóra néző étterem ebédlőjében, szürcsölve az orjalevesben kiálló bordák mellől a zamatos lét – az étterem üzemeltető asszonykája pergő nyelvvel és izzó barna szemmel mesélte fia történetét:

– Csernobil miatt lett. Egyszer csak megduzzadtak a nyirokcsomók a nyakán. Hamar meg kellett operálni. Fölvittük Pestre. Olyan, mint az Antallnak volt. Non Hodgkin-kór. Nem sírtam, befeküdtem vele a klinikára, a földön aludtam két hónapig, amíg operálták, kezelték, sugarazták. A professzor megengedte. Áldja meg az Isten. Tizenkét éves volt akkor a fiam. Nem sírtam, egy könnyet sem. Mikor hazajöttem is, mindennap visszajártam hozzá. Aztán hazahoztuk, ápoltuk, erősítettük. Jó az orjaleves?

– Elbűvölő – nyögte Jezovics, Égőkékre nézett.

– Neki is ilyeneket főztem. Kérem, meggyógyult. Tizenhét éves ma. Tanul, gimnáziumba jár, sportol. Ki kell bírni. – Az asszony gombszeme napfényesen, barnán ragyogott az étterem kimért és elegáns asztalai között. Sárga kardigánja virított, röpködött, mint egy csillogó darázs. Finom körömcipős lába igazi női ívben szaladt össze táncolni való térdében. Ragyogott a terem.

– És tudják, mi történt? A gyerek bátyja most teológiát tanul. Fölajánlotta – magának –, hogy pap lesz, ha testvére meggyógyul. Számítógépet is tanul, és folyamatosan teológiát. Nem győztük a pesti bérleményeket, vettünk egy szobakonyhát a Nagyvárad térnél, nem éppen előkelő, de a fiamnak megteszi. Pap lesz. Magától. Van ilyen?

Numen adest. Ott csillogott a nő szemében. A nap megvilágította a homlokát.

„Ne félj, csak higgy”

Jezovics befordult az őszbe, mint egy utcába. A kert még lombosodott, az alája ömlő Túr nagy vízivirágokat terített szét a partok mentén. A nyírségi tájat olyan finom pára vonta be, alig lehetett átnyúlni rajta, hogy megtalálható legyen a másik ember. Ezüst fátyol, mint ami eltakarja, de kiemeli az arcokat. „Most tükör által homályosan látunk…” – mondja Szent Pál, az öreg furfangos, de Jezovics öregkorára tudta, bizony így van, ahogy a nagy egyházi utazó tanítja. Nem látunk rendesen ebben az életben.

Petőfi még hetykén állott „Nyári napnak alkonyulatánál… ott, hol a kis Túr siet beléje…” a Tisza-parton s nemcsak látta, hallotta is a tündérek táncát, ahogy világszépen leírta:

A társaság, mellyel Jezovics Turistvánd vízimalmát nézdelte, baráti társaság volt – bármennyire hihetetlen, az ember még ötven, sőt hatvan fölött is barátokra lelhet. Jezovics rászorult a barátokra. Szeretett szeretni – szerette, ha szeretik. De ki nem? Ezért sokszor úgy járt-kelt az országban, mint egy elveszett vagy elűzött fejedelem, akinek kicsiny serege biztos támvéd az élet s természetesen, maga a halál ellen is.

Nézdelték a turistvándi malmot. A szűk és kis Túr föltorlódott a zsilipei előtt, hogy aztán nekieresztvén még mindig forgassa a két évszázados lapátokat. Az emeleten Éva röpködött örök-mozgó hajával, a víz fölé hajolva – úgy tükröződött benne, mint létünk a Szent Pál által leírt tükörben –, mindig életet lehelt a társaságba.

(Egyáltalán – társaság – van még ilyen fogalom? Múlt századi. Itt volt.)

Lebegtek a malomvíz fölött – Jóskák, Gyulák, Pálok, Andrások – (milyen egyszerű lenne, nemcsak a száműzött fejedelmet, de magát Jézus Krisztust is eljátszani eme genezárethi vízöblösödés fölött, ha volna az embernek isteni ereje, de nincsen.) – a malomaljában ott állott nézdelve a haloványan szép arcú Ildikó, életderűs Andrea és energikus Gabriella, s természetesen és mindenekfölött maga Jezovics élettáplálója és Mária Magdolnája és Mártája és életkedvese.

Lehetett volna egy őszi Szinyei-képet festeni a társaságról, ahogy lebegtek a malomárok fölött. Vert a nap. A malom sok-sok darabját kicserélgették már, mint idősödő, ám derűs hölgyét, de működött. Most is éppen a torok némi ácsolatát javították, ám a munkák elvégzése után a malom élt, és újra s újra fölzúgott benne a vízzuhatag, őrölve azt a gabonát, melyből élünk. A malmár régi bölcsességgel mutogatta és magyarázta az emberi szerkezet tökéletességét, mely a faácsolatban megnyilatkozott.

Szép volt a víz. A zöld arannyá változott a nap vibráló festéke alatt. Gyerekek ugrottak – természetesen tiltva és veszélyesen, de örök ismétlődéssel – a habzó vízbe. A kis Túr föltorlódott, hogy aztán átzuhogva a szerkezet lapátain, aláömöljön rajongó gyermekei fejére. Mint egy ifjonti keresztelőben.

Idill. Elrepült szinte a táj. Az arcokon a nap olajának melege csurgott, fölemelő áhítat – s Jezovicsot mégis valami érthetetlen nyugtalanság fogta el. Minden adva volt. Ahogy ritkán és csak az őszben szokott történni: a natura üdvössége lengte körül a kis csapatot.

Jezovics idegesen nézett körül. Mintha keresett volna valakit. Egyesével megszámlálta embertársait. Megvoltak. Itt volt az ősz. Itt volt a nap. A víz, a malom, szinte múlhatatlan pillanatai a fönnmaradásnak. Jezovics keresett valakit.

Ahogy aztán továbbmentek s eljutottak Tákosra, egy végtelenül kis templomba jutottak. A párszáz fős faluban bebújtak Isten meleg napja elől a nyikorgó, kis, évszázados másik tákolmányba – a Nyírség egyik legszebb templomocskájába. Alig férhettek ebbe a középkori építménybe vagy hatvanan-hetvenen annak idején.

A fakazettás református templomocska menedékében ügyetlenül modern módra próbáltak elhelyezkedni a társaság tagjai. Le sem térdelve – azt azért mégse –, kihúzva-hetykén – azt sem –, hanem olyan ülve-állva-fekve helyezkedtek el Isten előtt. Kissé szégyenkezve, nézegetve, mire is szolgál egyáltalán ez a csöpp menedék, mely a középkorban, a nap leszállta után az egyetlen hely volt, ahol egymáshoz bújhattak.

Az első pad mellvédjén finom kis piros hímzéssel terítő húzódott, ákombákomos, de jól kiírt felirattal: „Ne félj, csak higgy.”

És Jezovics egyszerre megértette, kit keresett. Első percre azt gondolnánk, Istent. De nem. Valaki-személyt, egy társukat, akit végül is nem tudtak elhozni a kirándulásra.

Talán maga a felséges és teljességgel érthetetlen Úr úgy gondolja, nem lehet Őt megtapintani. Megtalálni úgy, ahogy azt mindenki szeretné, hogy „látva-lásson”. Csak úgy, „tükör által-homályosan”. A másik emberben van egy csöppnyi Isten. Egy löttyenet. Egy kávéskanálnyi.

Jezovics kis társukra gondolt, akit éppen a kórházban ápoltak. Aki hiányzott az ősz fény-pöttyei közül. Törékeny társ, akit a tákosi templom üzenetére bíztak.

Burkina Faso

Jezovics nem volt különösebb politikai alkat. Nem különösebben, hanem egyáltalán nem volt az. Naiv volt. Mint a falevél, mely szépen bezöldül, megsárgul, aztán lehull a földre. Leszállingózik.

Most éppen leszállingózóban volt, s miközben ereszkedett, mégis reménykedett, egy ország, egy közép-dél-kelet-európai ország jövőjében. Milyen szép, nézett körül a Dunatájon, haladva az amúgy már odafönt elterelt folyó partján, milyen szép! Folyik, halad a folyó, füzesek, őszi-télies borzongó partszakaszok.

Persze, gondolta Jezovics, még szebb lenne, ha nem terelték volna el, ha nem lopnák el fönn a vizét, energiáját, ja, de ahhoz olyan kormányzat kellene, amelyik nem engedné ellopni. A vizet. A határt. Az ökológiát.

Egyáltalán, egyszer egy olyan kormányzat kellene, amelyik, mintegy, saját. Aki kifejezetten az országért van. Az ország hasznára. A földjéért, az emberéért, a lakosáért. Mi lenne, ha egyszer saját, böcsületes kormánya lenne ezen jezovicsilag honosnak gondolt területnek?

Haladt a Duna mentén, s ezt gondolta. Egyszer! Csak egyszer! Nem lopó, nem saját zsebre dolgozó kormánya, nemzeti kormány, vagy efféle. Reménykedése szállingózó pillanatában állított be leányfalui barátjának kies házába, zsindelyesen, fa-teraszosan. Itt épültek!

Jezovics maga mint antipolitikai géniusz úgy gondolta, ha már demokrácia van, volna, lehetne, miért ne lehetne olyan egység, mint például a lengyeleknél, ahol – nagy nehezen – félresöpörték a liberálokat. Pedig ott nem is hiszteroliberálok voltak, mint Jezovics ódondász hazájában. Mi lenne, ha a hazai erők, vagy ahogy a népiek szebben mondják, a nemzeti erők győzedelmeskednének. Jezovics primitív, antipolitikus agyában úgy élt, hogy ehhez egyszerűen össze kellene fogni. Egyetlen pártot indítani a liberálbolsevikok ellenében. Akkor lenne győzelem.

Ezt akarta volna immár tizedszer kifejteni leányfalui barátainak, de ahogy belépett a ház pincézeti részébe, hol füstölgő, vadvörös és duzzatag, ófényű, gnu-szürke májas hurkák hevertek lazán a hatalmas tálakban, ahonnét maga Jezovics is markolván markolt és éve evett, későbbiekben pedig egy mesterszínész által készített kavargóan nedvdús és félvad, ős cupákoktól, lengő húsoktól hemzsegő paprikapiros káposztából merített merítvén a rosszullétig ünnepelve Jézus, sőt magának az Újesztendőnek reményteli, egységet hozó közeledtét – szóval elfeledte kifejteni a nagy evés közepette.

Igenám, de ott tartózkodott két személy. Egy magasabb s egy köpcösebb. Ezek torkuk szakadtából, oroszlánhoz sem hasonlító, inkább tevesíráshoz méltó hangon üvöltötték, hogy Burkina Faso. Ötször egymás után. Őrület! Burkina Faso! Zengett a mélypince, a lengeteg fogyasztásra kirendelt sáfránysárga traminis üvegek úgy rezegtek a földúlt rekeszekben és a fenyőfa polcokon, mint az elvesztendő választások után a honi ember nemzeti térde. Burkina Faso! Ordították. De nem egyszerűen és spanyolosan, búrosan, franciásan ejtve a Faso-t, hanem hangsúlyosan Fasszónak ordítván, ami ilyeténképpen merő magyar káromkodásnak hangzott. Burkina Fasszó!

Mielőtt Jezovics szende párja miatt szégyellősen kérte volna káromkodásuk mérséklését, tudomására hozták, hogy a két jeles, ám ordító férfiú valóban Burkina Faso közép-délafrikai nyugati ország delegáltjai, akik éppen Jezoviccsal akartak találkozni politikai tájékoztatás céljából. Ők már mindenen túlvannak, a teljes demokrácián is. Az egyikük maszi, a másikuk gurma. A kicsi a maszi, a nagy a gurma. A kis-maszi valami törzsi színész, a nagy-gurma, akit Cérnakirálynak szólítottak maguk közt, a gurmák vívómestere, aki állítólag női kötőtűkkel és hajtűkkel is legyőzte már az első világ olimpikonjait, különösen ha előtte a gur-gur mustáros mézzel kevert ősbort vette magához.

– Ide figyelj, Fassókám! Hiába spekulálsz te a nemzeti erők egységére! Nincs nemzeti vágy, csak hatalomvágy. Érted, Fassókám! Ők úgy gondolkodnak, a mérsékelten győzedelmeskedő bolsik kénytelenek lesznek valamelyik nemzeti párttal koalícióra lépni. Minden nemzeti párt erre spekulál, eszébe sincs győzni! Tudja, hogy nem tud. Eleve meg sem akarják nyerni a választást, hanem azt, hogy a győzedelmeskedő szociálok őket válasszák! Partnerül. Fassókám!

– De akkor miért mondják, hogy ők nem állnak össze a szociálokkal?

– De akkor… Nincs de akkor, Fassókám! – Megint üvöltöttek, őrületes hangerővel. – Burkina Fasszó! – Valami dél-afrikai fájdalom vegyült éles és krokodilhörgésre emlékeztető hangjukba. – „De akkor”, az az irodalomban van. Az egy irodalmi fordulat!

– De akkor…

– Nincs de akkor! Mohóság van! Benne lenni! Mindenáron! A hiszteroliberálok nem azt mondták, hogy hányingerük van a szociáloktól? Nagy Gurujuk is esküdött, hogy azokkal: soha! Négy éve kormányzanak!

– Na de… ezek nemzetiek!

– Nincs na de! Mohóság van! Enni, falni, megszerezni a hatalmat, így – Cérnakirály fölcsorgatta a falra a rakottkáposztát, onnan csurgott alá.

– Ez van! – Fölvágott a pince kemencéjére még egy véres és egy igen finom fűszerekkel kimódolt májas hurkát – szétfreccsent a kemencebúbon. – Burkina Fasszó! Mi már tudjuk! Ott is így volt! Nemzeti egység? Nemzeti pártok? Nem is akarnak győzni! Bekerülni akarnak a májas hurkába! – És azt is odakente a szép magyar falhoz.

Jezovics egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

Esküvő

– Hol a boldogság mostanában? – nézett körül az ország miniszterelnöke a Bazilikában. – Hoppá! Megvan, siklott rá tekintete a krisztusi korú, szabadnyakú, erősen fölnyírt főhercegi főre s régi vastag Habsburg-ajakra, mely – a magyar nép szokása szerint magyar esküvel erősítette meg enyhén tikkelő újdonatúj szintén főhercegi feleségét, ne féljen, nem jön az ávó. Ezek nem ugyanazok a matyarok, ezek szociáldemokrata matyarok.

Eilika, az erős állberendezésű ara szendén nem nyugodott meg, tovább tikkelt, idegeskedett. Gyerekkorában – állítólag – igen sokat látta Kádár Jánost kitikkelni népe felé, titokzatos kontaktust teremtve, hogy „majd lesz keményebb valutánk… is”. A nép visszahunyorított, szerette Kádárt, a zakó-rángató bizalmaskodást, „hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.” S emlékezett Kádár minden május elsejei kinyilatkoztatására matyarországi arisztokratái számára: „Földet vissza nem adunk – még a matyar népnek…sem.” Eilika tehát félt és tovább tikkelt, hiába látta hát az ország erős kis embere, hogy boldog, nem volt az.

S a főember se volt az. Izzadt. Kezét előrefeszítve próbálta összekulcsolni, régi, harmincas évekbeli gyermeki imáira emlékezve, felesége ortodoxul kulcsolta mellére ujjait, ez furcsa lett volna párttitkárul. Végignézett a lassúdadan lépkedő arisztokratikus közönségen – hát, ide jutottunk. A jordániai király lánya – érdekes, ahogy ő visszaemlékezett, az egyszerű nép, a proletariátus között sokkal több szép leányzó volt, de még Rosztovban is azok a tatárarcú, vad szépségek. Talán annyira egymás közt házasodnak, hogy túlfinomul az arcél? Egy. Másodjára meg arra gondolt, hol itt az a különleges elegancia, amit évszázadokon át annyit emlegettek? Ő megült a maga bunkó-nyakkendőjében, könnyedén ökölre kötve, könnyedén meg nem szorítva – nem szerette a szoros nyakravalót. Nem azt kérdezte tőle a Nagy Friderikusz (az újcsászárkori Elromulusz), mit gondol, ki a legelegánsabb diplomata a magyar testületben? És ő bátran, szembenézve az átvilágító szemekkel, nyugodtan – bár kissé verejtékezve – kifejthette az ország orcája és közvéleménye előtt: engem választottak.

Harmadjára – ha belegondolok, gondolta a kormányzó fő – ezek a Habsburgok sem voltak mindig ilyen jó matyarok, nem is tudtak ennyire magyarul, s ifjúi és enyhe kezükön enyhe aradi vér tapadt – lemosandó. Lemosódott? Ne is mondják, nekem aztán ne mondják! Nem ugyanazt az eres kezet csókolgatták ezek a főmagyarok midőn igazán nagy csinnadrattával megkoronázták a másik szép templomban? Nem lett-e bölcs apájuk és falusi háziáldásokon fölszőtt jóságos bácsi a konyhájukban?

– Hideg van, a csuda vigye el ezt a jégvermet, tarthatták volna valami meleg mohamedán helyen – de aztán eszébe jutott, hogy az nem Habsburg-, hanem Horthy-unoka, s azokkal még a saját pártunkban is meggyűlik a bajunk. Ránézett hitvesére, a retikülre sandítva, nincs-e az a kazah szíverősítő laposka, de neje egy tikkelő hunyorítással leintette. Fázni kell. Bezzeg a jó, édes-raccsoló européer fütyül az etikettre, zakója alá vett egy szimpla szvettert, alig tudja összegombolni amúgy sörkímélő horpaszát. No és maga a vőlegény! Szvetterben? Van nekem félnivalóm?

Na, de mégis… Özönlenek az emberek az oltárhoz. Gyerekkoromban is volt ilyen lakoma, ha jól emlékszem. Bár apám nem engedte. Mégis, mintha mindenki engem nézne. Odamennek rengetegen. Áldoznak? Kicsit megemelkedett. Talán ha elkeveredne a násznéppel, észre se vennék, hogy ő is odajárul. Nem volna haszontalan. Az Európai Unióban biztosan jó néven vennék, no meg a NATO-ban. Mesélik, Taszáron az amerikai főtábornok is áldozott. A béke sok áldozatot kíván. Elvégre ő nem gyakorolhatja a vallását? Ma már vallásszabadság van – múltkoriban gondolta is, M.B.-t vallás- és közoktatásügyi miniszterré kellene változtatni, annyit használt mindkét ágazatnak. Ezért küzdött a párt. Melyik? Mindegyik. Most megvan. Itt a szabadság a vallásgyakorlat: nézte, hogy szívják a marxilag nevezett ópiumot komoly udvari fők és fő-nők. Ő most – hirtelen – nem szívhatná egy kicsit némi egyéb absztinencia ürügyén? Csilingeltek. Most meg… térdre ereszkedett az úri népiség, ő a fenekére csusszant, mintha térdelne, mintha ülne. Miért? Látta már az egyháznagyot is fenekezni.

Elindulván hirtelen arra gondolt, nem is tudja biztosan, melyik vallásba van bejegyezve, ha evangélikus, akkor nem is áldozhat katolice. Vagy netán… De hamar beléje szorult az indulhatnék, mert a régi belügyminiszter újdonsült emberei azért jótékonyan vigyáznak, el ne kapassa magát az Európába igyekvésben.

Amíg Eilika és György tovább tikkeltek a mindenkori nép ujjongása közepette, Walburgha grófnő kis szemen ütött murillós szőkesége (talán szigorú nevelőnőjétől kapott előzőleg egy túlméretezett taslit) megpróbálta a rózsaszirmokat a miniszterelnök nadrágjára szórni, aki a becsípődött virágocskákat lehajolva akarta kipiszkálni a hajtókából, de Györgyék háztartási alkalmazottja, Anna Mariott megelőzte és kihalászva átnyújtott néhány illatos szirmot az első embernek „für Erinnerungen”. A kackiásan és operettesen, töltött káposztaként övük mögé beszorított stüszi vadászok és Kaiser jägerek – Ottó elnyomott ásítása közben – tisztelegtek.

Szép nap volt. A televízió ezután egy cigánylakodalmat közvetített, őrjítően szép lányok ropták röppenő táncukat. Úgy látszott, boldogok.

Amerika füle

Jezovics a nyáron is költő és bolyongó magyar rázta a fejét. – Hova keveredtem? – és állt a tűző melegben a párával ugyancsak telített New York izzó platniján. Imbolyogtak a felhőkarcolók, maguk is düledeztek, pedig gránitba ágyazták őket a Manhattani vasszigeten. Állítólag Chicagóban versenyeznek New Yorkkal. Hogy ők is magasak. Felhősek. Karcolósak. De ott százötven méter mélyre le kell ásni, hogy egy felhőkarcolót megalapozzanak, itt elég harminc méterre, mert a gránit megfog.

– Semmi nem fog meg – gondolta Jezovics, és tovább imbolygott a rőt melegben – mint akit fejbe kólintottak. Ez New York – ismételgette magában, hogy elhiggye. Elhiggye a hülyeségét, hogy idejött – harmincöt fokban –, elhiggye New York-ot. Ami hihetetlen. Bődületes.

– Hol van Holiday füle? Vagy legalább az a kis darab, amit Tyson leharapott? Eldobták? Megtalálták, és a szurkolók diadalmámorban először körbehordozták a Centrál Parkban, mint a véres kardot, aztán nyoma veszett. Az ünnepség lejárt, Holiday füle eltűnt a nagy amerikai panorámában. – Na, így érzem magam, mint akit úgy fejbe vágtak, hogy arról koldul. Meg nem is annyira a fejem kóvályog és fáj, hanem a fülem! Mintha az enyémet is leharapták volna. Ja, persze, air conditionel… mindenütt. Fáj a fülem. Éjszaka fölriadok, zúg a motor. Ami kihúzza a behúzzát, hogy a behúzza a kihúzzát. Berreg, nyomorgat, fújj-von-szív-száll – a levegő öl. Nem alszol. Döglődsz.

Hoppá! Itt nemcsak a városok versenyeznek, hanem mindenki. A kisárus a nagyárussal, a kínai a zsidóval, a néger a puerto-ricóival, Holiday Tysonnal. Ütni. Harapni.

A verseny nem nyilvános. Belül zajlik, gyakorta. Mert ha egyszer beszálltál, nincs kiszállás. Talán ez maga Amerika titka. Hogy nem tudsz kiszállni. Nem akarják, hogy versenyezzél, csak versenyzel. Először észre sem veszed. Azt hiszed, megélsz. Örülsz, jé, megélek! Kerestem öt dollárt. Aztán ötvenet. Ötszázat. Meg vagyok élve! Ahhoz képest, amit abban a nyomorult Európában kerestem! Kezdek emberesedni. Tanulok! Tanulni is lehet! Beiratkozom. Gürizek. Érvényesülök, érzem a testemen is, hogy érvényesülök!

Apropó, Európa! Hol van az már! Régen, uraim, régen! Amikor még tiszteltük Európát! Áthozattuk az Eiffel-tornyot, kicsiben. Aztán nagyban. Fölépítjük. Nagyobbat. Loire-menti kastélyok mását fölépítjük, hogy lássuk, milyen a kultúra. Belfolyosók! Tükröződő folyók. Belhangulat. Bel-Európa. Bel-kastély.

Milyen szép volt Európa! A sok évszázad. A sok gótikus, sőt román katedrál! Tradíció. Kell a tradíció, bevonjuk arannyal a kis Eiffelt.

De ha belegondolunk, elég ócska az az Eiffel. Avatag. Mint maga Európa. Mit kezdjünk Európával? Minek nekünk Európa, mikor van Amerikánk. Ósdi. Lejárt, mint egy vámcédula. Beváltani sem érdemes. Megvesszük az egészet. Mennyi, egyben, kérem? Szeretnénk olyan vámuniót Európában, hogy a biztos, zökkenőmentes piacon legyünk a régi kontinensen. Mit kontinens? Elég pici, ha belegondolunk. Csak bele kell gondolni.

Nem érdekes Európa. Megvehető. Hogy szokták mondani? Kérem ezt a zenészt. Ezt a zenekart. Tokkal, vonóval együtt.

Én meg addig érvényesülök. Megy ez. Lassan, szívósan. Érdekes, Európában nem voltam ilyen szívós! Most micsoda kitartásom van! Na, ja. Érvényesülök. Előbbre jutok. Lakom is, étkezem. Levizsgáztam, versenyzek. Kis kocsi. Eleinte. Majd lesz nagyobb. Bejárok. Nincs messze semmi. Napi három órát töltök kocsiban. Mért? Azalatt legalább pihenek.

De közben versenyzek. Azalatt is. Vezetés közben, alvás közben, azon közben. Már jobb vagyok, mint a szomszédom, én csak három órát töltök a kocsiban, ő négyet! Kisebb a háza is. Már házam is van? Ja, nem mondtam még, vettem egy házat. Házacskát. Potom kettőszázezer. Olcsó a környék. Igaz, feketék is lakják. Nem niggerek, akkor lelőnek! Nem mondhatom! Majd megleszünk, ők is emberek. Nem igaz, hogy nem emberek! Lőnek, na ja, ki nem lőne, ha megaláznák!

Persze, hitelt vettem föl. Mért? Ki nem vesz föl hitelt. Kényeskedés. Európában is van hitel, csak szerényebb. Itt megy a bolt. Előre adják a rágógumit. Most láttam, a legrágottabb márkát a második világháborúból, nekik is van hagyományuk. Ha nincs, csinálnak! Van itt történelem.

Hitel, az igen. A hitel hosszú. Harminc év. Még egy kicsit maradnom kell, aztán mehetek. Addig hajtok egy kicsit.

Nem veszélyes. És amint látom, a törvény különös. A mennyiség itt minőségbe csap át. Sokat. Sokszor. Nagyot. Mennyi ház, mennyi Eiffel. Kellett is nekünk Európa! Ez a mennyiség már minőség, uraim!

De hol van Holiday füle? Mi fáj ennyire?

Végül is, eljön az este. Mindig eljön. A Brooklyn-hídon szép az este. Rávetül New York egész árnya. A sok magas ház. Égbenyúló. Pihenni. Átmegyek még az egyik barátomhoz. Hova? Kihez? Talán az a spanyol, aki annyira szereti a nőket. És mesél. Régi dolgokról. Azzal megértem magam. Ja. Az négy éve elköltözött, nem hagyta meg a címét. Nem baj. Nem kell nyafogni. Barát? Nevetséges nyúzódás. Beszélgetés! Mindig ez az európai beszélgetés!

Erősnek kell lenni.

Végül is, akár hihető, akár nem, az árverési csarnok teljes erővel ki volt világítva. Rezgett ezer lámpa. Fényár. Ezüst tokban volt elrejtve. Impregnálva. Száztizenötezer. Utolsó kikiáltási ár.

Holiday füle. Még szerencse, hogy Tyson kiköpte.

Festett oroszlán

Mi, valóságos és felséges gyurkovicsok, keletkeztünk mélyen az időben Ádám előtt – ahogy Jack London mondaná, az ősmakogó korban, s Isten, ki elég közeli rokonunknak számított, feltehetően nagyon kis lukon lehelte belénk a lelkünket, hogy sűrű legyen, ugyanakkor könnyed. Igen nagy lélegzetet vett és olyan erővel fújt, hogy hallatszott a sípolás és Isten tüdejének zökkenése, egyes történelem előtti neanderek falikarca szerint emiatt e tájban huzamos fejfájással küszködött. A bukó angyalok méltatlankodva fordították félre fejüket a jázminoktól. Nyíl-emberek lettünk, a legtöbb Gyurkovics decemberben született, midőn a robusztus Kentaur nyíllal nő a lapba, akarom mondani, nyíllal lő a Napba.

Hatalmasak lettünk és szerények. Eme területen, mit közönségesen a Nagy-Magyar-Marhabirodalomnak neveztek a szörnyűséges Habsburgok, mivel kezdeteiktől innen származtatták már-már sötétbarna leveseikbe a cupákoktól lógó lábszárat és széles csontú szegyet, a törökök nyomorult kiűzése után, 1668-ban a felvidéki Nyitrás Ivanócz és Kistankócz mellől horvát határvidékre települt gyurkovicsoknak a marhahúsevő Habsburgok első, azaz római számmal II. Lipótja ilyen iratot nyújtott át egy csöpp faluszélen: „Mi, Lipót, Isten kegyelméből mindig felséges (lám, ő is?), választott római Császár, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, Ausztria főhercege, Burgundia, Brabant, Stájerország, Karintia, Krajna hercege, Morva ország őrgrófja, Luxemburg, Felső- és Alsószilézia, Württemberg hercege, Svábország hercege, Habsburg, Tirol, Kyburg, Ferretum és Görz grófja, Elzász tartomány-grófja, a Szent római Birodalom supra Anasum, őrgrófja, Burgau, a két Lausitz, a vendvidék, Portus Naonis, és Salzburg ura… nevezett Kissztankóczy másként Gyurkovich Andrást… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességéből és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…”

Imígy és királyom szerint – területileg és országilag legalábbis – volnék vagy lehetnék kissé római, német, magyar, cseh, dalmát, horvát, szlavón, szerb, akár lodomér, kun vagy bulgár, burgund vagy osztrák, brabant vagy morva, magam mégis a magyarság mellett döntöttem festett címerünk szétterpesztett hátsó lábain álló, tátott szájú, vörös nyelvét kiöltő, egész alakban ábrázolt természetes oroszlán szerint, ki jobbjában kivont szablyát lenget a pajzs széle felé, arra gondolván, hogy ilyes bátor oroszlán leginkább mégis magyar lehet, nem beszélve arról, hogy e nemes levél alákanyarítói közt büszkén olvashatandom gróf Zrínyi Miklós nevét is mint magyarét, aki horvát.

Eme történelmi idők után – Krúdynál olvasni! – ki a legszebben író, legbarnább bajszú, legbarnább szemű tollfuttató volt e tájon: maga Gyurkovics Ferenc bukkan elő, aki Martinovicséknak a francia forradalom kiskátéját szállított volt, s állítólagosan csak azért nem kereshetem csontjai emlékét a Vérmező véres füvei közt, mert már a nyakazás előtt – magától – meghalt.

Családi hősként emlegetjük persze Gyurkovics Máté honvédtiszt rangú illetőt – dédnagybátyám ő –, aki Petőfivel, Rottenbillerrel, Vasvárival és a többiekkel a Hadtörténeti Múzeum iratán – olvashatóan – aláírta a tizenkét pontot. Az ő testvére volt dédapám, Gyurkovics Károly lexikonszerűen is hivatásos biedermayer portréfestő, innentől szerethette talán annyira a magyar arcokat, noha ő maga a kor kívánalma szerint inkább piros pufók osztrákokat festett. Ajaj. Nagyapám amatőrmód szobrászkodott, a festészeti szenvedély később dr. Gyurkovics Tibor – nagybátyám és keresztapám – ereiben tört föl újólag, az ő magánmúzeumukban, mely százhatvan darabos gyűjtemény mai napság a mosonmagyaróvári „Gyurkovics Múzeumban” látható – gyerekkoromtól élvezhettem oly festőket, mint Aba-Novák, Rippl-Rónay, Vaszary, Mednyánszky, Munkácsy, Benczúr, Csók és a többiek – igazi magyar színeket, hiszen ő csak magyar festőket gyűjtött.

Így lettem magyar s főként apámnak köszönhetően, aki szellemi magatartásával anyanyelvemmé tette a magyarságot, ki is szülővároskám, Rákosfalva – akkoriban Budapest kertvárosa, afféle unokaöccse – első embere volt mint úgynevezett törvényhatósági bizottsági tag, a Székesfőváros és az ország legnagyobb Kenyérgyárának az igazgatója, szárnyaló beszédű szónok, életem arany szájú szent Jánosa, ki az első világháborús honvéd emlékmű lecsukló zászlója bronzszobra előtt fényes fekete hajával égig lobogva öntötte a magyar hitű lelket Rákosfalva gyerekesen és tisztán demokrata – majorostól ügyvédig és kertésztől órásmesterig tartó lelkeibe, fújta a kis lyukon át a lelket, ahogy valószínűleg Isten is tette velünk a neanderes makogó korban.

Ily módon sohasem értettem, miért kell nekem külön is magyarnak lennem – ma sem értem egészen –, s furcsának tartottam azokat az embereket, akik az óbudai téglagyárból letört elég súlyos fél-téglával a zsebükben untalan arra vártak, hogy előragadhassák és hordókongatósan verjék vele a mellkasukat. Sajnos, ez igaz viszont, annyira elharapódzott az „anti-magyarság” divatja, mint valami érzületi posztmodern vagy ideológiai transzavantgárd, hogy űzött éjszakai óráimon magam is keresgélek valami téglaanyagot a régi rákosfalvai fészerben a régi családi ház lebontott törmelékében, mivel ha nem is saját mellemet, de mások – egyesek fejét kelletnék, lehetnék betörhetni.

Nekem sosem volt gond magyarnak lenni. Pech vagy áldás lehetett, de gond egy szál se, mondanák suhancaink. Föl sem merült bennem soha, hogy mint vízivarázsló a kertben, keressem identitásomat. Sosem rezzentem percre sem – pedig 1956-ban, november negyedikén lettem a Forradalmi Bizottság elnöke a Főiskolán –, hogy távozzam ez ország területéről, pedig már ott berregett házunk előtt – persze nem egy magas eperfa, hanem – a menekítő és minden kinccsel kínáló teherautó. Ma is irtózom az emigráns-léttől, természetesen mélyen meghajtva fejemet a hazafelé-hősies, igen kevés disszidens előtt.

Itt vagyok honn, itt az én világom – Rákosfalva a maga ősegyszerű királyválasztó rétjeivel, csöndes halú patakjával, a naiv akácok hatalmas imbolygásával vidékiesen itt fogott. No és persze mindenekelőtt és mindenekfölött az a nyelv, mely itt lobogott véres zászlóival. Bátyám, ki maga ludovikás bár avatatlan tiszt volt, és Buda ostrománál megsebesült (nem 1686-ban, hanem 1945-ben, mert mi még ostromnak és nem felszabadulásnak éreztük a híres szovjet csapatok szabadságtipró bejövetelét), gyerekkoromban kezembe adta Ady, Tóth Árpád, Juhász (már akkor és ő) József Attila verseit, s azótától nekem ez volt a főmagyarság, ez a nyelv, ez az egyetlen igazi beszéd, s azt álmodom éjszakánként, hogy én is a fentiekhez tartozom.

Mámoros Isten! – riadok föl verejtékezve aztán – micsoda irtózat, de micsoda öröm magyarnak lenni! Ennek a nyomorult kárpátos földnek egyetlen vallása. Mindig és kezdetektől fogva azt tartottam, hogy Isten gyermekei vagyunk, hiszen ő volt a fő-lehelő, és talán nem is a magyar földbe, hanem szippantásába térünk majd vissza. És Jézus Krisztus nagyobb király, mint Szent László. Az egyetemes ember Jézus magasáig lobog és nem a piros-fehér-zöld zászló országházáig. Beckett Sámuel éppúgy rokonom, mint Vörösmarty Mihály. Szerető szenvedéllyel ölelem magamhoz a néger négereket vagy az ázsiai gésákat. Mégis úgy látom, hogy ennek a népnek a nemzet a vallása, különben megdöglik.

Kik az én mestereim, nemtőim?

Az anyám.

Példázza, mit példáz, mit példáz? Az ember maga csinálja magát. Mesterei önlelkéből fakadnak. Biológiai lénynek tartom az embert és nem társadalminak. Persze, gondolat-társai az ő szűr-lelkét kicifrázzák. Kamaszéletét nagy lelkek vezérlik. Villonok, József Attilák, Weöresök. Vén Adyk, vénséges Vörösmartyk. Hemingway-k, Faulknerek, Mauriacok, Dosztojevszkik. Merő Tolsztojok, lassú Csehovok. Szabó Lőrinces koponyafejek. Sinkás ferde homlokú birka-látnokok, zongora-ujjú Rilkék. Ópium-szivar szívű Baudelaire-ek. Hullámos hajú, alkoholista Poe-k, kik ölnek is, ha kell, nőt. Szűz szeretőket budai borok és mondatok kacskaringóiba áztatott Krúdyk, kikkel élőben sem lehetett egy irodalmi mondatot váltani. Rákban mosolygó, villogó Kosztolányi, fürdős Csáth. Lassú Steinbeck, izgága Salinger. Lehet olvasni, falni, beélni, belélegezni, mint asztma elleni gyógyfürdőben a sós párát. Köhögni, fulladozni tőlük. Fölemelkedni a plafonig.

De élőben?

Engem egy telefonbeszélgetésben Weöres Sándor ütött költővé, elmondatott egy verset, majd vékony hangon azt mondta: „Jó. Jöhet.” Mentem is. Szerettem. De tanulni tőle? Bárkitől? Erre nem voltam alkalmas.

„Magamban bíztam eleitől fogva.” Tudom, hogy igen nagyképűen hangzik, de én nem tanulgatni akartam valakiktől, hanem kibomlani, helyesebben megbomlani. Megőrülni.

Tudtam, oly agyberendezésem, illogikám, látásom van, amilyen nincs másnak. Így születtem, át az anyámon. Nem is lettem költő. Bakugrásait, bakugrásaimat magam sem értem. Ez nem irodalmi költő, ez valamilyen fenomén, létezése burkában és tragédiájában, „Úgy fájok önmagamnak/és az anyámnak is…” (Születés)

Ezt a fenomént, ezt a fájdalmat senki segítségével ledolgozni nem tudom. Ebben csak anyám a társam. „Anyám, császárnőm, istenem.”

Az ő alapanyagával. Mint aki maga betegsége, csak saját szérumával gyógyítható.

Az ő apja az én nagyapám. Poroszországból jött be, őrületes energiáival tizenhét év alatt milliomosságig víve kegyetlen természetét. Körülnézett családján s mondá: „Mein Tiergarten.” Mint Magyarországon élő porosz?

Ez az én soknemzetiségű identitásom. Az én magántörténelmem. Az anyámé.

Nincs senki másom ezen a világon.

A veréb

Jezovics a cipőjét nézte a Hősök Napján. Vagyis az apja cipőjét. Ilyen betétes, antilop-színű cipője volt az apjának, míg el nem vitték Oroszországba – alias Szovjetunióba.

Mert volt Szovjetunió. Annak idején, Jezovics gyerek- és ifjúkorában, sőt öregkorára is megmaradt, amíg csak Ronald Reagen a nagy cowboy be nem jelentette, hogy a kommunizmus a történelem szemétdombjára került. Sic. Et sic transit gloria mundi – kis labdacsokat lehetne égetni emlékére, ahogy az új pápák római körbekocsikázásakor égetnek, mondván: „így múlik el a világ dicsősége.”

Most a magyar katonahősök(?), emberhősök(?) emlékére lobogtak a lángok az Ismeretlen Katona márványlapja előtt a Hősök terén. Szállt a szél, lobogott a nap, mint fényes zászló, nem a fényes szelek, hanem a szomorú történelem napjaiból, midőn a sok világháború, ötvenhat, negyvennyolc és sok kivégzési dátum zugából előtört az emlékezés napsugara és bősz szele.

Jezovics szégyellte magát. Mafla tulajdonság, saját fajtánkat szégyelleni, de úgy volt vele, olyan tulajdonság egy nemzet tagjának lenni, amit az ember belül rejteget szíve belsejében.

Most koszorúzni hívták meg eme díszes és magányos napra, s eszébe jutott minden, ami múltja lehetett. Mindenekelőtt apja, akinek antilopos cipőjére emlékeztető lábbelijét idézte Schéner Mihály nagyfestő Jezovics lefestett taposójában, csakúgy, mint azt a magas szárú, vaskapcsos bakancsot, amit apja százszor is megsarkalt valami orosz autógumival, hogy hazatérjen Ukrajna hómezős fogságaiból.

Meg főleg bátyja jutott eszébe, aki tisztként végzett – magával az életével is –, hiszen soha nem tudott igazándiból elhelyezkedni csak angyalhaj-ügynöknek, kőbányásznak, vasesztergályosnak a – haza miatt.

De nem is kellett gondolnia semmit, mert már szóltak a lassúgyász-zenés trombiták, fúvósok, peregtek sziszegve a dobok. Menni kellett – két katona vitte a Magyar Írók Egyesülete fekete szalagos, nemzetiszínű zsinórral átcsavart koszorúját, s ő lépkedett, ügyetlenül a nyomukba, hogy meghajtsa fejét a márványlap előtt.

Emlékezetébe ugrott az a Szombat-i cikk, amit nemrég olvasott egy huszonkilences lapban, hogy kifogásolták, miért keresztet illesztettek a márványtáblára – a más vallásúak –, írták, például zsidók, mohamedánok nem tudnak rendesen emlékezni a kereszt lábánál. Hamar leintették ama okvetetlenkedő újságírót – 1929-ben – s megnyugtatták a szerkesztők, nyugodtan emlékezzék hősi halottaira akár a kereszt előtt is – míglen kiderült, hogy ama keresztforma a tihanyi királysír kereszt alakú kardmarkolata volt – csupán.

Egy föltartott fejű veréb ugrált a dísz-század sora előtt, olyan élénken és olyan szemtelenül, hogy neki aztán fújhatták a Himnuszt vagy Szózatot, ő csak nagy tánclépésekkel-ugrásokkal szökellt a világos nyári ruhás hölgy tűsarkú fekete cipellője – mint nyári osztályvezető ő képviselte a miniszterelnököt a nagy, hős napon – s Jezovics apjára emlékeztető antilop színű betétesen ómódi lábbelije előtt.

– Milyen kevesen vagyunk – szólalt meg Jezovics mellett egy fémbotos, sánta frontharcos, aki a legtovább bicegett a két katona után a csöpp koszorúja nyomában. – Ezeren? S kik vánszorognak itt a neves egyesületek sorában? Mintha sunyítanának, nem?

Jezovics körbenézett – nem szokott egyesületesdit játszani – s figyelte a régi, naftalinból elővett, de elegáns régi egyenruhákat, a ma is parádésan léptető tisztek kihúzott derekát, a fehér pamutkesztyűk és fekete bőrkesztyűk ideges markolászását, az új egyenruhákba bújtatott, régiesre szabott tiszteket – a kicsiny pompát. – Magyarország nem akart egybeállni. Volt sír, volt panoráma, volt dobpergés, koszorú – Magyarország nem volt.

– Hanem lesz – mintha csak a gondolatait akarta volna befejezni a mellette ferdére dőlt frontharcos. – Lehet, hogy most nincs. Nem is lehet. Nézze: hol a tévé, hol egy mikrofon, egyetlen médiás? Szegény kopott fotósaink szaladgálnak, hogy elkapjanak egy-egy feszült egyenruhát. Hol a köztársasági elnök? A (hon)védelmi miniszter? Az állam mellékfigurái bolyonganak nagy keservesen ide-oda. Nézze azt a nőt! Nőt, ide! Kivágott nyári fruska-ruhában? El tudja képzelni, ha történetesen…

– El – fojtotta a frontharcosba a szót Jezovics. – Mindent el tudok képzelni. A magunk örökös nyavalygását is. Hogy senkik vagyunk, semmik vagyunk, semmik leszünk. A Querela Hungariae-t 1526 óta. A pusztulás dalát hallotta a Himnuszban…

– Azóta, igen. – Mintha megint meghallotta volna belső hangját a frontharcos. Később az osztrák, később a német, aztán az orosz. Negyvenöt után pedig egyenesen visszairtottak minket, mint a gallyat, amit vissza kell vágni, tövig metszeni. Mint egy lábat. Itt, e! – emelte falábát.

Jezovics az apjára gondolt, nemcsak az antilop-betétes karcsú cipőre, hanem a tízezer kilométeres bakancsra. „A futásomat megfutottam…” Itt kell állni. Látta apja szép fejét, ahogy leszállt a Keletiben fölpüffedve a kásától. Mosolygott.

A veréb hetykén emelte a fejét, megint elugrált a díszszázad előtt – két fiatalt már kitámogattak hullasápadtan –, a veréb ugrált. A veréb mindig ugrál. Eltipegett a márványlapig, s odapöttyentett – a pálmaágra, ami a régi kereszt helyett volt vésve – aztán elrugaszkodott s elrepült Árpád bronzlova nyaka mellett. Kissé pimaszul.

Izr.

Hórihorgas, gyerekkori képviselő barátja mélyen lenézett Jezovicsra a Fehér Ház óvatag folyosóján, ahogy lassan lépegettek egymás mellett országos gondokban ázva, de meg nem főve, s így szólt:

– Láttam Horn Gyula elemista bizonyítványát.

– Nagy élmény lehetett.

– Mindig viccre fordítod a szót. Komolyan.

– Komolyan láttad. Tehát nem vidáman.

– Tudod, mi van beírva?

– Csupa bukás. Vagy csupa kitűnő?

– Mit gondolsz?

– Semmit. Szorgalomból egyes. Mai ötös. Nemde?

– Talált. És mi a másik tárgy, amiből kiváló volt?

– Talán hittan?

– Nem talált. Beszéd- és értelemgyakorlat.

– Hihető.

– Apropó, hittan. Tudod, mi van apja vallására nézvést?

– Unitárius.

– Tévedsz, barátom. Izr.

– Mi az, hogy izr? Izgalmas? Izgató?

– Ne játszd meg magad. Izraelita.

– Na és?

– Nem na és. Izraelita vallású.

– Ő vagy az apja?

– Ő még kis Horn volt. Az apja.

– De neki is volt vallása, ezek szerint?

– Veled nem lehet vitatkozni – mondta nagy lengő karjait lóbálva a gyerekkori barát, akivel együtt fejeltek a rákosi réteken a rákosi korszak előtti boldog gyerekkorban, midőn eme megkülönböztetés még nem érvényesült Rákosfalva történelmében, hiszen igen nagy békességben és demokráciában éltek egymás mellett a róm. kat. Szécsi fogorvos, a luth. Krammerstetter ló-kisiparos, a gör. kat. bulgárkertész, az izr. Wagner úr, a három lépcsős szatócs meg mondjuk a bapt. takarékszövetkezeti alelnök, ki civilben a Lardoline Olajgyár segédkönyvelője volt.

Nemsokára Jezovics lappangó adatokra bukkant egy zajosan zugos újságíró könyvében, miszerint Antall miniszterelnök anyai nagyapja szintén a fent idézett izr. vallásúnak volt bejegyezve valamelyik vidéki róm. kat. elemi iskolában. Sebtében fölhívta hórihorgas barátját, kinek annak idején – noha az volt a sokkal magasabb játékos – óriási gólokat fejelt a levegő-kapu szvetterek kapufájával kipolcolt felső vinklijébe, amikor még volt egyáltalán vinkli.

– Te, ott a mindenkori pártházban, azt tudod, hogy az egyik Antall-ős is izr. bejegyzésű a régi anyakönyvekben?

– Úgy látszik, nálunk ez hozzátartozik a miniszterelnökséghez. Pedig azért van valami különbség.

– Te mondád – tette le halkan Jezovics a kagylót, s eszébe jutott, a Fehér Házban csupán két alkalommal fordult elő, egyszer régi egyetemi évfolyamtársánál, segítené egyik volt feleségét egy főiskolai adjunktúrára, mivel szellemileg igen alkalmasnak mutatkozott eme állás betöltésére. A protekció nem sült el, de Jezovics emlékezete szerint amaz osztályvezető pártideológ nem jegyzett izr. minősítést a neve alá, igaz, az ötvenes évek ezt nem tették kötelezővé. A másik alkalom az akkori tevékeny Berecz Jánoshoz fűződött, midőn a jeles magazin, a TAPS színházi lap részére kellett volna lapi-ideológiai engedély, ami meg lett kapva, de emlékezet szerint fenti pártvezető sem írt a neve alá izr. szócskát, hiszen nyírségi ref. volt.

Jezovicsnak eszébe jutott az is, hogy a negyvenes évek elején felnőttek mit összekapkodtak, hogy négy felmenőt bizonyítsanak, miszerint azok mind árják. A gyerek Jezovics eleinte azt hitte, valami énekesekről van szó, akik áriákat énekelnek, majd hogy valaminek az „árja”, fölseje, színe java a fajtájuk. Később szomorkásan látta leverni az üvegtáblát a pék Frisch boltjáról, hogy az állítólag „izr.”

Ez az az állítólag igen sokba került egy nemzetnek. Meg az üvegtábla.

Ám Jezovics hórihorgas barátja nem nyugodott. Utóbb találkoztak – barátja temetését intézte az óvatag pártfolyosón – s a fölső ember oda nyilatkozott:

– Klónozzák a birkákat. Nemsokára az embereket is. Ugyanazt a példányt elő lehet állítani egykettőre.

– Hogy kis Hornokat, kis Antallokat, Neumannokat, kis Széchenyiket is előállítanának.

– Na ja! Megvan a megoldás. Tudod, milyen lappangó-örök kérdés ez az izr.

– Lehet, hogy neked igen. Nekem nem. Sose is volt.

– Pedig megvan a megoldás! Olvastad, te is tudod bizonyára, hogy 1848. március tizenötödikén és a későbbiekben is, mennyi izr. vett részt a szabadságharcban. Teljesértékűen.

– Igazán? Erre nem is gondoltam. Azt hittem, együtt voltak magyarok.

– Mindig tréfálsz. Így nem megyünk semmire. Mondom, elő lehet állítani teljes értékű ugyanolyanokat felnőtt egyedekből.

– A pápa még nem járult hozzá. És ahogy az ő születésszabályozási fölfogását ismerem, nem is fog.

– Mit a pápa! Esélyegyenlőség, apám! Ez a mi programunk! Verseny! Két év múlva előállítunk kis hornokat, kossuthokat, tellereket, adykat: fussanak! A Népstadionban! Március tizenötödikén. Aki gyorsabb, az nyer. De azonos mezben, apám! Nemzetiszín trikóban, apám! Abban semmi klón! – és harsányan eltűnt lóbáló karjaival a fehér pártfolyosón.

Ballagás

A lány gyönyörű volt. Nyaka szép szirtjéig érő aranybarna apródhaj, nyaka nyírfa-héj, csuklója virág. Mintha sötétkék, hosszú, finoman kihajló nyakkal zárt ruhában álldogált volna a titokzatos épület udvarán.

Az ember – az öregember – nyűtten, mégis frissen ült piros Szuzukijának mély kagylójában. Megrázta fejét, hogy körülnézzen a májusi kezdődő napfény pillanatnyilag élvezetes krémjével bekent Budapest híres-nevezetes Andrássy útján, ahol halkan száguldott, mint egy mesében.

Mese volt az egész. Mese a lány, az épület, a sugárút. Hiszen az ember fáratag volt, újabban éjszakai álmait ellopták a karcsú kínok a derekában, a tőr-döfölő nyilallások a gerinc húrja mentén, no és ellopták persze az egész értelmetlenségének ködös képzetei. Most mégis kihúzta magát, kedélyesen fütyörészett, mint Ady káromkodó poétája a Hortobágyról, „kínzottja sok-sok méla vágynak”, ki „a piszkos, gatyás, bamba” társakra és magára a csordára nézvést „elfelejtette rögtön a nótát.” Nos, így vezette az öregember a kocsiját a titokzatos épület felé, mégis maga elé mormolászott két bágyatag sorocskát: „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni, / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni.” S mintha filozófiát talált volna faragványaiban.

Reggel. Éles levegő. Bátyja jutott eszébe, aki egész életében katonásan kelt – katona lévén is – mint civil is, mint kőbányász, mint angyalhaj-ügynök, mint üldözött honfi, korán kelt ő is csakúgy, mint a mesében, amíg csak meg nem holt. Most ő is azt érezte, parancsra keresi azt a lányt.

A titokzatos épület öt emeletével iskolává állt össze a továbbiak során, a folyosók felől hatalmas, belső, udvarra néző ablakait négyzetes üvegrekeszek borították.

Az ember körbebolyongta a Hunyadi tér szombati hacacáréját, piros kocsijával – nem lehetett parkolni. Végezetül egy cigányos mellékutcában kikászálódott a mély ülésből, sárga bilincsét gondosan rákulcsolta behúzott kézifékjére, s kezében a virágcsokorral megindult keresni a lányt. Mit virágcsokor? A zöld papírgirlandok közé arany bonbonokat pettyeztek, olyan volt, mint egy virág-ékszer, de ezt kérte tőle a lány…

aki várta az épületben. Ki ez a lány? Az ember olyan volt, mint a szerelmes, aki keresi titokzatos társát. Fölívelő nyak, sötétkék ruha, virág-csukló. Annyit tudott róla, olyan az arca kissé, mint Csinszkáé, aki szintén ebben az épületben járta egyik gimnáziumi osztályát. Az ember, kezében a bohócosan földíszített papírgirlandos csokorral támolygott és kereste az ő kis Csinszkáját. Az emberek elsodorták, ki-ki a maga lányát űzte polgárian kiglancolt ruhájában, ötezer forintos malomkerék nagyságú bokrétájával. Kattogtak a fényképezőgépek, a videokészülékek azt hitték, megörökíthetik a halhatatlanságot a májusi délelőtt napremegésében.

Már zengett a dal. A dal, a régi, az örökké megható, hogy „Elmegyek, elmegyek…” S szememből a könny kicsordul. Na, még csak az kéne, gondolta a zöld girlandos ember, de már fölharsant a „Gaudeámus igitur…”, amíg fiatalok vagyunk. Megreszketett az iskola nagy ablakokkal rekeszelt nyílt folyosója, az öregember szülőről szülőre vergődött és sodródott a napos falak közt.

Sehol a lány.

Eszébe jutott sok-sok év. A lány születése óta. A lány ott guggolt a balatoni kis ház lépcsőjén, magába vetve, mint minden emberi lény, és kivetve a világűrbe, mint régi-kori űrhajós, akinek be kell járnia a maga pályáját, hogy megértse, miért lett a világra. Kitalált magának egy pótembert, mert testvére nem volt. Ezzel a pótemberrel diskurált és élt éveken át.

Kudinak hívták a pótembert, aztán idővel egy kissé ez a pótember maga lett Jezovics. A leány belekapaszkodott? Mindenesetre most száguldva kereste a szülők forgatagában. Hol van ez a kis új Csinszka a maga apródhajával, fölmagasló nyírfa-nyakával?

Jezovics verejtékezett. Ment. Nem találta. Talán nincs is meg sehol, talán nem is ebbe az iskolába jár. Kit keresett Jezovics? Az ő maga kis Csinszkáját, a szerelmét, a gyereket? Kit keresett? Talán föl sem ismeri, ha arra kerül a sor?

Állt Jezovics az egyik folyosói rekeszablakban, a napsütötte udvar fölött, és akkor fölbukkant a fej. Az aranybarna haj, a lány selymes illata fölért egészen a második emeletre. Rohant le megint a tömegen át, tülekedett – akkor már elkezdődött az ünnepély, szállt a Himnusz gépzene hangja, mert a kétezer ember közül senki, egyetlenegy ember nem énekelte, hiszen Magyarországon ez így van rendjén – de Jezovics rohant, és végül is fölismerte a lányt: Ez ő.

Odasodródott mellé, nyújtotta keservesen az arany bonbonokkal bohócosan díszített zöld girland-csokrot, a lány megfogta a csuklóját, s odahajolt a füléhez: „Úgy örülök, hogy eljöttél.”

Ő meg mormolászott: Megvan. „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni. / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni. / így vagyunk mindenféle / különleges paranccsal, / életünk megtelik majd / békével és naranccsal.”

Brokkolileves

Kishonti magyar volt. Őrületesen magyar. Van ilyen. Kívül hordja a szívét, de azért rendes ember. Másutt ez dicsőség. Itt kissé röstelleni illik. Ő nem röstellette.

Most is ott őrjöngött Jezovics előtt, akit túl békés természetűnek ítélt a zivataros napokban.

– Most itt van a Média-törvény, a Média-bizottság, a Média-kuratórium, nyilván hamarosan Média-bocicsokoládét is fognak árulni valóban ökör-formába öntve azoknak az ökröknek a tiszteletére, akik bármit elhisznek a konszenzusos Média-vezetésből. Te nem tapasztalod azt, hogy ugyanaz a blokk tartja kezében például a rádió kultúráját?

– Milyen blokk? – kérdezte álmatagon Jezovics.

– Jaj, Jezó, ne játszd meg magad! Te hogy gondolod?

– Magam úgy gondolom, most majd, hiszen tisztességes vezetőket választottak például Hajdu meg Juhász Judit személyében, kiegyensúlyozódik a kultúrműsor. Nem lehet örök ellentétben élni. Azonkívül, minden igazi nagystílű rádió – Amerikától Angliáig – úgy tud kultúrkodni és objektiválni, ha mindkét felet, vagy esetleg hármat is, meghallgat, szerepeltet. Amerikában nem létezik olyan liberál műsor, melyre ne válaszolna valamilyen konzervatív. Nem létezik olyan komoly kulturális állásfoglalás, melyet aznap vagy másnap a másik fél meg ne válaszolna. Remélem, itt is így lesz. Békepárti vagyok. Nem beszélve arról, hogy mindkét táborban vannak fontos emberek. Gondolj vissza a 67-es kiegyezés utáni polgárfejlődésre. Ha akkor csupán az úgynevezett magyar fél, honmagyar ügyködött volna, milyen pezsgéstől estünk volna el mindnyájan! Jó lenne egy jó-liberál és jó-konzi összefogás!

– Azt hiszem, ez a békebarátság az agyadra megy. Te valahol Radnóti korában és neokatolikus szellemében élsz! Hol vagyunk már ettől? Bármily furcsa, amíg a magyaros tekintetű és bajszú Aczél György ügyes kézzel igazgatta azt a vasfedőt, amely alatt a magyar értelmiség az ötvenhat utáni lemészároló megtorlás után fortyogott, eleinte halkan, majd hangosabban böffenve a levesben, addig aránylag tisztesebb versenyben úszkáltak együtt a különböző húsdarabok ebben a bizonnyal magyar gulyáslevesben. Levették a fedőt. És kiugráltak a húsok a fazékból egyenesen bele a rádió brokkoli krémlevesébe. Vagy te nem hallod?

– Mit? A fortyogást? Kétségtelen, a rádió kultúrműsora igencsak brokkoliízű. Lila leves, na ja. Most talán ez a kultúrdivat a leveskészítésben. Világszerte.

– A világ mindig brokkoliban utazott. Mert a világ nemzetközi. Ez természetes. De a rádiók mindenütt egyenként honi ízeket is kevernek a lébe. Édes Jezóm, ne nevettesd ki magad. Te hiába kapálódzol, hogyan legyünk jóba, csináljunk közös műsorokat. Ők nem hajlandók erre. Mindent maguknak akarnak happolni. Kritikátlanul, szemtelenül. Nincs az a kis kultúr-reflexió, melyben elő ne bukkanna egy kis brokkoli. A brokkoli jó leves. De mindig! Minden irodalmi műsort a brokkolisták csinálnak. A múltkoriban kértem, legyen egyszer Sinka-műsor, legyen egyszer ember-műsor. Meglesz, mondták, azóta is ugyanaz a fő-brokkoli és al-brokkoli levesel. Hogy van ez? Mindig így van, kedves Jezóm. Nem merem Szabó Dezsőt idézni, mert az külön bűnténynek számít. Nagy marha volt, az biztos, de micsoda méretű marha! Gondolkodó marha. Ezt írta élete végén: „Miért ütötte meg minden emberi, minden igazságérzésemet a tizenkilencedik század második felében uralkodóvá züllött liberálizmus? Mert azon a címen, hogy küzd az intolerancia ellen, a legvakabb eldühüléssel, a leggyilkosabb intoleránciával igyekezett elpusztítani mindent, ami a maga uralkodó érdekeinek nem felelt meg… hatalmi és érdekcsoportok gyilkos tankjává lett, mellyel éppoly abszolút kegyetlenséggel vágták a saját imperiálizmusuk útját, mint Dzsingiszkán a magáét…”

– Na, nem olyan vadak ezek a brokkolisták…

– Nem. Ez igaz. Levesben utaznak. Finom ízek, enyhe méreg. Hogyan van az, hogy például a vasárnapi leveleket, melyekre, azt hiszem, százezrek vártak, olyan könnyedén és fű alatt megszüntették, hogy remek írókat leradírozzanak a palettáról? Hogyan van az, hogy csak brokkolista irodalmi műsor jöhet létre, itt fölbukkan egyik, ott fölbukkan a másik, mindig ugyanazok? Egyik beszélget, másik fölolvas, harmadik kritikát mond, negyedik novellázik. Mindenki tudja. Az egész rádió tudja. Az egész ország. Az egész ORTT. Az egész kuratórium. Az egész Hajdu István. Az egész Juhász Judit. Minden valamire való magyar állampolgár tudja, kilóg a lóláb az utcára. Átlépnek a lólábon. Keresztülbukik már mindenki és beesik a brokkolilevesbe, lila lébe mártózik az egész népköztársaság. A legelemibb demokratikus recepteket nem tartják meg, a szégyenérzet minimuma sem működik bennük. A gulyások lehorgasztott fejjel kúsznak a nyomott folyosókon, mintha meg lennének félemlítve! Mitől? Létrejött a nagybüdös médiatörvény. Ennyit ér? A Pagodában nyakig áll a brokkoligőz, a falakon lila párák rajzolódnak ki, még a gyermekekről szóló levesekben is brokkoliszálak úszkálnak. A gulyásosok folyton mentegetőznek, bocsánat, hogy élünk, már nem főzünk semmit, ne tessék aggódni, már a nyereg alatt puhított húsunkat esszük, amit évezredek óta őrizünk, por-alakban még van néhány dugott tárogató belsejében, már meg se merjük kísérteni vele az ezredéves szájakat. Ezt eltűrik az objektív vezetők? Az emberek csöndes otthonaikban öklendeznek a brokkoliszagtól, olyan hányingerem van ettől a szabad levestől, hogy alig tudom visszafogni magamat, ki ne dobjam a taccsot a brokkoli gondolatától…

– Ejnye. Én gyermekkoromban csukamájolajtól öklendeztem, és megvagyok.

Felemás

Hópiszkos, agyontörött utakon állt be a fényes üvegű autómosó elé. Több koszos kocsi volt előtte. A nap fénylett, de alig, amúgy vízkeresztesen. „Vízkereszt vagy amit akartok”. Ez a tömény érzete volt Jezovicsnak, állott a szájában, mint a rossz pálinka bűze. „Ne undorodj, ne undorodj, itt élned, halnod kell”, s akárhogy akarta kihúzni magát a téli ülésen, csaknem elfeküdt, mint a döglődő madár.

– Mindig olyankor jön, Jezovics úr, amikor sokat kell várni – hajolt be jégoldósan homályos ablakán az a kefehajú fiatal fiú, aki olyan udvarias volt vele, hogy azonnal földerült. Van itt egy kis fiatalság – erre gondolt.

– Olvasom ezt az új lapot – vetette oda Jezovics, s fölmutatta a három hónapja friss újságot. – Talán lesz belőle valami. S elütöm az időt – de már nyújtotta is kifelé a kulcsát, hogy a csomagtartóból a fiú kihalássza a plusz rongyokat, melyekkel tükörfényesre törölheti puhán az üveget.

– Én is ismerem – hozta vissza a kulcsot a fényes tekintetű srác, olajbarna szemén megint megcsillant a vízkereszti nap.

– Melyik mosást ajánlja?

– Egy hónapja volt itt? Kettő? Elég lesz a 499-es, samponos, külső, sima alváz, bírja még ez az autó.

– Csak én nem – rökkent szomorúan és dölyfösen Jezovics. Ez a fiú, amilyen tök-fiatal, ahogyan a gimnazisták mondanák, még megéri Magyarország boldogulását, mondjuk kétezer-negyvenben. Mi meg addig elolvassuk ezt az új lapot. De már intettek is, be kellett gördülnie az óvatos szőrhengerek közé, s a párafelhőben, mintha csak gőzfürdőben lenne, már mosdott is a kocsi. Élvezte, nagyon kevésszer alfázott, itt most elengedte magát, mintha őt mosnák. Tisztára.

A legélvezetesebb az volt, hogy úgy tetszett, mintha előre-hátra menne az autó – állóhelyében. Surrogtak mellette a szőrforgók előre-hátra, ő meg utazott. Fejében gyerektérkép jelent meg, sajnosan, szép Nagy-Magyarország. Fönn az a behorpadás, amit úgy szeretett rajzolni a Tátra fölött, alul balra meg a kitüremkedő Fiume a tengerparttal, ahol állítólag lelencesen Csermanek János született, hogy majd harminc éven át vezesse az immár Kis-Magyarországot – a túlélő semmibe. Szép, színes térkép volt, valószínűleg valaha a hazája. Aztán gyorsan belekapott az új újságba, futotta a híreket.

Az élénk fiú már törölte is a permetes ablakokat. Villogtak a kezei. Fitymálva nézett az újságra, Jezovics kiszólt.

– Hír. Mindegy, milyen, csak ne gondolkodjunk.

– Nem így van, mester. A hazug hír nem hír. De ezek még csak nem is hazug hírek. Féligazak, mester. – A rongy villámgyorsan járt az ablakokon. – Minden így megy. Erőltetetten. Ez az ő farsangjuk is. Hallgassa a rádiót. Mű-nők nevetnek és harsánykodnak a tévetegen éhező hallgatóval. Nyomják a pesties kabarét, a nép meg kényszeredetten röhög. Kilóg a lóláb. Az utcára. A riporter szóhoz sem engedi a nyögő polgárt, beleneveti az arcába a farsangot.

– Menteni akarják a menthetőt. Élni kell, nem?

– Uram, nem kell élni. Ez a tévedés. Ön ezt jobban tudja, nem akarom én kioktatni. A méltóság vész el, az ember méltósága.

– Itthagyom a rongyokat, ha tudja használni.

– Köszönöm, jól jön. Jégre fagy a kezem a szarvasbőrutánzattal. Ez nem olyan piszok hideg. És nem foszlik. Nem mai rongy, igaz?

– Nem fogja elhinni, mik ezek. Adok egy ötezrest, ha kitalálja.

– Uram… Mi lenne ez? Puha. Dédelgető. Még nem is rongy, pedig ugyancsak idős. Nem foszlik. – A fiú behuncutkodta az arcát az üveg tárgyalórésén. – Ahogy én a mestert ismerem… – ő maga is nevetett – vidéki darabok… tornácos ház, pincegádor…

– Jó, hogy nem azt mondja, malomalja, fokos…

– Ady odasózott, igen, ő még odasózott… Tehát? Igazam van? Megkapom azt a téglaszínű Széchenyit az Akadémiával? De nem a Magyarral! Az eredetivel! Mester, ezek finom alsószoknyák voltak, magam is a nagyanyámnál töltöttem a nyarakat.

– Téved. Így csak a szomorú százas borravalót kapja. Pelenkák, gyermekem, negyvenéves pelenkák a lányaimtól. A padláson találtam őket. Tart ez az anyag.

– Nyert a mester. Ilyenre kéne nyomtatni az újságot. Egyértelműen. Ennek az új lapnak is mi a baja? Maga is látja… Felemás. Ilyen is akar lenni, meg olyan is. Kicsit bátor, csöppet gyáva. Kimondani valamit és a másik oldalon ellensúlyozni valami nyalintással. Nincs karaktere. Sírni, aztán röhinteni egyet – jön a farsang. Állandó Vízkereszt, vagy amit nem akartok. Porhintés. Elmismásolni. Jellemhiány? Nem lehet jellemhiányosan élni évtizedeken át. Vitaminbetegség, legyöngül a szervezet.

Jezovics elrepült a piros kocsival, fényesen. A fiú integetett a rongyokkal, kedvesen. – De ez a pelenka még tart! Nevetett.

Jezo egy kicsit boldog volt. Milyen értelmes srác, itt ebben a nyomorult autómosóban. Az autó meg ragyogott.

Egy hét múlva Jezo felesége finnyáskodva ült be a köd-koszos, mocsok-fáradt magyar autóba. – Te, ez ugyanolyan piszoktömeg, mint volt. És mi van ide ragasztva a csomagtartó fedelének aljára?

Nézték. Kis, házi nyomdával készített matrica volt, félbevágott országgal, körbe írva: „Gyáva népnek nincs hazája!”

– Mondd meg, a kis furfangos fiú!

Jezovics nemsokára újból mosatni ment. Kereste a fiút.

Elhelyezték.

Hét évszázad

Jezovics – ezúttal – aránylag nyugodtan ment az utcán. Miért is izgatta volna magát? Az ország – ahogyan azt kedvesen ígérték a lázas szakértők a kilencvennégyes választásokon – is ment a maga dűlöngő útján.

Nyugodtan haladt hát Jezovics a lassuló őszben, hiszen a nyugdíjasok nyugodt arccal vetettek egy-két – életükből maradt – korhadó fahasábot végső tüzeikre, melyek nem is égtek.

Kiégett az ország. Midőn külhoni állampolgárok – nem németek vagy dánok, franciák, hiszen újabban csak területben és Európában kellett gondolkodni, a nemzeti hovatartozás köznevetség tárgya lett – kérdezték, mi van veletek? Mi ez a bú? Mi ez a rosszkedv, Európa egész jól érzi magát a boszniai hároméves öldöklés, a világhatalmi segédlettel folyamatos békeháborúvá lőtt palesztin–izraeli gyilkos huzavona és folytatódó ír–algír–baszk–kurd gyilkolódások közepette, mi ez a bú? Kérdezték, s a területen (magyar) élő ember nem tudott rá felelni. Miért nincs kedvetek Európába tartani, hol ölelő karjaiba zár a nemzetköz?

Nehányan így válaszoltak: Mert ronggyá lopták az országunkat. Ezt a területet, amit – fedve – ezerszáz éves ünnepségekkel humorizálunk magyarrá. Kilopták a csontból a velőt, a vérből a lemezkéket, agyból a girifikációt. Mert hülyülünk, elvtársaim, uraim, ordította egy kiskunfélegyházi tanárember és szétszórta a szélbe huszonnyolcezer forintos végfizetését a keserves három gyerekére, kiket nem tudott ugyanabba az iskolába beiskolázni, ahol maga történelmet tanított az alapszerződések hasznáról.

S nemcsak előre, visszafelé is lopnak. Főleg a kultúrából. Volt itt egy rendszer, amit negyvenéves kádárizmusnak hívtak, s ahol jól-rosszul eltengették benne magukat a magyar művészek. Észre sem vették, hogy belepasszírozódtak a semmibe. Festők kiállítottak, sokszor iskolai zugfolyosókon, írók kiadványoztak csöndes és szívós értékrendben a túlélés karcsú reményében és bávatagon s észre sem vették, hogy közben – közben –, bepasszírozták őket a sárgászöld borsófőzelék feledésébe.

Mert visszafelé is lopnak. A kialakult negyven évben automatikusan kialakultak a szorgalmas irodalmárok, akiket a kádárizmus előre-hátra hitelesített: ma is ők a hangadók, mérték- és értékadók. Ahogy a gazdasági birodalmat szétlopták a visszamaradó és időben és kapitalistán átalakult „hivatalosok”. Szakértők. Ugyanígy szétlopták az elmúlt negyven év megnyomorodott embereinek szellemi vagyonát.

Mindezt egy jó külsejű, ötvenhat vége felé járó szellemi hajléktalan közölte Jezoviccsal, megragadván a kravatliját. Arcába lihegve és szellemi hontalanságának veszendő méltóságával közölte a nyájas Jezoviccsal. Ahogy az emigránsok. Az emigránsoknak hiába magyarázzuk, hogy volt itt egy ország, benne éltünk, vele, általa, beletörve, de meg nem törve a szociálizmusba, melyet a jó-Kádár hirdetett és tarkóján a szovjet revolverrel, ideg- és zakórángással fönntartott, s elmondta minden május elsején, hogy a földbirtokot és nagyüzemeket mi nem adjuk vissza az imprilistáknak, mert ezt a szót valójában nem igazán tudta kiejteni (csoda? ütötték őt is eleget), ahogy mai vezetőink nem egye is küszködik, ha a szocializmus szó közelébe kerül, talán idioszinkráziát érezve elveik megcsúfolása iránt.

Mondá a hontalan. A home-less. A szellemi. És aztán tovább ragadta Jezovics zakóját:

És… – fölemelte elcigarettázott mutatóujját, s noha józan volt, a szellemi alkoholizmus lepusztult gesztusával hadonászott az amúgy szintén meggyötört, de ezúttal nyugodt költő orra előtt – És! Itt van ez a gyűjtemény, hét évszázad magyar költőinek a tára. Mióta várjuk! Mióta áhítjuk, hogy írmagjáig kiherélt, nagy költőket nyomorékká silányított harmincéves kötet után kezünkbe vehessük az igazi kortárs lírát magába foglaló, sokezer oldalas antológiát. Mondja meg, Jezovics úr, ki az a Fő-Nulla, az a hatalmas Senki, az az Imbecilnek, szakmai körökben csak Nagy Balfácánnak becézett szerkesztő, akit valami rejtélyes, negyven éve működő belbizottság fölhatalmazott arra, hogy maga döntse el, kik és hogyan szerepeljenek a sok évtizedre szóló Hét Évszázadban? Hogy ki ő, maga a Neo-Kreol Ál-avantgárd, aki saját műveivel nem képes hitelét fönntartani, de önhatalmúan válogatni és szelektálni igen, azt tudjuk. Tessék ránézni. Nem kellene bizonyos mentálhigiéniai és somatohigiéniai agy- és testmosdatásnak alávetni? Nem kellene az ő rabiáto-modortalano intelligenciahányadosát az Alkotmánybírósággal megvizsgáltatni? Volt olyas költő, ki föl akarta hívni, netán megbeszélni, mi is kerülhetne belé a nagyívű válogatásba, de nem lelte, hűlt helyét lelte, mert még telefonszámát is megváltoztatta, nehogy zavarják halhatatlan Őidiótaságában…

– Na, na, kedves úr. Szavaiban kétségtelen igazságok lapulnak. De ha egyszer ő ambicionálja egyedül átfogni a magyar költészetet. Tudja, Magyarország az önbizalom hazája. Midőn Mórickát megkérdezték hatéves korában, tud-e zongorázni, azt felelte, lehet. Még nem próbáltam. És ez kérem, kedvesem, nem antiszemitizmus, hanem anti-magyarizmus. Melyik rosszabb, kérdezze meg a szerkesztőt…

– De rendben. Hagyjuk a Kreolt. Idiót – idiót. Szerencsétlen. A heveny indulat botor bajnoka, de a háttér! Kik azok, akik ezt a Férfi-Tocsikot megbízták, hogy korlátlanul szerkessze önkénye hevében korlátolt ízlése szerinti évtizedes korlátoltságát? Aki fölhatalmazta a szellemi lopás eme nagy tranzakciójára e kelekótya papírvitézt?

– Na, látja. Ismerte azt a krimit, „A gyilkosok köztünk vannak?” Most ezt játssza Magyarország. Mi ehhez képest a „Hét Évszázad”? Ami mögöttünk s ami előttünk van?

Latinka helyett Jacko

Jezovics nagymester egyetlen pontra nézett. Egy szép szájat látott maga előtt. A sok fiatal lény összetorlódott a Váci utcában, mint az ifjú testek tankmenete. Harsogva, öklüket és ölüket rázva törtettek a Vörösmarty tér felé. A Váci utca hamarosan „ki lesz adva”. Mint egy birtok, mint egy utcaszálloda. A főpolgármester már bejelentette. Bérbe adják(?) az egyes boltokat, portálokat, hogy „hasonlítsunk Európára”. Földobjuk ezt a nyomorult és rossz-szocialista emlékeket idéző fény-utcát. Csupa fény lesz a Váci utca. Kapitalista fény, mert nekünk most már kapitalista fény kell, üzletfény, rúzs-fény.

Ezt a rúzsos fényt nézte Jezovics a torlódó fiatal tömegben. Kiáltozott ez a száj. Enyhe rózsaszínre volt festve, s olykor – a kiáltásra – meg-megvonaglott. Mintha filmnagyító nagyította volna ki Jezovics előtt, megjelentek a finom rajzolatok az ajkakon: a lányajak megvonaglott, ahogy kiáltotta időnként:

– Az idegen szép! Az idegen szép!

Jezovics föl nem foghatta, ki lehet az az idegen, aki szép? Hamar rájött, a fiatal tömeg besodorta az öreg, görnyedten ülő kő-Vörösmarty lába elé. Nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémián azt tervezték, ráveszik az ötödik kerületi önkormányzatot, éjjeli tizenegykor tíz percre világítsák meg a gyönyörű teret és Vörösmarty roskadtan bölcs alakját, és a különböző homlokzatú házakat más-más színű fénnyel pásztázzák végig. Mint egy vetítőben. Az egyik palota zöld, a másik sárga, a harmadik akár lila fényárban úszik egy-egy percre, aztán visszahull a sötétségbe. Közben, a váltakozó szín-moziban először méltóságteljes Brahms-muzsika szólna, erősen és sejtelmesen. Mondjuk az Itália-szimfónia, nehogy túlmagyarsággal vádolják a szervezőket s így talán könnyebben libbenhetünk – a kiváltott és nagyfényű Váci utca végén – az általunk régóta lakott, sőt épített, de elidegenedett Európába. Szóval Brahms Olasz szimfónia, emelkedetten és fájdalmasan, de csak tíz percig. Utána pedig óriási hangszórókon kihangosíthatnák a Latinovits (Latinka) szavalta A vén cigány-t. A többi puszta csend.

De most sehol sem látott vén cigányt, sem dallamdúdoló embereket, ahogy Brüsszelben, a Fő téren. Brüsszelben a tágas és gyönyörű téren – talán Európa, ahová egyébként igyekszünk, egyik legszebb tere –, a kávéházak vasszékein üldögélnek este az emberek, jó, legyen tíz óra, és nézik a különböző színekben megvilágított palotákat. Gyönyörű. Közben, talán Csajkovszkij-muzsika hallatszik. Pompás látvány és hallvány. Ilyet szeretett volna Jezovics a helyi önkormányzattól, de az alváshoz való személyiségi jogok különleges területi védelme és az akadémiai titkár különlegesen ügyes ügyintézetlensége miatt az egész terv kútba hullott – jelenleg –, és helyette jelenleg csak ezt a fölajzott leányt látta maga előtt, amint önfeledten kiabált a tizennyolc esztendős ajak: „az idegen szép!” És megvonaglott. Nem csupán a száj, hanem maga az egész test, mint egy hosszanti áramütésben.

Jezovics aztán hamarjában rájött, hogy nem Vörösmartyt s annak méltóságteljesen szomorú kőszobrát keresi tekintetével a vonagló leány, hanem a Vörösmarty-féle lemezbolt felé ácsingózik, oda rajong, oda tárja magát, égre dobott ököllel és visítva. A tizenkét testkolosszusból álló gerillacsoport fékezte az őrjöngő tömeget, kedvesen és hatalmasan mellbe lökték az előretörő leányokat, akiket néhol torkon, néhol mellen ért a lökés, hogy visszatántorodtak a mögöttük tornyosuló tömegbe. A rúzsajkú leány is visszatántorodott, akiről Jezovics nem tudta levenni a szemét.

Ahogy a leány sem egy fekete alakról. Talán ez az idegen, aki szép? – fordult meg Jezovics fejében a belülről kiáltó gondolat, ami a lány rúzsos ajkán megszületett. A fekete alak elegáns fekete felöltőben volt, orra előtt egy finom fekete selyemkendő lebegett, mint holmi jólfésült banditának. Ködben villogó szeme nem állapodott meg egy ponton, mintegy a semmibe merült, ahogy alfások szoktak maguk elé nézni, hogy elmélyüljenek Istenben. Finom, fekete kesztyűs kezét enyhén maga elé tartotta, mint valami könnyed szerpap, aki a levegő hókuszpókuszából formál keresztet. A finom fekete kalap alól a homlokára csibbent egyetlen hajkunkor, kissé kackiásan és brillantinosan, ahogy annak idején Tom Mix, a fekete cowboy volt ábrázolva fénylő szőrű fekete lován a rekkenő nyárban a Sziklás-hegységben, a Müncz bácsi trafikjában, az egyfilléresen kölcsönözhető – valójában kétfilléres volt, de Müncz tata egy fillérért „bérbe adta” a pár füzetlapos könyvecskét egy hétre – ponyváján.

Az énekes betért a boltba, mint egy valódi King. A lányok őrjöngtek, mellbe lökték őket a gorillák, de azok előre törtek, Jezovics csak a lány száját figyelte, ahogy időnként megvonaglik. Aztán összerogy a tömegben.

– Mi folyik ott? Ott, ott, kacskaringóban!

– Hagyják. Bepisilt.

– Vigyék el! Büdös van!

– De mért kellett bepisilni?

– Előfordul. Mással is megtörténik.

– Büdös van. Vigyék el.

– Így akar eljutni Európába? – ordított egy hatalmasan nyegle fiú. – Én már autogrammot is szereztem. Aki nem bírja, ne jöjjön. Hogy akar így Európába jutni?

– Így – válaszolta egy szemüveges fickó, megemelte a lány fejét, aztán Jezovics azt látta, az ölébe vette a testet, és kikeveredett a tömegből.

Habemus papam

„Ne legyetek olyanok, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az eszüket…” süvített át a hideg győri gyepen Szent Pál szava egészen Jezovics füléig. Fújt a szél, irgalmatlanul. A magyar szöveg olvasása közben a pápa egy pillanatra fölemelkedett ültőhelyéből. Vagyis csak a feje.

Jezovics mellett egy vad leány állt és szigorú kegyetlenséggel kommentálta a nagygyűlést.

– Lehet, hogy csak a szél emelte meg a fejét – gúnyolódott a kamaszlány. Villogott a szeme. Látszott rajta, hogy lelkesedne, de nem mer. Lelkesedni ma már nem illik, nem is nagyon szabad, mert kinevetik a fiatalokat.

Jezovics mint főindividum és főmagány nézte a tömeget. Lehettek vagy százhatvanezren a szélben. Gubbadoztak, de nem bújtak egymáshoz, mint az őskeresztények. Jezovics tűnődött, hogyan lett a vallásból ennyire egyház? Gyönyörű az egész, de az arany miseruhák és méltóságteljesen dús papok és lehajtott fejjel mormogó főpapok pilátusi méltóságra emlékeztettek.

– Tömeg – mormolta az előbbeni lázadó lány maga elé, de azért úgy, hogy Jezovics jól hallja. – Tömeg – ismételte olyan megvetően, hogy akár hozzátehette volna, hogy csorda.

– Csak nyáj – akarta szelídíteni Jezovics a vitát, a kislány szép volt és elszánt. Halovány piros ajka volt, orra pici, homloka derűs.

– Nyáj, csakugyan – kuncogott hozzá a lány, mintegy szemtelenségnek honorálva Jezovics megjegyzését.

– Igen, nyáj. Van ilyen. Nem hallotta a példabeszédet? „A jó pásztor életét adja a juhaiért… A béres elfut és juhait szétmarcangolják a farkasok…”

– És a pápa a jó pásztor? Különben bennünket szétmarcangolnak?

Jezovics most nem figyelt oda. Maga is kereste… mit is? A tömeget nézte, akiről az előbben azt mondta a hangosbemondó, hogy ez már nem tömeg, hanem Isten népe. Fázott Isten népe. Isten nagyon „fújt” szélajka közül. A pápa is fázott, vállpalástját arcára borította a szél. A pápa arca szép volt. Puha, méltóságteljes, mint aki valójában „kész az áldozatra”. Hogy életét adja övéiért. Roskadozott betegsége súlya alatt. Jezovics eszébe jutott, milyen nagy „húzás” volt annak idején az egyház részéről lengyel pápát választani a sok francia, de főleg olasz páter után, bele a szovjet gyarmatbirodalom közepébe, a határövezetből a leglázadóbb lengyelek közül. Bizonyára ez is hozzájárult az úgynevezett kommunizmus összeomlásához, Gorbacsov későbbeni önfeloszlatásához.

Hetvenhárom utat tett meg a vándorpápa megválasztása óta. Csókolta a repülőtéri betont, alázatosan mondta az áldást – akár ötvenhárom nyelven –, hintette az áldást. És a pápa szép volt akkor is, fiatalon és most is, megtörten és megsebesítve.

– Tömeg – vetette oda megint ezt a gúnyszót a kamaszlány Jezovics elé. – Apámtól mindig azt hallottam, hogy végső soron és többek közt azért nem tudott megbarátkozni a marxizmussal, mert „tömegesítette” az embert. Megölte benne az individumot. Az egyéniséget. Csak úgy tudta irányítani. Ez is tömeg. Tömeg I. Tömeg II. Ezt maga nyájnak becézi. De azért még tömeg!

– Nézze… élete során majd maga is rájön, hogy valahová tartozni kell. Jézus, amikor prédikált, fölmenvén a hegyre egyszer csak meglátta az éhező és törődött tömeget, és – ahogy írják – „szánom a sereget”, mondá.

– Ne haragudjon, hol van itt a Jézus? Gazdasági Jézus, az talán igen. Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a zsíros papok a Jézus?

– A pápa nem zsíros pap, kedves leányzó.

– Jó. De a többi? Amikor egy hit már szervezetté válik, akkor megszűnik hit lenni. Vallás lesz. Szervezet. Klérussal, hivatalnokokkal, mint Egyiptomban, ahol még a fáraókat is a papi rend irányította.

Jezovics elnézett a tömeg nyájas juhai felé. Fáztak. Talán azt is lehet mondani, éheztek. Most valóban jöhetne Jézus a két kenyerével, három halával, szaporítani.

– Nem ökumenikus az egyház, hanem ökonomikus. Pecuniális anyaszentegyház.

– Szegények mindig lesznek köztetek, mondta az eredeti Jézus. „Ismerem enyéimet és ők is ismernek engem.” Aki ezt nem ismeri föl, az csak gyalázkodik. Maga, drága kislány ilyen. „Mint ahogy az Atya ismer engem, én is ismerem az Atyámat…” A kör végre körbe ér. A kör vége Isten.

– Ugyan, Isten, ne vicceljen. Isten mi vagyunk. Egyedül mi. Bennünk van, nem odakint. Sem a pápai enciklikákban. Bennünk!

Jezovics figyelte a nehány méterre álló siket fiatalembereket, akik háttal a pápának, szélben billegő fejének, az előttük ugráló ujjakra figyeltek. Apácák mutogattak nekik, „jelelték” a pápa szövegét.

– Ezek azért, ugye, nem a gazdasági egyház tagjai?

– Maga megrögzött istenhívő! Hiába játssza meg a felvilágosult atyafit. Álljon csak be a nyájba. Oda való. Hogy majd holnap délután egy akol legyen és egy pásztor. Én az emberben hiszek, csak az emberben! – toporzékolt szinte a lány, aztán sírósan elszaladt a mező felé, átcikázva a mindennapi tömegen, a csapkodó szélben.

„Az Isten és az ördög két jó hivatalnok, / mennyivel vadabb és gazabb a világ, / mióta az ember, a gyönge akarnok / viszi mindkettőnek ürült hivatalát” – jutott Jezovics eszébe Babits négy sora. Fölnézett az égre – hol a hit? Nézte, kacsint-e rá az Isten vagy netán az Ördög? Ott állt a győri gyepen individuálisan és magányosan.

Memling halhatatlan

Járták a piacot, szép idő volt, bearanyozta a standok színes vászontetőit – mintha szabadság honolna a vásárcsarnok és az ország fölött. Sütött a nap, közönségesen és egyszerűen, a csarnok fölső üvegtetőin azonban arany nyárrá robbant szét, az embert elfogta valami könnyű érzés, mint mikor először van egy városban, mégis bizonyos déjà vue érzés fogja el: mintha már jártam volna itt, mintha már éltem volna errefelé.

Jezovics így volt az egész országgal. A nyár szédülete megbillentette picinyt a lelkét, titokban el kellett ismernie, jól érzi magát. Egy pár órára nem akart meghalni, nem kellett meghalnia, az állandó mellmarkoló szorongás kiengedett gyermekei-unokái sorsát illetően, s rábízottjainak jövőjét illetően, ment-mendegélt, mintha akár Brugge flamand város mélycsatornás rakpartján ballagdált volna, ahol könnyedén bökött a Bolha-piac egyik sátora alatti ónveretű domborportréra, melyért könnyű kettőszáz kis belga frankot szurkolt le, hogy birtokába kerüljön XXIII. (azaz nagy fülű) János pápa bölcsen előrebukkanó feje, mely ma is ott függ íróasztala fölött, intvén őt, hogy a reformokért bármikor életét adja. Eme nagy fülű pápa – mint köztudott – 1963-ban összehívott zsinatával igyekezett popularizálni a végtére is egyetemes katolikus egyházat, hogy az a népé és ne a papoké legyen. Jezovics szerette ezt az öregurat nagyon, akire a pápaválasztáskor már csak végső soron került sor, a régi rókák francia és olasz bíborosi talárban azt gondolták, majd mi, fiatalabbak és elevenebbek kezünkben tartjuk a „vén velenceit”, aki a csoda-lagúna városában patriarcháskodott immár öregkorára. De Jánosunk könnyedén kiszabadította magát a kezükből, és széles mosollyal, egy elegáns mozdulattal demokratizálta az egyházat – nem mindenki örömére.

Nem mintha Jezovics kifejezetten XXIII. Jánosnak érezte volna magát, de kifejezetten szerette a radikális reformot. Idehaza is. 1989-ben – pedig sosem bízott abban, hogy lehetséges lesz – azt érezte, minden megfordul. Elmúlik az a primitív, pártapparátusra épülő országbitorlás, mely legjobb egyéni szándékú képviselői ellenére is szovjet gyarmatként tartja az országot, s ami még rosszabb, negyven év alatt péppé préselte a népet, fölismerhetetlen, grízes tésztát evő, szolganéppé, melynek elvész erkölcsi tartása.

Sütött a nap, és Jezovics abban ringatta magát a hőben, hogy ez már egy más ország – jogintézmények, demokratikus apparátusok, egyenesen brugge-i mértékű polgárvilág, mely a maga függetlenségi vágyából és világra szóló művészetével maradt fönn Jan van Eyckestől, Memlingestől, Tóth Menyhértestől, Szalay Lajosostól a franciák, illetve a szovjetek ellenében.

Abban ringatta magát – eme vásárcsarnoki, középkorias déjà vue-ben –, hogy a túlélés történelmi napfényében szabad ember lett, szabad országban.

Jezovics nem hitt a túlélésben. Hiába volt róla történelmi tapasztalata, hiába oktatták a régi bölcsek vagy maga a szívós Illyés Gyula, aki sokszor egymaga emelte a „nemzeti bálát” (Jezovics verse szerint is), s aki sokszor egymaga volt a forradalom és a túlélés, Jezovics, lényegében nem hitt a túlélésben. A túlélés lefokozás. Megmaradás és lefokozás, mintha egy hősies beteget életben tartunk, hogy bírja még – persze, teljes értékű élet nélkül. Minden túlélés lefokozás, mert kiiktatja az emberből az önérzetet. Megvan, él, sokszor működik is, de lefokozódik. Szolgává tesz. Ezt tette a török kor, mely százötven évével meghatározta a magyar túlélés technikáját nemcsak Magyarországon, de Erdélyben is. Ilyenfajta népként, túlélő népként kellett élni másfélszáz éven át, hogy utána egy bonyolultabb túlélést gyakorolhasson a jótékony kétfejű sas szárnyai, védelme és árnyéka alatt, melynek következményei közt akár Trianont is számon tarthatjuk. Hiába volt a mi jó Kossuthunk fellengzős és teátrális és sokszor ellenszenves: függetlenség nélkül nem lehet élni. Csak örökké egyeztetni lehet. Az ország ezen túl még egyeztetésre kényszerült a németekkel, majd az oroszokkal – most itt vagyunk egy fényes sátortető arany aurája alatt, mintha szabadok volnánk és nem túlélők, mikor fülébe harsant a jól ismert játék vezényszava:

– Itt a piros, hol a piros? – és az ügyes kezű, igen szép indiai vonásokkal kreolosodó cigányfiú úgy keverte a gyufaskatulákat, hogy biztos lett – sosem találjuk el a pirosat. Egyszer-egyszer megkínálta – villantóan – a nyerőt, hogy aztán százszoros sápot vegyen a bamboid, túlélő újvállalkozón, ki erősen fogta azért a nyakában lógó kereskedő-aranyat, hogy legalább azt ne vegyék el tőle a játékos szellemű tolvajok.

Nem lehetett megtalálni a pirosat. A játékmester behappolta – a piros szín segítségével – a pénzsummát. És a bamboid nép vesztett. Rendre veszített, és rakta a bizalmát a gyufaskatulákba.

Jezovics társa, a szép, álmodó mosolyú énekesnő ébresztette föl merengéséből:

– Hiába érzed, mintha szabad volnál. Túlélő maradtál. Énekelhetsz, írhatsz egy-két verset, festhetsz egy-két kis Memlinget, de az egész nem a tied most sem. Ez ugyanaz az ország, csak most elhagyták a Népköztársaságból a népet (is). Látod, mindig az a kis huncut piros győz – nézd meg a praktikákat, a tévét vagy az újságokat –, nem tudod megfogni a szabadság örvén. És jajaj! Van rosszabb is! Nem is a kis piros viszi el a dohányt! Odanézz! Hurcolja a Főcigányhoz! A főmacherhez. Aki nem cigány, nem orosz, nem német; belső ember, magyarországi. Nem kell ide külső elnyomás… Hiába volt a szabadságod déjà vue-je.

De Jezovics rohant haza, megvan-e még íróasztala fölött XXIII. János ónportréja?

Megvolt.

Borogyino

Alábukott a nap. Éppen ott lebegett még a kis pócsmegyeri tó fölött, a felhőjátékok könnyed taréján, aztán egyszerre alábukott, mintha kacér borulat simult volna egyszerre a tájra.

Távolabb a pilisi hegyek, Tahitóton túl úgy feküdtek, mint picassói bravúrral megfestett női idomok – az egész nő nem látszott, de ott nyugodott a has, a mell, a tompor elsődlegesen szép vonala. Az égben feküdt a nő, a hegy-nő, de csak a combja-hasa látszott.

Valódi nő is volt a poros strandon. Elenyésztek már az emberek, hiszen bármilyen szép hőség ülte a tájat, érkezőben volt a szeptember, a nyárvég. Alig volt hát ember. Lézengve fürdőztek, egy mélán tempózó férfi átszelte a mélyzöld tavat.

A valódi nő mai nő volt – ezt jól látta a vén Jezovics, ki lassú gyomorbajában és heveny epefájdalmában ellenségesen figyelte a manővert, amit a kis nő, hogy ne mondjam, nőci kezdeményezett. Fiú – hanyatt. Elterülve, mint a borogyinói csatatéren a félhősök, akik már haza szeretnének menni a háborúból. Fehér, kissé tán csenevész férfitest engedte át magát a nyomkodásnak. Mert nyomkodták. Az élénk leány nyomott. Nem alul és valódian, ahogy mai napság a dugást jellemzik, hanem fölül. Nyakon, nyakgödörben, homloktájon. Maga felé fordította a borogyinói hős fejét, és nyomkodta. Majomszerűen begörbült a teste, elhajolva is rátapadt a fehérsápadt hősre, és nyomta a kis pattanását.

Jezovics hiába próbálta elvenni a szemét a csatatérről, a nőci olyan hangsúlyosan nyomott, hogy nyögött belé. Élvezettel. Minthacsak. Olymódon. A maga módján. Tulajdonképpen nyögött. Jezovicsot a nyögő hang mindig visszavitte elesett bajtársához.

– Irigykedsz – szólt rá barátja, Nyúl, az öttusamester, akit egyszerűen Bronzinak szólítottak, annyira hasonlított Charles Bronsonhoz. – Hogy nem téged nyomnak. Nem téged simogatnak.

– Csudákat – próbált Jezovics elvonatkoztatni a heveny nőtől, az csak nyomott tovább. A fiú fölé hajolt, az hiába próbált hátrálni a piszkos fűbe, a lány nem engedte ki karmai közül.

– Abban van igazság – mondta Bronzi –, hogy ezek az új nők elszabadultak. Elképzelhetetlen volt a mi korunkban, hogy olyan nőt elvegyünk, aki kinyomja a mitesszereinket. Van ebben valami gusztustalan, különösen nyilvánosan, nem?

– Nem. Csak önfeledt a hölgy. Most, itt e nemes strandon, eme hősies csatatéren ő megszerzi a magáét, a legyőzött férfitestet.

– Azelőtt a férfiaknak illett győzniök.

– De ez egy diadalmas leányzó. Mai termék. Isten irgalmazzon tőle. Pedig csinos.

– Neked irgalmaz az Úr, rád se fütyül – Bronzi belökte a robbantót a torkába és bronz arcával elnézett a hegyek elfekvő nőtagjai felé.

– Nemrég voltam vidéken, remek társaságban, festők gyűltek egybe három hétre, hogy együtt dolgozzanak, dajdajozzanak, éljenek. Mikor eljöttünk, hatalmas búcsúebédet csaptak, pompás kis, piros és sárga lámpákkal – ahogy ez egy kisvárosi vendéglőhöz illik – díszített teremben, mintha csak egy csicsás orosz kisvárosban volnánk…

– Borogyinóban…

– Úgy van! Pompás volt az étel, már akkor gyomorfájósan húzódtam vissza a diétás daragaluskák mögé, de a kedves és duhaj festők jókedve az egekbe csapott… Ott volt egy lány. Olyan idős, mint eme nyomkodó, húsz év körüli. Édes szép arc, mosolygós medvetekintet, cammogóan ült is, mackósan és anyja és társai mellett is magányosan. Tömpe kis ujjai voltak, látszott, magára hagyják, de ő senkié. Magába révedt, eljátszogatott a saját ujjaival, azok között pörgette a vendéglő sárga fényét. Eszegetett, csipegetett, aztán megfogta kezével a jó darab rántott gombát. Harapott, körülnézett, szomorú elégedettségével, hogy íme, él. Nem is hallotta talán a körülötte folyó vidám életet. Kívül került, kívül a világon, a szépségen, a borogyinói csatatéren, maga volt. Olyan maga, mint egy szilvaszem. Kizárva a szerelem melegéből – nem tudom, Isten hogy számol el ilyen hősiesen magányos és tragikus teremtménnyel? Ő csak evett és nézett körbe, mint Rozi a cirkuszban. Feltehetően sosem fogja férfiak nyakát nyomkodni. Feltehetően megeszi a rántott gombát, hazamegy és fölnevet az esti mese medvés kalandjain, maga alá húzott törökülésben leül a szőnyegre, csapkodja két térdét és fölnevet, hogy az egér nem éri utol a macskát. Még a borogyinói csatatéren sem, nemhogy a tévében. Hogy bírja az a lány?

Bronzi elnézett az örökös csatatér fölött az égben fekvő nő lomhán szép tagjai felé, az egész nő nem látszott, csak a részletei, szép has, válldomborulat, combok – feküdt a hegy.

Nemcsak harc az élet. Szép lehetett az a vidéki lány – motyogta maga elé Bronzi, majd suttogni kezdett egy régi verset:

Tárigatyu

Néha még megszólalt a kürt. Jezovics hallotta. Ködbeveszőn, hosszan, messziről és elnyújtva. Nem tudni, ki fújta, nem tudni, mi fújta. Talán maga az idő. Az hallatta a kürtöt. Riogatta.

Ezek, természetesen, nem egyszerűen akusztikus jelenségek. Nem fülhallások. Nagy szóval azt mondhatnánk, lélekhallások, ahogy Ady is írta. Át az időn, visszasírva szólt a kürt.

Most, ahogy Jezovics utazott le Vajára, a vajai várkastély millecentenáriumi ünnepségére, megint hallotta a kürtöt. Mintha csak ezzel vitatkozna, megszólalt úti partnere a zötyögő vonaton:

– Mindig a múlt – mondta a zömök, örökös ember, nagy szemrehányóan nézve az ünnepi meghívót, az ünnepi műsort. Hivatalnokforma volt, kabátos ember a falusi tájak sorfala előtt. – Maga ez a kürt is…

– Milyen kürt?

– Valami kürtről motyogott az imént maga elé, nem? Nahát. Van itt egy nagy magyar babona, uram. A múlt. Mi a múltban élünk, uram.

– Mért élnénk a múltban? Mert kürtszót hallunk a fülünkben?

– Úgy van. Van ebben valami csatahívás. Mindig csatázni. Mindig mások ellen hadakozni. Csatakürtre riadni. Kivíni a szabadságot. Megfúni a kürtöt, tudom! Maga is erre gondol, ne tagadja.

– Magát irritálja ez a kürt, kedves utazótársam, társmagyarom.

– Dehogy irritál. De már a magyarázat, az irritál. Ebben igaza van. A kürtről azt írja a történeti-etimológiai szótár, hogy ismeretlen eredetű. Talán azonos a tülök főnévvel, pontosabban annak előzménye, mivel a tülök későbbi, szóhasadásos eredményének látszik. Figyeli? Már a tülöknél tartunk. Ez a magyar okfejtés. A kürt, mondja a szótár, mindenesetre nyelvünknek igen régi eleme. Figyeli?

– Figyelem, de nem tudom, miért baj, hogy a kürt „régi elem”?

– A múlt, uram, a múlt! Mindig a múlt. A magyar múlt. Ami kizár és bezár. És, figyeljen, mit mond még a szótár: „bár a Kürt törzsnév magyarázatára más lehetőségek is vannak, arra nincs semmi kényszerítő ok, hogy a törzsnév és a kürt közszó közti esetleges kapcsolatot feltétlenül elhárítsuk”! Figyeli a csűr-csavit? Ez a nagy magyar paranoia. Van ilyen. Minden az őskorból származik. Még a kürt is. Figyeljen: „A kürt mint törzsi jelvény szerepelhetett a honfoglaló magyarságnál is, hiszen hasonló törzselnevezések számos nyelvből kimutathatók.” Ezer csavar. Vissza a múltba. Minden a múlt! A nagy magyar múlt! A nagy magyar paranoia.

– Nem értem, miért zavarja magát a nagy vagy éppenséggel kis magyar múlt?

– Mondom. Kizár és bezár. Kilök minden olyan „elemet”, amely nem ősrégi, honfoglaláskori, nem „kürtös”.

– Drága utazó barátom, ez a maga paranoiája. Minden, ami régi, kizár. De mit? Kit? Éppen folyamatot jelentene…

– Folyamat? Hát ki a jóisten élt a Kürt törzs idejében Magyarországon, hány mostani ember őse? Ugyan! Itt vegyülünk már évszázadok óta… Ez a maga kürtje is… ne haragudjon. Kürtverseny! Enyhén komikus, nem gondolja?

– Nem kürtverseny, hanem tárogatókoncert.

– Na, még az hiányzik! Tárogató! Tudom, most jön a hegyek mélabús odvaiból előkúszó tárogatószó, melyre hősiesen veszett kurucok elbúsulták az elveszített szabadságharcot. Elkönnyeztették a nagy fejedelem száműzetését, tudom. Még a tárogató is! Búsulás. Elveszített szabadságharcosok Ady-bús emlékei. Uram, mi a nyavalyát tetszenek kutakodni mindig a múltjukban, helyesebben, a múltunkban? Van az embernek jövője is, nemde? Modern magyar jövő. Piacgazdaság, bankbetétek, határtalan, helyesebben határ nélküli neo-gazdasági élet. Ezt nem reflektáljuk?

– Jajaj, paranoiáskám, mit nem csinálunk a micsodával? A múlt, gondolom csak ürügy. Ürügy, hogy voltunk. Valaha. Kürtösen, akár mint Kürt törzse, akár mint a Tárogató tárogatása a sípon. Mellékes. De ekkor még csoportban éltünk, együtt, együttesen, talán mint tárigatyu. Mert ilyen is van. És ez a csoport a mi múltunk.

– Miért? Ma nincs csoport?

– Nem tudom, maga tudja. Maga nagyon érzékeny, ha csoportosan észlel magyarokat. Nem tudom, miért? Egyben viszont feltétlenül igaza van. Abban, hogy belelegelünk a múltunkba. A saját csoportunkba. Hiszen mai napság egybe nem áll ez a bizonyos ország. Csak egyszemélyenként. Érdekes, de így van. Külön-külön – ahogy Csoóri barátunk szellemesen mondta –, amíg külön vagyunk, magyarok vagyunk, egyenként. Mikor egybeállunk már százfélék leszünk. Mi ez, magyar hiba-é, nem tudom. De tudja, magam is azért érkeztem ide Vajára… Maga is oda tart?

– Nem. Én Nyíregyházára megyek nagyanyám régi sírját meggondozni.

– A múltat?

– Az is van azért az embernek.

– Én igazándiból a jövőért megyek le Vajára. Hiszen itt sokszemélyes Magyarország már igencsak nehezen működik. De partizánok, magánmagyarok mindig akadnak. Ezek tartották fönn az országot „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”. Egyszemélyes Magyarországok működnek ma. Tehetségek. Önálló egyedi emberek. Mint maga a vajai polgármester. Ezért a jövő emberért megyek le végső soron Vajára. De az egyszemély mindig másokért van. Titokzatos módon. Ennek a gazdasága, a faluja, az életereje nekem, utazó barátom, imponál. Hogy tud olyasmit csinálni, jócskán, mint a betelepülő külföldi nagytőkések. És közben azért meghallgatom, hogy szól az a tárogató, mert kürtöt magának nem is merek mondani. Jöjjön, hallgasson bele! A jövő zenéje.

Honfoglalók

Jezovics – gyerekkorában – ültön ült egy forró padlás nyári homályában, és régi kacatok között turkálva, sárgult papírok közt matatva vevé elé eme gyönyörű kalligráfiával telerótt papirost:

„… és akkor előrukkoltak vala a lovaikkal a rettentő szorosból. Horkantottak a lovak. Prüszköltek, mellső patájukkal kapálták a talajt, minthacsak előre megdolgozták volna. Vagy! Ami még furcsább, nem akaródzott volna nekik béjönniök ezen a nagy kilátású Vereckéből áttekinthető területre.

– A fene egye meg! – horkantott maga a vezér is – még a ló sem akar bemenni ezen új országba? Mit gondolsz, Ond, te társvezér?

Odaugratott melléje a nagy szemöldű Ond.

– Álmos?

– Hagyjuk. Nincsen.

– Menjünk tovább. Itt vészjósló a helyzet. Alig van fű a völgyben.

– Menjünk át Tiszántúlra. Le. A birkáknak fű kell.

Eléugrott Töhötöm.

– Semmiképp! Lapály. És? Hol ered a Tisza? Miénk lesz?

– Tele van kanyarokkal. Nincs ott se fű, csak víz. Vízből nem tudunk megélni!

– Jobb volna lecsúszni a Délvidékre. – Egy másik szól bele.

– Itt a legrosszabb egész Európában. Apropó, Európában vagyunk már?

– Ne sürgessetek, csak ne sürgessetek, a fene egye meg! Nyakunkon a besenyő. Űz. Európa vagy nem Európa, valahol csak meg kell állni! Nem futhatunk a világ végéig!

– Egyetértés, egyetértés! Az a legfontosabb… – mormogta maga elé Előd, Álmos sorsán tűnődve.

– Az megvan, az megvan – intette le az öreget Árpád, lovát előbbre nyekkentette. – Menjünk a hegyek közé, Tokajba.

– Úgy van! Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél! Lesz ilyen verssor, érzem a levegőben – tódított egyet Kond. – Majd hozatunk vesszőt Frankhonból. Szeretem a bort. Oda menjünk.

– Mindjárt – szól komoran maga elé Árpád. – Csak ne sürgessetek.

– Álmos hol van? – kérdezte megint Ond.

– Hagyjatok most Álmossal! Mennünk kell. Vagy mégse?

– Itt akarsz megállni? Zegzug. Nyaktörő utak. Asszonyainknak nincs papucscipő. Szerintem le kellene húznunk Bulgáriáig – mondta Tas.

– Agyonvernek. Agyon fognak verni – búslakodott Huba. – A bulgárok erősek. Feketék. Mokányak a lovaik.

– A mi lovaink nem mokányak? Csak össze kell fogni.

– Az meglesz, az meglesz. Ne itt álljunk meg. Ezt a Tiszát még szabályozni kellene. Most nincs rá időnk. Menjünk a Dunántúlra.

– És a német–római birodalom? Az semmi? – Huba megint eltűnődött, lova helyett maga rágta a füvet.

– Gyerünk. Ránk szárad a kacagány. Dögmeleg van.

– Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is. Ne menjünk egyenesen Erdélybe?

– Örök gond. Majd lassabban. Egyelőre a Csallóközbe kellene eljutnunk – Árpád kantározott.

– Nincs ennél egy jobb hely, gyerekek? – Töhötöm megtörölte izzadt szemöldökét. – Elvégre, nagy a világ.

– Mi meg kicsik vagyunk – Huba rámordult.

– Jó. Nézzük meg a Csallóközt.

– Legelőin a fű kövér? Én legszívesebben Budapestre mennék. Ott kell lennie valaminek. Nagy életre vágyom. Nem füvekre, zabra, birkára.

– Megmaradni, csak az a fontos, semmi más. Megmaradni.

– Az sem mindegy, hogy hol.

– Mindegy. Álljunk meg itt. Hegy is van, víz is, völgy is. Mi a nyavalya kell még?

– Én nem szeretem a hegyi éghajlatot. – Tas köhögött.

– Nekem allergiát mutatott ki a táltos a parlagfűtől. Menjünk oda, ahol nincs parlagfű.

– Emberek, hát valahol meg kell telepedni! Ne vacakoljunk! Elmúlik az egész élet! S nekünk még ezerszáz év múlva is életben kell maradni!

– Egyetértés, gyerekek, egyetértés… – motyogta maga elé Előd.

– Ne kárálj folyton. Persze hogy egyetértünk! Meg se maradnánk!

– Hohó! Itt van a Balaton, nem messze! Idegenek! Vékony gall leányok! Tünde római vesztaszüzek itt fürödhetnek.

– Nem jó. Ott túl ferdén hull a napsugár a vízbe. Inkább Erdély!

– És a törökök!?

– Hol vannak azok még! Arra ügyeljünk, hogy ne mindenkit irtsunk ki az Árpád-házból. Kellenek kis Árpádok. És sok ló. Sok kis ló.

Csöpp ember kecmergett elő az egyik hegyoldali barlangocskából. Lassú és hosszú szakállát simogatva lopakodott elő a rengetegből.

– Nem akarom megzavarni eme nagy tanácskozást a hon foglalásának földjén, hiszen magam alig vagyok méltó ilyen nagy legényekkel egy tálba vért ereszteni. Ösmerem a környéket. Régi bőrkereskedő vagyok, s szerzek egyet s mást, ha kell. Jöjjenek, jó vitézek. Lehet itt élni. Ügyesség. Fondor. Furfang. Ki kell cserélnünk a tapasztalatainkat. Nekem is van, maguknak is van. Együttműködés. Egy nép magában, akárhol, sehol sem tud megélni. Egy imidzset kell nekije csináltatni. Itt van a barlangműhelyem, öt perc. Gyors fotó, akár mezítláb is. Ráállnak majd a birkabőrre. Imidzs, uraim, imidzs! Mi elkészítjük öt perc alatt.

És Árpádék bementek a barlangba.

Ezeregyszáz év után kijöttek belőle, s nem ismertek magukra.

– A fontos, hogy élünk – szusszant egyet Jezovics ükapja. Az is valami.”

Disznóölés

A régi kör. A régi társaság. Jezovics reménykedett. Hogy megint összejön.

A Balaton volt második gyerekkora. Szülővárosa után szülővárosa, boldogtalanul boldog úrfikora után egyszer-boldog férfikora. Nem csak maga víz, a régi Zamárdi, hol a parton lelógó hajú fűzfák alatt rebbenve várt rá a nedves szájú Ildikó ötévesen és véglegesen, beteljesíthetetlenül és egész életben fölöslegesen. Nem csak a sikátoros Keszthely Marseille-s picinyre zsugorított elidegenedésével, nem csak Szigliget a halovány-piros, kék szemű leány absztrakt-modern kerítéses házával, nem csak az alsóőrsi hajókürt vagy a lovasi kert, ahol még bátyja nagy hanggal kiáltotta át a vizet, hogy aztán megbicsakolva eltűnjön a kék párák között.

Maga Veszprém. Élete könnyed fellegvára, ahol először ötvenegyben várt reá a rákosfalvi gyerekbarátságból kisvárosi gyermekorvossá vedlett Egenhoffer-Hófekete Pierre, a vasútállomás vasoszlopának dőlve s bizonyos mértékig csontrészegen, hogy aztán bebanditizálják és bekurjantsák eme dombok legszebb városát. Veszprém, melyben ennekelőtte már a piarista gimnázium válogatott futballkapusaként vendégeskedett a morc refektóriumban buktába fojtva halhatatlan röhögésüket – aztán mindvégig Veszprém, a nagy színházi csapat. Élete, utókora. Megannyi színdarabja, megannyi felejthetetlen színésze. A zseniálisak, a küszködők, a színészház, az örökké fönnmaradó színészbüfé Saci oltalmában, ahol is minden gondolat telibetalált, úgy hittek a 89-es változásban, fehérek és feketék, kommunisták és hithű keresztények, együtt.

Természetes, hogy repesett a szíve, mikor értesítették, hogy találkoznak. Megint. Ahogyan a gyűrt arcú, zseniális Szoboszlai alsóőrsi kertjében szoktak volt régi-nyaranta összejönni, most megint összejönnek a régiek, télen, perzselősen és vidáman. Telefonok, táviratok, levelek, egyeztetések, tárgyalások, pontosítások, hogy ekkor és ekkor, a színház kőudvarából kiindulva Borbiczky immár vígszínházi színész kertjében, hogy megtartsák régen szokásos, rendes évi disznóvágásukat. Jön mindenki, aki él. Aki csak él, mondhatnánk, hiszen Jezovicsnak is múlhatatlan szépségű emlékei voltak belerejtve ebbe a társulatba és ebbe a városba. Aki él – itt megállt egy pillanatra Jezovics agyában a vén gondolat –, hiszen egyik legkedvesebb fiatalunk, Várnagy Zoli éppen ebben az évben immár kihullott a sorból.

Elsőre kis hír érkezett még decemberben, hogy két alapvető házaspár elutazik a Tátrába, már be van fizetve, nem érnek rá. Tolódik. Január 6, Vízkereszt vagy amit akartok. Jezovics már föl volt öltözve, mikor felhívták, a vendéglátó megbetegedett, ne vágjon neki a havas útnak. Igya meg odahaza a barackpálinkáját, ha van, ha nincs, gördítse szőke whiskyjét torka mélyére.

Vidám volt a hír, Jezovics nekilátott csöndes whiskyjének, de tűnődő élete infarktus utáni belső csöndjében nem engedhette át magát teljesen az alkohol hatalmának, segítséget akart hívni a fogyasztáshoz, de akkor már a többiek különböző téli programokban merültek mélyebb áramokba.

Ivott hát Jezovics, fölitta magát az emlékezet gyönyörű meredélyére. Ahogy idősödött, magyarán öregedett, egyre nagyobb erővel szállta meg ama gondolat, hogy a hosszú távú életévekben a barátság az egyetlen maradandó érzemény. Nem úgy, mintha a szerelem vagy a rokoni érzelem elmúlandana, vagy háttérbe szorulna, de a barátság felidézi a gyerekkort. A fiatalkort. A repesést. Hogy együtt. Mindazt, ami annyira hiányzik ma Magyarországon. Pártok, elvek, szervezkedések, szavazások és ócsárkodások és duzzogások helyett szabad együttlét. Tordy örökké rohanó színészete és lüktető munkálkodása, Demjén Gyöngyvér halk mosolya, Puti tökéletes biztosítása és biztonsága, Borbi megkapó férfiassága (igazán megkapó, hiszen valóban ő „kapta meg” és vitte el a veszprémi kórházba, mikor torokgigáján akadt meg a söröspohár íves darabja, hogy bő és végzetes vérrel szétszabdalja a nyelvét, a sötét lépcsőházban az ügyeletes orvos rémülten nézte a vér szivárgását, és mondta: „ez nem hozzám tartozik, ez a gégészetre…”; ahol eztán egy etnikai kisebbség, magyarán afrikai orvoska kilenc öltéssel összefűzte a nyelvét, hogy másnap is helyt tudjon állni saját színdarabjában, mert Pozsgay Imre volt bejelentve színházlátogatásra, s ő ezredesi ordítozását zárt szájjal végezte, nehogy kibuggyanjon a vér előadás közben, de mindegy), a kedves csapat, a feleségek, Hegyeshalmi igazgató úr örökké fanyarul, de lelkesen, Horvai, a nagy rendező a fővárosból, a színpadmester és a műszak és az egész menazséria, a halkan osonó Kőmivesék, Paál Isti, az ország legeredetibb rendezője, Hullan Zsuzsáék hajnali paprikás rántottái – távol Bencze Feri félarccal mosolyog, istenem, az egész menazséria ott lesz, mint egy mennyei találkozón és halhatatlan disznóvágáson, együtt, ami azt jelenti, még van magyarországi hangulat, vagy egyenesen Magyarország. Jászai Laci is eljön, állítólag, mindent benevető hangjával.

Állítólag. Mert a találkozó elmaradt. X nem ért rá, Y későig játszott, Z elutazott. Csak a telefon fekete csöndje és egy fanyar dísztávirat érkezett.

„Mindenki nem ér rá. Disznóölés magában megtartva. Lényegében csak a disznó ért rá. Ő is várt benneteket. A böllér leszúrta. Kóstolót küldünk. Éljen Magyarország!”

A magyarok kimenetele

Jezovics mint magyar lakos be volt jőve. Nem volt baja a bejövetellel. Itt volt a Kárpát-medencében. Ide volt bejőve.

Hogy mikor? Ki tudja azt. Magáról a honfoglalásról is annyi elmélet keringett, mint szélben a pitypang. Apropó, pitypang. Midőn a kis Jezovics először pillantotta meg eme tejes-mérges növényt, azt hitte ottan a mezőn, hogy ez magyar virág. Jelképszerű. Gyönyörű fehér gömböcske a termése, mely esernyőkből áll. Leheletfinom esernyőkből, melyeket befújva, azaz kifújva miénk az egész rét. Azt hitte Jezovicska, ez a magyar virág, a szétrebbenő, szállongó, szellőben billegő cérnaesernyők kifejezik a magyar sorsot. Ilyen gyermeteg volt a kis Jezovics, de hát a gyermek, ha magyar, gyermeteg, de tán felnőttnek is.

Midőn azután gyermekkori barátjával, a nem egészen magyar nevezetű, de magyar identitástudatú Lohner Lacival a rákosi réteket bekószálták, a pitypang tejes száraiból és hajszálgyökereiből kis lábosokban, kis tüzecskéken kis főzetet készítettek s akkoron Jezovicska végleg úgy gondolta: ennek magyar virágnak kell lennie. Midőn utánanéztek, a Taraxacum officinale nevű gyomvirágot a fészkesek (Compositae) csoportjában találták, s rájöhettek megint csak, hogy fészket jelentő, hazát jelentő, de elszálló virág. Ojaj, olyan ez, mint a magyar sors.

Meg aztán a főzet! Lacival úgy berúgtak, elkábultak, hogy annyira magyarnak érezték magukat – kóvályogtak. Azt hitték – tudatlan gyerekek lévén –, ilyen a magyar érzet. Kóvály. Bód. Némi részegség, nem tudván, hogy eme tejes nedv mérget is tartalmaz, főzőcskélve drog lesz belőle. Bedrogoztak – magyarán. Midőn pedig megtudták, hogy ez kedveskedve gyermekláncfű is, bizonyosak voltak benne, hogy ez a magyar virág, benne van a lánc szó, mely a folytonosan visszatérő, évszázadosan ismétlődgető rabságra utal, természetesen gyermeki szótárba rejtve. Hiába, ilyen a kicsiny elme!

Aztán, hogy voltak, akik eme virágzatot – tévesen vagy népiesen – kutyatejnek nevezték, bizonyossá lettek: ez az! Mindig hallottak a honfoglalás kori lótejről, akkor ez is titokzatosan – magyaros tejre, az identitás magyar tejére utal, megint csak furfangosan, mert eme hazában nem volt mindig egyszerű ennek a megülepedett népnek önmagának lennie.

Mindegy. Jezovics be volt jőve, itt volt a Kárpát-medencében, s ő ezen a pitypangon át (is) nagyon magyarnak érezte magát. Úgy érezte magát, ahogy kell egy bentlevőnek. Noha családjainak konkrét bejövetelét nem egyeztette a legmodernebb honfoglalási elméletekkel, hiszen annak is magyarnak kellett (lehetett)-éreznie magát, aki történetesen később, például csak a tizenötödik-tizenhatodik században került eme nagyképű kárpáti sáncok közé. Mint esetleg ő. Az bizonyosnak látszott a kutyatejen és gyermekláncfűn túl is, hogy magyar lett. Volt egy irata, mely azt bizonyította nemes (óh) családjáról, hogy erre a rangra 1668-ban emelték olyan aláírók, mint Pálffy, Wesselényi, Nádasdy, Frangepán, s főleg Zrínyi Miklós, persze aláírva: mi, Lipót császár és király. „… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességével és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…”

Ide volt hát jőve. Be volt jőve, ahogy eme februári napon például a Skála Metró alagsorába, ahol kedves kis boltok voltak, többek között egy ugyancsak kedves, gömbölyű fekete asszony ékszeres-, illetve bizsuboltja. Oda járt Jezovics bé, nem magyarkodni tán, inkább elszórakozni a huszadik század tréfás visszásságain.

Azt mondja néki a fekete – ugyancsak magyar – asszony, mi a fenét akarnak megint a honfoglalással? Nem volt elég a világkiállítás ezerszázas évfordulója?

– Nem is lett világkiállítás – rémüldözött ijedtében Jezovics.

– De mit akarnak? Majdnem lett. Ha az az Antall ittmarad, meglett volna. Az is mit akart? Horthyas Magyarországot?

– Gondolom, fenéket akart, miből gondolná?

– Megrendezte annak az öreg szivarnak a temetését is… visszaállította a Bocskay-egyenruhát az országházban, koronás címert tétetett az épületek fejére. Folyton Don-kanyarozott. Még nem volt elég?

Közbülsőleg jöttek a vevők a nyájas asszonyhoz, aki csak Jezoviccsal volt ily kemény, talán szeretetből. Próbálgatta is egy enyhe magyar lányfülbe a szúrós, de csillogó bizsutériát. A leányka forgott a tükörben, szálai-hajszálai repkedtek a huzatban, mint ama pitypang a réten. Azt kérdezte a gömbölyűes eladóasszonytól:

– Nem túl magyar ez a fülönfüggő?

– Magyar? Miért lenne magyar? Olaszok hozták nekem.

– Zöld is van benne, meg fehér, meg piros.

– Talán a fordított zászlós színek sorrendje miatt gondolja? Nem, nem magyar ez, nem kell félnie. Nem blamálnám magát ennyire. Meg magamat se. Higgyen nekem, ez általános.

– Nemzetközi? – A pihés lány a tükörben forgott, mint a pitypang.

– Hát… semleges. Tiszta.

– Csakhogy egy angol fiúnak venném, nem akarnám megbántani a nemzetiségét. Huha! Ilyen drága?

– Ma már minden ilyen drága! Én nem tehetek róla! Ez a szegény Bokros pedig mindent megtesz, hogy jobb létre szenderítse ezt a nyomorú népet. Kell nekik? Ízlik nekik?

– Túl nagy a prés, azt azért lássa be.

– És én tehetek róla? Nem itt tartanánk, ha az Antallék tönkre nem teszik a gazdaságot. Kirabolták. Lenyúlták. Széthordták. Nem beszélve, hogy nem értettek hozzá, ez a katasztrófa. – Közelebb hajolt a kis pipitérhez, úgy sugdossa harsányon. – Tudja, kedveském, menne itt azért még így is minden. Van itt ész. Van itt tehetség. Kereskedelem. Irodalom! Mennének a bankok is. Mozognának. – Még közelebb hajolt a pihés fülhöz: – Van egy remek kis színész barátom. Jópofa. Szellemes, mint az istennyila. Nagy játékos. Kis ember, de nagy játékos. Most már szabadúszó, mert nem akar beállni egyetlen honi truppba sem. Szabadgondolkozó, persze. Az mondja mindig, Mancikám, mert Mancikának hív, noha tudja, hogy Agáta vagyok a dédnagynéném után, Mancikám, minden rendbe jönne, ha ezek kimennének.

A frufrus pillangónak fölcsillant a szeme.

– Kicsodák?

– Kicsodák, kicsodák, leányom. A magyarok. Minden menne, mint a karikacsapás. És főleg, tisztább lenne a levegő!

A leány akkor már megbillent, és elszállt a főlépcső huzatos levegőjén, mint a pitypang a Kárpátok meredélyén. Talán kiszökkent, balra, egy melléklépcső kanyarában.

Magyar négerek

Zord idő járta. Fújt bizony a szél. Böjti szelek – gondolta Jezovics, ahogy látta sodortatni a végtelen szemetet az utcák során. Böjtmás hava. Idus, ilyen szemétben. Iduska, szegény.

Ekkora szemetet nem látott még Jezovics, pedig sok tavaszelőt megért, még az úgynevezett budapesti tavaszt is, az ostrom idején.

Fölfoghatatlannak tetszett előtte, hogy ennyire el lehet hanyagolni egy fővárost. A havak ronda dombja, a lakosok korgó gyomra egy ütemre emelkedett, valami tűrhetetlenség magasába. Nem tudta pontosan fölfogni Jezovics, miért nem lehetett puhán és idejében elhordani a nagy havat a Duna-partra, ahogy a gonoszos és szidalmazott Kádárék tették, hogy aztán belecsusszanjanak a folyóba a nagy havas omladékok. – Nincs pénzünk több takarításra – hangzott a fővezetőktől, noha Jezovics minden nap látott hat hótakarítót, akinek megvolt a rendszeres foglalkozásuk. Kicsinosított keresztcsíkos, narancssárga munkaruhában elindultak reggel az Alagút egyik végéből a másikba, hat passzív, de katonásan tartott hólapáttal a kezükben, hogy húsz perc múlva, fél óra múlva visszaforduljanak, és a másik kijárathoz vándoroljanak. Rendszeresen és módszeresen tették, vállukon úgy tartották a fegyverüket, mint a szabadságharcos katonák a régi metszeteken.

Ezt látta lenn Jezovics, a koszba fúlt Budapestet.

És látta a kisebbségeket. Egyre több kisebbség lett. Sokan voltak, és nemcsak szám szerint. Mentek az utcán, redakcióban ültek, zenéltek és krampácsoltak, banküzleteket kötöttek és magánrádiókat riogattak, kiküzdötték a jogaikat és éltek vele, mint andalúz legény a hagymás kenyérrel. Egyetemre jártak és folyóiratokat szerkesztettek magyar és idegen nyelveken, mások táncot jártak és betörtek, ismét mások növelték és megsápolták az államadósságokat, privatizálták az energiaipart, hogy svájci bankokba helyezzék el a maguk számára visszaprivatizált bankókat. Már nem is igen volt semmi tárgy, lap, irat, hullámhossz, szatócsbolt, divatkereskedés és hangstúdió, mely ne lett volna a mindenkori kisebbség kezében. Akik – mindenfélék – ártatlan arccal és széttárt kézzel mentegetőztek a másság becsületéért. Oh, oh – gondolta Jezovics –, minő kedves elszemtelenedés, adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Szegény tótok, ha tudták volna, nem is bottal kell az ilyesmit végbevinni.

Jezovics most az ablakban, a koszos Budapesten úgy érezte, még a böjti szelek sem söprik tisztára március idusát.

– Nemde új szabadságharc folyik, új szabadságharcnak kell kezdődnie? – fordult Szakálihoz, aki a szoba másik sarkában gubbasztott, és nem szeretett nyilvános igazságokat hallgatni.

– Hagyd őket. Ünnep van.

– Drága barátom, úgy érzem, egy új szabadságharc kezdődik. Karöltve azokkal a kisebbségekkel, akik nem vitatják el a nagyobbság jogait. Mert ilyenek is vannak. Elérkeztünk oda, hogy minden józan és igazságos ember belátja, a nagyobbság olyan háttérbe szorul e koszos Budapesten, ami szellemi terrorral jár. Végre a nagyobbságnak is rá kell ébrednie, hogy joga van ezen a tájon, ebben az országban, ebben a fővárosban élnie. Saját bennszülötteink lettünk, saját négereink. Huszonöt évvel ezelőtt írtam e verssorokat – akkor is így láttam:

Tetszik érteni, Szakáli úr? Nagy István, derék-nagy festőnk képeiről írt verssorok. Akkor – gondoltam – így lehet „politizálni”. Békés eszközökkel, a csöndesen dúló kádári rendszerben. Ahogy Martin Luther King tette a maga négereiért. Vívta a szabadságharcát. Vívta, csöndesen és békésen, ahogy Gandhitól és Thoreau-tól tanulta. Passzív és tiszta ellenállással. Mint magunk a magunk kereszténységével. De meddig lehet kereszténynek maradni? Szakáli úr?

– Mi mégsem vagyunk négerek – motyogta szakállát borongatva a társ.

– Martin Luther King is Jézusra hivatkozott, hogy szeresd a másikat, mint felebarátodat. Meddig lehet leköpve, legyalázva élni a saját hazádban, Szakáli úr?

– Más volt az, Jezovics, más dolog volt… Amerikában… a négereknek…

– Igen. De megfordultak a dolgok. Ma már hol tud olyan bíróságot találni, aki a jóképű Simpsont elítéli, akármi lenne az igazság? Ugyan! Pedig Martin sem így kezdte! de egyszer aztán eljutott egy pontig.

– De Jezovics, mindenki egyformán szenved ebben az országban!

– Önnek, uram, az Úr megadta a vakság kegyelmét. Ha már itt tartunk, ön is emlékszik bizonyára Németh Lászlóra, aki a „Kisebbségben” című röpiratot írta, melyben kifejté, hogy a magyarság lett a magyarság legnagyobb kisebbsége. Önmaga kisebbsége lett. Ezen a koszos Budapesten (is). Olyan új buszokat fognak szervezni, új iskolákat, melyeken – már csak anyagi okokból is – jótét és balfácán magyar gyerekek nem utazhatnak. Nem hallott még ilyen járatokról?

– Nem figyelek erre, Jezovics.

– Emlékszik Montgomeryben, ebben az ötvenezer fekete fős amerikai kisvárosban arra az esetre, amikor letartóztatták a Rosa Parks nevű fekete bőrű varrónőt, a Színes Bőrűek Előrejutását Segítő Nemzeti Unió titkárnőjét? Nem emlékszik. Maga ezekre nem emlékszik, ne haragudjon. És mi volt a letartóztatás oka? Súlyosan megsértette azt a szegregációs rendelkezést, hogy adja át a helyét egy fehér embernek, és takarodjék az autóbusz végébe, „ahol a feketék helye van”.

– És, Jezovics? Mit akar itt a feketék forradalmával? Örüljünk, hogy összeférünk!

– Németh Lászlónak sem bocsátották meg soha, hogy ki merte mondani azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a magyarok kisebbségben élnek a saját hazájukban. Gondolható volt, hogy a rendszerváltozással ez megváltozik. Aczél a forró vasfedő alatt tudta tartani ezt a feszültséget, talán szocialista hitével, talán jól megfontolt vaspolitikájával, talán bölcs előrelátásával, mennyire veszélyes egy nemzeti kultúrát kisebbségben, „négypercesekben” tartani az órákra nyúló, ócsárló és gúnyolódó műsorokkal szemben. Aczélnak volt esze, uram!

– Most mi leszünk a kisebbség – mondta halkan nevetgélve Szakáli, bár fájt a szíve, hiszen békepárti volt.

– Elérkezett egy pont – mondta Jezovics halkan –, amikor egy megalázott náció elveszti a türelmét. Békéjét. – Lenézett Budapest koszos utcáira, melyeket sajnos a böjti szelek sem tudtak megtisztítani. – Mit mondott Martin a bebörtönzött titkárnő és hátra ültetett négerek ügyéről? „Elképesztően türelmesek voltunk… de ma este azért jöttünk ide, hogy levetkőzzük azt a türelmet, amely mindennel szemben türelmessé tehet bennünket, kivéve a szabadságot és az igazságot.” Ez az a pont.

Szakáli lehajtotta a fejét, és képzeletében Petőfit látta, amint hólapát fegyverével a vállán, sárga csíkos munkaruhájában végigballag az Alagúton, s valami Nemzeti dalt motyog maga elé kissé másnaposan.

Hej, te bunkócska

Jezovicsra rászakadt az éj. Abban fuldokolt, mint sötét tóban, s úgy bukkant fel alóla, mint az elütött matróz. Fetrengett álmában, verejtékben ázott, kapkodott a levegő után. Csapkodott a párnák közt, mikor teljes erőből megszólalt a csengő.

– Ki az? Jönnek értem? – Jezovics egy pillanat alatt negyven évet zuhant vissza, ahol pribékek állnak az éji ajtó előtt, mihamar betaszítják az egész falat és rárontanak és földúlják a lakást, kiforgatják minden elemi viszonyából.

Rohant, fölszakította a bejárati ajtót, kitárta, mint egy égi sebet, a látogató mögött fölragyogott az éles hajnal.

– Én vagyok, ne haragudjék, iderohantam – mondja a törékeny nő, szövetkabátja agyon volt áztatva könnyekkel. Barna szeme is vízben ázott, mint rossz mosóporban, szinte bedűlt az ajtón. Jezovics átkarolta, bevezette, leültette a nagyasztalhoz, némi teát öntött beléje, megsimította a kezét.

– Nem tudom, mi történt… – az asszony lehajtott fejjel beszélt. Aztán fölkapta a tekintetét. – Nézze már meg… nem járnak az utcán járőrök? Katonák? Szuronyosok? – Alig nyögte ki a szavakat.

Jezovics – maga is a maga rémálmai nyomása alatt, a hosszú ablakhoz őgyelgett és nézte a lenti utcát, kutatta a néptelen kis parkot.

– Pufajkások. Olyan vattaruhában voltak – nyögött, kis patak ereszkedett a szeme alá. – Ne haragudjék… hogy idejöttem.

– Fenéket haragszom – mondta Jezovics, és ahogy a legkritikusabb helyzetben szokásos volt a túlélő szocializmusban, nem a bajon gondolkodott, hanem azon, miért affektál ez a kicsi asszony. Hirtelen még azt sem tudta eldönteni, helyes-e a haragudni igét ikesen ragozni, olyan kimódoltnak tartotta, ahogy a nő ismételgette. Miért nem beszél ez normálisan?

– Ne haragudjék – folytatta elcsukló hangon a kis barna asszony –, forradalom volt. A tömeggel együtt mentünk a nagy térre, talán a Köztársaság tér lehetett, aztán egy lépcsőházba sodródtunk, de olyan erős volt a fegyverropogás, csak behúztuk a nyakunkat, de mire fölemelem a fejemet, a magas lépcsőn egy kis szőke gyerek feküdt agyonlőve. Ömlött a homlokából a vér. Szép fürtös haja volt, emelni próbáltam, de visszahanyatlott. Hogy lehet az?

– Nem tudom – nyögte Jezovics, rémülten a lenti utcát pásztázta a szemével.

– Meghalt. Higgye el. A tömeg nyomult és őrjöngött, próbáltam a fürtös kis gyereket a testemmel védeni. Ne haragudjék…

– Neem… – nyögött idétlenül Jezovics, hiszen ismerte ezt az asszonyt, kedvelte, barátjuk volt, különben a rémes történet annyira belepasszolt a saját éjszakai álmába, hogy csak hallgatta a szöveget.

„Hej, te bunkócska, te drága, hej, te eleven fa gircses-görcsös ága… te drága…” – énekelt hirtelen fejhangon az asszony, Jezovics kétségbeesve nézte. – „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban…” A nő énekelt, harsányan, ülve az asztal mellett.

– Ne… – tette maga elé a kezét Jezovics, mintha félne a daltól, mintha valami nagy bajt akarna megakadályozni.

„A fülembe dalol az a bús régi dal… kicsordulnak a könnyeim sorban…” – És valóban, folytak az asszony arcán a könnyek.

– És képzelje – gyűrte le megindultságát a kis nő –, ezek után behívattak az irodára, mert tudja, én óvónő vagyok, és behívattak, és a párttitkár azt mondja, újra alakul a „Bunkócska” műszak, és aki nem akar belépni, az kiléphet… és ott volt Irma néni, a szikár, pergamen arcú vezető óvónő, és hozzá fordultam, Irma néni, de látja, meghalt az a kis szőke gyerek, lelőtték, nem alakíthatjuk meg a „Bunkócska” brigádot „nem brigád, hanem műszak” – javított ki a kefe hajú párttitkár, mindegy az, mondtam én, meghalt a kisgyerek, mire Irma néni hozzáfűzte, „természetesen, megalakul az Úttörőszövetség”, de meghalt a gyerek, mondtam, lelőtték, látták önök is, hogy még a vére is folyt, de akkorra már az Irma néni jó hangosan a „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajakáról ki se fogy a nóta…” így énekelte, én mindig azt hittem, „az ajkáról” van, de ezek szerint ajakáról… ez lehetetlen… tessék már mondani valamit!

Jezovics állt. Nézte ezt a kis barna asszonyt. Tördelte az ujjait, hátralépett, megint az utcára sandított, nem járnak-e a fegyveresek?

– Tessék mondani, mi lesz itt? – a kis asszony beleremegett a kérdésbe –, meghalt az a gyerek…

– Nyugodjék meg – mondta hirtelen Jezovics, a kis nő karját simogatta, maga sem tudta, miért nem azt mondja, nyugodjon meg, a nyugodni ikes ige? villant át rajta, és ordítani kezdett. – Nem történik semmi! Érti? – Üvöltött. – Nem hátrálunk! Hova hátráljunk még? Vége! Elég volt! Nincs már mögöttünk, csak a fal! Minket is agyonlőnek a fal mellett! Mi van még mögöttünk? Micsoda? Csak a gödör! Milyen bunkócska? Nem megyünk egy lépést sem hátra! Elég volt! Ez a mi hazánk!

Jezovics föltépte a negyedik emeleti ablakot, kiordított az utcára: – Nem hátrálunk! Értitek? Nincs már mögöttünk semmi, csak a fal! Egy lépést sem hátrálunk!

A kis asszony lefogta a hadonászó Jezovicsot, hátulról átkarolta, csitítani próbálta, rácsimpaszkodott a hátára.

Kétrét

– Kérlek szépen – mondta Szakáli valóban szakállasan és bölcsen, mint egy rabbi, a földön fekvő Jezovicsnak –, ne fetrengj. Kelj fel és járj. Élni kell. Mindenáron. Még nem törted össze magad teljesen.

Jezovics ugyanis a trapézról esett le. Hozzászokott a mutatványhoz. Elkápráztatta a közönséget. Megjelent a cirkusz porondján, nagy dérrel-durral. Szétnyílt a függöny. Dobpergés. Lebegő kék (világoskék) köpeny, széttárt szárnyakkal. Bejött. Be volt jőve. Állt, majd meghajolt hosszan. Meg volt hajolva. (A Kádár-rendszerben mindenki így jött be a porondra, hozzá voltak szokva az emberek, hogy kétrét görnyednek, már-már ez volt a természetes tartás. Kétrét. Egyrét alig álltak emberek. Az ország úgy járt-kelt, mint egy folyamatos keltetőgép, melyből újabb kis kétrét görnyedt emberkék jönnek elő.)

Mostani kétrétsége azonban gúnyba volt ágyazva, csak a közönség nem vette észre. Előkelő mozdulata a humor palástjával a karján olyan könnyed lett és természetes, azt hihették, ez a valóság. Nem ez volt a valóság, de az emberek csak a kétrétet látták.

Aztán már mászott is fölfelé a kötélen. Villogó ruháján átviláglott a test, a merő izmok kidudorodtak rajta, mintha erős izomköteg-lény lett volna. Nem volt izomköteg-lény, hiszen a világot csak egy ujjal lehet fölemelni. Jezovics otthon, ledugtában ezzel kísérletezett, csak mindig leesett ujjáról a világ. Mindig elölről kezdhette.

Mászott fölfelé a trapéz felé, a kötél elegánsan és talán szintén gúnyosan ingott. A közönség tátott szájjal figyelte, mert Jezovics az igazság fénylő kupolája alatt a végső pont felé kúszott. A kezdőpont felé. Mászott gúnyosan. Grimaszos mozdulatokkal. Lassan megszokták az emberek, hogy grimaszol. Együtt nevettek vele. Tetszett nekik, hogy úgy lehet mászni, gúnyosan. Mintha csak égi létrán menne fölfele.

Tulajdonképpen ez volt az ereje. Még az eredeti szovjet megszállás alatt találta ki. Akkor eleinte szigorúan figyelték, nem is engedték meg a mutatványát. Jött a gyors cenzúra. Komor arcú főfelügyelők – még a gyarmattartók közül – ültek be a próbák nézőterére, és kegyetlenül csóválták a fejüket:

– Na, ezt nem… ezt azért nem – komorak voltak. Aztán ahogy a bohócos Jezovics ment fölfelé, egyre többen elvigyorodtak. A főfelügyelők nejei elkaccantották magukat. Hiába néztek reájuk a komor főfelügyelők. A nejek kaccantottak. Kuncogtak. Nevetgéltek. Lassan a főfelügyelők is elmosolyintották magukat. – Ez a Jezovics, nahát, ez a Jezovics, nem is gondoltuk volna, hogy ez is ember! Másszon még! Lassú mászásodra mindig emlékszünk! – kiáltották be a főfelügyelők. Tetszett nekik lassan Jezovics mutatványa. – És hogy meghajol! Minket üdvözöl?

– Fenéket! – szólt közbe egy alfelügyelő. – Kigúnyol bennünket!

– Nem. Csak másszon. Olyan kacagságos.

És Jezovics, félrevetve a világoskék köpenyt igyekezett fölfelé. Egyik kötéllétrafok a másik kötéllétrafok után. Ide-oda mozgatta a fenekét. Lent derültek. A főfelügyelők feleségei. Kaccantottak. Hiába förmedtek rájuk a férjek, a nejek csak kaccantottak, mert a mutatványos girbegurbált, izgett-mozgott. Tetszett nekik.

– Nem fog ez itt velünk cicázni – mondta az egyik főfelügyelő, és zsebéből titokzatos kis revolvert vett elő. Nem látta senki, a felesége csak kaccantott és kaccantott, arra figyelt, milyen édes ember ez a mutatványos. A főfelügyelő pedig dühös lett. Nem értette. Legjobban az dühít bennünket, ha nem értünk valamit. Gyanakszunk. A revolveres főfelügyelő is gyanakodott. Hogy kinevetik. Lehet, hogy volt is benne valami, de a nevetés engedélye már megvolt.

Azonban előkerült a kis revolver. A főfelügyelő finoman tartotta maga elé, befektetve kabátkönyöke rejtő öblébe, mintha csak félrebillent fejjel tűnődne. Hosszasan célzott, és akkor dördült el a pisztolyka.

A golyó elszállt a mutatványos füle mellett. Súrolta a cimpát, Jezovics megperdült, érezte a golyóbis égetését. Félkezére esett a létrakötélen, és azon csüngve rángatózott ide s tova. Mint egy táncban. Lebbent föl és lebbent le. Újabb kis golyó röppent, az meg a halántéka mellett szállt el, megpörkölve szállongó haját. Megint csak elkapta a fejét, és rángott ide s tova. Nevetett. Vele a közönség. A nejek különösen. Hahotáztak. Micsoda tánc a trapézon! A pisztolyos kis főfelügyelő ismét lőtt és lőtt. A feszülő dresszben rángatózó Jezovics viszont ide-oda ugrált a kilőtt golyók ütemére, olyan hatalmas indiántáncban, hogy nem lehetett elállítani a tapsorkánt. Már nem is hallatszott a sok lövedék pattanása, csak a taps. Arra rángott a mutatványos Jezovics.

Körbelőtték. Ám elfogyott a lőszer. A golyó. A golyóállomány. Utóbb már csak egyfolytában hozatták és hozatták a revolvertárakat, óriási kocsik gördültek a cirkusz elé, a katonák rajokban rakodták le a farekeszeket, melyekben a lőszer volt. Utánpótlás. Végeérhetetlen kocsisorok álltak a ponyva körül, tele-tele lőszerrel, érkeztek Üzbegisztánból, Kazahsztánból, az Uralon túlról, Ukrajnából és Vlagyivosztokból áradtak a töltények, öntötték a lőszert.

A revolveres kis főfelügyelők csak töltöttek és töltöttek, volt, aki könnyedén, volt, aki hosszan célzott és lőtt. Durr – Jezovics pedig a hágcsón, majd a trapézon lengett és cikázott és perdült és muzsikált a levegőben a teste, rángatózott és röpült – alant pedig kaccantottak az asszonyok. Mert az asszonyok szeretnek kaccantani.

Nem tudták leszedni. Egy egész birodalom célzott, a mutatványos perdült. És az egész birodalom tölténykészlete kevés volt ahhoz, hogy Jezovicsot leszedjék.

Ez volt az ő dicsősége. A tánc vibrálása, a humor magatartása. Mert a humor megöli a gyilkost, pártodra állítja az embereket, mert a humor mozgása a szeretet viháncolása. A gyilkosok feleségei szerették Jezovicsot, Jezovics viszont szerette a játékot.

Aztán megváltozott a rendszer. Mindenki komolyan vette magát. Karót nyelve pörgött a trapézon, életre-halálra szánt arccal lengett és vad pofával szaltózott a komor társadalom fölött, elszánt, hithű tekintettel meredt a fölső célra, mely Isten szemének tetszett a cirkusz vászonponyvája mögött. A levegő is megdermedt. A nézők ijedt arca beledermedt az ínséges levegőbe. Nem volt már kedvük mosolyogni sem. Még a hitveseknek sem.

És akkor Jezovics újra a porondra állt, levetve a kék köpenyt (világoskék!), (AMI EGYEDÜL AZ ÉG JELE) és nekiállt fölmászni és (lövésemlékei szerint) izgetni-mozgatni a farát, és dőltek a nevetéstől és megint kezdtek fölszabadulni az emberek, a golyók emlékein fölmászó Jezovics mutatványára, mikor földördült a mindent eldörrentő taps, és Jezovics elbillent. Zuhant – a szeretet háló nélküli áramában lefelé. Ott feküdt most a második szabadon választott kormány idején a cirkusz piszkos porondján. Ott állott fölötte a fenti Szakáli.

– Kérlek szépen, ne haragudj, senkinek sem könnyű. A közönségnek sem. Mi ezt tudjuk. A humor megtartása az egyetlen, ami legyőzhetetlen. Kelj fel és járj.

– Ne félj – mondta Jezovics, megigazítván kissé törött karját.

Október 23. Genf

Jezovics ködben úszott. Mit ködben? Habtengerben, ragyogó felhők egy helyben örvénylő, dús rengetegében, mint Isten hajfürtjében. Végeláthatatlan, elhömpölygő, de mozdulatlan hó-víz, mi leesni még nem akar, de fönnmaradni alig tud. Na. Ebben úszott Jezovics október huszonharmadikán, mikor is úszna? Mindenki odahaza maradt a szentséges ünnepen, csak ő, mint írókamarai elnök, és a régi írószövetségi elnök utazott el hazájából, noha nem ugyanabból az okból kifolyólag.

Jezovics aránylag nyugodtan, ugyanakkor döbbenten húzott el kicsiny és elrongyolt hazája fölött. Tegnaposan láthatá, hogy vagy nyolcvanezer-hetvenezer ember odahömpölygött az ország csukott háza elé, és nem a „Fel, vörösök, proletárok” kezdetű hattyúdalt énekelték, hanem többrendbéli magánszemélyek kétségbeesett beszédeit hallhatták végeérhetetlenül, s talán a Szózat szavaival rendületlenül is. Gyönyörű színésznő-barátja, ki a téren lakik, persze hogy elcsászkált a térben, a körben egyrészt, hogy látva lásson, másrészt, hogy hallva halljon. Mi lesz?

Mi lett volna? Színésznőnk, a szép, legnagyobb tapasztalata egybeesett Jezovics általános kommunista tapasztalatával: az emberek tikkelnek. Köztudott, hogy a tikk az arc egy-két izmának, de főként a szemnek ideges rángása. Lelkileg ráng ilyenkor az ember, és nem tudja elállítani. Nem valami jó rángás. És szabályozhatatlan. Hosszú évek kímélő életmódjával, vegetariánus koszttal és az aktuálpolitikától való elfordulással lehet – bizonyos mértékig – mérsékelni.

Úgy látszik, a tikk lett Magyarország ellenállási formája. Tikkelnek a miniszterek, egyes osztályvezetők, régi és újabb kommunisták, privatizatőrök, újdondász maffiózók, kikben a lélek háborog. Természetesen a tikk önmagát leplezi le, hiába mondja a tikkelő, hogy ő csupán magánbaja miatt, elhagyott szerelme miatt, gondozatlan gyermeke miatt tikkel – a tikk leleplezi. Hogy, valami bűzlik Dániában.

A mi kis színésznőnk, üde-szép szájával fogmutatva vigyorogva járt körbe a nagy tömeg szélén, és mit tapasztalt? Tikkelnek, de jelenleg nem az egyszerű, hanem a komplikált magyarok. Ezek a kirendelt tagbaszakadtak. Ennyi tagbaszakadtat még nem látott a mi kis színésznőnk, ki parasztkék szemével elég pimaszon nézett végig a kirendelt őrzőkön, akik nem voltak restek tikkelni rá. Elpirult. Nem akart visszatikkelni, csak elámult ezeken a nagy mameluk-katonákon, mennyire lennének erőszakosak a tömeggel, ha ilyen kedvesen tikkelnek közben. Csak nagyon sokára jött rá a kis csodanő, hogy nem egyszerűen és kényszerűen tikkelnek ezek a fekete mamlaszok, hanem tetszésüket kifejezve kacsintani akarnak reá, csak a kacsintás tikkbe szaladt, rángatóztak. Egyáltalán elképzelhetetlenül sokan voltak, minden fára jutott egy. (Még élve, hálaisten.) Ott álltak és kacsingattak az elvonuló szép színésznőre.

– Mit gondolsz, Jezovics, ezek, ha arra kerülne a sor, gumibotoznának azért? Olyan kedvesek. Mosolyganak és kacsintanak, akik ennyire észreveszik, ha egy nőcske elhalad előttük, talán nem ütnek annyira! Bár nagyon morc a felszerelésük. Ezek kommandósok, nemde?

– De-de – bólintott Jezovics, befele fordult, felhői felé. – Nem emlékszel, ki volt a főkacsintó, a nagy évtizedes tikkelő? Aki a tévéből is kikacsintott – ahogy egy törzsfőnökhöz, egy bennszülött és megfélemlített alvezérhez illik? Miközben kedvesen és kedélyesen a zakója vállát rángatta, és „tudjuk mi, hogy a puha valuta nem kemény valuta!” felkiáltással beletikkelt egy ország arcába, és tapsoltak az emberek, mert ez még a Hofi-kabaréknál is jobb vicc volt eredetiben látni a „Főnököt” belekacsintani a nép kedves kék szemébe? Tőle tanultuk.

– És mi a tikk?

– A tikk, kisleányom, ha valamit tudomására akarunk hozni másoknak, amit nem akarunk. Egyesek kacsintásnak álcázzák.

Ezen tűnődött Jezovics a habfelhők fölött, melyek agyát is elborították, ahogy röpült Svájc gyönyörű hegyei mentén. Óh, zökkent egyet a gép, és betonsuhanással megérkeztek a fáin Genfbe, a simába, a tökéletesbe, a bankosba és fölcsiszoltba. Jött is elibé egy nagyon kedves még nem látott barát, vitte-vezette, ellátta, emelte, körbemutatta, lebegtette, fátyolozta, ívelte Jezovicsot és a várost is. Jezovics rémülten látta, hogy a megérkezés pillanatában ez az ember rákacsint. Körbenézett, vajon kinek szól, talán egy ugyancsak szép színésznő szállt le vele a gépről, de nem látta. Új barátja újra kacsintott, mintha csak valami olyan dolgot akarna a tudomására hozni, amit nem akar. Aztán odahajolt Jezovics füléhez:

– Te nem a kommunistáktól kaptad a Kossuth-díjadat?

Jezovics megrémült. Mi ez? Világverseny? Itt is kacsintással leplezett tikkeléssel áll szemben. Nem elég odahaza? Ezt érte el a jótét kommunista rendszer negyven év alatt, hogy még október huszonharmadikán is tikkelni kell? Még annak is tikkelni kell, aki nem akar? Ha nem kommunistául, akkor ellen-tikkelni?

Gyorsan tovasuhant a szép gépkocsi finom rugóin, és hagyta magát Genfnek átadni. Micsoda fáin béke! Micsoda halk nyugalom, acélragyogású tó (még ezt a szót sem merte kiejteni a genfiek előtt, nehogy a nagy Aczélra gondoljanak, nem a vas és acél országra, hanem a magyar-bajszú honmesterre persze), a reformátorok fehéren meredt szobra, akik Illyés gyönyörű versében is ott állnak örökké a magyar kálvinisták és nem-kálvinisták sorsa fölött – uram bocsá! – szemrebbenés nélkül! Gyönyörű volt a város, a vitorlások fölhabzó tömege, a finom kikötő, Rousseau kecses szobra a híd mentén, a régi város magos-ablakos homlokzata, a belváros modern-fekete üvegpalotája beékelve a régi épületekbe, a mosolygó és könnyed szélfuvallat, ami a parkok dús, parfőmmel illatosított füvei közé sodorta a „züm-züm” faleveleket, melyeket aztán reggel porszívóval szedtek össze (még a parkokat is porszívózzák, isten kegyelmével), Byron sziklája, ahonnan sebezve küldé sóhajait a tó fölé a nagy romantikus egy félig véres zsebkendővel átkötvén nagy hajú fejét, az egész finom Genf, hol „élned kell s nem meghalnod”.

A terem nyüzsgött, melyben Jezovics ötvenhatos megemlékezését tartotta, éppen fölívelve ostorozta azokat a hősies kinti zugmagyarokat, kiknek az anyaország még útlevelet sem adott évtizedekig, kik még kacsintva sem érintkezhettek honi kintdolgozóikkal, kik verejtékesen és partizánmód lehettek csak magyarok, s mikor a határon vissza akartak jönni fölszabadulván a rendszeromláskor, és mellbe lökték őket, hogy hanyatt estek a hazaszeretettől, ostorozta őket, hogy legalább, talán, esetleg Illyés Gyulát ne tartsák kommunistának, s közben érezte magán, hogy kacsint! Maga is kacsint! És új barátja visszakacsint az első sorból, és aztán az egész terem elkezdett kacsintani, tikkelni, nehogy félreértsék egymást.

Jött visszafelé Jezovics az agyborító felhők közt az ő kacsintó Magyarországára és az ő legdrágább József Attilája jutott eszébe, akinek kedvenc játéka volt a „nézzünk farkasszemet!” szembenézés. Állítólag mindig József Attila nyert.

Ahogy leszállt a gép, Jezovics nem csókolta meg a beton anyaföldet két térdre hullva, hanem ment egyenesen az EXIT felé. Egy marcona, fekete ruhás kommandós állt az ajtó mellett, rátikkelt a genfi kalandorra, régimód. Jezovics szemrebbenés nélkül lépett Magyarország délutánjába, bár marta szemét a sötétség.

Bermuda Δ

Jezovics őskolumnista (nem őskommunista, bár közel sem állt távol tőle eme iparág és katakombai ideológia: Rómában, magában a szent városban példának okáért nem hitt, látta ugyan a fenséges romokat, a Traián-oszloptól a Michelangelótól és rablólovagoktól egyaránt megdézsmált márványú Colosseumon, a levegő-egű rendíthetetlen Pantheonig, a „valamennyi istenség” templomáig, ám valódinak és egyetlennek csupán a város menti például Priscilla-katakombát és társait látta, ahol többemeletes mélységben feketén és halottasan, mégis diadalmasan jött létre az üldözött kereszténység, csupán eme földalatti járatokban volt hihető, hogy van és lesz Isten, hogy Jézus gyöngéden kiejtett nevéért százezrek vetették oda testi életüket, Jézusért, aki egyetlen mozdulattal kifordította sarkaiból a csontig kövesedett zsidó törvényt, hogy a bosszú és szabály magosan kegyetlen súlya helyett „az én igám könnyű és az én terhem édes” fából vaskarikáját helyezze az emberi vállakra, hogy a megbocsátás balga és fanyar mérgét oltsa az emberek eldurvult szívébe: ez volt a katakomba, ahogy magába nyelte valódian a közösséget a római katonák üldözései alól és mentette át egy történelmen), nos ez a bizonyos, őskommunizmussal lazán kacérkodó Jezovics lengedezve ébredt az adventi rolók által vékony fénycsíkokká szabdalt nyamvatag és ködköhögő decemberi levegőben.

Kinyújtotta a kezét és remegett. Nem az alkoholtól, már régen nem az alkoholtól, mert infarktusa óta kínos mértékkel akarta (volna) betartani a sörivás és pezsgővedelés parádés mértékét, miáltal kezeremegése belsőleg megállt, most viszont láthatóan remegett a hajnali óra szürke, ám háborgó tengerén.

„Eltűnök” – suttogta maga elé az ágy nagy bárkájának lecsúszott szegletén. Régen figyelmes lett már eme eltűnési jelenségre, hiszen észrevette, hogy a tárgyak eltünedeznek a földrajzilag nagy kiterjedésű lakásból.

Egyik legelső és legfeltűnőbb észlelése az volt, hogy párja ugyan békésen „alfázott” az ózöld, szép mintájú kandalló és a bizonytalanul imbolygó telefonasztalka között mélyedő modern fotelban, melynek óriási előnye volt, hogy aki oda letelepedett, nem óhajtott fölemelkedni, nem óhajtotta mélyen süppedő altáját megemelni, így aztán hamar „alfába” csapott át, nem gondolt semmire, csak passzívan belecselekedett az elébe tornyosuló mélykék otthoni levegőbe; nos kérlelte azt a fontos lélektani és fizikai tárgyat, amit fenti hölgy az előbben még két ujja közt, valóságosan a markában tartott, mármint egyszerűen és közönségesen a kisollót, a körömollót, ami nélkül – mint a demokratikusan megválasztott kormány által is rendeletbe hozott paragrafus kimondja: élni nem lehet, kisolló nélkül ne is próbáljuk megkísérelni a hosszabb életbenmaradást, hisz a fölkunkorodó körömbőr vagy eme enyhe bőrkidudorodáshoz hasonló körömcsökevény egész életre elronthatja az ember napját, karácsonyát, ünnepeit, idegrendszerét, mákos gubáját, pedig az halhatatlan, az maga a halhatatlanság, ahogy édesanyja csinálta, lucsogva, annyira bő tejlével nyakonöntözve, hogy a meggörnyedt kiflidarabok eltűntek a máktenger feketeszeplős tengerén (mennyei íz, az ínyekbe beszüremkedő álmatag és mégis mákonyosan derűs édesség, ami valójában egyszer s mindenkorra a Karácsonyt jelentette, talán még a megszülető kisded pisze orránál is inkább), szóval a körömolló maga a karácsony. Az ünnep. Ha nincs meg a körömolló, akkor az akármilyen békés természetű ünneplő olyan nyakkidudorodó ordításba csap, hogy a szomszédok lehúzzák a rolót, behúzódnak odvaikba, és hányják az egyébként Kisjézus megszületését hirdető mellkeresztet.

– Eltűnt – ejtette maga elé könnyedén a hölgy.

Jezovics nézte a levegőt. Ott, lebegve, mint egy élet tengerén a kisolló eltűnt. Keresték, földre feküdtek, a kandalló rései közé martak, a fotelt kibelezték, az asztal szálkáiba hatoltak – a kisolló eltűnt. A távolabbi szekreter összes fiókját kihányták – bár ne tették volna, mert onnan tonnányi, régebben eltűnt és ma már jószerével azonosíthatatlan tárgy, ufótöredékké bomlott filmszalag, nagyítandó kópia, régi karácsonyi csomagokat áthurkoló piros és kék szalag, medvecukor, mély stanicli, elfoszlott nemesi oklevél, töpörödöttre száradt, annak idején életet jelenthetett volna, adattörlő radírgumi és őröletlen mákmennyiség került elő – micsoda gubák lettek volna csinálhatók, ha idejében kerül elő (!) –, keresték a kisollót a szomszédos támpontú vitrin tarkabarka tárgyi világában, ami nyelvét nyújtó márvány kisegérből, soha át nem balanszírozható türelemgolyók vízhengeréből, kínai csészék használhatatlanul csöpp – talán gyerek – ivóedényeiből, csókolódzó fapapucsos porcelán hollanduspárokból és ceruzahegyezőt rejtő, párizsi minivécék bronz küblijéből állott – a kisolló soha a sok karácsonyt követő időkben nem lett meg, nem került elő, valószínűleg a Lakás Bermuda-háromszögében eltűnt.

Utóbb Jezovics rájött, a lakásban, melyet otthonának tekintett, kiképződött a Bermuda-háromszög. Az Ág utca keleti partszegélyétől körülbelül ezer centiméterre a brit szigetcsoport tünedező íróasztalai és kibomló támlájú, virító és magas hátú, fényképen bajadérian jól mutató ásatag székei tájékán, az északi szélesség gangi három és délköri konyhai ötméteres keresztpontján minden tárgy eltűnik. Utóbb vadonatúj, még kibontatlan, celofán csillogású burokban meghúzódó pizsamák, még lábszárukban védjeggyel összefogott szőrös zoknik, halk zsebkendők és fájdalmas és értékes és újraírhatatlan kéziratok tűntek el a puszta levegőben – zsipsz-zsupsz – és főleg a lakás tragikusan kialakult Bermuda-tengerszorosában.

– Nincs meg semmi – meredt maga elé a mélytengeri, vagyis tengeribetegséget okozó, gerinccsigolyameszesedést fokozó bárkaágyon Jezovics Jezovics, belesüppedve az ódon párnák baljós és puha hegyei közé. – Ha belegondolok… Itt tűnik el az egész élet. Kisollók, kilencvennégy golyóstoll, jegyzetek, futball-fényképek a címeres mezzel, Illyés Gyula temetési fényképe, Krúdy Gyula kézírása, apja balatoni verse az őszi szél kavargásáról, Sámuel című unokája kétéves korban lerajzolt lábfeje – a gyerek már tíz –, cipőt vásárolni könnyítendő, Mersits Piroska rajza a nagymarosi öregasszonyokról, akik csak mennek és mennek a nem is létező templomokba az örökre megdőlt domboldalakon, és maga a fogröntgen.

Mert a fogröntgen is eldőlt. Ahogy a fog is. Titokzatos módon a lelet fölemelkedett vagy öt hónappal ezelőtt, és elkapta a lakás Bermuda-árja. A fogorvosnő nagyon kedvesen követelte, hogy tegyék rendbe ezt a fogat –, de nem volt már hozzá röntgen. Jezovics foga kíméletlen fájásba csapott át, algopyrinek és rubophenek és augmentinek kimerültek az ellentámadásban, a fog megingott.

– Eltűnök – motyogta maga elé Jezovics ágybárkájának szögletén lakása Bermuda billenésén. – Kinyíródom. Elpusztulok egy fog, vagyis egy fogröntgen miatt. Már a körömolló eltűnése majdnem hazavágott – az idegi roham miatt. Most a fog. Minden eltűnik. Én is. A fogröntgen is. – És varázserejűen sorolni kezdte unokái nevét, magára olvasott, tudja-e, mint a miatyánkot. „Bea, Barbara, Ditta, Benjámin, Dalina, Kristóf, Johanna, Viola, Sámuel, Lázár, Anna, Máté, Dorka, Flóra, Boróka, Dominika” – egy szuszra verselte elő. Kirohant a Bermuda-pont karácsonyi tájára – és a karácsonyfa tartója alatt ott volt a fa billegését megakadályozó borítékban a fogröntgen.

– Igen. Mindig is csak Jézusra számítottam. Egyetlen biztos pont az élet tengerén. Dicsértessék a Jézus Krisztus. Nemhiába.

Holtvágány

Lehullott a hó. Jezovics, a vén balfácán ezt mindig olyan eseménynek tekintette, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mit közömbösen? Még idősödvén és fehérülvén is az ablakban állt és áthadonászott a szemben lévő rozzatagul csüngő erkélyekre, ahol mogorva tréningruhás vasmester rendezte – egyébként örökké – elrendezhetetlen bútortöredékeit, madzagait, holt cserepeit. A Magánkövér pusmogva dühöngött maga elé, mintázva életünk örök elrendezhetetlenségét. Szidjuk, de meg nem oldjuk. Azonkívül…

…meg volt sértve. Jezovics hamarosan belegondolt, ez a Magyarország, erkélyestől, hógolyóstól, postásostól és írókámostól sosem fog működni. Nem és nem. A zöldséges, a telefonszerelő, a miniszter, a sintér, még a régi párttag is meg van sértve. És sértődéséből kifolyólag, lefekszik otthon a díványára, vagy ha többet iszik a kelleténél, a padlatára, és nem dolgozik. Tojik dolgozni, bocsánat a kifejezésért, mert őt megsértették. Valahol, valamikor, valakik. A kommunisták a jobbosokat, a liberálok a szenteket, a polgárok a munkásokat, a tisztek a bakákat. Mondom, lefekszik a parkettára, és beint. – Ezt nektek, Magyarország!

Most is, ahogy áthadonászott és átkiáltott a szemben lévő erkélyre Jezovics, látta, a Magánkövér directement elfordul, háttal áll, nem figyel oda, csak ne lássa a lelkesedő integetést. Jezovics nem átallott átkiáltani:

– Magánkövér úr! Helló!

– Nekem ne hallózzon itt, kérem!

– Akkor jó napot! Jó reggelt, itt a tej!

– Hülyéskedni akar?

– Dehogyis, Magánkövér úr…

– Sosem voltam úr!

– Akkor elvtárs!

– Minek néz engem? Kommunistának? Dolgoztam Inotán, de kényszerből, és 1982-ben, érti, 1982-ben odavágtam a párttagkönyvemet, mert láttam, vesztébe viszik ezt az országot az adósságaikkal a kommunisták. Különben is, én fumigáltam az egész pártot, párttagdíjat sem fizettem, én egy fityinget sem nyertem azzal, hogy párttag lettem volna, vagyis voltam, de távolságtartón, meg különben is, ahogy mérnök lettem, szakember lettem és nem kommunista, én megálltam a helyemet a szakmámban, hidakat építettem meg vasutat, a börzsönyi kisvasutat én mentettem meg, mert a liberálisok el akarták adni az amerikai nagytőkének, persze, idegen befolyás alá, de én magyar ember maradtam, tisztes alföldi gyerek, aki a magam erejéből küzdöttem föl magam az egyetemig, tehát nem akartam soha, hogy nemzetközi tőkés csoportok kezébe kerüljön az ország – és a kisvasút! Magyar voltam. De a magyarok is megsértettek, nehogy azt higgye, hogy nem! Azok talán a leginkább, mert vártam, jön ez az újfajta rendszerváltás, vagy rendszerváltozás – mert az előző kormány…

– Mindig az előző kormány…

– Igen! ez egy láncreakció! Grósz–Németh–Antall–Horn!

– Nofene. És melyikre van megsértődve?

– Mindegyikre! Mindegyik megsértett! Ide nézzen! – föltűrte az ingujját, hogy mutassa sebhedett fél karját. – Alig maradt karom! A kisvasutat akartam megállítani, mert búcsúutat rendeztek neki a Kádárék!

– Azok is megsértették?

– Azok is! De ha így egymásutánban nézem, talán azok a legkevésbé! Azok kitüntettek! Huszonöt évvel ezelőtt élvasutas lettem. Meg arany munkaérdemrendes lettem. Meg tiszteletbeli kismozdonyvezető!

– Akkor mit várt a rendszerváltozástól?

– Mit vártam, mit vártam! Hogy rehabilitálnak!

– De mit rehabilitálnak? Maga jól megvolt a Kádár-rendszerben, nemde?

– Nem érti maga ezt! Vagy nem akarja. Én már a fölszabadulás után meg voltam sértődve! Igazam volt? Az egész szovjet ügy, az úgynevezett fölszabadulás ellenemre volt, hiszen tudja, mit műveltek a szovjet katonák, különösen vidéken! Ötven hektó borunkat itták meg, de még ha megitták volna, kieresztették a földre! És végighajkurászták a falun a húgomat, tíz évig feküdt ideösszeomlásban az erőszakoskodás után! A Rákosi-rendszerben nem mehettem egyetemre, mert kuláknak számítottunk, csak hatvanöttől végezhettem el az egyetemet, először a marxistát s csak utána lettem mérnök, kerülőúton! Mit gürcöltem! – rázta a szőnyegét a szép hóban bandukoló háziasszonyok lazán dauerolt fejére. – Voltam paraszt, munkás, később értelmiségi, aztán kisvállalkozó, műszaki értelmiség, majd adminisztratív dolgozó… szóval szenvedtem. Végig. Végestelen végig… És ezért, azt hiszem, joggal várhattam volna, hogy rehabilitálnak!

– De maga végigélte ezt a korszakot…

– Végigéltem, de hogyan? Alig van autóm, kis nyaralóm, három gyermekemnek úgy kapartam össze a lakáskákat, és most itt vagyok.

– Hol?

– Ezen az erkélyen, barátocskám! – Ütötte az előtte düledező fémrudat. – Mert mi jött még? A hídépítőktől átraktak a vasútmérnökökhöz! Én át akartam ívelni a történelmet! És közben benne kellett pöfögnöm!

– Nem robogott?

– Robogtam-e? A kisvasúthoz kerültem, ez a legnagyobb sérelmem! Ha már vasút, legyen nagy! De én egy holtvágányra kerültem, érti? Dugszerelvényre, zsákutcás vonalra! Erre voltam való? Kisvasút?

– De magyar, nem?

– Magyar? De mikor? Hova dughattam a magyarságomat negyven évig? Még a kismozdonyon is csak vörös zászló lenghetett! Egyszer próbáltam, mert én próbáltam! – áthadonászott a düledező erkélyen Jezovics felé –, én igenis próbáltam magyar maradni, de ebben az országban nem lehetett egy magyar zászlót sem kitűzni a mozdonykára! Ezért vártam én a rehabilitációmat az új rendszertől 1990-ben! Bajok árján jutottam ide.

– Mint mindenki. Ez volt a történelem maga. Nem gondolja?

– Nem gondolom – acsarkodott vissza a kisvasutas. – A szomszédomat kétszer kitüntették csillaggal, háromszor kereszttel, sőt aranymozdony-díjat is kapott! Pedig alám volt beosztva! És folyton az adminisztráción dolgozott! Ő kapott kis aranymozdonyt a nyugdíjba menetelekor!

– Nézze, hogy hull a hó! Gyönyörű, nem? Kezdődik az advent.

– Micsoda?

– Advent. A várakozás ideje. „Rorate caeli desuper, et nubes pluant justum…” „Nyíljatok meg, egek és felhők, harmatozzátok az igazságot…”

– Fütyülök a hóesésre, barátom! Nekem abból is csak károm származik! Nézze ezt a sok kacatot, nem tudom letakarni…

– Az élet egész raktára, nem?

– Most ezt is betemeti a hó! Fütyülök a hóesésre, a várakozásra, magára Jézus Krisztusra is, aki majd ide lépked láthatatlanul a hóba! Ugyan!

– Pedig talán ő az egyetlen, aki nem sértette meg.

– Késő, barátocskám. Nyugdíjban vagyok. Megdöglök. Beboríthat a hó. Mellékvágányon jártam. Ezt kaptam a történelemtől. Már csak azt a kis aranymozdonykát szeretném, amit a szomszédom kapott! Nem megy, nem is füstöl, de fütyül. Kis finom hangot ad. Ezt intézze el nekem. Maga. Vagy az a Jézus.

Egy alomból valók

Jezovics nem volt hazája ellensége. Ahogy szétnézett – barlangjából –, szédületesen bárgyú és ostoba embereket látott, akik általában egy tál lencséért eladták hazájukat, anyjukat, cimborájukat, ha volt ezekből nekik. Rejtett kamerával ha mendegélne az ember, őshüllőkre, félmajmokra, bősz békákra emlékeztető fejek bukkannának elő – például a metró szállító lépcsején –, de hát az ember nem hord rejtett kamerát magával. Különben is, Jezovics mindig abból indult ki, eme őshülletegek is voltak valaha kis vaspadban üldögélő elemista gyerekek, mint a tisztaság lengedező liliomjai, akikről az Úr gondoskodik kegyelmével, mint azt maga Jézus úr tanítá a halála után nem sokkal keletkezett evangyéliomokban.

Jezovics tehát nemcsak szerette hazáját, hanem hazája balsütetű lakosságát is erőteljes jóérzéssel akarta szemlélni, ha ment ez a gerjedelem, ha nem ment. Gerjedelemből el kellett volna fordulnia tőle – mármint a lakosságtól –, mint önmaga ádáz ellenségétől, hiszen az elmúlt ötven év történelme során csaknem mindig rosszul, balul választott – a németséges odasimulástól az orosz elefántkodásig, és belbalek választásokig, akár szabadságosan tette azt, akár a kádári félpuha diktatúrában. Kivételt képezett 56 fénypillanata, midőn a nagy történelmi ELÉG VOLT! kiemelte e népet a süppeteg balgaságból, és vad önfeláldozással, a hősiség elborult percében fölülmúlta önmagát, elsősorban akkor is a szétzilált hajú kamaszok és vásott arcú munkások elszánt jóvoltából. Lehet, gondolta el nem múlóan szomorúan, ez is csak azért történhetett így, mert olyan rövid volt a pillanat. Aztán gyorsan helyesbítette magát, hiszen ötvenhat után legalább még nyolc évig hősies maradt eme néptöredék, amíg börtönnel, kancsukával, politikai manőverekkel ki nem iktatták belőle e fennkölt érzeményt és becsületet.

Most viszont ingott az ország. Jezovics megint csak körülnézett – nemcsak barlangjából, hanem körbejárva a határmentét –, s azon elég súlyos tapasztalatra jutott, hogy antanti szomszédjaink lesben állanak, résen vannak a „bármikori” elégtételvételre, hogy még egyáltalán e földkerekségen létezünk. Ahogy egyik bő indulatú kolozsvári politikusunk a parlament nyilvánossága előtt futurológiailag és funarológiailag kijelentette: „kétszer már móresre tanítottuk eme barbár, nyers húst nyereg alatt puhító népséget – 1919-ben és 1945-ben –, mégpedig saját fővárosában, avatag fővárosában a mi fővárosunkhoz képest, Budapesten, ha nagyon ugrálnak, megtehetjük ezt harmadszor is!” Hiába tiltakozott a Világszövetség és prominens személyiségek légiója a kormány és az állam elnökénél, ők befele somolyogva, fülük botját sem mozdították, sőt magukban elégedetten vették tudomásul a mi nyavalyás gyengeségünket.

Ezért, mindenekelőtt ezért izgatta Jezovicsot a belső helyzet is, hiszen különben vígan fütyörészve járkálhatott volna Surány kies hóutcáin a Duna nagy balkarja Dnyepert, Dnyesztert, sőt Dont és Volgát idéző vadregényes nyárfás-füzes partján, s jóféle rímeket morzsolgatva tűnődhetett volna a kék azúron átpuházó gyors vattafelhők halhatatlanságán.

Így azonban magánya – barlangja – mélyén is és Surány főutcáján is, a Megyeri Fasorban belényilallt, hogy eme helységszóból képezték az új bankelnök nevét is. Hohó! Talán innen való a bankelnök, hiszen helységnévből szoktak származtatni vezetékneveket, maga édesded jóbarátja Szakonyi Károly főíró is – Némethből változtatván nevét – Szakony községhez fűzte „i” betűjét, gyermekkora setétleges, de szép emlékeként. Talán Surányi is Surányból van való. És Surány szép, Surány kies és kellemes, talán még szülőfalunak is, hiszen eme település már a század elején keletkezvén alkalmasnak minősülhet bárkinek, még egy bankelnöknek is neve felvételére – hacsak nem eredetileg is Surányi valaki. Mindegy. A fölvett név se rossz, ha jó helységből származik.

Izgatta Jezovicsot a névkeletkezés, sőt, mint fentebb kifejtettük, maga a belső politikai egyensúly, mely esetlegesen kivédheti a külpolitikai egyensúlyvesztést is. Szaladt hát Jezovics egyik félmodern, jó baloldali emberéhez, egy biztonsággal nem ellenséges érzelmességű félbankárához, informálódni. Eme tehetséges közgazdász – most elég sok van belőlük – a községből való névkeletkezést egyetlen kézmozdulattal gyermekinek minősítve lesöpörte, Jezovicsot azonban izgatottságában derűs mosollyal megnyugtatta.

– Ne félj. Amíg engem látsz. Ne féltsd se magadat, se az országot. Megy a dolog. Szemmel tartjuk a szocialistákat. (Jezovics, a neonaiv antipolitológ bámuldozott, miért kell szemmel tartani egy koalíciós partnert, azt hitte, együtt kell dolgozni vélük. Nyelte – az információt.) Hiába ugrálnak. Erősködnek. Nélkülünk semmire sem mennek. Nem veszik őket komolyan, nézz végig rajtuk a pólóikban, gyűrt harisnyáikban, félpiszkos cipőikben. Itt nem számít az abszolút többség gyönge ötvennégy százaléka. Parírozniok kell! Mi tettük őket szalonképessé azzal, hogy annak idején beemeltük őket a Demokratikus Chartába. Mit akarnak? Békesit kinyúvasztották? Nem volt jó? A tahóknak! A pulóvereseknek! Garanciát követeltünk!

– És megkaptátok?

– Apa… mi az, amit mi meg nem kapnánk? Itt van az új két pénzügyi ember. Megnyugtató. Egyensúly. Belpolitika. Külrendszer. Csatornák. Szakma. Ez szakma, barátom!

– Az előző pénzügyminiszter nem volt jó szakember?

– Ne naivkodj! Ezek az újak egy akolból valók!

Jezovics hazaszédelgett Surányba, a nagy Duna mentébe. Nézte a tél elfodrozódó nagy vizét, amint az elvonuló vontatók nyomában partra sodródott. Mintha a víz kisodorta volna a könnyű parafadugókat, félgallyakat, repedt ajtódeszkákat.

– Alom? – tűnődött Jezovics. – Egy szülésnyi? Egy közös ólotthon? – Írt egy darabot „Fészekalja” címmel, ami egy ember-madárcsaládot jelentett. – Ilyesmi? Egy állat-brancs? Társaság? Közös múlt? Akkor megnyugodhatunk, valóban. De az előző szakember nem abból az alomból való volt? Hazaszaladt Jezovics, fölverte értelmező szótárát, mintha az ország élete függött volna tőle. Ott volt a szó.

„Alom. Főnév. Nagyobb háziállatok istállóbeli, pihenő- vagy fekvőhelyéül leterített szalma vagy avar. Alomtrágya = almos.”

– Alom – ismételgette maga elé Jezovics, és tűnődve nézte a Duna balkarját, ami a surányi partot elválasztotta Magyarország baloldalától. – Alom. Akkor megnyugodhatunk. – Nézte a vizet, ami a történelem kifogyhatatlan erejével folyt tovább.

Ólomkatonák

Jezovics – aki magát a vezetéknevét, vagyis magát a vezetéknevét is Jézustól örökölte, illetve származtatta – kisgyerek volt. Vagyis volt ő is kisgyerek. Egykor. Vagy fél kettőkor.

Mindenesetre anno, elég régen ott állott kisgyerekként a homálynagy szoba, az úgynevezett „úri szoba” máriaüvegesen átláthatatlan ajtaja előtt – ha kettő-, ha háromévesen és összegubancolódott hajjal, és persze várt. Remegve, rettegve? Boldogan? Későbbi évei során rájött, hogy maga az egész élet – várakozás. Várunk. Hogy eljöjjön valaki, átkaroljon, és megmentsen. Egész életünk bizonyos advent, hogy eljöjjön valószínűleg – maga Godot. Akit a fő-Beckett ír–francia írómester nemes huncutsággal egyszerűen és köznapian Godot úrnak nevez, s aki a hírhozó kisgyerek szavával mindig azt üzeni, hogy „máma nem tud eljönni, de holnap biztos eljön.”

Nos, a két-, usque hároméves kis Jezovics is – feltehetően – erre várt a homálynagy úri szoba máriás üvegajtaja előtt. Godot úr helyett hamarosan a kis Jezovics nyolc esztendővel idősebb bátyja érkezett meg lázas sietséggel, és zsebéből gyors kulcsot csempészvén elő, kikattintotta az üvegzáras ajtót. És bent hideg. Nem fűtötték a hodálynagy és homálynagy szobát. Jégverem volt. A kis Jezovics mégis elszántan lépkedett bátyja kihúzott oldalán. Aki az aranysarkú, hatalmas fekete szekrényhez vezette. Majd még egy kisebb – de szintén arany! – kulcsot vett elő most a másik nadrágzsebéből, és kinyitotta az alant mélyen meghúzódó széles fiókot.

Uramisten! Abban feküdtek vékony cérnaszállal a papundekli doboz aljához láncolt színesbőrűek, az indiánok. A fő fekvő pedig maga Csingacsguk volt, hosszú, hátul befont kékfekete hajjal lovagolva újfekete lován a papírdoboz hősies lemezén.

– Ez Csingacsguk – hajolt a kis Jezovics jéghideg füléhez forró, suttogó szájával a bátyja. – Ez maga az Isten. Nézd a hollófekete hajának ólomhullámait – hiszen ólomkatonák hevertek a doboz alján –, nézd kőkéken éles tekintetét! Ő a fehérember barátja. Testvér. Győzhetetlen, mint Jézus.

– Ő a Jézus? – kérdezte dideregve a kisgyerek.

– Olyasmi – zárta le a fényes piros dobozt nagyvonalúan Riki, az angyal szájú báty. – De ne mondd, hogy láttad előre… az Istent!

Jezovics nem mondta el sohasem. Aztán, ahogy a bátyja eltűnt az örök vadászmezőkön, egyre többet gondolt arra a karácsony előtti délutánra, egyre többet gondolt Csingacsgukra. Aki testvér. Lóval jön érte. Erős, ólmos izmai kidagadnak, csíkosan festett mellkasán gyertyák könnyű fénye cikázik. És megmenti a fehér embert.

Sajt, ó, szabadság!

Jezovics, a kallódó költő és neoplatonista ábrándozó – természetszerűen – naiv ember volt. Azért kényszerült eme pályára (költészet), melyből megélni nem, ábrándozni és márciusolni viszont lehetett.

Március lévén ő is – mint annyi magyar – visszakallódott az 1848-as szabadságharchoz. Ha csak reá gondolt, elborítá arcát a vér. Mint magyarnak, eme kis csonkaország többségi lakosának. Már csak annál fogva is, hogy dédnagybátyja, ki a szép Máté névre hallgatott, igen sokat tett a szabadságharc idején a német kisebbség magyarsága érdekében. Ő fordította – többek közt – német nyelvre a híres tizenkét pontot. Benne volt a Pilvaxban, a hősies társaságban, s érezte még Petőfi posztónadrágjának társaságát maga mellett, ahogy Klauzálét, Vasváriét, Rottenbillerét is. Micsoda idők! Ahogy Máté Petőfi atillájának karjára tette a kezét, vagyis nem csak az atilla, hanem maga Petőfi karjára: ez volt a történelem. Máté részt vett a tizenkét pont kinyomtatásában is, midőn Heckenastnál kikövetelték a kiáltvány megjelenítését. Kikövetelték a sajtószabadságot.

Megilletődve állt a Rózsák téri sarokház előtt, melynek második emeletén lakott egykoron Máté, a magyaros hős. Könnyezett. (Nem Máté, ő már nem élt, pedig százhárom évig húzta. Jezovics nem tudta megvárni, huszonöt évet késett.) Jezovics könnyezett. Az emlékektől. Hamarost föl is kereste egyetlen rokonát, aki még tudott valamit Mátéról, a rokon maga is kilencvenegy évvel bírt. De jól emlékezett Mátéra, aki egyetlen délután megőszült, mikor a császáriak keresték, és pikával átszúrták a dunyhát, mely alatt ő – szomorúan és ideiglenesen – meghúzódott. Ez a kilencvenegy éves mesélte Jezovicsnak:

– Máté – a mi Máténk – szarkasztikus ember volt. Lelkes, de szarkasztikus. Talán tőle örökölted ezt a fonák tulajdonságot. Nos, a mi Máténk azt mondta, járkált egyszer föl s le Sándorral, a mi lánglelkű Sándorunkkal a Rózsák téri fák alatt, még sárga keramitkockás tér volt, kopogtak a lépteik, a második emeleti ablakok is rezegtek Sándor és Máté cipőlépteitől….

– És mit mondott Petőfi?

– Azt akarom mondani. Ne siettess. Elfelejtem. Ja, igen. Járkáltak a Rózsák téri fák alatt a keramitkockákon, ahogy léptek, a cipőik koppanására összerezdültek a második emeleti ablakok, volt olyan ablak, ahonnan bodorított szőke nők néztek alá a két nagy férfiúra…

– És mit mondott Petőfi?

– Ne nyaggass! Azt mesélem. Kopogtak a cipők, akkor nem csizma volt rajtuk, hiába ábrázolják csizmásan és kandúrosan Petőfit a képek, ez esetben, a Rózsák téri fák alatt nem csizmában volt, hanem vékony, de erős talpú cipőben, és zengtek a lépteik a sárga keramitkövezeten, sok ablak kinyílt, és buksi szőke fiatalasszonyok néztek alá a fölhevült két nagy férfiúra, mert föl voltak, ugye hevülve, léptek…

– És mit mondott Petőfi?

– Hogy a szabadság nem elvont fogalom, a szabadság sajt. Olyan, ami ehető. Szaga van, illata, fanyar, keserű, büdös, finom és átható. Ne ringassuk magunkat illúziókban! Ezt mondta Petőfi.

– Sajt?

– Igen. Igenis. Azt mondta, sajt. Szóval, élelem, ehető. Nem csupán azért hajszolják az emberek, hogy szabadnak érezzék magukat, hanem, hogy elteljenek vele, érezzék, egyék, táplálják magukat. Ezért akarják a hatalmukba keríteni. Nem holmi illúzióból…

Jezovics eljött a vénembertől, maga elé motyogott, ahogy a cipői kopogtak a keramiton. Mert neki is volt cipője, és ő is keramitúton jött. A vénember még utánakiáltott a második emeleti ablakból, ami ugyanolyan magasságban feküdt, mint annak idején Máté bácsié, csak nem a Rózsák terén, hanem a Klauzál téren, akiből azóta, érthető módon nemcsak tér, de utca is lett.

– Petőfi tudta ezt! Nem úgy, mint ti! A szabadság nem elvont fogalom!

Aha – morfondírozott Jezovics, ahogy lassan a Petőfi térre ért –, természetszerűen ő is tér lett. És idő. És utca. – Aha – morfondírozott maga elé Jezovics, ahogy visszaidézte a három évvel előbbi Petőfi teret, március tizenötödikéstül, a kis, de szívós tömeg arcástul, a leányos képű fölső polgármester gyér, szállékony hajástul. A Főleány – mármint legfelső székesfővárosi vezető – a szabad szélben folyton haját igazgatva fenyegette népét – népünket? – hogy „fagyos szelek járnak”! „Veszélyben a sajtószabadság!” A kis tömeg – nálunk állandóan van valami jelentős kisebbség, mely a nagyobbság állapotában akar leledzni – halkan éljenzett. A rádió vette, a tévé közvetítette (sajtószabadság, ó!), amint a leányos arczú fölső polgármester elég erélyesen, gyalázta a rádióban, tévében uralkodó antalli állapotokat. Éneklősen beszélt, újabban mindenki éneklősen beszél, aki Pestre téved – minapában egy vidéki költőnk ismerte be, húsz éve jött föl, és már maga is énekel. Fölkapja a szóvégeket –, reá ragad az emberre, ahogy ő mondta.

Főleányunk énekelt, és a haját könnyedén borzoló szellőben állandóan kisimítva azt homlokából, sajtószabadságot követelt. Hamar meg is kapta. Mostanság ezt az éneket hallani a rádióból és tévéből – már csak éneket hallani. Most nem szól a sajtószabadság megsértéséről. Most nincs megsértve. Sem ő, sem a sajtószabadság. Mert a szabadság ehető, igen nagy falatokban is. Ezeket tetemes számlák bizonyítják, nagy pénzösszegekről, melyeken jelentős mennyiségű sajtot lehet vásárolni.

Jezovics bólintott maga elé, nézte a csizmás költő levegőbe lendülő kezét, és elszántan ívelő száját. – Aha – motyogta maga elé Jezovics. – Ebből a szájból énekelték ki a sajtot! Pedig mennyire szorította, mint egy erős, fiatal varjú!

Fő, hogy szabadság van – gondolta Jezovics. A kisebbség szabadsága is szabadság. Vagyis sajt, ahogy Petőfi mondá. Amint kihullott a szájából, hazavitték, megsütötték, s ez az ici-pici kisebbség megette.

A látszat szerint ízlik neki. Mert nem akar adni belőle.

Karambol

Jezovics egy süteményt nézegetett. A sütemény őt ábrázolta, törött-börött, hasas figura volt, egyik keze leesett már, fél szeme még őrizte a virágbogyót, a másik szeme elhullott a nagy húsvéti kavalkádban. Húsvétra kapta ugyanis Jezovics önmagát – süteményben. A sült anyag ügyetlenül őrizte Viola onokája kis ujjait, a rásült tojásfehérje peckesen fénylett jobb combján, a bal ugyanis le volt harapva.

Maga Jezovics harapta le a jobb sült tészta combot, aztán megrémülve abbahagyta, talán meg kelletnék őriznie a kislány által formált embert. Így teremthette Isten porból az első Ádámokat, talán nem is sokkal tartósabb anyagból.

Jezovics boldog volt Viola című unokájával. Viola hableánynak született, valami Andersen-meséből. Már két hónapos korában, élénken homályos szemében olyan fények villantak Budakalászon, ahol nyomorúságos albérletben kezdték életüket az olajkályha fojtogató bűzében és tócsáiban, olyan fények villantak-csillantak, melyekből látható volt, ez a lány meselány. Azóta is. Nem él – száll. Múltkorában Jezovics már elnézegette a kisgyerek tízéves vállát, valóban látott valami kis dudort, ami arra utalt, anderseni angyalszárnyak türemkednek a bőr alatt.

Jezovicsnak – süteményben – bensőséges és átható kenyérszaga volt. Ehető, fogyasztható kenyér lett belőle a kis kockás papírszalvétával bélelt fonott kosárban, igazából csak a haja helyére és a szakálla gyanánt fölsütött köménymagból lehetett ráismerni. Mert ennyi azért kell.

Jól töltötte az időt e balgatag költő Violája társaságában. Furcsamód alig szerette a gyerekeket – közönségesen. Titokban és belülről persze mindenkit erősen lefényképezett belső villanójával és lelki vakuja kék fényében minden unokának külön „lelete” volt. Röntgenlelet, a szeretet vákumjában idevilágítottak a gyönyörű kis vonások, gyönyörűek, mivel többnyire lányok voltak, legalábbis tíz-öt arányban vezettek a versenyben a kisfiúkkal szemben. Na, mindegy.

Viola zongorázott. Fogai kicsinyt előbbre állottak a szájából – pikánsan is –, fölnézett az elszálló időbe, mint angyallány, Andersen dédunokája, és zongorázott. Mélatagon, mégis erősen. Saját szerzeményecskéi voltak, Jezovics ott állt a hangszer mellé dőlve, mint egy öreg hősszerelmes, és ingatagon dilve-dőlve, keze lebegő mozgásával érzékeltette Violájának az ő szerzeményének lehető újabb és újabb ritmusát, lengését, vagy csendecskés fortisszimóit. Ketten alkották a zenei előadást a hevenyészett óbudai lakás dúlt bútorai között, s Viola zongorázott.

Jezovics vagy harminc esztendeje fordított egy Rilke-verset, melyet azóta is sokat zümmögött magában.

– Jezovics mormogta ezt a verset, és Violát látta benne, a boldogtalanul-boldog, örök kékségű lányt, aki itt zongorázik, akibe majd belészeretnek, akit majd odahagyhatnak, akiből kiszeretnek, jön az örökös női körforgás, aki folytonos, lobogó lelkesedését – úgy rohant át az úttesten, mint úszó angyal – még Jezovics apjától örökölt örök derűben, féltette ezt a meselányt, aki itt zongorázik mint az örökkévalóság előszobájában vagy verandáján lelke „kényes kertjei” fölött, merengve és éberen a tovalebbenő idő kékségében. Jezovics szerette volna megóvni ezt a tízéves teremtést a jövendőben reá zúduló csalódásoktól és balszerencsétől. Viola zongorázott, ő meg állongott a dőlt zongora mellett, és eszelős karmesterként lengedezett ide-oda, mint a szárán kórósodó hagyma, így játszottak ők ketten, amikor Jezovics, ki maga is álomlovag volt és vadhagyma és – utóbb – sütemény, elszállt.

Akkora vad lökés érte jobboldalról, mintha űrkabinban rengett volna, a kormányt mintha kitépték volna a kezéből, és bődületes csattanással átütötték az úttest másik oldalára, ahol egy újabb rettentő ütés érte az autóját, ő meg vadul markolta a kormányt, és csodálkozott, hogy életben van. Mi ez? „Rendüljön meg a velő agyadban.” Mintha megcsavarták volna a testet, nyaktól az ágyékáig, és fölfüggesztette volna valamilyen elég kíméletlen bakó, s ő csak egy függelék lett volna, térde alá bevágott a műszerfal rádiótartójának az éle, a lábszárcsont hasogatott, de élt.

A Csalán utcán kapaszkodott föl, nagy út elébe terült, s ő boldog volt, violástól, unokástól, egyetlen másodpercig, boldog volt a maga időfogságában is, midőn a történelem kereke mint őrült szerencsejáték visszafelé forgott, de ő boldog volt, teljesen érthetetlenül, midőn a csökött kis benyílóból, melynek neve sincs, a Kapy útról zuhanva ágazik alá, hogy kettőszáz méter után bevágódjék a Csalánba és Jezovicsba, onnan érte a mérhetetlen ütés, az élesen lerohanó ellenséges autó, balra akarván kanyarodni belerohant Jezovics oldalába, arcába, térdébe, kocsijába. – Elég sebesen jöhetett – bódult mélán magára a magára ébredt Jezovics, és csodálkozott, hogy élt.

– Látod, Papuli, ez a kis-Jezovics, ez a sütemény-ember mentett meg téged. – Viola kék szeme ellengedezett megint jövője kék homályában, álmatag andersenizmusát megcsavarta, mint egy bomló zászlót. Szép volt. Jezovics nevetett, noha nem tudott már nevetni. – Tudod, mit olvastam a Bibliában tegnap? Azt a Jákobos történetet. Jópofa. Ahogy birkózik az angyallal. Vagy Istennel birkózik? Emlékszel erre a részre?

– Emlékszem – mondta Jezovics, a bólintás még nehezen ment. – Emlékszem rá, és emlékszem rád, és mindig emlékezni fogok, ameddig élek – gondolta Jezovics, apját látta a leányban, annak kék szeme visszarezgett a gyerek tízéves tekintetében. – Emlékezni fogok Istenre, a te birkózó Istenedre is, csak…

Viola odahajolt hozzá.

– Tudod, mi a történet vége? „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” Jópofa, nem?

– Jó – felelte Jezovics, és nézte a sütemény-Jezovicsot, akit nem szabad megenni. – Nagyon jó.

Rákosi II

Jezovics, az öreg fejű és szomorú költő hüledezve nézte az országot. Áremelések árvizei törték át az emberi tűrőképesség gátjait, égig érő vízügyi ígérgetések mögött drákói szabályok vonták meg az éltető elemet a lakosság tetemes részétől, álhíreket cáfoltak meglett vízrendészeti szakemberek, nyugtatóan jótékony csapi intézkedéseket vontak vissza naponta rezzenéstelen arcú vízi himpellérek – Jezovics azt se tudta, hova kapkodja a fejét, annyit azonban bizonyosan látott, olyan politika, vízgazdászat folyik, amilyen akar. Volt ebben valami imponáló. A vezetők egyetlen percre sem törekedtek a népség-katonaság megnyerésére, hanem egyenesen a nyűtt emberek arcába mondták rendelkezéseiket. A nép eleinte visszahőkölt. Hogyan van ez? Nem-é demokráciáról és népegyességről volt szó a rendszeri változások hajnalán? Aztán, ahogy telt-múlt a vízkorlátozási idő, a vízivó, vízhasználó lakosság főlehajtva és csöndes megadással beletörődött abba, hogy valódi víz csak a piros súlyú parizerbe kerül, sőt abba is, hogy például nyugdíjas létére, még ezt a vízhúst sem tudja megvásárolni nem létező, de boltban kapható, kétszázféle – köménymagos, szezámos, kukurikus, tömböm-gyöngyöm – kenyere mellé.

Nem lázadt, isten őrizz, hogy lázadt volna, emlékeibe mélyen beleszáradt az ötvenes, majd a hatvanas évek kínzott erezete. Sőt. Valami kontraszelektív emlékezettel mazochisztikusan visszakívánta régi éveinek, kommunista szenvedéseinek költői emlékeit. Egyre bátrabban és harsányabban léptek elé azok az egyedek, pártegyedek és magánegyedek, akik a történelem nosztalgikus törvényszerűségének tekintették a nép üdvös nyomorát – a vezetők orcátlan, de láthatatlan és biztonságos harácsolása már-már a régi rangra emelte pártfényüket.

Jezovics nem figyelt, ahogy sok embertársa, inkább igyekezett egyszerűen dolgozni, végezni a dolgát, ha nem is nagyot, legalább a kicsit – ahogy a cipész cipőt csinál, a szabó ruhát szab –, ő is kisded verseinek és novellácskáinak, belső biológiai költészetének tett eleget csupán, főlehajtva dolgozott. Jezovicsot azonban szerették, ellenségei is gyakorta, így aztán bizalmaskodva beavatták hatalmi titkaikba az elbizakodott népvezetők. Jelezték holmi titkosírás útján: új, valódi választást tartanak a legszűkebb körben, melyre, ha van kedve kívülállóként szemlélődni, szeretettel és titkosan meghívják. A helyrajz pontosan körvonalazva lett, egy eldugott balatoni parton, ahol a hosszú dűnék egyenletes hullámzásában apró barlangbejáraton lehet bejutni a magányosan mormogó nagy fejesek közé, akik újdad vezérüket akarnák megválasztani.

Nem volt mindennapi élmény. Jezovics ámult. A párt nemhogy változott – fokozódott. Szó sem volt szociáldemokrata európaizálódásról – maguk közt fényesen és bátran forgatták vissza a balatoni és országhajózás kormánykerekét. Már a bejáratnál is látni lehetett, ugyanolyan őrök, belbiztonságok, ellenségszimatolók működtek, mint az elhallgattatott föld alatti hangok kapujában annak idején. A szűk barlangos bejáratnál lézeresen kinagyított ellenségképek függtek, papok, írók, mafla munkások, ősgondolkodó parasztemberek arcmásai, akik csak akadályt jelentettek a kommunizmus föld alatti bejáratánál. Mint valamiféle szabadkőművesi páholy homályos találkozóján, régi szertartások gyertyafényes mozzanatai elevenedtek meg a helyre kazamatákban – úttörőnyakkendők lobogtak a viaszos világosságban, párnázott kabátok lógtak a fogasokon, mámorosan nyűtt pártbakancsok voltak a padok alá állítva, mint Van Gogh remekművei. A fojtott lelkesedés légkörében egy nagy és félreesően homályos, ám hangsúlyozott zugban pedig Jezovics nagy és visszafoghatatlan fölszisszenésére maga Rákosi Mátyás függött a homokfal rejtett homlokán. Jezovics beszart. Lehet ez? Mi az, hogy lehet – bólogattak mosolyogva a kiszemelt pártvezetők, akik mindegyike veres úttörőnyakkendőt kötött a régi vezér festékes nyakába, egy pillanatra meghajolva a könnyes ihlet szertartásos melegében. Jezovics elfutott volna, ha lehetett volna. Nem lehetett. Aki látni akar, az nem futhat el. Soha többé.

A rítus folytatódott. Némán és egyszerűen, de Jezovics hamar megértette: végleges és hathatós vezért akarnak választani. Az öt marcona férfi nem nézett egymásra, már tudták, a belső pártbizottság most leszámolva kiszámol: kit emelnek fel, kit ejtenek a régi módszerek szellemében. Akármennyire fegyelmezték magukat, hamarosan habarcsoló értekezletbe csaptak át önjelöltségük gyilkos feladatában és tudatában. Egyikük erélye azonban gyorsan rendet teremtve megjelölte a posztot, a címet, a nevet, ami csendet teremtett önkörükben. Rákosi II. Ez a rang. Ki legyen? Ki lehet? Ki méltó? Ki képes? A régi pápa pedig elhízott és elhúzott szájjal mosolygott kakofón utódaira. Ki legyen Rákosi II? Aki termetben ráüt? Aki pártmódszerekben? Hajthatatlanságban? Taktikai érzékben? Aki inkább a szervezésben, aki inkább a vezetésben jeleskedik? Aki okos, művelt vagy aki inkább ravasz és éles elméjű? Aki kérlelhetetlen vagy aki egy lépés előre – kettő hátra sakkban nagy játékos? Aki őshívő vagy aki egyszerűen hasonlít rá? Mosolygós vagy faarc? Kedélyes vagy mohó, gyomorbeteg vagy inkább nagyevő? Szerény vagy sugárzóan gőgös?

A gyertyák laza fényében ott imbolygott az öt jelölt. Jezovics látta, nem egykönnyen fognak megegyezni. Az egyik sokkal magasabb volt vezérénél. A másik hajasabb. A harmadik szikárabb, életkeserűbb. A negyedik hájasabb. Az ötödik olyan volt teljesen, de szűrtebb, visszafogottabb. Egymásra néztek aztán, bólintottak és mindegyik, egyenként megcsókolta a nyakatlan, veres nyakkendős vezért. A levegő remegett, nyilvánvaló volt – egyik sem enged a szerepéből. Választani kell. A legfiatalabb szorgosan és szervezetten egy kalapért indult. A nagy testű intett, előbb választói cédulák kellenek. A homokfiókból egy ötvenegyes Szabad Nép-et húzott elő sárga áhítattal. A lap szélét tépte végig, öt darabkára. Hirtelenjében nem volt ceruza. Tanácstalanul néztek egymásra, majd a legokosabb fölemelt egy csöpp gallyat a homokföldről, és a gyertya lángjánál megpörkölgette, a tenyerén próbálta ki az írást, majd elkért egy papírszeletkét, és azzal a pörkölt gallyal nagy nehezen, reszketeg kézzel fölrótta a nevét fekete betűkkel. A másik vörösre izzította az ágat, félrebillent fejjel, kissé áhítatosan írta alá, egy csöpp keresztet rajzolva a neve kacskaringójába. A harmadik indulatosan jött, átszakítva a régi papírt tette le neve jegyét. A negyedik hebehurgyán, duzzadtan, alig fért a papírhoz. A szikár úgy írta alá, hogy el se lehetett olvasni jószerével, kiről is van szó.

Fölébe hajoltak. A félsötétben nem tudták elolvasni a neveket, de a legszervezettebb munkás már hozta is – Rákosi régi fekete kalapját. Abba dobták a neveket. Rohantak vele mohón a barlang fényes bejáratához. – Ki húzza ki? – kérdezték, de a szél kikapta a cédulákat, és szétfújta a homokos parton.

Jezovics úgy látta, végül a víz nyelte el őket.

Ufóra várva

Jezovicsnak elege lett Budapestből. A konszernből, a konzervből, a koalícióból, a örökös dilatációból, az önszavazásból, a mahagóni színű miniszteri szobákból, a képviselőnői bokákból, a földuzzasztott önadminisztrációból, a kisemberek ereinek vagdosásából. Térre vágyott. Szabadra.

Reménylette, hogy a folytonosan forrongó „ellenzék”, már azt sem lehetett tudni, kikre értették ezt a műszót, de csak voltak valahol – reménylette, Ópusztaszeren. Ahol régen magyarok laktak, vagyis elterültek, mint a sík maga. Arra gondolt Jezovics, ha már bájos nemzetközi félmanőverrel egyesek és kettesek kiügyeskedték, hogy a század egyik nagy lehetőségét, a világkiállítást lesöpörjék a tervek és a magyar puszták asztaláról, maradt annyi erő a tájban, hol régi vezérek vérüket kupákba csurgatták, hogy magasodva megálljon.

A táj meg is állt. Elterülve, persze, mint eredetileg, huzamos magyari skanzen-kunyhók esztétikailag mélyen érzékeltették, hogy az itteni nép még nem halt ki. Voltak ilyen falusi-halászi házak, s szívszorítóan el lehetett bennük gyönyörködni. Hallani lehetett őslovak nyargalását a szélben, ahogy belevágtattak a mindig ellenálló levegőben.

A táj tehát szép volt, ahogy Jezovics leutazván látta. Van itt hely a nap alatt. Magyari hely. Csak ki kellend egyenesedni – ahogy a nagy homlokú Németh László már 1933-ban látta. Írta. Hogyan egyenesedhet ki a magyarság? – Kérdezte, s miután utánajáró és tanárember volt, hamar felelt is rá: „Hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell felszivattyúznia magába. Van magyar sors, s voltak e sors széljárásában lengő életek: ezeknek az izgalmát és erejét kell áteresztenünk magunkon.”

Huha! – gondolta Jezovics, mert szerette a Nagy Homlokút – eltekintve homályosan fénylő fogalmazásától, mely nyilván azt a célt szolgálta, hogy inkább csak érzékeltesse a bizakodást, mert megragadni tán ő maga sem tudta – s egyetértett vele. Ő is bízott abban, hogy összemagyarodnak azok, akiket kivert mostani első országépítő mozgalmukból, fórumukból, fiatalságukból, demokráciájukból, kereszténységükből, istenükből a nép kádári buzgalma, illúziója és vánnyadt nosztalgiája. Észre térnek.

Nézte Jezovics a teret. A vérhullatót. Az ősmagyarok hősi vezérletének színterét. Mert Németh László 1933-ban még bízott a megújhodásban – ha ezt a szót egyáltalán használni lehet. Ha belegondolunk, folyton megújhodni akarnánk, 1933-ban és 1993-ban is egyaránt megújhodni való helyzet lett. Mi csak mindig megújhodunk? Aztán visszaújhodunk, hogy Németh Lászlónak ötven éven át csípős szellemi ostorral kellett verni hunyászó népét, hogy újhodjon már meg! Bár ő még bízott: „Miben bízhatnak, akik helytállásra erőltetik a magyart?” (Gondoljunk bele, egy nép, melyet állandóan biztatni kell a helytállásra, na de nézzük.) „A lappangó jobbakban… (hol lappanganak?) és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben. (Nos, az érintetlenség a megvalósult szocializmus negyven éve alatt talán inkább hatalmi ágyasságra változott, de ne hamarkodjuk el ítéletünket!) Az utolsó harminc év mozgalmai (1900-1930) átjárták a magyar érzésű művelteket is: ez a réteg már nem néz olyan széles ökör-homlokkal felénk…”

Hűha. Nem könnyű olvasmány. Már akkor? Azóta ezek a magyar érzésű műveltek ökrebbek lettek vagy kevésbé magyarosak? Mindenesetre van (volt) remény, mondja maga Németh László.

Jezovics pedig nézett. Az új egyesülős pártokra, kik netán „kiegyenesíthetik” a magyarságot. Jöttek is a vezérek ide, Pusztaszerre. Nagy köpönyegben. Finoman. Nem lökdösődtek, Jezovics úgy látta, udvariasak, előre engedik a másik vezéreket. Főleg a vércsurgatásra. A kupa hamar megtelt, újabbakat kellett hozni. Abba is ment vér. Vér volt (van?) elég. Álltak a vezérek. Ahogy látszott, többnyire ló nélkül. Hangoztattak. Körültekintettek. Mintha stratégiát beszéltek volna meg, de nem szóltak eleinte egymáshoz. Inkább csak egymás füléhez hajoltak, mintha némafilmben játszanának.

Hűha. Gondolta megint Jezovics. Ezek azok a Németh László-i „cserélt lelkek”, a „lappangó új nemesség”? Álltak ott. A közös kupába való vércsorgatás után megint álltak. Néztek körül erősen.

Mire várhatnak itt a pusztában? – tűnődött Jezovics. – Németh László szellemére? Ránk férne. Az egyik alvezér löttyösen meglódította a vállán lévő lebernyeget, mérsékelt haját finoman fölborzolta a szél. A vele azonos pártállású másik fél-vezér apró ujjaival kotorászott a szélben, mintha légi babot számolna, talán azokat a Németh László-i cserélt lelkeket, vagy immár holt lelkeket, akik nem szavaztak reájuk. Ez a kisvezér ingerült volt, kedvesen hepciáskodott, mindent jobban tudott, mint eladdig, nem is ment vissza a helyére, de követelte, hogy újabb vért csurgassanak. Sajnos, kell a vér. Megint ment a véradás, ha szabad ezt a kádári kifejezést ide ráncigálnunk. Aztán álltak. Állni nagyon tudtak, de újabb kisvezér lépett a kupák elé. Ennek energikus haja volt, a régi magyar szél nem tudott beléje kapaszkodni, nem úgy, mint az előzőnek, aki már kopaszkodni kezdett, de haja szállt (vala). Ez a rugós hajú kisvezér a vércsurgatás után hátralépett, látván, nem várnak vezéri teendők reá.

A többiek is csurgattak. Kupák jöttek, kupák mentek. Jezovics nem tudta megítélni, tulajdonképpen mit csinálnak? Mit akar ez a (vér)szövetség? Arcuk már markánssá vált, elszántaknak is látszottak.

De Jezovicsnak belefájdult a feje a magyar-várásba.

– Csináljanak már valamit! – kiáltotta oda dühösen a kapongó nagy szélbe.

Nem csináltak semmit. Hiába a Németh László-i felhívás. Aztán Jezovics rájött. Önmagukra vártak. A fiatalabb, a kopaszabb, a rugós hajúbb, a bergengóci, a huncutabb. Beálltak a pózba, ahogy a festményeken látták. Igen. Mindegyik vezér akart lenni. Kicsit kackiásan az egyik, hátrébb húzódva, taktikusan a másik, a harmadik tömötten és szakállasan.

Egy vezérre vártak. Aki összefogja őket. Mert láthatóan és egyelőre szét voltak esve ott a pusztában a nagy, lengő ég alatt. Ennyi év – gondolta Jezovics kissé keserűen.

Kémlelték a horizontot. Feltűnik-e? Le-e? Lovon nem jöhet, mert nem bírják kivárni, se ők, az alvezérek, se a nép. Talán Mercedesen jön? Az eget is kémlelték. Űrhajón?

Jezovics rájött, ufóra vártak. Hogy leszáll közibük. Mert maguk közt nem találtak. Hiába vetették ki kockán, mindig az egyes jött elő. Az meg nem volt köztük.

Egy elménc fotós megörökítette is fejüket magasba emelve, később sokszorosították, és Szegeden lehetett kapni húsz forintért a pártszövetségekben. „Ufóra várva” – az volt ráírva.

Magánmagyar

Ismertem egy tanarat. Morcos, vad kis öregúr volt. Égre állt a haja.

– Ebben a kérdésben mindenkinek kisebbségi érzése van. Minderwertigkeitsgefühl – mondta. – A honérzet pszichológiai fogalom. Nekem is van ilyenem. Eleinte nem volt, mármint kifejezetten honérzetem. Csak voltam, bele a vakvilágba, normálisan, mint minden gyerek. Aztán azt olvastam, hogy sírni kell. Azt olvastam – talán tizenkét éves lehettem –, a tizenkét év úgy látszik, perdöntő, Jézus is ilyenkor ment a zsinagógába bölcselkedni:

Persze, ki ez?

– És én is rádöbbentem – mondta az öregúr. – Nekünk is van hazánk. Haza mindenkinek jár. A magyar szóban benne is van az irány – mint helyhatározó. Jawohl – erősítgette a mondókáját, s öklével egyenletesen, hősiesen, de kedvesen verdesni kezdte az asztalt.

– Hely. Mint olyan. Kuckó. Bebújni. Odatartozni. Meleg. Bebundizni, ahogy tizenkét éves koromban egyik nőlány-barátom sejtelmes mosollyal mondta. Na, ja. „Hogy valahol otthon legyünk benne” – kuncogott az öregúr –, találta telibe Tamási, de ő is odakinn, Amerikában jött erre rá. Akkor rájövünk a hazára. Idegenben. A bajban. Sokkal magyarabbak leszünk. Nézd meg az emigránsokat. Nyüszítenek a honszeretettől, ha be se vallják. Vagy az erdélyiek. Sokkal jobban magyarok, mint mi, idehaza.

A vad kisöreg mindig tövig szívta a cigarettáját, mutatóujja és hüvelykujja közé szorította s szinte a papírt is beszippantotta a tüdejébe. Kinézett a por-polcos, könyvektől rendetlen és zsúfolt szobájából a maszatos ablakon át. Kívülről volt piszkos az ablak, mintha sok eső vagy könny csurgott volna rajta végig annak idején a poros üvegen. De már rászáradt.

– Idehaza szégyelljük. Mint valami sebet, kórt, anyajegyet, ami testünk rossz tájékára öröklődött. Takargatjuk, kasírozzuk, hogy ne lássunk annak, ami vagyunk. – Pötyögtette a hamut lefele a nyűtt szőnyegre, agyontaposott földre, Kaposváron.

– Régi dolog ez. Az itt élő ember kénytelen-kelletlen mindig túlélésre játszott. Az ősmagyarok a kaszaboló keresztények ellenében, az Árpádok alatt egymás szemét nyomták ki a magyaros fönnmaradás hatalmi érdekében, az Anjoukkal pedig jöttek az idegenek befelé. Többet tudtak, s jól beleidegenedtek ide, mégis gyűlölte a honlakó, mert „jött embernek”, „jövött embernek” tartotta őket – ezt még Tömörkénytől hallottam egyszer Vásárhelyen. Na, mindegy. – Pöffent kicsit.

– Török világ. Nem kell mondanom. Túlélni. Ott lenn, magyarul, de nem magyarán. (Ez Szalay Lajos, öreg szobrász-vitéz szava volt.) Mit gondolta az a földember – ezt is Tömörkény mondta, a mi svábunk –, hogy haza, meg hon? Meg Bendegúz? Inkább azt gondolta, krucifix. Krucifix az egész.

Tovább. Habsburgok. Török után betelepítés. Német nyelv. Mikor beszéltek itt magyarul? Csuda, hogy megvagyunk. Munka. Kisebbség. Aztán nagyobbság. A múlt századi németek és zsidók dolgoztak és megragadták a kormányrudat a gazdaságban, politikában, építésben, idővel a kultúrában is. Fölöttük meg lebegett a honeszme, mint egy forgó aranykorona.

Ez az egész megmaradási komplexum – mert az, komplexum lett, lelki nyavalya –, Szabó Dezső busafejű komorlásai után, ténylegesen 1933-ban éledt újjá igazán, Illyés „Pusztulás” című szociomontázsával, mondhatnánk finomkodva. Hogy a német család nől, gyarapszik, a magyar pusztul, egykézik. (Kodolányi erre ráduplázott az Ormánság holt lelkeivel.) A vidéki magyar, mondhatni, az igazi, vész, veszendő, miközben Budapest már a múlt században elkezdett vízfejesedni és rátelepedni az országra – és már itt is vagyunk a jó kis antiszemitizmus tüneteiben és vádjaiban. Illyést is elkezdték – szegény Illyés, a maga abszolút európaiságával mint antiszemita! – antiszemitizmussal vádolni, de kit nem, a mai napig, aki kiejti szerencsétlenül a „magyar” szót? És – nyíltan vagy titokban – kettészakadt a magyar társadalom, főleg az elit és kultúra. Urbán, népi. Ismerjük. Gyökér és nemzetköz.

Ettől kezdve nincs megállás. Nem is lehet. A körülményes asszimilációsdi nem igazán vált be, vagyis csak addig, amíg a zsidó magyar magyar zsidó volt. Az első világháborúban még vitézkedtek és vitézségi érmeket szereztek – mutogatták is némelyek, mikor karszalagosok kikísérték őket – egyeseket, többeseket – a Dunapartra vagy a vagonokhoz.

A Dunaparton nem lehet asszimilálódni. Hogy az eleven zsidók annakelőtte elkapatták magukat? Of course – mondhatná a magyar, ha angol volna. Persze, az ÁVÓ vagy a párt sem volt igazán tiszta terepe a honérzemény megőrzésének. Nem gondolod?

De minek is az asszimiláció, egyáltalán? Nem jó úgy a német vagy tót, zsidó származék, ahogy van, ha jobb magyar, mint a tős? Ahogy szemléljük, sokszor a zsidó vagy német ember jobban és nívósabban tudott magyar lenni, mint a többi. Az igazi az volna tán: sine assimilatione, sed cum consensu et identitate… – az öreg megint pöffent egyet.

Radnóti írja ezt szívszorító gyönyörűséggel:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegenekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot… Különben magyar költő vagyok… kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok s mást hinni és másképp gondolkodni sem…”

Illyésék – „Pusztulás”, majd az „Új Szellemi Front” óta inkább többé mint kevésbé hurcolták az antiszemitizmus vádját. Ezzel a mumussal ijesztgették és fenyegették azokat, akik „magyarkodtak”. Ők – s aztán még sok millióan persze – otthon vannak, helyben vannak, tehetségesek, országot csinálnak vagy szeretnének csinálni –, az úgynevezett másik tábor pedig ezt rossz szemmel nézi – ők is a saját kisebbségi érzetükkel megverve.

Elkezdődött és folyik a kasír. A nagy kasír. A festés és mázolás – hogy ezt a rettentő foglalkozást említsük. De, tény, hogy tapéta van. Faburkolat.

A nagy kisebbségi érzés, ami természetesen az örökös felek nagyobbsági érzéséből, megalomániájából származik és fordítva, a Minderwertigkeitsgefühl elnevezésű szállodában ahogy Babits írja, persze nem erre, ő ennek istenesen fölötte állt: „Nesz nélkül bomlik a hulla.” Mit nesz nélkül? – Az öregúr vagy a tizedik cigarettáját rángatta a szájáról, úgy tépte le hüvelykujja és mutatóujja közé szorítva, mint egy füstölgő és fájdalmas ragtapaszt, a csikkeket pedig elnyomta, mint egy fehér és büdös férget. – Ordítva bomlik a hulla! Az antiszemitizmus hullája. A népi-urbán ellentét bűvös hullája! Ki kell venni a faburkolat mögül és közösen, egyszer s mindenkorra elégetni.

Nem kell mindig és állandóan és folyamatosan kasírozni. Vannak ellentétek? Legyenek. Nagyok? Óriásiak. Nem kell minden itt élőnek egy csoportba tartoznia. Humbug. Hamis. Kasír. Ízetlen. Az emberek a saját csoportjukban, társaságukban, brancsukban, családjukban érzik jól magukat. Lehet, külön a másik csoporttól. Pszichológiai vizsgálatok, kísérletek bizonyítják. Ott tudják hát igazán megélni, kifejteni magukat, s ha van, és annyi, amennyi – magyarságukat. Nemcsak az idegen szép, a saját is. Ezért még nem kell megölni a másikat. Sőt. Talán még érdekesebb, s talán hasznosabb is lehet így magyarnak lenni.

A tömeg a veszély, fiam. Amikor egy-egy eszme tömegbe áll. De az ember – a jobbágy (a mai is), az orvos, a lócsiszár (a tegnapi is), az eszterganő [tegnap találkoztam egy munkás magyarral (!)], mert ilyen is van, méghozzá nőben, aki Somogyvámoson él, hatszáz négyszögöl kertben megtermeli magának és gerincműtétes, de jó erőben lévő férjével négy gyermekének (ő már nem vész ki!) az egész évit húsban, zöldségben, lefagyasztva két négyszáznegyven literes mélyhűtőben – ott van lefagyasztva hősiesen az egész magyarság – s él, „habár üres a kamra”.

– Pöffenés. – Túlél? Vagy él? A falusiak városinak tartják, ő egyszerű munkás –, igaz, vidéki-falusi szülőktől. Magánmagyar. Joga van? Egy magyarul beszélő, évszázadosan magyar földmúltban, embermúltban, kultúrmúltban élő emberasszonynak joga van azt érezni magáról, hogy magyar, még ha ki sem tűzi melle bimbajára a kokárdát? Mindenkinek joga van, hollandnak, románnak, angolnak saját maga lenni, és szívére tett kézzel énekelni a himnuszát, alias a nyílt fogsorú amerikai elnökök?

Csoda-szó mai napság a civil társadalom. Sajnos, ez esetben, nem magyar találmány. Az európai jelszó: szabadság-jólét-szolidaritás. De – ahogy ezt ide szlengesítették bölcs és nyegle barátaink: „Ez nem így működik.” A világ átalakulása – Kelet-Ázsiától, Afrikán, Amerikán át Dél-Amerikáig – már csak technikai fejlődése révén is fölmondta az európai társadalmi vallás e szentháromságát. Illúzió, óeurópai műszó. Nincs már ilyesmi: civil, cívis, polgár, burzsoá, s főleg paraszt sem. Új népség lesz. „Új nép másfajta raj.” Idehaza, talán, esetleg, netán, hogy ne mondjam: ember-magyar. Van ilyen? Lesz ilyen? Lehet ilyen? Legyen. Akár egy egész ország – nota bene – magyar ország lakosa. Azt hiszem, itt mindenki magyar (lehet), aki magyar akar lenni.

Külön is lehet élni, de egybe-gondolkodni. Ez nem béke. Ádáz, de legyen becsületes „küzdés maga” – ahogy Madách írá.

Ne vitassuk el senkitől honérzeményét. A ha tisztességes játékszabályokat. Ha-ha. – Köhentett, röhentett. – Akár ebbe a csapatba tartozik, akár abba. Ebből még valami becsületes játék is kisülhet.

Én a magánmagyarban hiszek. Szervezetek, szervezkedések, sütemények, intézmények és hirdetmények nélkül.

– mondta az öregúr, és utolsó cigarettáját, mi a hüvelykujja és mutatóujja körmére égett, úgy tépte el ráncos, de finom bőrű ajkáról, mint a parazsat.

– Megégettem a számat. A fene egye meg.

K. J., az orgazda

Az öreg professzor megfogta Jezovics kezét, és levezette őt a Nemzeti Múzeum alagtermébe. Nagy, sötét belső sikátorokon, salétromos falak mentén, „U” alakban kitáruló, hatalmas helyiségbe jutottak.

– Ez az… Itt vannak… A földön, a falakon, polcokon, holt tárlókban, roskatag szekrényekben… Ezt kérdezted, nem? Mesélted, hogy a minap volt nálatok egy gázszerelő, ügyes fiatal, negyvenéves mester. Eleven eszű, jókedvű. Lecsónak hívják? Mindegy. Mikor aztán kérdezted, mit jelent neki az, hogy itt él, hogy magyar, azt mondta, neki aztán semmit. Nem érdekli. Nem is tudja, mit kezdjen vele…

Itt vannak. Jószerével, minden. Ezek a dolgok. Volt egy öreg ószeresnek álcázott ember, eredetileg műszerész, de fiatal korától politizált. Afféle fattyú-gyerek volt, senkije – talán egyszerűen ki akart válni, tűnni, hatalomra vágyott, ambiciózus volt, esetleg, mint a te jóeszű szerelőd. K. J.-nak hívták.

Beöltözött és járta a lakásokat. Először a munkásokhoz ment, mintha csak ő is az lenne. Lopott tőlük. Eleinte kis tárgyakat, fényképeket, töredezett erdélyi dédszülőket, egycentis havasokat a fotókon. Népnek való sámlikat, gyerek-fababát. Itt vannak, nézd.

Aztán másokhoz is járt. Nyűtt parasztokhoz, hajlott hátú öregasszonyok házikendőjét hozta el. Szépen szegett kendőket, gyerekfőkötőket, komatál alá való hímzett kis terítőket. ringy-rongy dolgokat, avítt selymeket. Volt az egyik dohos szobában még egy régi Nagy-Magyarország, színes hegyekkel, a hegyek gyomrában lerajzolt ásványokkal, a hegyek taréján pedig rengő terebélyű erdőkkel. Ellopta tőlük. A régi kukoricafosztások összehajló duruzs-szagát. A szagot! A szép kislányok égő szemét, dallamos száját, az illatot! Dörmögő közösséget, amibe beállított egy-egy félöreg juhász, hogy nézze őket. A könnyeket ellopta! Amiket a Don-kanyari halottakért sírtak, eltűnt apáikért, testvéreikért! Idenézz! – Hatalmas uborkásüvegekre mutatott, melyekben immár zöld víz állott. Mintha szemek rengetege tükröződött volna bennük.

A szart ellopta a tőzegkupacok oldalából, melybe annak idején Sinka István fekete bojtár beleásta magát a téli éjszakában, hogy meg ne dögöljön. Látod, itt van ez a hatalmas szarkupac.

„…odaballagtam a ganédombhoz s elkezdtem a széleit tépni, hogy én bizony keressek benne egy kis szárazat tüzet gyújtani, még akkor is, ha a körmöm leszakad Jó ideig működtem ott s össze is gyűjtöttem egy félölnyi száraz ganét, amit meg lehetett gyújtani. Hónaljig nyúlkáltam bé a szarvas oldalába s egyszer, mint valami földi idvezülés, langyos gőz csapta meg az ujjaim hegyét. A ganédombnak a szálasabb belső része a beléhullott sok őszi esőtől újra korhadni kezdett. Óh, egek, hogy micsoda vájkálást vittem én ott véghez, kézzel, lábbal és botvégivel! Olyan lyukat vájtam a ganédombban magamnak, mint egy nagy karosszék öble. Az összegyűjtött szárazabb ganéval kibéleltem és beleültem. Úgy trónoltam ott benne, mint a magánosság és árvaság éjszakai fejedelme. Meggémberedett tagjaimat kellemesen átzsiborgatta a ganédomb langyossa.”

Na. Ezt is ellopta az ószeres. Aztán már nemcsak maga járt a házakhoz, lakásokba. Volt kit béreljen. Mindenki, aki nem akart magyar lenni. Semleges akart lenni, mint a te Lecsód, vagy idegen. Idegennek lenni jó – nem a tiéd a „balhé”. Titkos embereket bízott meg – kirabolta az országot, a lélekből a lelket.

Finom orvosokhoz osontak be, ellopni szemükből a kíváncsiság csillogását – nézd körül a dohos falakon a visszfényt –, ráijeszteni a kezükre, hogy remegjen a műtőben. Alárendelődjenek. Sorban. Gerincet törni. Főorvos alá adjunktust, az alá segédorvost, az alá gyakornokot. Volt egy kis piros tokban igazolványuk – ezzel zsarolták őket, ahogy egyik orvosprofesszor-társam mondta, mint a maffiában. Aki nem felejtette el a trágyadombot, a Tiszát, a kukoricást, a három színű zászlót, elveszett. Vagy a fia, lánya, felesége. Ugyan, a te Lecsód! Hozd ide! Itt megláthatja. Hol tanulta volna Magyarországot?

Az iskolában? Ahová komisszárok osontak, hogy végigverjenek azoknak a lábaszárán és ágyékán, akik csak dúdolták is a Himnuszt? Ugyan! Itt vannak a kották foszlányai, fölkenve ragasztóval a falra! A tanárok régi tankönyveiket a pincékben dugdosták, itt vannak e… megrohadva, mint a Sinka szartelepe! Legjobb tudósaink Móriczot, Németh Lászlót égettek a Nemzet Könyvtárában. Ha leülsz melléjük, még mindig árasztják a füstszagot a kabátujjukból a modern irodalom előadóestjein! Szagold! Szagolja a te Lecsód! Őt hibáztatod? Itt van egy szar-nemzedék, mely nyakig ült – nem a Sinka fenséges ganédombján, hanem – a félelem, a karrier nemzetközi párttrágya-telepén.

Nézd meg. Itt vannak a cigányok rézveretes lószerszámai, éneklő hegedűi, mennyi gyönyörűre vájt fateknő, kis kacskaringókkal. Elorozták őket. Ahogy Aczél mondta: Barátocskáim, maguknak nem a zsidók lesznek a legnagyobb gondjuk, hanem a cigányok! Majd másfélmillióan. Emlékezzenek rám! A magyarság ellenében. A cigányra mondta, aki olykor magyarabb, mint mi vagyunk!

Zsidók, ugyan! A legfondorlatosabb előnyökkel, cselekkel – itt vannak a hüvelykszorítók, spanyolcsizmák, megfélemlítő iratok: hohó! Ti akartok magyarok lenni a magyarok között? Hol végzitek? A Dunába lőve! Azok csak bámultak, évszázadok óta magyarok vagyunk! Együtt haltunk meg az Isonzónál, a szabadságharcban… együtt csináltuk Budapestet! Itt van, tessék. Kilopták a lelkükből az azonosulás minden költészetét, vérvádakat koholtak az ÁVO kínzókamráiban. Ki akarták tagadni őket a magyarságból. Megnézte ezt a te Lecsód, miért vonakodnának ilyen identitást keresni, egy magyar csokorba ülni?

Nézd ezt a termet. Színültig azzal, amit a főószeres és társai elloptak, a nemzetből a nemzetet, a lelkünkből a lelket. Kádár Jánosnak hívták, műszerész volt és nem volt hazája.

Ne csodálkozz azon, ha Lecsót nem érdekli, mi a magyarság. Egyszer talán rádöbben, itt, az Elsüllyedt Nemzeti Múzeumban.