Ellenzék

A mai ellenzék (1998) – a tegnapi kormánykoalíció imponáló. Tanulhatna belőle mindenféle jobbközép – ha van ilyen. Ezek nem mímeskednek, nem míveskednek, nem lacafacáznak – bele az arcba ököllel, vagy alul gáncsolva, vagy övön alul besózva egyet az ágyékra, vagy jól előkészülve, váratlan mozdulattal akár szabálytalanul – és főleg szabálytalanul földre rántva, kicsinálni a kormányt. Ez igen. Böcsületükre szolgál.

Mi adja ennek a pimaszságnak az erejét? Elsődlegesen a nem is álmodott vereség. A szociliberál el nem tudta képzelni, hogy (valaha is) kieshet a hatalomból. Az ország, magyarán mondva „le volt nyúlva”, a régi kommunisták beépültek a gazdasági hatalomba is, minden a kezükben volt, ami pénz, paripa, fegyver, tőke (Marxból), proletár-terror (Leninből), szervezettség és öntudat (Sztálinból: „mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk”); mindezt hihetetlennek látszott elveszíteni. A hazai pökhendiség – egy óriás-törpe vezethet ilyen európai (ejtsd: „eropai” – fölösleges kiejtési nehézség az „u” hang, így aztán eropunióba menetelhettek) népet, az olajozott-beszédű, professzorosan kikandikáló, öröksemmit folyamatosan produkáló és prédikáló szemüvegkirály, aki ellenzékiként is mértéktartó gyilkosságokkal hajtogatja hajthatatlan támadásait, a hazai proletárok kopaszos és hajnövesztő milliomosi kegyetlenségű erőszakmesterei, puffadt ál-szakszervezeti átépült hősök, mumoid öreglányok pedagogizált panoptikummadarai, jaja, volt itt elég, van itt elég a hajdan munkásosztálynak csúfolt átmentő seregből, sötét arculatú, indián küllemű, nagy lenyúlók és bongyor hajú altörpék mesteri pókerjátékosai a népművelés csiribi-csiribá kártyatrükkjeinek mestere: volt – és mint mai ellenzéknek –, van honnan meríteni. Persze, hogy vérig vannak sértve, hogy az általuk oly sokszor semminek és senkinek tekintett nép most, egyszerűen és nagyszerűen farba rúgta őket. Ez nem hihető. Ezért minden bosszúra képesek – nem telik el óra, hogy ne az új kormányt szapulnák, ócsárolnák, fúrnák, robbantgatnák, faragnák, milliárdokban mérhető külföldi bankbetétek szerény tulajdonosai. Nem hiszik el, hogy elzárulhat a csap, amiből úgy folyatták saját zsebükbe a közpénzt, ahogy akarták. De nemcsak pénzre, hatalomra vágynak, ezt elveszteni a legrosszabb.

Na, ez csak az egyik szárny. A hiszteroliberálokat sem kell félteni. A szociálok bevették őket – kissé undorodva ugyan a hatalomba, hiszen amazok hozták a nemzetközt. Maga a Demokratikus Charta már az Antall-korban hitelesítette az eladdig gyalázott kommunistákat, azok hatalomra kerülvén kénytelenek voltak bevenni őket a pakliba, akik aztán – és azóta sem lacafacáztak. A szemtelenségnek, fölényeskedésnek, gúnyoló lenézésnek magasiskoláját képviselték és képviselik nyúlós beszédű, éneklő madaraikkal, akik aztán tudják, merik, teszik. Itt is működnek a kiváló osztagok, ők aztán főleg nem tudják elképzelni, hogy mint különben is világ urai, hogyan eshettek ki a pikszisből. Immár pártjuk is alig van, mégis ők bitorolják és birtokolják a sajtót, a tévét, rádiót felsőbbségi tudatuk nép fölött lebegő árnyékával. Már nincsenek is, mégis jobban vannak, mint az egész kormánypárt. Ügyesen, talán ügyesebben csinálják, mint a szociálok, akiket valójában nem annyira érdekel a kultúra, mint kék társaikat, akiknek viszont a pénzen kívül a kultúrlubic leghőbb vágyuk: hallgassuk csak csacsogó, kedélyesen bornírt, magabiztos kékharisnyáik minden percbeni kotkodácsolását, „népfölötti” „eltévézgetésüket”, saját csatornáik nem egyszerűen az egyes vagy a kettes, hanem az egész ország csatornája. Ők ügyesebbek. Szebbek. Elegánsabbak. Ők – tudván már katasztrofális vereségüket – taposóaknákkal dolgoztak: megvalósíthatatlan kulturális beruházásokat hagyva a csatamezőn, kisajátított és Petőfiről „magyarra” keresztelt Irodalomházat, előre kinevezett biztosokat, kurátorokat, minden percben felrobban egy-egy akna, a magyar vendégként meghívott ’99-es frankfurti könyvvásár egyetlen irányelvét is megadták már: „csak ne nagyon magyarkodjunk!” El tudnak önök képzelni valamely nációt, melynek kultúrképviselői saját népük ellen lázítanának?

Mondván: Ne hollandkodjunk, ne spanyolkodjunk aztán, mert dádá lesz saját magunknak!

Ez az igazi ellenzéki magatartás: Ne hollandkodjunk! Ne magyarkodjunk! Örüljön a kormány, hogy nem ma, hanem holnap buktatjuk meg.

Ez a konstruktív, majd felelős – feledős – ellenzékiség. Megkaptuk.