Oroszok

Ó, áldott hidegháború, hová tűnt kacska szépséged? Mikor még két világhatalom, két óriás-nemzet nézett egymással farkasszemet, s mi biztosak lehettünk a békében, hiszen Sztálin elvtárs is megmondta, hogy „a béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek végig kitartanak mellette”. Kitartottunk. Félve gyártották és rejtegették az atombombákat, bakonyi, elforgatható rönk-siló alá rejtették a rakétákat, s gyalázták, ócsárolták egymást, de nem lőtték ki. Ügyes világbéke.

Most is világveszély van, mert az orosz birodalom összeomlik. Nincs pénz, nincs nagynemzet, nincs rendszer. Nincs ellensúly a nagy amerikai álommal szemben, mely legalább olyan torz, mint a szovjet, s itt nem haláltáborokba gyűjtik az embereket, hanem élettáborokba, melyekben nem lehet élni csak műanyag módra.

Oroszok. Szovjetek. Lenin óta, 1917-től, de különöen 1924 óta, Sztálintól – aki talán még Lenint is fölülmúlta kegyetlenkedésben –, az oroszokat szovjetekké passzírozták. Sápadt egyenruhájú, kerekfejű tömegemberekké, akik a filmeken daloltak, odahaza megrohadtak, Európában ellopták a karórákat, s péppé hazudott Pravdát ettek korán reggel korgó gyomorral. A világ egyhatoda – kalmükök, grúzok, kazahok, azerbajdzsánok, örmények, fehéroroszok, tadzsikok, feketeoroszok – egyetlen hatalmas birodalommá szerveződött a magától is rettegő Sztálin keze alatt, s hetven esztendeig működött. Adminisztratíve. S mellesleg a történelem legnagyobb világháborújában. Fölvonultak a Vörös téren, és sokkal nagyobb volt rakéta-szivarjuk, mint az, ami az Ovális teremben eltűnt Clinton-szivar, aminek nyoma veszett Monica Lewinsky combjai közt, hogy azóta sem találják. Sztálin diszkrétebb volt. S hová tűnt volna másodpercek alatt Sztálin Mónikája? Megéreztették volna vele, hogy milyen az égő szivar, ahogy milliókkal eljátszadoztak.

Most mégis itt van ez a nép, az orosz, s fekete füst gomolyog a birodalom felől, az Egyesült Államok – majdnem azt írtam, az Egyesült Állatok – elnöke siet inkább a Kremlben szivarra gyújtani gazdaságosan, jótékonyan és segítőkészen, semmint az Ovális teremben, csak hogy ne dőljön föl a világegyetem.

Mert – függetlenül attól, hogy Oroszország összeomlóban –, Oroszország van. És számolni kell vele a világ végezetéig, ahogy az elnyomorodott Kínával is kellett hosszú passzív évek alatt is. A nagy birodalmak fölkelnek, ha befut a pénz. Megélénkülnek, hatalmas mancsaikat kinyitják, hogy elnyeljék a világot. Ilyen Oroszország is. Összeomolva is. Szétesve is. A világot Oroszország minden formájában fenyegeti. Mert akkora. Mert olyan.

A másik tény, hogy az orosz nép nem azonos a szovjet néppel. Mélyebben fekszik. Odalent, a lélek mélyén, mint szláv ősanyag, évszázadok bánatos sűrűjében, elérzékenyülve és kegyetlenül. Az orosz lélek pedig nagy lélek. Sokkal nagyobb, mint az amerikai, de amerikai lélekről nem is beszélhetünk, csak hollywoodi celluloidról. Műanyag.

De az orosz nép valódi. Emlékezzünk vissza: az orosz nép a Szovjet alatt is élt, eltűnve, fölbukkanva, a második világháborús hősök emlékfala elé sietett esküvője után, hogy az Orosz Anyának, a Hazának hálát adjon boldogságáért. És magasra szárnyalt utána a trojkájával a vastag-havas moszkvai utcákon. Fölszárnyalt az égbe, ahogy azok a semmivel sem hasonlítható orosz költemények és filmek, melyeket éppen a legsúlyosabb években költöttek a nagy orosz emberek. Végtelenül gyönyörű alkotásokat. Hiába, ilyenek. Soha egyetlen olyan amerikai filmet nem láthattunk, mint egy-egy orosz emberi film-poéma, a lelkükből jött.

Állítólag Sztálin egyik dácsájában, a mímelt zsuppfedél alatt megtalálták kockás füzetű naplóját, melyben ez állt: „Félek magamtól…”