Tűzijáték

– Meddig tart a tűz? – kérdezte valaki a tetőn, ahol bámulódtunk a szikrázó augusztusi égboltban.

Emlékeztek, hogyan bámulódtunk bele a parázstűzbe gyerekkorunkban, mikor akkora szikrákat vetett, hogy kiégette a szemünket. – Ne nézz a tűzbe! – óvtak ordítva nagyjaink, s mi csak meredtünk belévakulásig. Az utolsó parázslobbanásig.

Mi volt ez a tűz? Tudtuk már akkor, hogy minden a tűzből származik, az élet, a világ? Imádtuk a tüzet. Imádjuk a tüzet. Mint Istent, teremtőt, pusztító hatalmat?

 

„Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.”

 

Ady idézte így meg Prometheust, a tűz elrablóját – és minket, akik a tűzben élünk.

– Meddig tart a tűz? – kérdezhetjük megint csak refrénszerűen: s nézzük a fölívelő, visszahulló augusztusi tűzijátékot.

És alant, a Duna-parton bolyong a százezres tömeg, jön vidékről, nyakában a gyerekkel, egymást tiporva, bámulva föl a mesterséges égre, hogy bámulódjunk az örök tűzbe. Tülekednek, nyögnek, izzadnak, krákognak az emberek, sodródnak, nyomakodnak… a nép?

Ez a nép? Megyünk velük, köztük, néppé válva? „Panem et circenses”? Ennyi az egész?

És ahogy sodródunk velük és általuk, az az érzés kerít hatalmába, ez már nem nép, ez már nem a gyerekkor ámulati népe, nem az elragadtatás gyermekkori áhítata, hanem a tömeg. Tömeghipnózisban botorkál lenyomva a betonra, rátaposva a másik sarkára, károgva és mászva, ez a tömeg.

A tömeg a huszadik század nagyszerű masszája. Egybeállt anyag. Nemhiába írta meg a század egyik legérdekesebb filozófusa „A tömegek lázadását”, melyben kinyomozza, hogyan esik a nép a tömegvonzás révén a diktatúrák szédületébe. Ortega ezt – a század elején – még pontosan és okosan a vörös és a zöld diktatúrára értette, sajnos, jóslata bevált. Mert, amikor a népből tömeg lesz, akkor valami minőségi – ellenminőségi – változáson megy keresztül: elveszti karakterét, és bármelyik Cipolla arra szuggerálja, amire akarja. Ma is. Amerikában nem nép él – tömeg. Nem a kemény diktatúra tette azzá, hanem egyszerűen a pénz láthatatlan pókhálószálai szőtték tömeggé a valamikori népet, az írek, hollandok, németek, franciák népét – amerikaivá. Ezt a szuggerálható tömeget sosem érezzük európainak.

– Őrizd a tüzet! – int vissza a szikrázó égbolt, ne csak az égen, magadban is, ahogy a költő írja: őrizd a lázadás lángját.

 

– „Ne tudj, ne ismerj, ne érts – csak a tűz folyama, csak a tűz a tetőkön, csak a tüzek a lábon, csak a tűz lehelete a tüskén, a virágon, csak az egekig fölcsapó jegenyefák, csak a csillagok farka, csak a belebetegedés a szalmakazalba, egy idegen arcba… csak a homok üvegszemei, csak a homok Nagykőrösön, a por, mit a fogad között rágsz, tépj minden kötelet, mit a társ vagy a társadalom kötözött rád, ne mérd az időt. Órák üvegét törd be kövekkel, s ha jön valami súlyos, valami vétség, veszettség – jóvátehetetlen – kövesd el!”