UtazásSuhannak a hajók, röppennek a repülők, robogásznak a vonatok, rajtuk milliónyi ember. Utaznak. Mennek. De az ember nem csak úgy utazgat. Ide-oda. Bár, ha az ember elámul a rózsaszín néniken, akik amerikai szupervideókkal bombázzák a Halászbástyát, miközben legurulnak a lépcsőkön, vagy ijedt kis japánkákat lát, amint még az amerikaiakénál is szuperebb videókkal nézegetik a mi időtálló Országházunkat, miközben gyors-burgert nyomnak parányi szájacskájuk közepébe – arra kell gondoljon, ezek a mai, huszadik századi utazók csak tengnek-lengnek élvezetük járomszalagján. Budurkálnak, mamlészkodnak, őgyelegnek. Pedig az utazás – nagy kaland. Boldog, aki utazni tud. Aki az új tájban istenségeket talál. Mert ez az utazás lényege. Az istenség. Mindenben ez a lényeg, megérinteni a szentséget, az isteni lényeget. Utazni annyit jelent: lakhatóvá tenni a világot – Isten által. Ez a mi utazási kíváncsiságunk veleje. Otthon akarunk lenni abban a tájban is, ahol nem vagyunk otthon, ami még nem a miénk. Mikor először suhantam végig a toszkánai tájon majd negyven évvel ezelőtt: ámulatba estem. Nem igaz! Micsoda gyönyörűséges itáliai dombok, lágyan fekszenek rétes selymeikkel, visszatért belém az egész olasz festészet melengető melege. Mámor. Renaissance bűvölet. És…! Valami ráismerés! Déjá vue! Igen! Mintha már láttam volna! Mintha már jártam volna ilyes tájon! Mert az ember másik tulajdona, hogy haza akar menni. Oda, ami az otthona. És nagyon messzi derengésben fölismertem a toszkán tájakban valami csöpp zöld zalai párát, ihletet, a gyönyörű zalai dombok erdős vonalát. A másik út az ismeretlenbe visz. Odamenni, ahol sose jártunk, amit sose láttunk, jószerével és jóformán az ördög birodalma. A kíváncsiság odavonz. Az ismeretlen felé. Az az igazság, az ember kozmikussá akarja tenni a világát. Istenivé. A régi törzsek is így voltak. „Megszentelték” a helyüket, istenivé teremtették. Mircea Eliade híres-neves román etnológus leírja, egy arunta törzs, az achilpák hogyan tették kozmikussá lakóhelyüket: „Numlakula isteni lény egy gumifa törzséből készítette el a szent karót (kauwa-auwa), vérrel szentelte fel, felmászott rajta és eltűnt az égben. Ez az oszlop a világtengely, mert a föld körülötte válik lakhatóvá, nomád vándorlásaik során mindig magukkal viszik, arra veszik útjukat, amerre a karó mutat. Így az achilpák még állandó helyváltoztatás közben is mindig »saját világukban« maradhatnak, s egyúttal kapcsolatban lehetnek az éggel.” Ez a titok. Az utazás titka: Otthon lenni – vándorlás közben, megszentelni a helyet, ahová megyünk. Azt hiszem, ilyen értelemben nagyon hasonlatos az utazás a szerelemhez. Arra vágyunk, hogy teljesen azonos legyen velünk a társ, ugyanakkor teljesen idegen. Ez a leggyönyörűbb érzés. És az utazásban is. Persze, ha az ember azt a mámort keresi, amit a nagy Baudelaire érzett, akkor mindegy az út, mindegy a menny, mindegy a pokol, mindegy az ismert és az ismeretlen… navigare necesse est.
|