Szent István„Magyarország nem lesz, hanem volt” – vad ifjúságunkban, a kezdődő kommunizmusban keserűségünkben úgy gondoltuk, milyen szellemesek vagyunk ezzel a fájdalmas mondással. Azóta megtanultuk, micsoda kinines igazság rejlik e diákviccben. Forgassuk csak vissza történelmünket az időgépben. Bizony birodalom voltunk. Bizony ezt a – akkor már akármilyen – birodalmat Trianon vágta körül ollóval úgy, ahogy történelme során kevés birodalmat csonkítottak meg. Trianonig – így vagy úgy, Ausztriástól vagy Habsburgostól – birodalom voltunk. De… a történelmi időgépben azt is látnunk kell, hogy másodbirodalom, alávetett Magyarország. De… mégis Magyarország, hősi Magyarország, amely 1848-ban kikényszerítette a főország, Ausztria kiegyezését. Velünk, magyarokkal. Mert… a magyarok sosem adták alább. Hiába volt – a házasságokkal és a török előli menekülésekkel – négyszáz évig Habsburg-birodalmi rész Magyarország, lelkiekben, szellemiekben, sőt gazdaságban sosem volt úgy alávetve, hogy ne lehetnénk büszkék reá. Sőt… minduntalan – a Rákóczi-szabadságharccal, a Bethlen-Erdéllyel, a Bocskay-fölkeléssel, hajdúkkal – arra kényszerítettük a közös birodalmon belül a Habsburgokat, hogy számoljanak velünk, mint soha le nem nyugvó (a soha le nem nyugvó kard országa, ahogy ugyancsak szomorú tréfával illettük diákkorunkban múltunk ábrándjait) néphatalom voltunk jelen e kelet-európai tartományban. Sőt… miután nem barbár, vagy egyszerűen szláv eredetű népség-katonaság voltunk, szellemileg, kulturálisan is úgy foglaltunk helyet e térségben, mint fő-nép! Mint nemzet-nép! Ugyanis… a Kárpátokba való azonnali vagy többszöri megérkezésünk óta hatalmi nép, nemzet-nép voltunk, amely megteremtette magának a saját országát, kultúráját, s összetéveszthetetlen nyelve által megőrzött valami olyan tulajdonságot, amivel a körülöttünk lévő népségek nem rendelkeztek. Ez a nyelv tette néppé, sőt nemzetté hazánkat, ez adta meg egyedi méltóságát a környezetünkben. Ez olyan különleges tulajdonnal ruházta fel fajtánkat, hogy soha nem lehetett bennünket besorolni a szlávos vagy akár germános hűbériségbe. Ahogy a magyar nyelvet beszélő emigráns-utód soha nem veszti el „lelki hazáját”, nyelvét, mert ez lényege, logikája, szelleme – ahogy többek közt az atomértekezleteken egyszercsak azt mondhatják Tellerék is –: „áttérhetünk magyar beszédre is, annyian vagyunk magyarok.” (No, ez csak kitérő.) Viszont… a lényeg mégiscsak az, hogy ezzel a nyelvvel, ezzel a „felső tulajdonnal”, és jellegzetes tehetséggel ez a nép kivívta és megteremtette önnön nemzet-népét. Az igaz… hogy ehhez évszázadok kellettek. Eleink. Bejövetelünk. Származásunk – s mint többször említettük –, nyelvünk. Továbbiakban Árpád-házunk, mely háromszáz éves folyamatos – és magyarosan keserves – uralkodásával megcsinálta, megteremtette helyünket Európában. Hiszen… Európa nem várt bennünket oly nagy szeretettel, mint törökös-keleties menyasszonyt. Ady: „Egy nóta csal. Rég dalolhatta / Szent Ázsiában szép, vad, barna lány, / Egy illat űz, csodavirágból / Lehelte tán be egyik ősanyám…” Igenis… ezt a keleti fajtát el kellett fogadtatni Európával. Hunyadiaknak, Nagy Lajosoknak, s nemcsak elfogadni, hanem egyetlen nagy kegyelmi-öldöklős pillanatban saját magunknak fejünkre tenni az európai koronát, tűzzel-vérrel, öngyilkolással, szervezéssel, bele kellett verni a saját fejünkbe ezt a magyar koronát; országjogot, szentséget kellett teremteni, múltat teremteni hosszú évszázadokra. Ez a mi múltunk. Így bizony nemcsak vagyunk és leszünk, hanem voltunk is, mint legyőzhetetlen múlt. És ezt egyedül és főleg… bizony… Szent István csinálta. |