Túszok

Fölismerhetetlenné görbedve, fogollyá aszva „érkezett meg” az a két magyar túsz, akit Csecsenföldön kínoztak vagy kilenc hónapon át. Még arcvonásaik is lehetetlenné torzultak és csöndesek, mint a sír. Nem vallhatnak, gondolható, micsoda fenyegetési taposóaknák vannak lelkükbe rejtve családtagjaik számára. Összebilincselve, gödörbe döglesztve éltek, vízen, kínzó falat kenyéren. Élnek még? Csoda. Huszadik század, a fölszabadult ember technikai csodájú százada. Se Jelcin, se Clinton világurak nem tudtak – nem tudom, nagyon akartak-e tenni – semmit csinálni kiszabadításuk érdekében. A század dicsősége.

Joszif Visszarionovics Sztálin harminc millió túszt tartott a saját hazájában saját népéből gulágokon, börtönökben, verve-ütve-irtva-gyalázva. Bulgakovok, Babelek, Mandelstammok tűntek el haláltáborokban. Mit akarunk? Még csak nem is lázadtak. Sztálin helyettese és miniszterelnöke volt Molotov – a feleségét ezalatt börtönben tartották, csakúgy, mint Kaganovicsnak. Mit akarunk? Ehhez képest szelíd szívű kor.

Kihez forduljunk magyarázatért? Az ókorban az ős-törzsekben is ejtettek túszokat – fejedelmi túszokat, mert a silányakat kivégezték vagy rabszolgaként ütve dolgoztatták –, és nagy váltságdíjakat követeltek az Ellenségtől. De itt nincs ellenség! A két magyar szeretetszolgálatos éppen a csecsen nyomorultak sorsán szeretett volna munkálkodni –, fejvadászok(?) kinézték őket: ezekért dohány jár. Zsozsó, lé. Ütni, rúgni, meggyalázni. Leköpni, belerondítani a pofájukba!

Nem harcban, háborúban, küzdelemben – nyíltan, hanem alattomban. Nincs semmi esélye a túsznak.

Kik ezek az emberek? Akik ezt „gyakorolják”? Közben hazamennek a feleségükhöz, megsimogatják gyermekeik fejét: „aztán jól tanulj az iskolában, ne hozz szégyent hősi apádra, aki a nép üdvösségéért harcol!” Kik ezek? Kik ezek? Hogyan állatiasodik le ilyen mélységekbe az ember? Mindig Radnóti őrei jutnak eszembe. Ha 1944-ben húszévesek voltak, manapság hetvenöt körüliek. Jó bácsik. Megpördített bajusszal ülnek és mesélik színes sörük mellett a fakó zsidók és emberek sorsát. „Volt köztük egy különösen nyomorult… Alig vonszolta magát… Mondtam Jakuretckinek – vele kísértük a foglyokat át a Dunántúlon, már ötvenkettőben kipurcant valami akut vakbélben, jókötésű, masszív gyerek volt pedig, három árvát hagyott, az Isten nyugosztalja… mondtam Jakuretckinek, te… ezt a soványt, ezt engedjük el, ez eltűnik az erdőben, hátha egyszer hazakerül, majd azt mondjuk, megdöglött – nevet hozzá, és tisztességesen meghúzza a széles korsót, csettint is egyet a nyelvével – azért ezek a német sörök mégiscsak sűrűbbek, mint a mi magyar Kőbányaink, az olyan, mint a nyers húgy, ezek meg erőt adnak az ember agyába, hiába, ezek a németek értik a dolgukat… mondtam Jakuretckinek, zavarjuk el a csudába ezt a nyeszlettet, ezzel csak bajunk lesz, ez még a rothadó szekéren is csonk-ceruzával körmöl valamit… menjen a jó büdös francba, még bajunk lesz belőle… aztán puff! Jobbnak láttuk. Na, csak magának mondom. Elhantoltuk pár ásóval… egyszerűbb volt, mint kísérgetni még Ausztriáig… Hű, de frankó ez a sűrű sör, szóval, kinyiffantottuk, az a szegény csak nézett a gödörből… de sietek is, megjöttek az unokámék Münchenből, jól megy a soruk és jó a sörük! – nevet hozzá –, valami fehér Audival jöttek… Az Audi ugye, jobb, mint a Mercedes, vagy nem? Van egy Porschéja is a gyereknek, ingatlanban utazik, de van hajlama is… Most valami Radnóti költő verseit keresi – szereti a verseket a marha, de Porschéja van –, hogy szerezzem meg neki, gondolja, magyarul tanul, és verseket olvas… Szép gyerek…”

Kik ezek az emberek? A túsztartók, ütlegelők, gyilkosok? Maga az einsteini század gyermekei? Isten elnézi ezt? Vagy alszik? Álmos lehet.