Budapest

Budapest egy nagy maszlag. Nincsen. Ki van rajzolva a térképen, több, mint 200 négyzetkilométeren, hetvenkedik, kirajzik, élleng – vagyis virul –, még Al Gore-ban is földereng valami, ha említik mint régi várfészek és keselyűfészek és leendő Nato-köpcös városka, egy jó maszat szóval a térképen – de nincsen. Hübele-Balázs. Nép-szándék. Pöffeteg (l. gombafajta.)

Össze van rakva, mint egy rosszul idomított puzzle-játék – múltkor Amerikába küldtünk fél-rokonoknak ajándékba egy tömkeleget, ők hamarabb kirakták, mint mi, idehaza a közigazgatást. Hiába, amerikai városka lesz lassan.

Budapest egy nagy hólyag. Vízhólyag, vízfej. Talán, ha a vidékiek élelmesebbek lettek volna a történelem során, egy jókora sicherheitstűvel vagy netán élesre fent kaszával kipukkaszthatták volna egy jól irányzott döféssel. Nem tették. Így aztán, ők maradtak vidékiek, a budapestiek meg fővárosiak. Előkelők és szegények. Provinciálisok és központiak, európaiak. Sosem értették meg egymást. „Polgár és Paraszt, köztük ezer titkos csatorna: a városból árad ki az ipari áru, az adóív, a pesti kuplé, a faluból árad be a búza, a hús, a tej, a gyümölcs. De egymásról tudni mit se akarnak, egymás kezét még sohase fogták meg, egymás szemébe még sohase néztek. A parasztban homályos gyűlölet él a polgár ellen, a polgárban fölényes megvetés a paraszt iránt” – írta Sárközi György zsidó származású jóember, aki mindvégig a parasztság hű szószólója, folyóirat-csinálója volt.

Így szakad ketté az ország – bármilyen rendszer van is, kvázi Magyarországra és Budapestre. Ennél károsabb gazdasági és kultúrhelyzet alig van a világon. Budapest ráfekszik az országra, az ország le-föl nézi a kozmopolita, németes, zsidós, nyegle, fennhéjázó és mindentudó elmagyartalanodott metropoliszt.

Pedig, pedig… igaz, hogy Budapest egy nagy maszlag, de gyönyörű maszlag. Kevercs ugyan, de benne minden szar és …arany is megtalálható úgy, ahogy sehol az országban. Pedig mindkettő anyag nagyon nagy érték.

Mert, ugye, itt, együtt van. Együtt van a „budai fürgefutonc” és a „kaukázusi bibircsesborág”, a „Szent Benedek Leányai Társaság” és az „Óbudai Zsinagóga”, a horvát fiúgimnázium és a wienerschnitzel, az ószerb ikonosztáz és a tót üvegmester, az oláh cigánymuzsika és a mohamedán imaház, a magyaros börbönce (pipa) és a fél-spanyol etikett –, a karvaly és a füles bagoly, a nyest és a pilisi kecske, a budai színkör és a csepeli szabadkikötő. Ez a maszlag szépsége. Bűbáj. Együtt élünk még itt az eraviscusok illirekkel összeolvadt leszármazéka a ki-, illetve bemenekült erdélyi huncutokkal. Ez a csodája.

Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni. Belefőzni bácskai lecsójába, beregszászi tojáslevesébe. És? Előbb-utóbb mindenki Budapesten akar élni. Itt akar lenni. Jelen akar lenni. Itt is kell élnie. Mai napság, sajnos, még mindig nem alakult ki az az európai közállapot, hogy vidéken is igencsak lehessen élni-alkotni-zenélni-festeni-írni, mert minden itt van. És ebből senki nem akar, és nem is tud kimaradni.

Aztán… egyszercsak megszereti. Mint egy kurvát. Rákényszerül a szolgálataira, aztán lassan észreveszi: ez is csak nő! Ez is csak szerelem! És micsoda szerelem! És micsoda nő! Az ő városa, az ő nője.

Mindezekért mondom, hogy ami Budapesten városi, európai, kozmo- és dinamo-, azt hagyni kell. Abból van úgyis elég. Budapesten a vidékből, uram, bocsá’, majdnem azt mondtam, a magyarból van kevés.

El tudom képzelni, hogy ezt a szafaládét azért tisztességesebb húsból is meg lehetne csinálni. Gondolom, nem mindenáron egy hisztero-liberál play-boy főpolgármesterrel, vagy ahogy kedvenc barátom mondja, nem feltétlenül egy ál-szoc-pol-beat Bob herceggel.

Talán találtatik egy magyarosabb ízeket jobban kedvelő főpolgármester, aki jó csípős paprikával megszórná egy kicsit a budapesti ételeket. És fejeket.

Budapest egy nagy álom. Így inkább csak a szívünkben él. Alias Nagy Magyarország.