Kultúrharc

Utálják a másikat. Reszketnek tőle. Mert tehetségesebb. Nekik meg kisebbségi érzésük van. Eltorzul az arcuk. Ők miért nem tehetségesek. Benéznek a tükörbe. Látják, csúnyák. Randák. Szépek, okosak, tehetségesek szeretnének lenni. Sima úton nem megy. Utálják a másikat.

Ők is rendesen indultak, mint kisgyerekek. Aztán… látták, van náluk erősebb. Jó izma van. Feje. Szép lány, szép fiú. Ők meg randák. Nézik a tükröt. Összetörnék. De akkor sem lesznek szebbek. Beleütnek ököllel a tükörbe. Először a tükröt törik össze. Legalább őket ne mutassa.

Utálják magukat. De így nem lehet élni. Nézik az arcukat a tükörben. Aztán belevágnak ököllel. Összetörik a tükröt, mintha magukat. De ők megmaradnak. Ellépnek a tükörcserepektől, kimennek vizelni. Hiába. Nem nyugszanak meg. Nem tudják megölni magukat. Csak nem ölhetik meg magukat? Miért nem ők a szépek? Az okosak. A csöndesek, tehetségesek.

Aztán… riadoznak tőlük az emberek. Visszahúzódnak. Nem fognak velük kezet. Mintha lecsinálták volna a saját kezüket. Ez igazságtalanság! Ők is emberek. Voltak. A tükörben. Legalább olyanok, amilyenek. De most megsemmisítenék magukat. Mert utálják.

Hiába igyekeznek. Nem természetesek. Mintha mostohák volnának. Mintha idegenek. Nem veszik emberszámba őket. Miért? Már megsemmisítették régi énüket, mi kellene még?

Utálják, hogy ilyenek. Hogy mostohák. Hogy idegenek. Hogy selypítenek, raccsolnak, finnyáskodnak. Akarnak ők is nem raccsolni. Nem selypíteni. Nem nyúzódni a hangskálákon. De van egy belső természetük. Nem tudják legyőzni a saját természetüket. Utálják a másikat. Aztán… gyűlölni kezdik.

És a gyűlölet gyöngeség. Erőtlenné tesz. Ezért mutatják az erejüket. Mindenkibe belemarnak. Aki szebb. Aki jobb. Aztán már mindegy. Idegennek érzik magukat, így aztán azt mondják: nem vesznek emberszámba! Nem állnak le velem spenótot enni. Egy tálból cseresznyézni!

Mintha külön szagunk volna! Elfintorodnak tőlünk. Így aztán gyűlölködni kezdenek. Megfojtani mindenkit, aki nem mi vagyunk! Csak a másság ereje él! A természetesség nem jó. A tehetség nem jó. A szépség nem kell. Kifacsart álművészet! Bedezodorozni a fenekünket! Nem tudunk leírni egy tisztességes mondatot! Majd kitalálunk mi álmondatokat! De egyedül nem megy. Énekeljük is.

Csoportterápia! Együtt, mi a „mások”! Külön ülünk. Ha bemész a rádióba, együtt ülnek, elfekve, mint a hangyák, összemaszatolva az asztalt, a lábuk a másik nyakában. Ha nem megy másképp, terrorral. Terror, ízlésterror, nyalókaterror, filozófia-terror. Együtt. Mi, mások, csúnyák, rosszbeszédűek, tehetségtelenek, együtt legyőzzük a magányos tehetséget. Ez a mi jelszavunk. Összeülünk. A színházi bemutatókon együtt gunnyadunk, együtt alakítjuk ki a véleményünket. Kit kell sárba rántani. Kit kell fölmagasztalni. Kit kell rágalmazni. Kit kell besározni. Együtt merjük a levest a hivatalos étteremben. A tévé-étteremben, a rádió-étteremben, a bankok éttermében. Egyszerre a kanalat. Félve. Nyelni. Nem élvezni, inkább, de együtt gyűlölni a tehetséget.

És sírni otthon. Hogy miért is vagyunk ilyenek. Miért nem lehetünk olyanok, mint ők. Folyton olyanok akarunk lenni, mint ők! Ők az arisztokraták. A szellem arisztokratái. Megvan a tehetségük, az adottságuk, a nemességük. És idehaza vannak! Mi miért nem vagyunk idehaza? Sírnak. De gyűlölnek tovább. És szervezkednek, haláluk napjáig.

Ez a kultúrharc. Ők liberalizmusnak hívják. Hogy szabad préda a másik ember.