A párt

Utáltam a „pártot” már gyerekkoromban.

Hároméves lehettem, mikor arra ébredtem, anyám halkan, de erőteljesen szidalmazza apámat. Akit pedig szerettem, nagyon. Suttorászva, arcához egész közel, „nyomta” neki a szemrehányást:

– Elherdáltad az egész vagyonomat! Hol a sok ezer? Apám nem azért hagyta rám az örökségét, hogy holmi részeg fajankókba fektessük!

Apámat sohasem láttam részegen, fogalmam se volt, miről van szó.

– Itt itatod a korteseket, ott itatod, a Zöldikében, a Keresztútban, a Zalán csárdában. Ez a választás? Vasárnap is eljártok Bandival (ő volt a legszeretettebb nagybátyám, szelíd, halk szavú jogász), és a dülöngélő munkásokat arról akarjátok meggyőzni, hogy a „munka a nyolcadik szentség.” Nekik csak meló marad, és nem szentség. Még a parlamentbe se juttok be…

Bántott, nagyon, apám-anyám ellentéte, a párnába nyögtem, pedig fogalmam se volt, apám hogyan lett törvényhatósági bizottsági tag, székesfővárosi képviselő, Rákosfalva afféle polgármestere – afféle jóember. Ez szememben nem fért össze a politikával s főleg a „párttal”.

Később sem értettem a pártot. Diákkoromban pedig igencsak hamar meg kellett értenem, hogy az valamilyen „darálógép”. A kommunista párt „ledarálja” a többit. Láttam egy hatalmas szecskavágógépet, amint vágja, vágja az embernövényeket, s végül is igazam volt.

Már az angol történelem tory meg whig pártjait sem értettem: megér ennyi vért a nemesek és a polgárok háborúja és pártja? Ejnye!

Egyedül szerettem lenni. Nem csoportban. Cserkésznek sem álltam be, közel voltak túlságosan az embergyerekek, ordítottak, hatalmaskodtak, s főleg, a csoportban mintha butábbak lettek volna, mint egyenként. Ez fogott meg legerősebben. Hogy együtt – butább az ember, mint fejenként. Fitogtatóbb, magamutogatóbb, hőzöngőbb, ostobább még annál is, amilyen.

Csak azt a „csapatot” tudtam együtt elképzelni, amelyik játszik. Magam a futballcsapat (alacsony termetű, de hősies) kapusa lettem kiváló reflexeim miatt, s hajlandó lettem volna életemet adni egy kifogott tizenegyesért. S társaim is csontjaik, nyakuk-lábuk kockáztatásával „dolgoztak” a pályán. A játék szentsége egybevonta a csapatot, a pártot.

Talán ilyennek kellene lenni egy pártnak: hogy benne jobb lesz az ember, mint nélküle. Ám ez még az egyháznak is nehezen megy. Viszont készséggel elismerem: még a legszemellenzősebb kommunisták között is találkoztam remek, önfeláldozó emberekkel. Hát még a kisgazdák közt!