VÉBÉ

Három „d”. „Dagonya. Dölyf. Dugó.” Számomra ez volt a világbajnokság.

„Dagonya”.

Nótával lehet felelve kérdezni. „Hol van az a nyár?”

Magam a futballt a legszellemesebb és legjátékosabb sportnak tartom ma is. Talán nem véletlen, hogy egy percre – 1994-ben – a magyar válogatott pszichológusa is voltam, szerelemből. Tisztességes eredményeket értünk el egy meglehetősen gyöngus csapattal.

Ezen felül, maga a labda „szent tárgy”, ha akarom, olyan vezér, ami maga alakítja a játékot. Visszaidézi a gyermek játszókedvét éppúgy, mint a férfi harcát. „Összerendezi” a rendezetlen futkosást, hogy nagy társamat, Hernádit idézzem, „negatív entropiát” visz a pályára: rend lesz, értelem, szabály és véletlen törvényszerűség. Hallatlan élvezet, kéj, futás, tüdőerő és lábizom, agytorna és lélekvitalitás. Ha egészben és föntről nézed, olyasmi, mint maga az élet értelme, a labda pókhálófonalain, mint titokzatos biliárdon, érzékelni lehet egy csöppet, hogyan és miért is élünk. Bizony, kedves hölgyek, kik nem figyeltek és urak, akik sárga intellektusotokkal lenézitek, érzéketlen fejetekkel, mert halvány fi… dunsztotok sincs a játék szent rítusáról.

Ez szűnt meg a mostani vébén. A labda miséje, szertartása, csodája. „Hol van az a nyár?” Csoda brazilok, hős uruguayiak, pengényi hollandok, szellem-magyarok nyara? Midőn „zengett a bőr, énekelt a labda.”

Dagonya lett. Taposás. A pénz lekvárrá változtatta a talajt, abba taposódnak a csapatok. Csak nem játszani! Ez a szabály. Győzni, ha kell, agyontaposva, szellemtelenül, izzadt-taktikázva, nem gólt rúgni – pedig erre megy az orgazmus –; nyerni, dögleszteni, szellentve roggyantani. Brrr…

„Dölyf”.

Miután agyonrugdosásig feszült a pénz lekváros dagonyája, előtérbe került a bíró. Mint főszereplő. Ős buta, tökfejű portások lélektanával hősködő emberek – mint kritikusok a színházban, akik sose tudtak se játszani, se darabot csinálni, ezekből lesznek az elméleti színházasok – de ők az ítélők.

Ismerik a portás-lélektant?! Majd én megmondom, ki mehet be ezen a szent kapun. Hogy mikor gól a gól, gáncs a gáncs, üdv az üdv! Tizenegyes a tizenegyes, és ha nem tetszik, kipenderítem a legjobbakat is, ha kell! „ÉN” vagyok a főszereplő! Engem néz a világ, ÉN játszom a világbajnokságot! Nélkülem se Ronaldo, se Zidane, se Suker nem megy be a mennyek focijába!

Így aztán – sokszor – ők döntik el egy-egy mérkőzés játékterét, levegőjét, hangulatát, irgalmát! Rövid nadrágba öltöztetett – most már négyen vannak – hivatalnokok, akik otthon dölyfösen ülnek az izzadt alsóban a maláji, afrikai vagy akár olasz konyhában a kiadós makarónit habzsolva: „Na, milyen voltam, kisfiam, nagyfiam, anya, nej? Én voltam a legjobb?” S ha azt feleli a gyerek, hogy esetleg Michael Landrup, Jay-Jay Okocha, Rivaldo Vito Borba Ferreira, Hriszto Szoicskov, kopasz Fabien Berthez vagy netán maga Dunga-Kuka jobb volt a pályán, akkora pofont kap a bíró-papától, hogy beesik a konyhaszekrény amúgy is repedt üvegébe. Ő meg halk dölyffel megeszi a nevére keresztelt hideg, szaftos makaróni maradékát.

„Dugó”.

No, ezt kellett volna beledugni, belelőni a riporterek hmm…, hogy fejezzem ki finomabban magamat? Szájába. „Fogd be már a pof…” – sziszegte mellettem egy csöndes unokám, hallván ahogy a riporter szétpofázza a meccset. „Fosógép” – jegyzi meg mélán a másik, még halkabb lányunokám, mikor nem lehetett hallani, látni, mi történik a pályán, mert a riporter éppen a játékos unokahúgának a bal térdén lévő dörzsölődésről mesélt, amit azáltal szerzett, hogy lefeküdt a másik játékos nagynénjének fiatal nigér sógorával.

Úgy tetszik, a rendszerváltással a riporterek meghülyültek. Addig is uralták a gyepet, de hogyan? A rádióban – midőn még nem volt kép –, a sokszor kárhoztatott Szepesivel megelevenedett a játék, mi még láttuk a meccset a szó nyomán. Sokszor még a meccset is fölhevítette, fölülmúlta – lelkesedésből, ördöngős, vajákos hevületből.

Vagy maga a méla Vitray! Micsoda visszafogott intelligencia, gunyoros, de nem földbetipró jellemmagyarázat, szellemtörténet, csöpp pletykoid, úri fintorok, és hallgatás! Uraim, hallgatás! Mikor elnémul a szó – és a riporter helyett – a játék lesz az úr, a látvány, a biliárdháló labdamutatvány, ami már művészet! S a többi – néma – úri – csend.

„Hol lesz az a nyár…?”