Robbantás

Sánta Ferenc remekírónk hetvenedik születésnapját ünnepeltük a Magyar Művészeti Akadémián. Kérleltem, annyi év írói szünet után, szánja rá magát, írjon a mi szépirodalmunkba, a Lyukasóra folyóiratba valamit. – Nem tehetem. Nem tudok semmi jót mondani az embereknek – könnyes volt a szeme, a szép barna férfiszemek elködösültek. – Depressziót pedig nem akarok terjeszteni.

Én sem. Tudtam, Sánta Ferenc nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi írónk. Mindig azt tartotta, az ember jónak születik, csak a körülmények változtatják rosszá.

Ajaj – gondolom én régen és ma is. Magam az embert – ahogy a mi évezredes Bibliánk is mondá –, rosszra hajlónak tartom, akinek „értelme elhomályosul.”

Annak idején igazságügyi pszichológ-szakértő is voltam. Néztem, vizsgáltam, forgattam a gyilkost, a megerőszakolót, a gyereket tipró elmeállapotára alig találtam mentséget. Magát a gyilkolást is elmeszűkült, tudatszűkült állapotnak tartottam, miáltal eleve kisebb felelősség terhelhetné a gyilkost. De nem így van. A tudatszűkült állapotnak is megvan a maga előzménye, amit maga a tettes „követ el”. Követi maga zuhanását. Mindig van egy pont, ahol elkezdődik. Akár öröklött pont, akár környezeti ártalmi pont, akár egy futó belső gyöngeség, amikor a zuhanás – a befolyásolhatóság – elkezdődik, akármilyen primitív személyiségnél is akár. Az „amikor még” utolsó pillanata.

Ez viszont a társadalom felelőssége – legtöbbször. Amikor a Sánta Ferenc-i „jó emberből” előbújik a másik ember. Kíváncsi volnék az Aranykéz utcai robbantó édesanyjára. Gyermekkori barátaira, szerelmeire, mohó állapotaira.

És még inkább kíváncsi volnék talán az áldozat összes múltjára. Nagy tudományterület a viktimológia, mely azt tanítja, az áldozat is elköveti a tettet – kihívja, előidézi, „körülményesíti”. Egész regényt szenteltem eme gondolatnak az „Isten nem szerencsejátékos” című regényemben. Még a balesetekért is felelünk.

Ámde a világ még jobban fölfordult. Ma már a Truman Capote-i híres regényének a „hidegvérével” gyilkolnak az emberek, ha kell, ártatlanokat, gyerekeket, nőket. Hol a határ?

Isten elhagyott volna minket? S engedi szerencsejátékainkat gyilkolássá fajulni?

Minden bűncselekményért mindnyájan felelősek vagyunk. Akár egyetlen mozdulattal – lefelé.