Parlament

Barguzon Feri, régi osztálytársam egyik este levitt a pincébe.

– Gyere – intett, a kisötétített országház pirosbársony folyosóján óvatosan lépkedett, én mögötte. Fenséges érzés volt. Az aranylóan csillogó csillárok sejtelmesen csüngtek fölöttünk, a finoman festett oszlopok, mint elegáns falloszok állongtak a tér szélén, jártunk, mint egy meseteremben.

Leértünk. Merev sötét volt a pincében, mely akkorának bizonyult, hogy a fél város elfért volna benne. Doh, szomorúan élénk szag és lengeteg pókhálók. Mindegy. Barguzon ugyanolyan volt, mint régen, a gimiben. Élénk, vigyorgó feje könnyeden kocka alakú, most halk bajusz alatt. Öles barna szem. Vagyis nagy szem, óriási. Az világított a sötétben.

Egy masinát hurcolt elő, mint egy vetítőgépet. Összeeszkábált drótozott-foltozott szerkentyűnek tetszett, de a poros csipek és huzalok működni kezdtek. Villogott, búgott, fölhorkant, rugtatott, nyávogott a gépezet, de megképzett a kép. Barguzon valami port is szórt egy permetezőbe.

– Bio-aero-dinamizmus – mondta lakonikusan az öregfiú. – Emlékszel, azt játszottuk gyerekkorunkban, hogy mindenki gyerek? A felnőtt leginkább? Az összes tanárt lerajzoltuk, milyen lehetett kiskorában. A Vézner békafejű Lajcsika volt, a Paravecz csetlő-botló, bepisilő Zsiráfka, Mihalcsik lóképű, vékony végtagú Haspók. De ez itt valódi! Odanézz! Visszapörgetem az időt: gyerekekké fejlesztem vissza őket. Akik valójában! Ötven-hatvan-negyven évet visszaugranak az időben: ez a valódi énjük!

És megelevenedett a parlament. Mindenki visszagyerekesedett. Három évesre. Göncz csüngött, mint mafla vitéz, egy játékkarddal hadonászott, repedt arany csákót illegetett a fejébe. Kuncze csak ült széttett lábbal a homokban, bamboid módra maga elé nézett. Lezsák sasosat játszott, két karját kitárva rohangált. Giczy egy tortakéssel járt le s fel, s minden elkészült homoktortát fölényesen kettévágott. Mosolygott hozzá sejtelmesen, mint egy nőre. Baja meránói juhra emlékeztető hajbodort csinált magának, és átugrott minden óvodáslányt, néhányat fejbe rúgott – véletlenül. Magda asszony ezüst koporsóban feküdt, kicsillantott szemével ide-oda cikázott és várta a királyfi csókját, hogy kijöjjön az almacsutka. Egy fiú se szaladt oda, királyfit játszani, egy félévesnek látszó kiscsoportos kacska kezével simogatta a haját. Csurka egy Toldi nagyságú követ dobált erre-arra, szétszaladtak a gyerekek.

– Kiscsoportosok óvodai háziszínpada! – súgta Barguzon. – De mindig ez volt. Azt hiszed, Robespierre vagy Danton nem volt gyerekképviselő? Majd azt is megmutatom! Agresszió, homokozás, álmatagság, bőgés, bepisilés. Visszapörgessem?

Az eladdig kis kövér bamboid Kuncze üvöltött:

– Nem ülök a Pistike mellé! Tetű van a hajában és cigány is!