Haza

Sajnálom azokat, akiknek nincs hazájuk. Múlt nyáron, hirtelen Amerikában találkoztam régi osztálytársammal Willmingtonban, ahol a híres Dupont-cég jól nyugdíjazott alkalmazottjaként éldegél. Megvan mindene, akkora lazacokat sütött, mint egy elefántfül, gazdagon ettünk, ittunk, ők is gazdagon élnek, aztán éjjel, magában üvöltött a boldogtalanságtól. Így van a legtöbb külföldi hős magyar. Nem lehet haza nélkül élni, tudniillik.

A haza föld, terület, hely. Ős-Ausztráliában találtak olyan törzset – s ugyanígy a mexikói indiánoknál is –, akik maguk készítenek egy hatalmas husángot (kauwa-auwa-nak hívják), vérrel megszentelik és az a haza közepe. Ha továbbmennek, viszik – és akörül otthon érzik magukat. Megteremtik a maguk hazáját, vándorlásukban is. Égig érő fa – axis mundi – a világ tengelye. Mircea Eliade, nagyszerű román etnológus leírja – minden törzs, nép megteremti magának azt a központot, mely körül él. (Tamási Áron – nem román, de magyar író – ezt oly egyszerűen megírta már: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”)

Az a kérdés, a földből, a területünkből hogyan csinálunk népet, hazát, nemzetet? A történelem egyik legnagyobb példája a zsidóság. Űzött területéből is megteremtette magának a zsidó identitást, az egyisten-vallásából a nép már-már öröklődő lelkét, helytállását, összetartozását. Nemcsak Isten választotta ki őket – ők is Istent. Ezzel megteremtették önmagukat. Kibírván ezeréves gettóikat, pogromaikat, szétszóratásaikat – nem egyszerűen a nyelvbe kapaszkodtak – melyik zsidó beszél ma héberül? – önmagukba. Így csinálták szellemi-lelki és utóbb fizikai hazájukat is – legyőzve az időt. Természetesen, ebbe óriási munkát, szívósságot, összetartást feccöltek. Enélkül nem megy.

Mi mikor csináljuk meg a hazánkat? A törökdúlás óta – Habsburg–német–orosz – s most már lassan amerikai – gyarmatként tengetjük életünket a passzív rezisztenciából, mindig túlélni akarunk. Úgy tetszik, ez kevés a hazához. Munka kell, szakadatlan és bátorság. Összefogás, egyetakarás. Átalakítva Berzsenyi sorát: „Gyáva nyúl nem szüli meg Nubia párducát!”

Mái napság kétféle magyar van. A féltéglás és a félcédulás. Az első féltéglával veri a mellét, hogy magyar, és beszakad a saját bordája, a másik csak a fél cédulával magyar, a másik felére – egy idegen szó van írva – talán amerikai, talán csak internacionalista –, s az első felét bármikor tűzbe hajítja.

Legközelebb magyarok leszünk? Bátran s kicsit összébb fogva? Hogyan írta egyetlen Petőfink 1848-ban?

„Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, / Aki ott az elsők közt lehetnél, / S kárhozatos lomhaságod által / Mindig hátul és alul hevertél! / Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, / Soha többé nem lesz ébredésed, / S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, / Míg nevedet sírkövedre vésed!”