Passzív emberek

Könnyű szidni a népet. Magam is ezt teszem, nap mint nap, évről évre, évtizedek óta. Gyalázom. Nem alkalmas a szabadságra, tunya, döglött. „Cette peuple n’est pas propre à la liberté” – vetette oda egyik francia barátom a minap, megvetően. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy szabadok legyünk.

Gyalázkodó falfirkák gúnyos ákombákomai becsmérlik a népet. Múltkor egy birkát láttam fölgraffittizve a Krisztinában, aláírva: „Szemét nép”.

Petőfi is ezt tette.

„A magyar magyarnak lenni / Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet / Életet nem érdemel!”

Ady mit írt? „De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.”

Innen egy könnyed lépés Landesmann rabbi: bő gatya és fütyülős barack.

Ugye, ugye, kedves honfitársaim? Ma is ez van. Nem mentek el választani, nem érdekli a saját sorsuk. Otthon gunnyasztottak, inkább a földekre mentek… vagy a Balatonra. Szartak az egészre. Drága nép, én népem! „Szar idők, szar emberek!” – hányszor szidalmazta így apám is, még a szovjet birodalom idején.

Embereim! Magyarország bonyolult betegségben szenved. Önsorvadás – mondták a múlt században. Autointoxicatio – mondanánk ma előkelőbben – önmérgeződés. Hiszen ez nemcsak külső, belső kór is. Évszázadokból visszabetegedünk. Nem lehet büntetlenül száz évekig prés alatt lenni. Nem beszélve az elmúlt ötven évről. A terrorban az állandó túlélés taktikája kikészíti a szervezetet. A gány-birodalom, amit kényszerűen maga köré épített a nép, befele ékelődik a testébe – az immunrendszerét támadja meg az örök taktikázó túlélési riadalom.

Kedves embereim, nem szidalmazni, hanem talán gyógyítani és életre biztatni kellene ezt a nyomorú népet. Mondom magamnak is. Könnyen kiszalad a gyalázkodás, de ne felejtsük e klassz nép öngyógyítási hősiességét 56-ban, mikor világméretű operációt hajtott végre saját magán. Ne felejtsük, az ötven évnyi lélek-prés után is „él nemzet e hazán”. Dolgozik, vergődik, boldogul-boldogtalanul. Világ-költők és világ-elmék világítanak saját éjszakánkba, a hajlott hátú parasztember önerejéből hajol a föld felszínére.

Orvosok, mi magunk, értelmiségiek, mit gyógyítunk? Micsoda korrupt, földbe nyomó, pénz mosolyú banditák vagyunk a nyakán? Ki bírná ezt, melyik másik nép?

Az a beteg elpusztul, amelyik nem hisz magában. Ez a magyarság is csak úgy gyógyul fel, ha elhiszi, hogy érdemes. Ha leveti magáról azt a holt súlyt és igát, ami vasörvként szorongatja. Maga dönt, maga választ magának új kormányt, új szabadságot.