Május 1

Lenin megölte a munkásosztályt. Hosszú, nagyon finom pengéjű tőrrel kicsipkézte a szívüket, így végzett velük. Eleinte szerette őket, tömegükkel vezényelte forradalmát, tudta, nem győzhet nélkülük. Nem beszélve arról, tudta, a munkásság nem massza, nem csupán össztömeg, mely ezerfejűen nyilvánul meg, hanem egyedi egyének, magános szív dobog a munkászubbonyok, posztókabátok alatt – ezt kellett kiiktatni. A szívet. Az érző kebelt.

Tudta Lenin, nagy agykoponya, kőfej volt, hogy forradalom jő, benne van a levegőben, csak meg kell szervezni. Akármilyen a kapitalista jólét, gyönyörűen siklanak a vastag szivarú tőkések jachtjai a tündöklő óceánok vízfodrain, hiába épülnek zordon könnyű felhőkarcolók a földgolyóbisra, a tőkések gazemberek. Ahogyan ma is. A tőkéseket el kell söpörni, le kell kaszabolni, ki kell végezni. Másként nincs új világ, mese. Erre a gyilkolászásra pedig egyedül a munkásosztály alkalmas.

Midőn még fölvonultak! Midőn Chicagóban még – 1884-ben – létrejött a május 1-je dicső ünnepe! „Nyolc óra pihenő…” azóta már a rock-dalosok karikatúrájává vált új kobzosok kezén, hiszen a valódi kapitalizmus, az igazi, vad és (mindenkor) elsöprendő, gyerekjátéknak bizonyult a lenini banditizmushoz képest, a milliós gulágok rémfoglyaihoz képest, a kapitalisták mint burzsoá vezetők ész-zseniknek bizonyultak a pártapparatcsíkok föld-buta kegyetlenkedéseihez képest.

De volt idő… Fölvonultak, énekeltek, hittek a világ proletárjainak egyesülésében, mely aztán a pánszláv birodalom kommunista világhatalom afrikai-ázsiai terjesztésében kulminált. Hol volt már a proletár nemzetköziség, Sztálin, majd Brezsnyev nyűtt bajsza alatt?

De volt idő… Mi is fölvonultunk, lengett a május, ifjak voltunk és bohók, a lányok szoknyafodrán megperdült a szél, ma is munkásmozgalmi indulókat dalolnak részegen a hatvanas hősök. Igaz, hamar leraktuk a vörös táblákat a kapualjban, hogy csókolózni siessünk a ligetbe, ahol ujjé… nagyszerű! 1956 után nem volt kedvünk véres zászlók alatt csókolózni… így aztán jó munkát végzett Lenin, hogy kivágta a munkások szívét. Holt zubbonyok meneteltek a fölfuvalkodott utcákon, csupa ordító halott. Élő munkásokkal nem ment volna semmire se Kádár, se Rákosi, se Sztálin, de maga Lenin se. Így halt meg a munkásosztály május elsejétől.

Vajon „holnapra megforgatjuk az egész világot?”