Hej, cigány!

Kezdetben vala a nigger.

Megvetően és egyszerűen. Később negroizálódott a kérdés. Enyhébb lett a black is, már a New York-i metrón is ki merték ejteni. Majd színes néppé fejlődtek, colored people-lé fejlődtek, mintegy elvegyülve a puerto-ricó-iakkal, sárgákkal, aztán örömmel találtak rá az afro-american – afrikai-amerikaira, hogy PC negro legyen belőlük, vagyis politikailag korrektek legyenek mint egyedek, amerikaiak, böcsületesen feketék. Hosszú út. Amerika máig sem találta meg a legtökéletesebb bőrszínt, illatot, rendőri intézkedést, pedig sok helyen már – a fehér rossz nyelvek szerint – preferálják őket. Ha egy néger panaszt tesz ellened – mondják –, például egy országúti balesetnél, ügyed elveszett.

Pedig már bevezették a „másság” fennkölten kivételező fogalmát a homoszekszuálisokkal, fogyatékosokkal, aberráltakkal együtt. Ajaj. Nem tudom, az Úr miként nézett el az esetleg – néger Ádám feje fölött, s berubrikázta-é a „másság” kategóriájába? Naplójába valami ilyes bejegyzést tett: „Krisztus előtt 200413. Ma megteremtettem az embert. Fekete lett. Mit csináljak?” Pár nappal később: „Majd lesz fehér is.”

Feltehetően ekkor kezdődött a baj. Így lettek, gondolom, a cigányok is. És idejöttek egyszercsak. És itt vannak. A mieink – ha nem tudnánk.

Aki cigány, az a legcigányabb, mondhatnánk József Attila után félszabadon. Tessék egyszer s mindenkorra ebből kiindulni.

Hiába akarjuk bemagyarázni, a cigány más. Alkatilag, adottságaiban, öröklődésében, képességeiben, rezisztenciájában, szépségében. Ezt is tudomásul kell vennünk s így kell magyarkodni vélük. Ez a vándornép nem akar letelepedni, de le tud. Ahogy a magyar nomádból lett főmagyar, így ők is magyarok, természetesen.

A mindenkori államnak kötelessége a leghumánusabb módon gondoskodni róluk. Nemcsak zugszervezetekben, civil olvasókörökben, terápiás klubokban. Meg kell szervezni az oktatásukat, munkájukat, lakhatásukat. (Tetszik érezni, magam is milyen óvatosan fogalmazok, mihelyt eme kényes ügyről van szó?) Ugyanakkor meg kell találni azt a módot, hogy szabadon éljenek. Ugye, csaknem megoldhatatlan.

Mindenekelőtt, közel kell menni hozzájuk. Magam könnyű helyzetben vagyok, szeretnek engem, szeretem őket. Két és fél keresztgyerekem van Ruváéknál. (A másik két és fél Hernádira jutott.) S imádnivalóan jó barátom Péli Hilda, az őstermészetű írónő, „Az én kis életem” szerzője, aki odahajol a fülemhez, s azt mondja:

– Te nem is vagy teljesen gádzsó, te raj vagy. Amiből csak egy van, a többi csak nő, mint a fűszál.

Hilda a szívével bajlódik, innen kívánok gyógyulást néki. Azt mondja, májusra jobban lesz s csinál nekem csirkepörköltöt túróscsuszával. Hát nem zseniális?