Jánuska

Bolond, aki azt hiszi, a Janus-arc rossz dolog. Nem rossz. A világon szinte mindenből kettő van. Magából Janusból is – valójában ő Diana istennő férfi mása, magyarán Dianus. Ősitáliai – majdnem azt mondtam – származású isten. Elég nagy isten, maga is kettős szerepet vállalt a világ irányításában: a nap és a világosság – micsoda nüansz! –, később a kezdet és a vég istene.

Lám, lám, már Janus úr korában érzékelhető az örök kettősség: múltba és jövőbe tekintő kettős arccal ábrázolták, még pénzt is vertek e kettős arccal, a régi római AS-t. Békeidőben be volt zárva a temploma, mivel a rómaiak minden percben háborúztak, csak Numa Pompilius és Augustus idején egyszer volt becsukva. Na, nem maga Janus, hanem a temploma.

Nagyfiú volt. Menő. Nagymenő. Minden kezdet tőle függött, láthatóan eme hetilap indulása is. Az év is. Ő Január.

A világ legérdekesebb dolga a kettősség és a legősibb igazsága. Eleinte ember is csak egy volt, de az Öreg elunta Ádámot, kirántotta az oldalbordáját és csinálá Évát. Ő se bírta nélküle. Elég nehéz helyzet adódott Évából – nemcsak az alma, hanem a feneke, a hogyhívjákja, a melege, a bibéje, a pihéje miatt, viszont a világ nem menne semmire, szülőapánk még Nobel-díjas sincs. Nem beszélve a szerelmeskedésről.

Mindegy. Isten így akarta.

S azt is, hogy ketten írjuk ezt a Janus-rovatot, Hernádival. Mit csináljunk? Én igazán nem akartam. De az Öreg rávett. Íme, itt is két írónak kell lenni.

Valójában persze csak egy van. Ő, a kedvenc. Ő lesz a liebling. Ő az okos. Fő-okos. Akármit csinál, szeretik, mennek utána. Hiába van rinocérosz-arca, bebámul a társaságba, a képernyőbe – szeretik. Mondhat akármekkora marhaságokat – nevetnek. Szó-vicceket süt el – a nők kacarásznak, a férfiak hahotáznak. Márcsak udvariasságból. Engem is összecserélnek vele – csakhogy róla beszélhessenek. Vasárnap odajön hozzám egy hölgy, az én kinyomtatott nevű megnyitóm után, s azt mondja: „Imádom, művész úr! Különösen a horoszkópjai miatt!” Persze, egész napom el volt rontva. Puff.

Mit csináljak? Engem nem szeret senki. Alig ha tizenötmillió. Féltékeny lehetnék rá, utálhatnám, de nem tudom. Mit tegyek? Ő a fő-barátom, hiányozna. Ketten vagyunk. Múltkor utaztunk Szerencsre együtt eldőlve a kocsiban, benézett és fölismert bennünket két gyönyörűszép gimnazista lány, suttogták maguk közt: „Ismerem őket, két nyugdíjas színész.”

Na, így vagyunk mi együtt. Mindenből kettő van.

Kivéve egyet. Gyurkovicsot. És az Istent. Na, meg a pártot, majdnem kifelejtettem.