Janus-arc

Jánuska

Bolond, aki azt hiszi, a Janus-arc rossz dolog. Nem rossz. A világon szinte mindenből kettő van. Magából Janusból is – valójában ő Diana istennő férfi mása, magyarán Dianus. Ősitáliai – majdnem azt mondtam – származású isten. Elég nagy isten, maga is kettős szerepet vállalt a világ irányításában: a nap és a világosság – micsoda nüansz! –, később a kezdet és a vég istene.

Lám, lám, már Janus úr korában érzékelhető az örök kettősség: múltba és jövőbe tekintő kettős arccal ábrázolták, még pénzt is vertek e kettős arccal, a régi római AS-t. Békeidőben be volt zárva a temploma, mivel a rómaiak minden percben háborúztak, csak Numa Pompilius és Augustus idején egyszer volt becsukva. Na, nem maga Janus, hanem a temploma.

Nagyfiú volt. Menő. Nagymenő. Minden kezdet tőle függött, láthatóan eme hetilap indulása is. Az év is. Ő Január.

A világ legérdekesebb dolga a kettősség és a legősibb igazsága. Eleinte ember is csak egy volt, de az Öreg elunta Ádámot, kirántotta az oldalbordáját és csinálá Évát. Ő se bírta nélküle. Elég nehéz helyzet adódott Évából – nemcsak az alma, hanem a feneke, a hogyhívjákja, a melege, a bibéje, a pihéje miatt, viszont a világ nem menne semmire, szülőapánk még Nobel-díjas sincs. Nem beszélve a szerelmeskedésről.

Mindegy. Isten így akarta.

S azt is, hogy ketten írjuk ezt a Janus-rovatot, Hernádival. Mit csináljunk? Én igazán nem akartam. De az Öreg rávett. Íme, itt is két írónak kell lenni.

Valójában persze csak egy van. Ő, a kedvenc. Ő lesz a liebling. Ő az okos. Fő-okos. Akármit csinál, szeretik, mennek utána. Hiába van rinocérosz-arca, bebámul a társaságba, a képernyőbe – szeretik. Mondhat akármekkora marhaságokat – nevetnek. Szó-vicceket süt el – a nők kacarásznak, a férfiak hahotáznak. Márcsak udvariasságból. Engem is összecserélnek vele – csakhogy róla beszélhessenek. Vasárnap odajön hozzám egy hölgy, az én kinyomtatott nevű megnyitóm után, s azt mondja: „Imádom, művész úr! Különösen a horoszkópjai miatt!” Persze, egész napom el volt rontva. Puff.

Mit csináljak? Engem nem szeret senki. Alig ha tizenötmillió. Féltékeny lehetnék rá, utálhatnám, de nem tudom. Mit tegyek? Ő a fő-barátom, hiányozna. Ketten vagyunk. Múltkor utaztunk Szerencsre együtt eldőlve a kocsiban, benézett és fölismert bennünket két gyönyörűszép gimnazista lány, suttogták maguk közt: „Ismerem őket, két nyugdíjas színész.”

Na, így vagyunk mi együtt. Mindenből kettő van.

Kivéve egyet. Gyurkovicsot. És az Istent. Na, meg a pártot, majdnem kifelejtettem.

Választópolgár

Gyógyorvost! Gyógyorvost! Sürgős!

Most ölik meg a magyar választópolgárt. Otthon fekszik, hörög, hány, egyensúlyát veszti, kampec. Meg se mozdul. El se vánszorog a fülkéig.

El kell ismerni, jól megdolgozták. Jól etették mérgekkel. A kádárizmus nyavalyássá taposta, elsilányította az életét. Az új kor liberál manipulátorai még jobb – s oh, demokratikus! – módszert alkalmaztak: a nyomdamérget. Az ólmot. Az szivárgott be a tüdejébe, szemébe, agyába. A recept: ellentétes ingerekkel ingerelni, mint a kísérleti (magyar) egereket. Itt egy ajtó: sárgadinnyét rejt. Ott egy ajtó: áramütés. Amott egy ajtó: Nemzeti Színházad lesz. Emitt: Kik alapköveznek, miféle alakok? Az egér megbolondul.

Nem rögtön, na, nem rögtön. Eleinte csak szédül. Az ellentétes ügyektől, hírektől: Lelőnek egy milliomost (nyilvánosan, szitává, tanulságosan.) Másodjára: lelőnek egy hajléktalant, nyilvánosan, gyöngéden, felfedve kettős életét. Abortálnak egy megzavarodott kislányanyát, utána országos abortusz-ellenes mozgalomba csapnak. És így tovább.

Mert ez – az úgynevezett szabad-sajtó a maga század eleji felületességével, szenzációsságával – tendenciájánál fogva – meghülyíti az embereket. Először csak imbolyognak. Elvesztik egyensúlyukat. Hányingert kapnak, majd produkálják az undoritisz összes tünetét: begubózva undorodni mindentől, ami közügy. Otthon maradni. Nem szavazni, nem tudni semmiről, megúszni a „politikát”.

Az emberek nagy részében sikerült kiölni azt az érzést, hogy itthon van Magyarországon. Az övé. Másodrendű állampolgárrá mérgezték az undoritisz mérgével. Ő maga gyalázza faját, nemzetét. Nemzetét? Ha már ezt a szót hallja, valami gyanús, kisstílű, emberellenes és kócsagtollas, Európa-ellenes bandára gondol. Nem mer élni, nem mer választani, lélegezni sem.

Vigyázat! Aki a nemzetét elveszti szívében, életét veszti el. Ha örökké hátrálunk, szakadékba hátrálunk. A passzivitásnak, a gyávaságnak a másik oldalon busás haszna van. Az undoritiszben szenvedő egér sose találja meg a kijáratot. Ha minden hatalom a (meg)dolgozó népé marad, nincs gyógyulás.

Az egérnek föl kell kelni és meg kell csinálnia a maga hatalmát. Saját Magyarországát. Kulturális és politikai hatalmát is, bizony. De ehhez meg kell cserélni a szerepeket: egerekből legyenek kísérletvezetők s kísérletezőkből egerek. Tessék.

Egyébként: gyáva népnek nincs hazája. Pardon.

Kuratórium

Hogyan kell megölni a demokráciát?

Végy egy vallástalan vallás- és közoktatásügyi minisztert.

Pácold jó ideig az ellenzék színjátszó, hol kommunistaellenes, hol kommunista főzetében, hogy kicsapja a savó.

Mikor – másfél évi bugyborogtatás után – sikerül ellenzékiből kommunistává főzni, adj hozzá egy adag gyűlöletellenes mozgalmi sáfrányt, de itt is várni kell, amíg kicsapódik a „másság” mákonya.

Párold. Kiemelve emeld be – chartásan aszalva – a kormányba.

Akaszd ki a kötélre – száradni. Ha leng már, leemelheted, némi aszalás után mérlegelés nélkül teheted a Nagy Mérlegre, akkor kiemelheted, hogy beemeld – a kormányba.

Akkor reá bízhatod az igen nagy pénzeket osztogató játékot, s kinevezheted a kuratóriumi játékba – főnöknek.

A „Capitaly”, majd a „Gazdálkodj okosan!” kapitalista, majd szocialista társasjátékokat alakítsd át az eleinte etnikai „Itt a piros, hol a piros?” piaci gyufamanővereket szuperetnikai bűvészmutatvánnyá, csak a színeket kell kékre és sárgára kicserélni.

Menni fog a dolog.

Dolgozni fognak a kuratóriumok.

Ő, a főnök bekéri az összes hiteles szervezet javaslatát – kik azok az idióták, akik megnevezik magukat és egymást –, majd saját maga kinevezi a saját jelöltjét. Ügyelni kell, hogy a vallástalan és ideológiátlan miniszter mindig elképedő képet vágjon: jé, én igazán nem tehetek a csalásról. Szavaztak. Itt volt piros, ott volt a piros, itt volt a kék, ott volt a sárga. Önök akarták!

És, persze, nyilatkozat! Hathatósan kell kezelni az illetőt a hasbeszélés ricinusával.

S ha még mindig – véletlenül – működnék a demokrácia?

Válassz fölé, mellé, alá egy olyan államelnököt, aki egy intésre elhagyja a „Szabadság” terét, s aki tudja, ha a titkára golyóstollal jön be a szobába, és így közelít, nem kell mérlegelnie közvetlenül „K” telefonon a döntését. Aláír.

Kinézhetsz a szép, szabad levegőbe, a márciusi forradalmi ünnepek után áradó szegénységbe – nem fenyeget a demokrácia. Halott.

Hej, cigány!

Kezdetben vala a nigger.

Megvetően és egyszerűen. Később negroizálódott a kérdés. Enyhébb lett a black is, már a New York-i metrón is ki merték ejteni. Majd színes néppé fejlődtek, colored people-lé fejlődtek, mintegy elvegyülve a puerto-ricó-iakkal, sárgákkal, aztán örömmel találtak rá az afro-american – afrikai-amerikaira, hogy PC negro legyen belőlük, vagyis politikailag korrektek legyenek mint egyedek, amerikaiak, böcsületesen feketék. Hosszú út. Amerika máig sem találta meg a legtökéletesebb bőrszínt, illatot, rendőri intézkedést, pedig sok helyen már – a fehér rossz nyelvek szerint – preferálják őket. Ha egy néger panaszt tesz ellened – mondják –, például egy országúti balesetnél, ügyed elveszett.

Pedig már bevezették a „másság” fennkölten kivételező fogalmát a homoszekszuálisokkal, fogyatékosokkal, aberráltakkal együtt. Ajaj. Nem tudom, az Úr miként nézett el az esetleg – néger Ádám feje fölött, s berubrikázta-é a „másság” kategóriájába? Naplójába valami ilyes bejegyzést tett: „Krisztus előtt 200413. Ma megteremtettem az embert. Fekete lett. Mit csináljak?” Pár nappal később: „Majd lesz fehér is.”

Feltehetően ekkor kezdődött a baj. Így lettek, gondolom, a cigányok is. És idejöttek egyszercsak. És itt vannak. A mieink – ha nem tudnánk.

Aki cigány, az a legcigányabb, mondhatnánk József Attila után félszabadon. Tessék egyszer s mindenkorra ebből kiindulni.

Hiába akarjuk bemagyarázni, a cigány más. Alkatilag, adottságaiban, öröklődésében, képességeiben, rezisztenciájában, szépségében. Ezt is tudomásul kell vennünk s így kell magyarkodni vélük. Ez a vándornép nem akar letelepedni, de le tud. Ahogy a magyar nomádból lett főmagyar, így ők is magyarok, természetesen.

A mindenkori államnak kötelessége a leghumánusabb módon gondoskodni róluk. Nemcsak zugszervezetekben, civil olvasókörökben, terápiás klubokban. Meg kell szervezni az oktatásukat, munkájukat, lakhatásukat. (Tetszik érezni, magam is milyen óvatosan fogalmazok, mihelyt eme kényes ügyről van szó?) Ugyanakkor meg kell találni azt a módot, hogy szabadon éljenek. Ugye, csaknem megoldhatatlan.

Mindenekelőtt, közel kell menni hozzájuk. Magam könnyű helyzetben vagyok, szeretnek engem, szeretem őket. Két és fél keresztgyerekem van Ruváéknál. (A másik két és fél Hernádira jutott.) S imádnivalóan jó barátom Péli Hilda, az őstermészetű írónő, „Az én kis életem” szerzője, aki odahajol a fülemhez, s azt mondja:

– Te nem is vagy teljesen gádzsó, te raj vagy. Amiből csak egy van, a többi csak nő, mint a fűszál.

Hilda a szívével bajlódik, innen kívánok gyógyulást néki. Azt mondja, májusra jobban lesz s csinál nekem csirkepörköltöt túróscsuszával. Hát nem zseniális?

Demokrácia

A fellegekben, uraim, a fellegekben.

Egyébként ó-olasz műszó, ami a zűrzavar eltakarására szolgál. Mondom, „mű”. Olyan, mint a mű-végtag, mű-fogsor, mű-pénisz. Lehet vele csinálni, de nem az igazi.

Akkor találták ki az emberek – minthogy Önök is tanulmányozták az élővilágot, tudják, komoly állatok között nincsen… Ott rend van, trend van, hierarchia, területvédelem – lepisilt határok, melyek közt valaki uralkodik. Hosszú élettapasztalatom azt tanítja, sosem láttam méla farkasokat vagy rogyott medvéket összeülni a pusztán vagy a ritkás farengetegben, ahogy előre ejtett karokkal és farokkal összeülnének és megbeszélnék akárcsak az élelemhez, a szálláshelyhez vagy netán a nőkhöz való viszonyukat. Fönn keringenének fölöttük a keselyűk, és kiröhögnék őket, kiáltozván: „Ezeknek végük van!” Héthatárra szólna a károgásuk.

Szóval, akkor találták ki az emberek, mikor egy nyomorék lett a király, akinek öt királynak kellett látszania, hogy egyet elhiggyenek. Akkor – hogy azonnal ki ne készítsék – maga mellé vett négy alkirályt – mint manapság a pártokat –, hogy egyetlen, nyomorék vagy törpe személyét hihetővé demokráciázzák. Ő hagyta őket lopni-rabolni, amazok viszont esténként megsimogatták elalvás előtt a fejét: „Jól van, aludj már el, mert megfojtunk a habvörös párnacihával.”

Egyébként az aritmetikusok egyetlen percig sem hittek benne. (Az aritmetika a matematikának az az ága, amely valós számok körében végzett műveletekkel foglalkozik.) Ezt elég könnyű belátni. A lélektan körében elég ismert tény, hogy a lakosság – hozzávetőlegesen és a szoros IQ-vizsgálatok szerint – enyhén fogyatékosnak bizonyul legalább hatvan százalékban. Ők választanak. Az aritmetika szerint tehát kizárt, hogy az ő akaratukból történt választások alapján normális parlament fölálljon. Finomabban kifejezve ilyeténképpen fönnáll annak a veszélye, hogy reális választások esetén, a tisztelt ház – az aritmetika számításai szerint – túlnyomórészt hülyékből álljon. (Kérem eme tudományos megfigyeléseket a jelenre is kiterjeszteni!)

Miután eme megállapítást tényként kezelhetjük, érthető, hogy minden valamirevaló irányító párt vagy személy arra törekedett, hogy a demokrácia természetes hátrányait a maga javára befolyásolja – drasztikus eszközökhöz nyúljon finom kézzel. Mai napság ez úgy történik, megkeresik hozzá a kulcsot. A kulcs a lobbyzás, amit minden demokrácia elismer. A főkulcsa ennek a kuratórium. Ha azt akarod, hogy tiéd legyen a demokratikus hatalom, csinálj kedvedre való kuratóriumot, az aztán megszavazza neked még az égzengést is, nemhogy a dohányt. (Ha pályázati kiírásoknál látod a szót: kuratórium, már tudhatod a csalást.)

Utoljára – a demokrácia – a görögöknél működött, rabszolgákkal.

A többi, Weöres Sándor nagy költőnk szerint: „Letye-petye lepetye.” (l. Összes Művek 211. oldal.) Egyébként Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) olasz nyelvtudós és bíboros – reánk nézve kedvezően – így fogalmazta meg Ima című költeményében:

Május 1

Lenin megölte a munkásosztályt. Hosszú, nagyon finom pengéjű tőrrel kicsipkézte a szívüket, így végzett velük. Eleinte szerette őket, tömegükkel vezényelte forradalmát, tudta, nem győzhet nélkülük. Nem beszélve arról, tudta, a munkásság nem massza, nem csupán össztömeg, mely ezerfejűen nyilvánul meg, hanem egyedi egyének, magános szív dobog a munkászubbonyok, posztókabátok alatt – ezt kellett kiiktatni. A szívet. Az érző kebelt.

Tudta Lenin, nagy agykoponya, kőfej volt, hogy forradalom jő, benne van a levegőben, csak meg kell szervezni. Akármilyen a kapitalista jólét, gyönyörűen siklanak a vastag szivarú tőkések jachtjai a tündöklő óceánok vízfodrain, hiába épülnek zordon könnyű felhőkarcolók a földgolyóbisra, a tőkések gazemberek. Ahogyan ma is. A tőkéseket el kell söpörni, le kell kaszabolni, ki kell végezni. Másként nincs új világ, mese. Erre a gyilkolászásra pedig egyedül a munkásosztály alkalmas.

Midőn még fölvonultak! Midőn Chicagóban még – 1884-ben – létrejött a május 1-je dicső ünnepe! „Nyolc óra pihenő…” azóta már a rock-dalosok karikatúrájává vált új kobzosok kezén, hiszen a valódi kapitalizmus, az igazi, vad és (mindenkor) elsöprendő, gyerekjátéknak bizonyult a lenini banditizmushoz képest, a milliós gulágok rémfoglyaihoz képest, a kapitalisták mint burzsoá vezetők ész-zseniknek bizonyultak a pártapparatcsíkok föld-buta kegyetlenkedéseihez képest.

De volt idő… Fölvonultak, énekeltek, hittek a világ proletárjainak egyesülésében, mely aztán a pánszláv birodalom kommunista világhatalom afrikai-ázsiai terjesztésében kulminált. Hol volt már a proletár nemzetköziség, Sztálin, majd Brezsnyev nyűtt bajsza alatt?

De volt idő… Mi is fölvonultunk, lengett a május, ifjak voltunk és bohók, a lányok szoknyafodrán megperdült a szél, ma is munkásmozgalmi indulókat dalolnak részegen a hatvanas hősök. Igaz, hamar leraktuk a vörös táblákat a kapualjban, hogy csókolózni siessünk a ligetbe, ahol ujjé… nagyszerű! 1956 után nem volt kedvünk véres zászlók alatt csókolózni… így aztán jó munkát végzett Lenin, hogy kivágta a munkások szívét. Holt zubbonyok meneteltek a fölfuvalkodott utcákon, csupa ordító halott. Élő munkásokkal nem ment volna semmire se Kádár, se Rákosi, se Sztálin, de maga Lenin se. Így halt meg a munkásosztály május elsejétől.

Vajon „holnapra megforgatjuk az egész világot?”

Passzív emberek

Könnyű szidni a népet. Magam is ezt teszem, nap mint nap, évről évre, évtizedek óta. Gyalázom. Nem alkalmas a szabadságra, tunya, döglött. „Cette peuple n’est pas propre à la liberté” – vetette oda egyik francia barátom a minap, megvetően. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy szabadok legyünk.

Gyalázkodó falfirkák gúnyos ákombákomai becsmérlik a népet. Múltkor egy birkát láttam fölgraffittizve a Krisztinában, aláírva: „Szemét nép”.

Petőfi is ezt tette.

„A magyar magyarnak lenni / Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet / Életet nem érdemel!”

Ady mit írt? „De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.”

Innen egy könnyed lépés Landesmann rabbi: bő gatya és fütyülős barack.

Ugye, ugye, kedves honfitársaim? Ma is ez van. Nem mentek el választani, nem érdekli a saját sorsuk. Otthon gunnyasztottak, inkább a földekre mentek… vagy a Balatonra. Szartak az egészre. Drága nép, én népem! „Szar idők, szar emberek!” – hányszor szidalmazta így apám is, még a szovjet birodalom idején.

Embereim! Magyarország bonyolult betegségben szenved. Önsorvadás – mondták a múlt században. Autointoxicatio – mondanánk ma előkelőbben – önmérgeződés. Hiszen ez nemcsak külső, belső kór is. Évszázadokból visszabetegedünk. Nem lehet büntetlenül száz évekig prés alatt lenni. Nem beszélve az elmúlt ötven évről. A terrorban az állandó túlélés taktikája kikészíti a szervezetet. A gány-birodalom, amit kényszerűen maga köré épített a nép, befele ékelődik a testébe – az immunrendszerét támadja meg az örök taktikázó túlélési riadalom.

Kedves embereim, nem szidalmazni, hanem talán gyógyítani és életre biztatni kellene ezt a nyomorú népet. Mondom magamnak is. Könnyen kiszalad a gyalázkodás, de ne felejtsük e klassz nép öngyógyítási hősiességét 56-ban, mikor világméretű operációt hajtott végre saját magán. Ne felejtsük, az ötven évnyi lélek-prés után is „él nemzet e hazán”. Dolgozik, vergődik, boldogul-boldogtalanul. Világ-költők és világ-elmék világítanak saját éjszakánkba, a hajlott hátú parasztember önerejéből hajol a föld felszínére.

Orvosok, mi magunk, értelmiségiek, mit gyógyítunk? Micsoda korrupt, földbe nyomó, pénz mosolyú banditák vagyunk a nyakán? Ki bírná ezt, melyik másik nép?

Az a beteg elpusztul, amelyik nem hisz magában. Ez a magyarság is csak úgy gyógyul fel, ha elhiszi, hogy érdemes. Ha leveti magáról azt a holt súlyt és igát, ami vasörvként szorongatja. Maga dönt, maga választ magának új kormányt, új szabadságot.

Haza

Sajnálom azokat, akiknek nincs hazájuk. Múlt nyáron, hirtelen Amerikában találkoztam régi osztálytársammal Willmingtonban, ahol a híres Dupont-cég jól nyugdíjazott alkalmazottjaként éldegél. Megvan mindene, akkora lazacokat sütött, mint egy elefántfül, gazdagon ettünk, ittunk, ők is gazdagon élnek, aztán éjjel, magában üvöltött a boldogtalanságtól. Így van a legtöbb külföldi hős magyar. Nem lehet haza nélkül élni, tudniillik.

A haza föld, terület, hely. Ős-Ausztráliában találtak olyan törzset – s ugyanígy a mexikói indiánoknál is –, akik maguk készítenek egy hatalmas husángot (kauwa-auwa-nak hívják), vérrel megszentelik és az a haza közepe. Ha továbbmennek, viszik – és akörül otthon érzik magukat. Megteremtik a maguk hazáját, vándorlásukban is. Égig érő fa – axis mundi – a világ tengelye. Mircea Eliade, nagyszerű román etnológus leírja – minden törzs, nép megteremti magának azt a központot, mely körül él. (Tamási Áron – nem román, de magyar író – ezt oly egyszerűen megírta már: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”)

Az a kérdés, a földből, a területünkből hogyan csinálunk népet, hazát, nemzetet? A történelem egyik legnagyobb példája a zsidóság. Űzött területéből is megteremtette magának a zsidó identitást, az egyisten-vallásából a nép már-már öröklődő lelkét, helytállását, összetartozását. Nemcsak Isten választotta ki őket – ők is Istent. Ezzel megteremtették önmagukat. Kibírván ezeréves gettóikat, pogromaikat, szétszóratásaikat – nem egyszerűen a nyelvbe kapaszkodtak – melyik zsidó beszél ma héberül? – önmagukba. Így csinálták szellemi-lelki és utóbb fizikai hazájukat is – legyőzve az időt. Természetesen, ebbe óriási munkát, szívósságot, összetartást feccöltek. Enélkül nem megy.

Mi mikor csináljuk meg a hazánkat? A törökdúlás óta – Habsburg–német–orosz – s most már lassan amerikai – gyarmatként tengetjük életünket a passzív rezisztenciából, mindig túlélni akarunk. Úgy tetszik, ez kevés a hazához. Munka kell, szakadatlan és bátorság. Összefogás, egyetakarás. Átalakítva Berzsenyi sorát: „Gyáva nyúl nem szüli meg Nubia párducát!”

Mái napság kétféle magyar van. A féltéglás és a félcédulás. Az első féltéglával veri a mellét, hogy magyar, és beszakad a saját bordája, a másik csak a fél cédulával magyar, a másik felére – egy idegen szó van írva – talán amerikai, talán csak internacionalista –, s az első felét bármikor tűzbe hajítja.

Legközelebb magyarok leszünk? Bátran s kicsit összébb fogva? Hogyan írta egyetlen Petőfink 1848-ban?

„Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, / Aki ott az elsők közt lehetnél, / S kárhozatos lomhaságod által / Mindig hátul és alul hevertél! / Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, / Soha többé nem lesz ébredésed, / S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, / Míg nevedet sírkövedre vésed!”

Politikus

Dögei Dögei Nagy Lajos parasztbátyám azt mondta nekem a Tisza mentén (ott, hol a Kis Túr siet beléje), pipázva nézvén kallódó juhnyáját a kapaszkodón: – A politikus mind gazember, Tibor öcsém… Nem is gazember, nem-ember… Más állatfajta. Minekünk rendes foglalkozásunk van, nekik nincsen. Úgy tesz, mintha a közösséghez tartoznék, de tojik a közösségre. Illegeti magát, hogy ő legyen a fő-birka. Hogy menjenek utána. De ezek között legalább meg kell mérkőzni a vezetésért, öklelni, verekedni, elűzni a nőstényeket a többi mellől. És bőgni persze, ha kell, hangot adni.

Az embereket idővel meg kellett szervezni, különben megették, letaposták egymást. Létrehozták az államot. Központ. Irányítás. Beosztás – mondta Dögei Dögei Nagy, parasztgazda, s kiköpött pipája szára mellől. – Arisztotelesz írja már a „Politikában”, Krisztus előtt 328-ban, hogy az ember „zoon politikon” – politikus állat (lény) s mint ilyen a jóság a célja. Érted, fiacskám, jóság! Közröhej. (Köpés, pipa.) Láttál már ilyet?

Mondok neked valamit. Ez az én fő-birkám, kosom tudja, ha nem akar dolgozni, élére kell állnia a nyájnak. Ezért mindent beáldoz. Még az életét is. Ilyen a politikus.

Igen ám, de Arisztotelesznél még a legerényesebbnek kellett lennie a politikus állatnak! A mai korban ez megfordult. Megfordultak a dolgok. Aki erényes – nem érvényesül. A politikai munka megváltozott a „cél szentesíti az eszközt” metódus alkalmazásával. Namármost. A politikusnak úgy kell tennie, mintha ő lenne a világ legbecsületesebb embere, de ha az, elbukik. Ez az ő nagy szerepe. Színészete, azt is mondhatnám. Aki ezt a néppel el tudja hitetni, ezt a szerepet el tudja játszani a nézőknek: győzött. Nézd meg… (Pipa, kiköpés.) A politikust nem eszmék vezetik. A siker. Aki sikeres, jó politikus. Aki bukik, gazember. Ennyi.

Mégis… Vannak pillanatok, melyekben ez a csalás lelepleződik. „Gyümölcseiről ismeritek meg a fákat, a jó fa jó gyümölcsöt terem…” mondá, szokás szerint Jézus Krisztus. A politikusnak is van személyisége, sőt, idővel, mivel abbahagyja a munkáját, és csak a politikát csinálja, csak személyisége van. És ez most is lényeges.

Van jó személyiségű politikus – lásd a birka-vezéreknél is, van, amelyik méltányos a többivel, jóindulatú, segítőkész –, és van rossz személyiség köztük is. Az ilyennek szaga van. Büdös. Árasztja magából a hatalomvágyat, mohóságot, banditizmust. Romlás van benne, hazugság. (Köpés.)

Ha két politikus közé leteszel egy almát a sötétben, eltűnik. A gonosz ellopja. De ottmarad az ujjlenyomata az asztallapon. Csak le kell fényképezni a tévében – mondta Dögei Nagy, és kiköpött pipája mellől.

Koalíció

Nem tudom, emlékeznek-e arra, Churchill mennyire lelkesedett a húszas években Hitlerért? Mint lánglelkű szónokért, országformáló politikusért, a begyepesedett európai rend megváltoztatójáért. Megkapta. Hitler a második világháború elején porig bombázta Anglia városait, s terve volt, hogy ő keljen át az óceánon, leigázni Churchill népét. Churchill körülnézett s nem lelé… csak a Nagy Szovjetunióban s annak lánglelkű vezérében a szövetségest, a koalíciós partnert. Kissé arra gondolva: „még az ördöggel is szövetkezem népemért…”

Churchill jól számított. Legyőzték a fasizmust, megverték Hitlert mint főellenséget. Ám hamar hallhattuk, magától Churchilltől, hogy a világ legnagyobb veszedelme a Szovjetunió, a bolsevizmus s az általa későbbiek, potsdami és teheráni tárgyalások során is oly nagyra tartott hadvezér és ideológ – Joszif Visszarionovics Sztálin. Ő is megkapta.

A koalíció lényege, hogy egy táborba kerüljenek, akik a legjobban utálják egymást. Valami még nagyobb utálat ellenében.

Mostanság, utóbb úgy voltunk a kormánykoalícióval, mint diákkorunkban a vakációval: fölírtuk a táblára a szót, és mindig elvettünk belőle egy betűt, nap mint nap: ó…ió… ció..oa… koa… s most végre kitört a lelkesedés: vége. Következik a szabadság, a nyár, és az új koalíció, melynek, reméljük, nem a végét számláljuk, hanem az elejét.

A koalícióban mindig riogatják egymást, és az ellenség is ezt sugallja: „vigyázzunk a szélsőségekre!” Európa ránk néz! (Hova nézzen? Nem nézhet Koszovóra, ahol naponta ölik egymást, nem nézhet Netanjahura, aki nem ád teret a palesztinoknak, csak olykori, kölcsönös gyilkolászásra, nem nézhet az eltűnt csecsenista túszokra, reánk néz, nem leszünk-é szélsőségesek?)

Horn remekül vezette a saját koalícióját. „Szélsőség? Az SZDSZ? Majd ledarálom én magam. Belülről. Kezükben van a média, a lapok, a bankok, a csúszómászók, a külföldi-belföldiek, a kuratóriumok, a belderű, a kül-menű, az okos, a soros, a mámoros, a százszoros? Majd én hazavágom őket.” Ügyes – mondanák a nem működő automata előtt a külföldiek –, mi fizettük őket, s minket nyírnak ki?

Ki lett a vesztese a választásnak? Az SZDSZ. Mint szélsőség. S Horn széttárja különös, Pilátusos kezét: „Mondtam, hogy ne ugráljanak, vízlépcsőzzenek, kultúrkodjanak, filozofáljanak, kurátorkodjanak, tocsikoljanak… tessék. Most megnézhetik magukat. Mosom különös kezeimet.”

Isten éltesse, Horn elvtárs! Köszönjük.

Politika és erkölcs

– Nem igaz! Nem igaz, hogy ez lett belőlem! Bedilizek! – felült Gági bácsi az ágyban, és kiáltozott, verdeste a paplant a térdén. – Anya! – Felesége után kiáltott, aki a másik ágyban lazán pihent, rá se legyintett Gágira. – Én hős voltam, te is tudod, halálra voltam ítélve, kegyelmes úr voltam a börtönben, alig menekültem, harmincas évek elején még én voltam a kijáró ember a Kisgazda Igazgatóságon, vittem a parizert is, ha kellett, összeesküdtem, ellenálltam, hős voltam, Anya, alszol, fiam, bedilizek! Mi lett belőlem? Erkölcsi példázatokat írtam, cserkész voltam tizenhat évesen… hogy lehet ez? – Megint ütötte a paplant a térdén, hisztizett. Felesége a másik oldalára fordult.

– Ne hagyj magamra, anya… Én utáltam a legjobban a kommunistákat, most meg azt csináljam, amit akarnak? Mindig ura voltam magamnak, most meg azt írom alá, amit ők akarnak, ha tollal jön be a titkár, már tudom, alá kell írnom, akármi az! Mi lett velem? ’92-ben azt nyilatkoztam, nincs sajtószabadság, éppen egyik legjobb barátom, a miniszterelnök ellenében, méghozzá külföldi lapokban! Az ország ellenében! ’94-ben még a téren is azt lestem, kijöjjek-e, beszéljek-e? Kiosontam a Kossuth térről! És vigyorgok és mosolygok keskeny bajuszommal, rá se ismerek magamra a tükörben, anya! Fönn vagy? Huzakodtam a tévé-kinevezésekkel éveken át, míg elfolyt az ország szellemi vére! Mi lett velem?

– Ne ordíts! – förmedt rá halkan a felesége. – Fölkel az unokád!

Gági visszafogta magát, suttogott a felesége fülébe.

– Az nem lehet, hogy ennyi kín… Ütöttek, vertek, megaláztak, nem válthatom ezt aprópénzre! Hogy állok majd a gyerekek elé? A nemzet elé?

– Sehogy – motyorászta a fekvő asszony. – Most különben is fekszel. De nevezd ki azt a gyereket elnöknek, hátha megnyugszol. Azt mondtad, a választások után, Isten tudja, mi lesz ennek a vége, ez lett. Mit vagy betojva? Nevezd ki.

– Én? Soha. Hol vannak a régi barátok? A liberálok? Ők súgtak, tartottak!

– Ők is megbuktak.

– Ejtenek? Anya! De hogy lett belőlem ez az ember? Kapkodom a fejem, lesek erre-arra, rebben a szemem, mint az egéré… Mi tette ezt?

– A politika.

– De nem mindenki változik meg ennyire!

– Alkat dolga. Na, aludjunk még egy kicsit.

Gági ült az ágyban és könnyezett.

Információ

Az információ a Semmi várának az építőköve.

Az ember nem tud semmit a világról. Bele van vetve a nagyfene mindenségbe s itt bóklászik, mint szerencsétlen véglény. Bambul, kapkod, törli a szeméből a kései álmot, belebámul a csillagfeketeségbe. Nyög, erőlködik – semmi. „Ez maga a Semmi” – fedezi föl százötvenezer év után is.

Így aztán ebben a borzalomban nem tudván élni – elnevez dolgokat. Azzal áltattuk magunkat, hogy Ádám azért volt olyan nagy hős, mert megnevezte a dolgokat. Kutyagumit. Azzal, hogy azt mondta: „alma”, még fogalma sem lett az almáról. Kitalált a való világ helyett egy másik világot és építgetni kezdte a magáét, a kis, emberi semmit.

Kialakult egy nem-valóságos, virtuális, informatív világ. Ebben már otthon érezte magát, „ahá” – nézett körül nagy marha fejével –, „ez igen, ezt már értem, ez az én világom, én csináltam.” A hülye.

Ebben az informális világban él. Megnevez, lefed szavakkal mindent. Ha nagyon sír, azt mondja: „anya”. De az anya nem szó, nem jel, nem hír, nem egység, hanem anya. Olyan összetett csoda, amit a jel, az információ még csak nem is sejtet.

Ebben a művilágban aztán az ember lett az Isten. Ebben aztán úr. Ő gyártja, ő találja ki, s főleg ő manipulálja. Lassan fölcserélődik az „anya” mint szó és az „anya”, mint valóság. Ezután már azt csinálok anyával, amit akarok. Az Istennel, aki csak információ, jel, galamb, lehelet. Leképezem hát a valóságot. Így bontom le jelekké, s azzal „dolgozom”.

Ez a világhatalom. A fantom-hatalom. A Semmi birodalma. Akié az információ, azé az ember hatalma. Nem valóság, de ezen keresztül (informatika) lehet uralkodni a világon. Ezért akarja megszerezni minden politika az informatikát, a jelek szervezésének irányítását. Azt csinálja az (ál)-világgal, amit akar. Mindenekelőtt dezinformál. Csúsztat, hazudik („hazudtunk reggel, hazudtunk este…”) félrevezet. Ez a politikai hatalom legveszélyesebb eszköze.

Szlovákiában agyonvertek egy tanárt, mert azt hírelték róla, hogy pedofil. A vécében összeverték – mert, nem pedofil ugyan, de magyar. Egy külföldi gyógyszerről elhírelték, hogy megszünteti az impotenciát – százezrek vették –, csak annyiban dezinformáltak, hogy halálos mellékhatásai is lehetnek. Nos, így.

A csoda az, midőn az információk hazug börtönvárából mégis kitör a valódi ember és összetöri a berendezést. Mint ötvenhatban. Akkor vége a dalnak. Mint most.

Parlament

Barguzon Feri, régi osztálytársam egyik este levitt a pincébe.

– Gyere – intett, a kisötétített országház pirosbársony folyosóján óvatosan lépkedett, én mögötte. Fenséges érzés volt. Az aranylóan csillogó csillárok sejtelmesen csüngtek fölöttünk, a finoman festett oszlopok, mint elegáns falloszok állongtak a tér szélén, jártunk, mint egy meseteremben.

Leértünk. Merev sötét volt a pincében, mely akkorának bizonyult, hogy a fél város elfért volna benne. Doh, szomorúan élénk szag és lengeteg pókhálók. Mindegy. Barguzon ugyanolyan volt, mint régen, a gimiben. Élénk, vigyorgó feje könnyeden kocka alakú, most halk bajusz alatt. Öles barna szem. Vagyis nagy szem, óriási. Az világított a sötétben.

Egy masinát hurcolt elő, mint egy vetítőgépet. Összeeszkábált drótozott-foltozott szerkentyűnek tetszett, de a poros csipek és huzalok működni kezdtek. Villogott, búgott, fölhorkant, rugtatott, nyávogott a gépezet, de megképzett a kép. Barguzon valami port is szórt egy permetezőbe.

– Bio-aero-dinamizmus – mondta lakonikusan az öregfiú. – Emlékszel, azt játszottuk gyerekkorunkban, hogy mindenki gyerek? A felnőtt leginkább? Az összes tanárt lerajzoltuk, milyen lehetett kiskorában. A Vézner békafejű Lajcsika volt, a Paravecz csetlő-botló, bepisilő Zsiráfka, Mihalcsik lóképű, vékony végtagú Haspók. De ez itt valódi! Odanézz! Visszapörgetem az időt: gyerekekké fejlesztem vissza őket. Akik valójában! Ötven-hatvan-negyven évet visszaugranak az időben: ez a valódi énjük!

És megelevenedett a parlament. Mindenki visszagyerekesedett. Három évesre. Göncz csüngött, mint mafla vitéz, egy játékkarddal hadonászott, repedt arany csákót illegetett a fejébe. Kuncze csak ült széttett lábbal a homokban, bamboid módra maga elé nézett. Lezsák sasosat játszott, két karját kitárva rohangált. Giczy egy tortakéssel járt le s fel, s minden elkészült homoktortát fölényesen kettévágott. Mosolygott hozzá sejtelmesen, mint egy nőre. Baja meránói juhra emlékeztető hajbodort csinált magának, és átugrott minden óvodáslányt, néhányat fejbe rúgott – véletlenül. Magda asszony ezüst koporsóban feküdt, kicsillantott szemével ide-oda cikázott és várta a királyfi csókját, hogy kijöjjön az almacsutka. Egy fiú se szaladt oda, királyfit játszani, egy félévesnek látszó kiscsoportos kacska kezével simogatta a haját. Csurka egy Toldi nagyságú követ dobált erre-arra, szétszaladtak a gyerekek.

– Kiscsoportosok óvodai háziszínpada! – súgta Barguzon. – De mindig ez volt. Azt hiszed, Robespierre vagy Danton nem volt gyerekképviselő? Majd azt is megmutatom! Agresszió, homokozás, álmatagság, bőgés, bepisilés. Visszapörgessem?

Az eladdig kis kövér bamboid Kuncze üvöltött:

– Nem ülök a Pistike mellé! Tetű van a hajában és cigány is!

Kontra

Sose felejtem el Göncz Árpád, alias Árpi bácsi – a mi Árpink, azért mondom, hogy a miénk, mert ha ennekelőtte, 1989-ben nem választjuk meg írószövetségi elnöknek, mint fő-erre-vállalkozót, szerényen fal mellett menetelő bácsit, sose lett volna belőle köztársasági elnök a mi elő-elnökségünk nélkül, hiszen voltak ott javában Pozsgayk, Csoórik, egyebek, férfiasan –, nos a mi Árpink, alias III. Árpád király, Mosoly-Herceg, Érettségi-Ruhahordó Vitéz arcát sose felejtem el, midőn megtudta: ki kell neveznie Orbán Viktort miniszterelnöknek: „…Isten tudja, mi lesz ennek a vége?” – riadt körbe egeresen, nem lehetne-e még változtatni a választás végeredményén? Sose felejtem el.

Ő mint saját országának ellenzéke. Nem rossz. Visszaidézhetjük egyéb tettét is, például a ’92-es nyilatkozatot, miszerint Magyarországon veszélyben volt szegény Antall idején a sajtószabadság, mondja a La Stampa olasz lapba bele.

Pedig a kontra jó játék. Magam fiatal és idősb koromban sokat kalábereztem, szerettem megkontrázni a családot, az összes adut, az ultimót s főleg az abszolútot. Jó dolog kontra játszani, ellen-játszani, élvezetes és a kártyában – becsületes. Kihozza az összes lap-variációt.

De az életben? Az ellenzék 1990-ben nem vette tudomásul, hogy hiába lövi szét a hajót Antallék alatt – saját maga alatt lövi szét, bár ő – sokuk – nem tartja a saját hajójának. Pedig ez az ellenzék igazi lényege. Tudjam: a saját országom, amit támadok. Persze, a hülyeséget, a lopást, korrupciót, a hazugságot támadnom kell, éppen az országom érdekében.

Ha ugyan van saját országom. Van egy csöpp identitásom. Nem hiszem, hogy hisztero-liberáljaink valaha is hazai identitást kerestek volna. Olyan világpolgárok, akik talán Amerikában vagy egyebütt jobban éreznék magukat, csak az a fránya nyelv…. Ha nem kellene magyarul beszélni s főleg írni! Lehetnénk angolok, vagy egyebek! De csak ide szorultunk Magyarországnak, magyarnak? Na, azt nem mondhatom, de majd tisztességes taxis-blokádos ellenzék leszek. Kerül, amibe kerül. Ha kell, az országba. Figyeljük derék ellenzékeinket.

Robbantás

Sánta Ferenc remekírónk hetvenedik születésnapját ünnepeltük a Magyar Művészeti Akadémián. Kérleltem, annyi év írói szünet után, szánja rá magát, írjon a mi szépirodalmunkba, a Lyukasóra folyóiratba valamit. – Nem tehetem. Nem tudok semmi jót mondani az embereknek – könnyes volt a szeme, a szép barna férfiszemek elködösültek. – Depressziót pedig nem akarok terjeszteni.

Én sem. Tudtam, Sánta Ferenc nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi írónk. Mindig azt tartotta, az ember jónak születik, csak a körülmények változtatják rosszá.

Ajaj – gondolom én régen és ma is. Magam az embert – ahogy a mi évezredes Bibliánk is mondá –, rosszra hajlónak tartom, akinek „értelme elhomályosul.”

Annak idején igazságügyi pszichológ-szakértő is voltam. Néztem, vizsgáltam, forgattam a gyilkost, a megerőszakolót, a gyereket tipró elmeállapotára alig találtam mentséget. Magát a gyilkolást is elmeszűkült, tudatszűkült állapotnak tartottam, miáltal eleve kisebb felelősség terhelhetné a gyilkost. De nem így van. A tudatszűkült állapotnak is megvan a maga előzménye, amit maga a tettes „követ el”. Követi maga zuhanását. Mindig van egy pont, ahol elkezdődik. Akár öröklött pont, akár környezeti ártalmi pont, akár egy futó belső gyöngeség, amikor a zuhanás – a befolyásolhatóság – elkezdődik, akármilyen primitív személyiségnél is akár. Az „amikor még” utolsó pillanata.

Ez viszont a társadalom felelőssége – legtöbbször. Amikor a Sánta Ferenc-i „jó emberből” előbújik a másik ember. Kíváncsi volnék az Aranykéz utcai robbantó édesanyjára. Gyermekkori barátaira, szerelmeire, mohó állapotaira.

És még inkább kíváncsi volnék talán az áldozat összes múltjára. Nagy tudományterület a viktimológia, mely azt tanítja, az áldozat is elköveti a tettet – kihívja, előidézi, „körülményesíti”. Egész regényt szenteltem eme gondolatnak az „Isten nem szerencsejátékos” című regényemben. Még a balesetekért is felelünk.

Ámde a világ még jobban fölfordult. Ma már a Truman Capote-i híres regényének a „hidegvérével” gyilkolnak az emberek, ha kell, ártatlanokat, gyerekeket, nőket. Hol a határ?

Isten elhagyott volna minket? S engedi szerencsejátékainkat gyilkolássá fajulni?

Minden bűncselekményért mindnyájan felelősek vagyunk. Akár egyetlen mozdulattal – lefelé.

VÉBÉ

Három „d”. „Dagonya. Dölyf. Dugó.” Számomra ez volt a világbajnokság.

„Dagonya”.

Nótával lehet felelve kérdezni. „Hol van az a nyár?”

Magam a futballt a legszellemesebb és legjátékosabb sportnak tartom ma is. Talán nem véletlen, hogy egy percre – 1994-ben – a magyar válogatott pszichológusa is voltam, szerelemből. Tisztességes eredményeket értünk el egy meglehetősen gyöngus csapattal.

Ezen felül, maga a labda „szent tárgy”, ha akarom, olyan vezér, ami maga alakítja a játékot. Visszaidézi a gyermek játszókedvét éppúgy, mint a férfi harcát. „Összerendezi” a rendezetlen futkosást, hogy nagy társamat, Hernádit idézzem, „negatív entropiát” visz a pályára: rend lesz, értelem, szabály és véletlen törvényszerűség. Hallatlan élvezet, kéj, futás, tüdőerő és lábizom, agytorna és lélekvitalitás. Ha egészben és föntről nézed, olyasmi, mint maga az élet értelme, a labda pókhálófonalain, mint titokzatos biliárdon, érzékelni lehet egy csöppet, hogyan és miért is élünk. Bizony, kedves hölgyek, kik nem figyeltek és urak, akik sárga intellektusotokkal lenézitek, érzéketlen fejetekkel, mert halvány fi… dunsztotok sincs a játék szent rítusáról.

Ez szűnt meg a mostani vébén. A labda miséje, szertartása, csodája. „Hol van az a nyár?” Csoda brazilok, hős uruguayiak, pengényi hollandok, szellem-magyarok nyara? Midőn „zengett a bőr, énekelt a labda.”

Dagonya lett. Taposás. A pénz lekvárrá változtatta a talajt, abba taposódnak a csapatok. Csak nem játszani! Ez a szabály. Győzni, ha kell, agyontaposva, szellemtelenül, izzadt-taktikázva, nem gólt rúgni – pedig erre megy az orgazmus –; nyerni, dögleszteni, szellentve roggyantani. Brrr…

„Dölyf”.

Miután agyonrugdosásig feszült a pénz lekváros dagonyája, előtérbe került a bíró. Mint főszereplő. Ős buta, tökfejű portások lélektanával hősködő emberek – mint kritikusok a színházban, akik sose tudtak se játszani, se darabot csinálni, ezekből lesznek az elméleti színházasok – de ők az ítélők.

Ismerik a portás-lélektant?! Majd én megmondom, ki mehet be ezen a szent kapun. Hogy mikor gól a gól, gáncs a gáncs, üdv az üdv! Tizenegyes a tizenegyes, és ha nem tetszik, kipenderítem a legjobbakat is, ha kell! „ÉN” vagyok a főszereplő! Engem néz a világ, ÉN játszom a világbajnokságot! Nélkülem se Ronaldo, se Zidane, se Suker nem megy be a mennyek focijába!

Így aztán – sokszor – ők döntik el egy-egy mérkőzés játékterét, levegőjét, hangulatát, irgalmát! Rövid nadrágba öltöztetett – most már négyen vannak – hivatalnokok, akik otthon dölyfösen ülnek az izzadt alsóban a maláji, afrikai vagy akár olasz konyhában a kiadós makarónit habzsolva: „Na, milyen voltam, kisfiam, nagyfiam, anya, nej? Én voltam a legjobb?” S ha azt feleli a gyerek, hogy esetleg Michael Landrup, Jay-Jay Okocha, Rivaldo Vito Borba Ferreira, Hriszto Szoicskov, kopasz Fabien Berthez vagy netán maga Dunga-Kuka jobb volt a pályán, akkora pofont kap a bíró-papától, hogy beesik a konyhaszekrény amúgy is repedt üvegébe. Ő meg halk dölyffel megeszi a nevére keresztelt hideg, szaftos makaróni maradékát.

„Dugó”.

No, ezt kellett volna beledugni, belelőni a riporterek hmm…, hogy fejezzem ki finomabban magamat? Szájába. „Fogd be már a pof…” – sziszegte mellettem egy csöndes unokám, hallván ahogy a riporter szétpofázza a meccset. „Fosógép” – jegyzi meg mélán a másik, még halkabb lányunokám, mikor nem lehetett hallani, látni, mi történik a pályán, mert a riporter éppen a játékos unokahúgának a bal térdén lévő dörzsölődésről mesélt, amit azáltal szerzett, hogy lefeküdt a másik játékos nagynénjének fiatal nigér sógorával.

Úgy tetszik, a rendszerváltással a riporterek meghülyültek. Addig is uralták a gyepet, de hogyan? A rádióban – midőn még nem volt kép –, a sokszor kárhoztatott Szepesivel megelevenedett a játék, mi még láttuk a meccset a szó nyomán. Sokszor még a meccset is fölhevítette, fölülmúlta – lelkesedésből, ördöngős, vajákos hevületből.

Vagy maga a méla Vitray! Micsoda visszafogott intelligencia, gunyoros, de nem földbetipró jellemmagyarázat, szellemtörténet, csöpp pletykoid, úri fintorok, és hallgatás! Uraim, hallgatás! Mikor elnémul a szó – és a riporter helyett – a játék lesz az úr, a látvány, a biliárdháló labdamutatvány, ami már művészet! S a többi – néma – úri – csend.

„Hol lesz az a nyár…?”

A párt

Utáltam a „pártot” már gyerekkoromban.

Hároméves lehettem, mikor arra ébredtem, anyám halkan, de erőteljesen szidalmazza apámat. Akit pedig szerettem, nagyon. Suttorászva, arcához egész közel, „nyomta” neki a szemrehányást:

– Elherdáltad az egész vagyonomat! Hol a sok ezer? Apám nem azért hagyta rám az örökségét, hogy holmi részeg fajankókba fektessük!

Apámat sohasem láttam részegen, fogalmam se volt, miről van szó.

– Itt itatod a korteseket, ott itatod, a Zöldikében, a Keresztútban, a Zalán csárdában. Ez a választás? Vasárnap is eljártok Bandival (ő volt a legszeretettebb nagybátyám, szelíd, halk szavú jogász), és a dülöngélő munkásokat arról akarjátok meggyőzni, hogy a „munka a nyolcadik szentség.” Nekik csak meló marad, és nem szentség. Még a parlamentbe se juttok be…

Bántott, nagyon, apám-anyám ellentéte, a párnába nyögtem, pedig fogalmam se volt, apám hogyan lett törvényhatósági bizottsági tag, székesfővárosi képviselő, Rákosfalva afféle polgármestere – afféle jóember. Ez szememben nem fért össze a politikával s főleg a „párttal”.

Később sem értettem a pártot. Diákkoromban pedig igencsak hamar meg kellett értenem, hogy az valamilyen „darálógép”. A kommunista párt „ledarálja” a többit. Láttam egy hatalmas szecskavágógépet, amint vágja, vágja az embernövényeket, s végül is igazam volt.

Már az angol történelem tory meg whig pártjait sem értettem: megér ennyi vért a nemesek és a polgárok háborúja és pártja? Ejnye!

Egyedül szerettem lenni. Nem csoportban. Cserkésznek sem álltam be, közel voltak túlságosan az embergyerekek, ordítottak, hatalmaskodtak, s főleg, a csoportban mintha butábbak lettek volna, mint egyenként. Ez fogott meg legerősebben. Hogy együtt – butább az ember, mint fejenként. Fitogtatóbb, magamutogatóbb, hőzöngőbb, ostobább még annál is, amilyen.

Csak azt a „csapatot” tudtam együtt elképzelni, amelyik játszik. Magam a futballcsapat (alacsony termetű, de hősies) kapusa lettem kiváló reflexeim miatt, s hajlandó lettem volna életemet adni egy kifogott tizenegyesért. S társaim is csontjaik, nyakuk-lábuk kockáztatásával „dolgoztak” a pályán. A játék szentsége egybevonta a csapatot, a pártot.

Talán ilyennek kellene lenni egy pártnak: hogy benne jobb lesz az ember, mint nélküle. Ám ez még az egyháznak is nehezen megy. Viszont készséggel elismerem: még a legszemellenzősebb kommunisták között is találkoztam remek, önfeláldozó emberekkel. Hát még a kisgazdák közt!

Kultúrharc

Utálják a másikat. Reszketnek tőle. Mert tehetségesebb. Nekik meg kisebbségi érzésük van. Eltorzul az arcuk. Ők miért nem tehetségesek. Benéznek a tükörbe. Látják, csúnyák. Randák. Szépek, okosak, tehetségesek szeretnének lenni. Sima úton nem megy. Utálják a másikat.

Ők is rendesen indultak, mint kisgyerekek. Aztán… látták, van náluk erősebb. Jó izma van. Feje. Szép lány, szép fiú. Ők meg randák. Nézik a tükröt. Összetörnék. De akkor sem lesznek szebbek. Beleütnek ököllel a tükörbe. Először a tükröt törik össze. Legalább őket ne mutassa.

Utálják magukat. De így nem lehet élni. Nézik az arcukat a tükörben. Aztán belevágnak ököllel. Összetörik a tükröt, mintha magukat. De ők megmaradnak. Ellépnek a tükörcserepektől, kimennek vizelni. Hiába. Nem nyugszanak meg. Nem tudják megölni magukat. Csak nem ölhetik meg magukat? Miért nem ők a szépek? Az okosak. A csöndesek, tehetségesek.

Aztán… riadoznak tőlük az emberek. Visszahúzódnak. Nem fognak velük kezet. Mintha lecsinálták volna a saját kezüket. Ez igazságtalanság! Ők is emberek. Voltak. A tükörben. Legalább olyanok, amilyenek. De most megsemmisítenék magukat. Mert utálják.

Hiába igyekeznek. Nem természetesek. Mintha mostohák volnának. Mintha idegenek. Nem veszik emberszámba őket. Miért? Már megsemmisítették régi énüket, mi kellene még?

Utálják, hogy ilyenek. Hogy mostohák. Hogy idegenek. Hogy selypítenek, raccsolnak, finnyáskodnak. Akarnak ők is nem raccsolni. Nem selypíteni. Nem nyúzódni a hangskálákon. De van egy belső természetük. Nem tudják legyőzni a saját természetüket. Utálják a másikat. Aztán… gyűlölni kezdik.

És a gyűlölet gyöngeség. Erőtlenné tesz. Ezért mutatják az erejüket. Mindenkibe belemarnak. Aki szebb. Aki jobb. Aztán már mindegy. Idegennek érzik magukat, így aztán azt mondják: nem vesznek emberszámba! Nem állnak le velem spenótot enni. Egy tálból cseresznyézni!

Mintha külön szagunk volna! Elfintorodnak tőlünk. Így aztán gyűlölködni kezdenek. Megfojtani mindenkit, aki nem mi vagyunk! Csak a másság ereje él! A természetesség nem jó. A tehetség nem jó. A szépség nem kell. Kifacsart álművészet! Bedezodorozni a fenekünket! Nem tudunk leírni egy tisztességes mondatot! Majd kitalálunk mi álmondatokat! De egyedül nem megy. Énekeljük is.

Csoportterápia! Együtt, mi a „mások”! Külön ülünk. Ha bemész a rádióba, együtt ülnek, elfekve, mint a hangyák, összemaszatolva az asztalt, a lábuk a másik nyakában. Ha nem megy másképp, terrorral. Terror, ízlésterror, nyalókaterror, filozófia-terror. Együtt. Mi, mások, csúnyák, rosszbeszédűek, tehetségtelenek, együtt legyőzzük a magányos tehetséget. Ez a mi jelszavunk. Összeülünk. A színházi bemutatókon együtt gunnyadunk, együtt alakítjuk ki a véleményünket. Kit kell sárba rántani. Kit kell fölmagasztalni. Kit kell rágalmazni. Kit kell besározni. Együtt merjük a levest a hivatalos étteremben. A tévé-étteremben, a rádió-étteremben, a bankok éttermében. Egyszerre a kanalat. Félve. Nyelni. Nem élvezni, inkább, de együtt gyűlölni a tehetséget.

És sírni otthon. Hogy miért is vagyunk ilyenek. Miért nem lehetünk olyanok, mint ők. Folyton olyanok akarunk lenni, mint ők! Ők az arisztokraták. A szellem arisztokratái. Megvan a tehetségük, az adottságuk, a nemességük. És idehaza vannak! Mi miért nem vagyunk idehaza? Sírnak. De gyűlölnek tovább. És szervezkednek, haláluk napjáig.

Ez a kultúrharc. Ők liberalizmusnak hívják. Hogy szabad préda a másik ember.

Budapest

Budapest egy nagy maszlag. Nincsen. Ki van rajzolva a térképen, több, mint 200 négyzetkilométeren, hetvenkedik, kirajzik, élleng – vagyis virul –, még Al Gore-ban is földereng valami, ha említik mint régi várfészek és keselyűfészek és leendő Nato-köpcös városka, egy jó maszat szóval a térképen – de nincsen. Hübele-Balázs. Nép-szándék. Pöffeteg (l. gombafajta.)

Össze van rakva, mint egy rosszul idomított puzzle-játék – múltkor Amerikába küldtünk fél-rokonoknak ajándékba egy tömkeleget, ők hamarabb kirakták, mint mi, idehaza a közigazgatást. Hiába, amerikai városka lesz lassan.

Budapest egy nagy hólyag. Vízhólyag, vízfej. Talán, ha a vidékiek élelmesebbek lettek volna a történelem során, egy jókora sicherheitstűvel vagy netán élesre fent kaszával kipukkaszthatták volna egy jól irányzott döféssel. Nem tették. Így aztán, ők maradtak vidékiek, a budapestiek meg fővárosiak. Előkelők és szegények. Provinciálisok és központiak, európaiak. Sosem értették meg egymást. „Polgár és Paraszt, köztük ezer titkos csatorna: a városból árad ki az ipari áru, az adóív, a pesti kuplé, a faluból árad be a búza, a hús, a tej, a gyümölcs. De egymásról tudni mit se akarnak, egymás kezét még sohase fogták meg, egymás szemébe még sohase néztek. A parasztban homályos gyűlölet él a polgár ellen, a polgárban fölényes megvetés a paraszt iránt” – írta Sárközi György zsidó származású jóember, aki mindvégig a parasztság hű szószólója, folyóirat-csinálója volt.

Így szakad ketté az ország – bármilyen rendszer van is, kvázi Magyarországra és Budapestre. Ennél károsabb gazdasági és kultúrhelyzet alig van a világon. Budapest ráfekszik az országra, az ország le-föl nézi a kozmopolita, németes, zsidós, nyegle, fennhéjázó és mindentudó elmagyartalanodott metropoliszt.

Pedig, pedig… igaz, hogy Budapest egy nagy maszlag, de gyönyörű maszlag. Kevercs ugyan, de benne minden szar és …arany is megtalálható úgy, ahogy sehol az országban. Pedig mindkettő anyag nagyon nagy érték.

Mert, ugye, itt, együtt van. Együtt van a „budai fürgefutonc” és a „kaukázusi bibircsesborág”, a „Szent Benedek Leányai Társaság” és az „Óbudai Zsinagóga”, a horvát fiúgimnázium és a wienerschnitzel, az ószerb ikonosztáz és a tót üvegmester, az oláh cigánymuzsika és a mohamedán imaház, a magyaros börbönce (pipa) és a fél-spanyol etikett –, a karvaly és a füles bagoly, a nyest és a pilisi kecske, a budai színkör és a csepeli szabadkikötő. Ez a maszlag szépsége. Bűbáj. Együtt élünk még itt az eraviscusok illirekkel összeolvadt leszármazéka a ki-, illetve bemenekült erdélyi huncutokkal. Ez a csodája.

Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni. Belefőzni bácskai lecsójába, beregszászi tojáslevesébe. És? Előbb-utóbb mindenki Budapesten akar élni. Itt akar lenni. Jelen akar lenni. Itt is kell élnie. Mai napság, sajnos, még mindig nem alakult ki az az európai közállapot, hogy vidéken is igencsak lehessen élni-alkotni-zenélni-festeni-írni, mert minden itt van. És ebből senki nem akar, és nem is tud kimaradni.

Aztán… egyszercsak megszereti. Mint egy kurvát. Rákényszerül a szolgálataira, aztán lassan észreveszi: ez is csak nő! Ez is csak szerelem! És micsoda szerelem! És micsoda nő! Az ő városa, az ő nője.

Mindezekért mondom, hogy ami Budapesten városi, európai, kozmo- és dinamo-, azt hagyni kell. Abból van úgyis elég. Budapesten a vidékből, uram, bocsá’, majdnem azt mondtam, a magyarból van kevés.

El tudom képzelni, hogy ezt a szafaládét azért tisztességesebb húsból is meg lehetne csinálni. Gondolom, nem mindenáron egy hisztero-liberál play-boy főpolgármesterrel, vagy ahogy kedvenc barátom mondja, nem feltétlenül egy ál-szoc-pol-beat Bob herceggel.

Talán találtatik egy magyarosabb ízeket jobban kedvelő főpolgármester, aki jó csípős paprikával megszórná egy kicsit a budapesti ételeket. És fejeket.

Budapest egy nagy álom. Így inkább csak a szívünkben él. Alias Nagy Magyarország.

Túszok

Fölismerhetetlenné görbedve, fogollyá aszva „érkezett meg” az a két magyar túsz, akit Csecsenföldön kínoztak vagy kilenc hónapon át. Még arcvonásaik is lehetetlenné torzultak és csöndesek, mint a sír. Nem vallhatnak, gondolható, micsoda fenyegetési taposóaknák vannak lelkükbe rejtve családtagjaik számára. Összebilincselve, gödörbe döglesztve éltek, vízen, kínzó falat kenyéren. Élnek még? Csoda. Huszadik század, a fölszabadult ember technikai csodájú százada. Se Jelcin, se Clinton világurak nem tudtak – nem tudom, nagyon akartak-e tenni – semmit csinálni kiszabadításuk érdekében. A század dicsősége.

Joszif Visszarionovics Sztálin harminc millió túszt tartott a saját hazájában saját népéből gulágokon, börtönökben, verve-ütve-irtva-gyalázva. Bulgakovok, Babelek, Mandelstammok tűntek el haláltáborokban. Mit akarunk? Még csak nem is lázadtak. Sztálin helyettese és miniszterelnöke volt Molotov – a feleségét ezalatt börtönben tartották, csakúgy, mint Kaganovicsnak. Mit akarunk? Ehhez képest szelíd szívű kor.

Kihez forduljunk magyarázatért? Az ókorban az ős-törzsekben is ejtettek túszokat – fejedelmi túszokat, mert a silányakat kivégezték vagy rabszolgaként ütve dolgoztatták –, és nagy váltságdíjakat követeltek az Ellenségtől. De itt nincs ellenség! A két magyar szeretetszolgálatos éppen a csecsen nyomorultak sorsán szeretett volna munkálkodni –, fejvadászok(?) kinézték őket: ezekért dohány jár. Zsozsó, lé. Ütni, rúgni, meggyalázni. Leköpni, belerondítani a pofájukba!

Nem harcban, háborúban, küzdelemben – nyíltan, hanem alattomban. Nincs semmi esélye a túsznak.

Kik ezek az emberek? Akik ezt „gyakorolják”? Közben hazamennek a feleségükhöz, megsimogatják gyermekeik fejét: „aztán jól tanulj az iskolában, ne hozz szégyent hősi apádra, aki a nép üdvösségéért harcol!” Kik ezek? Kik ezek? Hogyan állatiasodik le ilyen mélységekbe az ember? Mindig Radnóti őrei jutnak eszembe. Ha 1944-ben húszévesek voltak, manapság hetvenöt körüliek. Jó bácsik. Megpördített bajusszal ülnek és mesélik színes sörük mellett a fakó zsidók és emberek sorsát. „Volt köztük egy különösen nyomorult… Alig vonszolta magát… Mondtam Jakuretckinek – vele kísértük a foglyokat át a Dunántúlon, már ötvenkettőben kipurcant valami akut vakbélben, jókötésű, masszív gyerek volt pedig, három árvát hagyott, az Isten nyugosztalja… mondtam Jakuretckinek, te… ezt a soványt, ezt engedjük el, ez eltűnik az erdőben, hátha egyszer hazakerül, majd azt mondjuk, megdöglött – nevet hozzá, és tisztességesen meghúzza a széles korsót, csettint is egyet a nyelvével – azért ezek a német sörök mégiscsak sűrűbbek, mint a mi magyar Kőbányaink, az olyan, mint a nyers húgy, ezek meg erőt adnak az ember agyába, hiába, ezek a németek értik a dolgukat… mondtam Jakuretckinek, zavarjuk el a csudába ezt a nyeszlettet, ezzel csak bajunk lesz, ez még a rothadó szekéren is csonk-ceruzával körmöl valamit… menjen a jó büdös francba, még bajunk lesz belőle… aztán puff! Jobbnak láttuk. Na, csak magának mondom. Elhantoltuk pár ásóval… egyszerűbb volt, mint kísérgetni még Ausztriáig… Hű, de frankó ez a sűrű sör, szóval, kinyiffantottuk, az a szegény csak nézett a gödörből… de sietek is, megjöttek az unokámék Münchenből, jól megy a soruk és jó a sörük! – nevet hozzá –, valami fehér Audival jöttek… Az Audi ugye, jobb, mint a Mercedes, vagy nem? Van egy Porschéja is a gyereknek, ingatlanban utazik, de van hajlama is… Most valami Radnóti költő verseit keresi – szereti a verseket a marha, de Porschéja van –, hogy szerezzem meg neki, gondolja, magyarul tanul, és verseket olvas… Szép gyerek…”

Kik ezek az emberek? A túsztartók, ütlegelők, gyilkosok? Maga az einsteini század gyermekei? Isten elnézi ezt? Vagy alszik? Álmos lehet.

Szent István

„Magyarország nem lesz, hanem volt” – vad ifjúságunkban, a kezdődő kommunizmusban keserűségünkben úgy gondoltuk, milyen szellemesek vagyunk ezzel a fájdalmas mondással. Azóta megtanultuk, micsoda kinines igazság rejlik e diákviccben.

Forgassuk csak vissza történelmünket az időgépben.

Bizony birodalom voltunk. Bizony ezt a – akkor már akármilyen – birodalmat Trianon vágta körül ollóval úgy, ahogy történelme során kevés birodalmat csonkítottak meg. Trianonig – így vagy úgy, Ausztriástól vagy Habsburgostól – birodalom voltunk. De…

a történelmi időgépben azt is látnunk kell, hogy másodbirodalom, alávetett Magyarország. De…

mégis Magyarország, hősi Magyarország, amely 1848-ban kikényszerítette a főország, Ausztria kiegyezését. Velünk, magyarokkal. Mert…

a magyarok sosem adták alább. Hiába volt – a házasságokkal és a török előli menekülésekkel – négyszáz évig Habsburg-birodalmi rész Magyarország, lelkiekben, szellemiekben, sőt gazdaságban sosem volt úgy alávetve, hogy ne lehetnénk büszkék reá. Sőt…

minduntalan – a Rákóczi-szabadságharccal, a Bethlen-Erdéllyel, a Bocskay-fölkeléssel, hajdúkkal – arra kényszerítettük a közös birodalmon belül a Habsburgokat, hogy számoljanak velünk, mint soha le nem nyugvó (a soha le nem nyugvó kard országa, ahogy ugyancsak szomorú tréfával illettük diákkorunkban múltunk ábrándjait) néphatalom voltunk jelen e kelet-európai tartományban. Sőt…

miután nem barbár, vagy egyszerűen szláv eredetű népség-katonaság voltunk, szellemileg, kulturálisan is úgy foglaltunk helyet e térségben, mint fő-nép! Mint nemzet-nép! Ugyanis…

a Kárpátokba való azonnali vagy többszöri megérkezésünk óta hatalmi nép, nemzet-nép voltunk, amely megteremtette magának a saját országát, kultúráját, s összetéveszthetetlen nyelve által megőrzött valami olyan tulajdonságot, amivel a körülöttünk lévő népségek nem rendelkeztek. Ez a nyelv tette néppé, sőt nemzetté hazánkat, ez adta meg egyedi méltóságát a környezetünkben. Ez olyan különleges tulajdonnal ruházta fel fajtánkat, hogy soha nem lehetett bennünket besorolni a szlávos vagy akár germános hűbériségbe. Ahogy a magyar nyelvet beszélő emigráns-utód soha nem veszti el „lelki hazáját”, nyelvét, mert ez lényege, logikája, szelleme – ahogy többek közt az atomértekezleteken egyszercsak azt mondhatják Tellerék is –: „áttérhetünk magyar beszédre is, annyian vagyunk magyarok.” (No, ez csak kitérő.) Viszont…

a lényeg mégiscsak az, hogy ezzel a nyelvvel, ezzel a „felső tulajdonnal”, és jellegzetes tehetséggel ez a nép kivívta és megteremtette önnön nemzet-népét. Az igaz…

hogy ehhez évszázadok kellettek. Eleink. Bejövetelünk. Származásunk – s mint többször említettük –, nyelvünk. Továbbiakban Árpád-házunk, mely háromszáz éves folyamatos – és magyarosan keserves – uralkodásával megcsinálta, megteremtette helyünket Európában. Hiszen…

Európa nem várt bennünket oly nagy szeretettel, mint törökös-keleties menyasszonyt. Ady: „Egy nóta csal. Rég dalolhatta / Szent Ázsiában szép, vad, barna lány, / Egy illat űz, csodavirágból / Lehelte tán be egyik ősanyám…” Igenis…

ezt a keleti fajtát el kellett fogadtatni Európával. Hunyadiaknak, Nagy Lajosoknak, s nemcsak elfogadni, hanem egyetlen nagy kegyelmi-öldöklős pillanatban saját magunknak fejünkre tenni az európai koronát, tűzzel-vérrel, öngyilkolással, szervezéssel, bele kellett verni a saját fejünkbe ezt a magyar koronát; országjogot, szentséget kellett teremteni, múltat teremteni hosszú évszázadokra. Ez a mi múltunk. Így bizony nemcsak vagyunk és leszünk, hanem voltunk is, mint legyőzhetetlen múlt. És ezt egyedül és főleg… bizony…

Szent István csinálta.

Utazás

Suhannak a hajók, röppennek a repülők, robogásznak a vonatok, rajtuk milliónyi ember. Utaznak. Mennek. De az ember nem csak úgy utazgat. Ide-oda. Bár, ha az ember elámul a rózsaszín néniken, akik amerikai szupervideókkal bombázzák a Halászbástyát, miközben legurulnak a lépcsőkön, vagy ijedt kis japánkákat lát, amint még az amerikaiakénál is szuperebb videókkal nézegetik a mi időtálló Országházunkat, miközben gyors-burgert nyomnak parányi szájacskájuk közepébe – arra kell gondoljon, ezek a mai, huszadik századi utazók csak tengnek-lengnek élvezetük járomszalagján. Budurkálnak, mamlészkodnak, őgyelegnek.

Pedig az utazás – nagy kaland. Boldog, aki utazni tud. Aki az új tájban istenségeket talál. Mert ez az utazás lényege. Az istenség. Mindenben ez a lényeg, megérinteni a szentséget, az isteni lényeget.

Utazni annyit jelent: lakhatóvá tenni a világot – Isten által. Ez a mi utazási kíváncsiságunk veleje. Otthon akarunk lenni abban a tájban is, ahol nem vagyunk otthon, ami még nem a miénk.

Mikor először suhantam végig a toszkánai tájon majd negyven évvel ezelőtt: ámulatba estem. Nem igaz! Micsoda gyönyörűséges itáliai dombok, lágyan fekszenek rétes selymeikkel, visszatért belém az egész olasz festészet melengető melege. Mámor. Renaissance bűvölet. És…!

Valami ráismerés! Déjá vue! Igen! Mintha már láttam volna! Mintha már jártam volna ilyes tájon! Mert az ember másik tulajdona, hogy haza akar menni. Oda, ami az otthona. És nagyon messzi derengésben fölismertem a toszkán tájakban valami csöpp zöld zalai párát, ihletet, a gyönyörű zalai dombok erdős vonalát.

A másik út az ismeretlenbe visz. Odamenni, ahol sose jártunk, amit sose láttunk, jószerével és jóformán az ördög birodalma. A kíváncsiság odavonz. Az ismeretlen felé.

Az az igazság, az ember kozmikussá akarja tenni a világát. Istenivé. A régi törzsek is így voltak. „Megszentelték” a helyüket, istenivé teremtették. Mircea Eliade híres-neves román etnológus leírja, egy arunta törzs, az achilpák hogyan tették kozmikussá lakóhelyüket: „Numlakula isteni lény egy gumifa törzséből készítette el a szent karót (kauwa-auwa), vérrel szentelte fel, felmászott rajta és eltűnt az égben. Ez az oszlop a világtengely, mert a föld körülötte válik lakhatóvá, nomád vándorlásaik során mindig magukkal viszik, arra veszik útjukat, amerre a karó mutat. Így az achilpák még állandó helyváltoztatás közben is mindig »saját világukban« maradhatnak, s egyúttal kapcsolatban lehetnek az éggel.”

Ez a titok. Az utazás titka: Otthon lenni – vándorlás közben, megszentelni a helyet, ahová megyünk.

Azt hiszem, ilyen értelemben nagyon hasonlatos az utazás a szerelemhez. Arra vágyunk, hogy teljesen azonos legyen velünk a társ, ugyanakkor teljesen idegen. Ez a leggyönyörűbb érzés. És az utazásban is.

Persze, ha az ember azt a mámort keresi, amit a nagy Baudelaire érzett, akkor mindegy az út, mindegy a menny, mindegy a pokol, mindegy az ismert és az ismeretlen… navigare necesse est.

Tűzijáték

– Meddig tart a tűz? – kérdezte valaki a tetőn, ahol bámulódtunk a szikrázó augusztusi égboltban.

Emlékeztek, hogyan bámulódtunk bele a parázstűzbe gyerekkorunkban, mikor akkora szikrákat vetett, hogy kiégette a szemünket. – Ne nézz a tűzbe! – óvtak ordítva nagyjaink, s mi csak meredtünk belévakulásig. Az utolsó parázslobbanásig.

Mi volt ez a tűz? Tudtuk már akkor, hogy minden a tűzből származik, az élet, a világ? Imádtuk a tüzet. Imádjuk a tüzet. Mint Istent, teremtőt, pusztító hatalmat?

Ady idézte így meg Prometheust, a tűz elrablóját – és minket, akik a tűzben élünk.

– Meddig tart a tűz? – kérdezhetjük megint csak refrénszerűen: s nézzük a fölívelő, visszahulló augusztusi tűzijátékot.

És alant, a Duna-parton bolyong a százezres tömeg, jön vidékről, nyakában a gyerekkel, egymást tiporva, bámulva föl a mesterséges égre, hogy bámulódjunk az örök tűzbe. Tülekednek, nyögnek, izzadnak, krákognak az emberek, sodródnak, nyomakodnak… a nép?

Ez a nép? Megyünk velük, köztük, néppé válva? „Panem et circenses”? Ennyi az egész?

És ahogy sodródunk velük és általuk, az az érzés kerít hatalmába, ez már nem nép, ez már nem a gyerekkor ámulati népe, nem az elragadtatás gyermekkori áhítata, hanem a tömeg. Tömeghipnózisban botorkál lenyomva a betonra, rátaposva a másik sarkára, károgva és mászva, ez a tömeg.

A tömeg a huszadik század nagyszerű masszája. Egybeállt anyag. Nemhiába írta meg a század egyik legérdekesebb filozófusa „A tömegek lázadását”, melyben kinyomozza, hogyan esik a nép a tömegvonzás révén a diktatúrák szédületébe. Ortega ezt – a század elején – még pontosan és okosan a vörös és a zöld diktatúrára értette, sajnos, jóslata bevált. Mert, amikor a népből tömeg lesz, akkor valami minőségi – ellenminőségi – változáson megy keresztül: elveszti karakterét, és bármelyik Cipolla arra szuggerálja, amire akarja. Ma is. Amerikában nem nép él – tömeg. Nem a kemény diktatúra tette azzá, hanem egyszerűen a pénz láthatatlan pókhálószálai szőtték tömeggé a valamikori népet, az írek, hollandok, németek, franciák népét – amerikaivá. Ezt a szuggerálható tömeget sosem érezzük európainak.

– Őrizd a tüzet! – int vissza a szikrázó égbolt, ne csak az égen, magadban is, ahogy a költő írja: őrizd a lázadás lángját.

A nyugat alkonya

Kéknyakkendős brókerek. Futkoznak. Ordítanak. Jegyzetelnek, nyomnak gombokat, üvöltenek, rohannak, legázolnak, fölbuknak, újra fölkötik magukat a kék nyakkendőre.

A kék nyakkendő! Mennyi nyakkendőt megértünk már! Kaka-színűt, holland telepesek nyakán, cserkészeken masírozva, barnán karlendítve, pirosan szovjetesen, kéken úttörősen – most itt a kék! Az üdvözítő kék szín, az ég színe, a boldogságé. Ez a brókerek nyakkendője, egy valamirevaló bróker – ügynök – el se indul a bekapott, állva fogyasztott reggeli után, ha nem kötheti fel (magát) magára a kék nyakkendőt. Bankárok, alemberek, tőzsdefutók, alkuszok, machinátorok, fő-senkik kék nyakkendőre vannak fűzve – talán ebédre, panírozva a gyorsbüfében rántott nyakkendőt kapnak be fütyülős szájukba, és este kék nyakkendőt fektetnek kapkodó ágyukba, hogy azzal háljanak.

Szép, új világ. Megírták már. Huxley tudta a Szép, új világban, hogy ez ellen csak a bódulat segít: „Szóma, ha mondom, segít a gondon!” Hamm, bekapni, feledni-feladni az énünket, hogy élni tudjunk! Spengler pedig, ez a világfilozófus már a húszas években bebizonyította nekünk, hogy a nyugati világ elveszett, a civilizáció megöli a kultúrát – ahogy a rómait, ó-kínait, indiait, egyiptomit –, úgy a mai kultúrát is megöli a civilizáció, most, a század végén bekövetkezett totálisan „a nyugat alkonya”. Elvész az ember az emberben, az emberből.

Nem gonosz szándékú machinátorok – a brókeresek csak eszközök –, nem bűnözők kezén, hanem egyszerűen az ember kezén. Önmaga által vész el. Hogy aztán ezt a magában lévő gonosz révén, a benne lévő „negatív” elem révén „valósítja meg”, vagy egyszerűen a torz fejlődés kisiklató sínjein éri el, az mindegy, de bekövetkezik. Meghal a kultúra, a gépek lesznek az emberek.

A kultúra lelkünk belseje. A barlangkarcoló, őssámán-hitű ősember még „isten közelében” próbálta démonait falra szelidíteni. Az emberlény a természeten belül érintette hite növényeit – valamilyen módon tehát a kultúra addig áll fenn, addig él, amíg „paradicsomi” állapotban lélegzik ez a két lábra állott szerencsétlenség. Aztán kilép, „kiűzetik” a paradicsomból, és magára marad lelke fügefalevelével. Ha végleg letépi ágyékáról a fügefalevelet, ott áll őrjöngő meztelenségével, hohó… ám egyetlen, farkára kötött kék nyakkendővel. Ilyenkor dőlnek össze birodalmak – Spengler szerint –, és halnak meg a kultúrák, miközben a civilizáció diadalmaskodik.

Ma ezt a pusztítást, pusztulást amerikanizmusnak hívjuk. Mindenütt. A műanyag fölváltotta az eredetit, a műfallosz sokkal jobban működik a Viagrával, mint az eredeti. Műebéd, művalóság. Ha meg tetszenek nézni rohangászó brókereinket a tévén, rájönnek, ez nem a valóság, ez egy virtuális világ, melyben még a pénz is műanyagból van. Elképzelhető, hogy felnőtt emberek komoly, kéknyakkendős foglalkozása legyen, hogy nem létező árfolyamok kígyózó kacskaringózásával halomra gyilkoljanak birodalmakat, sorosok kisded kalkulációi népeket söpörjenek el, anélkül, hogy egyetlen karcolást hagynának a pusztuló emberiség testén? Elképzelhető. A pénz mint kék eszköz kiváltja a világ összes valóságát, hopp… de ehhez sem kell valóság, még a valóság valósága sem kell, az interneten, az űrben lehet „megvalósítani a valóságot”, már semmi tény, ember, csak száguldó adat. Az interneten kell közösülni, olvasni, „hírekezni”, s főleg uralkodni. A csodálatos emberi találmány hullámai észrevétlenül kiölik az emberből az embert: önmagát oltja ki, a kultúráját a technikai civilizációjával. Csodás, nem? Spengler ezt a század végére beígérte: itt van.

Az új barbárság legázolja a kultúrát, megszünteti az áhítatot. Még kapkodnak az emberek valláspótlékok, szektácskák bódulata után; fuldokolva saját elveszített édenük után, a kék nyakkendő már végzi kivégző ítéletét, gyilkosan, elegánsan, hangtalanul.

Milyen nyakkendőre köttetjük föl magunkat a következő évezredben, hacsak nem jön egy új Assziszi? Könyörögj érettünk.

Oroszok

Ó, áldott hidegháború, hová tűnt kacska szépséged? Mikor még két világhatalom, két óriás-nemzet nézett egymással farkasszemet, s mi biztosak lehettünk a békében, hiszen Sztálin elvtárs is megmondta, hogy „a béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek végig kitartanak mellette”. Kitartottunk. Félve gyártották és rejtegették az atombombákat, bakonyi, elforgatható rönk-siló alá rejtették a rakétákat, s gyalázták, ócsárolták egymást, de nem lőtték ki. Ügyes világbéke.

Most is világveszély van, mert az orosz birodalom összeomlik. Nincs pénz, nincs nagynemzet, nincs rendszer. Nincs ellensúly a nagy amerikai álommal szemben, mely legalább olyan torz, mint a szovjet, s itt nem haláltáborokba gyűjtik az embereket, hanem élettáborokba, melyekben nem lehet élni csak műanyag módra.

Oroszok. Szovjetek. Lenin óta, 1917-től, de különöen 1924 óta, Sztálintól – aki talán még Lenint is fölülmúlta kegyetlenkedésben –, az oroszokat szovjetekké passzírozták. Sápadt egyenruhájú, kerekfejű tömegemberekké, akik a filmeken daloltak, odahaza megrohadtak, Európában ellopták a karórákat, s péppé hazudott Pravdát ettek korán reggel korgó gyomorral. A világ egyhatoda – kalmükök, grúzok, kazahok, azerbajdzsánok, örmények, fehéroroszok, tadzsikok, feketeoroszok – egyetlen hatalmas birodalommá szerveződött a magától is rettegő Sztálin keze alatt, s hetven esztendeig működött. Adminisztratíve. S mellesleg a történelem legnagyobb világháborújában. Fölvonultak a Vörös téren, és sokkal nagyobb volt rakéta-szivarjuk, mint az, ami az Ovális teremben eltűnt Clinton-szivar, aminek nyoma veszett Monica Lewinsky combjai közt, hogy azóta sem találják. Sztálin diszkrétebb volt. S hová tűnt volna másodpercek alatt Sztálin Mónikája? Megéreztették volna vele, hogy milyen az égő szivar, ahogy milliókkal eljátszadoztak.

Most mégis itt van ez a nép, az orosz, s fekete füst gomolyog a birodalom felől, az Egyesült Államok – majdnem azt írtam, az Egyesült Állatok – elnöke siet inkább a Kremlben szivarra gyújtani gazdaságosan, jótékonyan és segítőkészen, semmint az Ovális teremben, csak hogy ne dőljön föl a világegyetem.

Mert – függetlenül attól, hogy Oroszország összeomlóban –, Oroszország van. És számolni kell vele a világ végezetéig, ahogy az elnyomorodott Kínával is kellett hosszú passzív évek alatt is. A nagy birodalmak fölkelnek, ha befut a pénz. Megélénkülnek, hatalmas mancsaikat kinyitják, hogy elnyeljék a világot. Ilyen Oroszország is. Összeomolva is. Szétesve is. A világot Oroszország minden formájában fenyegeti. Mert akkora. Mert olyan.

A másik tény, hogy az orosz nép nem azonos a szovjet néppel. Mélyebben fekszik. Odalent, a lélek mélyén, mint szláv ősanyag, évszázadok bánatos sűrűjében, elérzékenyülve és kegyetlenül. Az orosz lélek pedig nagy lélek. Sokkal nagyobb, mint az amerikai, de amerikai lélekről nem is beszélhetünk, csak hollywoodi celluloidról. Műanyag.

De az orosz nép valódi. Emlékezzünk vissza: az orosz nép a Szovjet alatt is élt, eltűnve, fölbukkanva, a második világháborús hősök emlékfala elé sietett esküvője után, hogy az Orosz Anyának, a Hazának hálát adjon boldogságáért. És magasra szárnyalt utána a trojkájával a vastag-havas moszkvai utcákon. Fölszárnyalt az égbe, ahogy azok a semmivel sem hasonlítható orosz költemények és filmek, melyeket éppen a legsúlyosabb években költöttek a nagy orosz emberek. Végtelenül gyönyörű alkotásokat. Hiába, ilyenek. Soha egyetlen olyan amerikai filmet nem láthattunk, mint egy-egy orosz emberi film-poéma, a lelkükből jött.

Állítólag Sztálin egyik dácsájában, a mímelt zsuppfedél alatt megtalálták kockás füzetű naplóját, melyben ez állt: „Félek magamtól…”

Ellenzék

A mai ellenzék (1998) – a tegnapi kormánykoalíció imponáló. Tanulhatna belőle mindenféle jobbközép – ha van ilyen. Ezek nem mímeskednek, nem míveskednek, nem lacafacáznak – bele az arcba ököllel, vagy alul gáncsolva, vagy övön alul besózva egyet az ágyékra, vagy jól előkészülve, váratlan mozdulattal akár szabálytalanul – és főleg szabálytalanul földre rántva, kicsinálni a kormányt. Ez igen. Böcsületükre szolgál.

Mi adja ennek a pimaszságnak az erejét? Elsődlegesen a nem is álmodott vereség. A szociliberál el nem tudta képzelni, hogy (valaha is) kieshet a hatalomból. Az ország, magyarán mondva „le volt nyúlva”, a régi kommunisták beépültek a gazdasági hatalomba is, minden a kezükben volt, ami pénz, paripa, fegyver, tőke (Marxból), proletár-terror (Leninből), szervezettség és öntudat (Sztálinból: „mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk”); mindezt hihetetlennek látszott elveszíteni. A hazai pökhendiség – egy óriás-törpe vezethet ilyen európai (ejtsd: „eropai” – fölösleges kiejtési nehézség az „u” hang, így aztán eropunióba menetelhettek) népet, az olajozott-beszédű, professzorosan kikandikáló, öröksemmit folyamatosan produkáló és prédikáló szemüvegkirály, aki ellenzékiként is mértéktartó gyilkosságokkal hajtogatja hajthatatlan támadásait, a hazai proletárok kopaszos és hajnövesztő milliomosi kegyetlenségű erőszakmesterei, puffadt ál-szakszervezeti átépült hősök, mumoid öreglányok pedagogizált panoptikummadarai, jaja, volt itt elég, van itt elég a hajdan munkásosztálynak csúfolt átmentő seregből, sötét arculatú, indián küllemű, nagy lenyúlók és bongyor hajú altörpék mesteri pókerjátékosai a népművelés csiribi-csiribá kártyatrükkjeinek mestere: volt – és mint mai ellenzéknek –, van honnan meríteni. Persze, hogy vérig vannak sértve, hogy az általuk oly sokszor semminek és senkinek tekintett nép most, egyszerűen és nagyszerűen farba rúgta őket. Ez nem hihető. Ezért minden bosszúra képesek – nem telik el óra, hogy ne az új kormányt szapulnák, ócsárolnák, fúrnák, robbantgatnák, faragnák, milliárdokban mérhető külföldi bankbetétek szerény tulajdonosai. Nem hiszik el, hogy elzárulhat a csap, amiből úgy folyatták saját zsebükbe a közpénzt, ahogy akarták. De nemcsak pénzre, hatalomra vágynak, ezt elveszteni a legrosszabb.

Na, ez csak az egyik szárny. A hiszteroliberálokat sem kell félteni. A szociálok bevették őket – kissé undorodva ugyan a hatalomba, hiszen amazok hozták a nemzetközt. Maga a Demokratikus Charta már az Antall-korban hitelesítette az eladdig gyalázott kommunistákat, azok hatalomra kerülvén kénytelenek voltak bevenni őket a pakliba, akik aztán – és azóta sem lacafacáztak. A szemtelenségnek, fölényeskedésnek, gúnyoló lenézésnek magasiskoláját képviselték és képviselik nyúlós beszédű, éneklő madaraikkal, akik aztán tudják, merik, teszik. Itt is működnek a kiváló osztagok, ők aztán főleg nem tudják elképzelni, hogy mint különben is világ urai, hogyan eshettek ki a pikszisből. Immár pártjuk is alig van, mégis ők bitorolják és birtokolják a sajtót, a tévét, rádiót felsőbbségi tudatuk nép fölött lebegő árnyékával. Már nincsenek is, mégis jobban vannak, mint az egész kormánypárt. Ügyesen, talán ügyesebben csinálják, mint a szociálok, akiket valójában nem annyira érdekel a kultúra, mint kék társaikat, akiknek viszont a pénzen kívül a kultúrlubic leghőbb vágyuk: hallgassuk csak csacsogó, kedélyesen bornírt, magabiztos kékharisnyáik minden percbeni kotkodácsolását, „népfölötti” „eltévézgetésüket”, saját csatornáik nem egyszerűen az egyes vagy a kettes, hanem az egész ország csatornája. Ők ügyesebbek. Szebbek. Elegánsabbak. Ők – tudván már katasztrofális vereségüket – taposóaknákkal dolgoztak: megvalósíthatatlan kulturális beruházásokat hagyva a csatamezőn, kisajátított és Petőfiről „magyarra” keresztelt Irodalomházat, előre kinevezett biztosokat, kurátorokat, minden percben felrobban egy-egy akna, a magyar vendégként meghívott ’99-es frankfurti könyvvásár egyetlen irányelvét is megadták már: „csak ne nagyon magyarkodjunk!” El tudnak önök képzelni valamely nációt, melynek kultúrképviselői saját népük ellen lázítanának?

Mondván: Ne hollandkodjunk, ne spanyolkodjunk aztán, mert dádá lesz saját magunknak!

Ez az igazi ellenzéki magatartás: Ne hollandkodjunk! Ne magyarkodjunk! Örüljön a kormány, hogy nem ma, hanem holnap buktatjuk meg.

Ez a konstruktív, majd felelős – feledős – ellenzékiség. Megkaptuk.