Levelek Mandzsúriába

Janus-arc

Jánuska

Bolond, aki azt hiszi, a Janus-arc rossz dolog. Nem rossz. A világon szinte mindenből kettő van. Magából Janusból is – valójában ő Diana istennő férfi mása, magyarán Dianus. Ősitáliai – majdnem azt mondtam – származású isten. Elég nagy isten, maga is kettős szerepet vállalt a világ irányításában: a nap és a világosság – micsoda nüansz! –, később a kezdet és a vég istene.

Lám, lám, már Janus úr korában érzékelhető az örök kettősség: múltba és jövőbe tekintő kettős arccal ábrázolták, még pénzt is vertek e kettős arccal, a régi római AS-t. Békeidőben be volt zárva a temploma, mivel a rómaiak minden percben háborúztak, csak Numa Pompilius és Augustus idején egyszer volt becsukva. Na, nem maga Janus, hanem a temploma.

Nagyfiú volt. Menő. Nagymenő. Minden kezdet tőle függött, láthatóan eme hetilap indulása is. Az év is. Ő Január.

A világ legérdekesebb dolga a kettősség és a legősibb igazsága. Eleinte ember is csak egy volt, de az Öreg elunta Ádámot, kirántotta az oldalbordáját és csinálá Évát. Ő se bírta nélküle. Elég nehéz helyzet adódott Évából – nemcsak az alma, hanem a feneke, a hogyhívjákja, a melege, a bibéje, a pihéje miatt, viszont a világ nem menne semmire, szülőapánk még Nobel-díjas sincs. Nem beszélve a szerelmeskedésről.

Mindegy. Isten így akarta.

S azt is, hogy ketten írjuk ezt a Janus-rovatot, Hernádival. Mit csináljunk? Én igazán nem akartam. De az Öreg rávett. Íme, itt is két írónak kell lenni.

Valójában persze csak egy van. Ő, a kedvenc. Ő lesz a liebling. Ő az okos. Fő-okos. Akármit csinál, szeretik, mennek utána. Hiába van rinocérosz-arca, bebámul a társaságba, a képernyőbe – szeretik. Mondhat akármekkora marhaságokat – nevetnek. Szó-vicceket süt el – a nők kacarásznak, a férfiak hahotáznak. Márcsak udvariasságból. Engem is összecserélnek vele – csakhogy róla beszélhessenek. Vasárnap odajön hozzám egy hölgy, az én kinyomtatott nevű megnyitóm után, s azt mondja: „Imádom, művész úr! Különösen a horoszkópjai miatt!” Persze, egész napom el volt rontva. Puff.

Mit csináljak? Engem nem szeret senki. Alig ha tizenötmillió. Féltékeny lehetnék rá, utálhatnám, de nem tudom. Mit tegyek? Ő a fő-barátom, hiányozna. Ketten vagyunk. Múltkor utaztunk Szerencsre együtt eldőlve a kocsiban, benézett és fölismert bennünket két gyönyörűszép gimnazista lány, suttogták maguk közt: „Ismerem őket, két nyugdíjas színész.”

Na, így vagyunk mi együtt. Mindenből kettő van.

Kivéve egyet. Gyurkovicsot. És az Istent. Na, meg a pártot, majdnem kifelejtettem.

Választópolgár

Gyógyorvost! Gyógyorvost! Sürgős!

Most ölik meg a magyar választópolgárt. Otthon fekszik, hörög, hány, egyensúlyát veszti, kampec. Meg se mozdul. El se vánszorog a fülkéig.

El kell ismerni, jól megdolgozták. Jól etették mérgekkel. A kádárizmus nyavalyássá taposta, elsilányította az életét. Az új kor liberál manipulátorai még jobb – s oh, demokratikus! – módszert alkalmaztak: a nyomdamérget. Az ólmot. Az szivárgott be a tüdejébe, szemébe, agyába. A recept: ellentétes ingerekkel ingerelni, mint a kísérleti (magyar) egereket. Itt egy ajtó: sárgadinnyét rejt. Ott egy ajtó: áramütés. Amott egy ajtó: Nemzeti Színházad lesz. Emitt: Kik alapköveznek, miféle alakok? Az egér megbolondul.

Nem rögtön, na, nem rögtön. Eleinte csak szédül. Az ellentétes ügyektől, hírektől: Lelőnek egy milliomost (nyilvánosan, szitává, tanulságosan.) Másodjára: lelőnek egy hajléktalant, nyilvánosan, gyöngéden, felfedve kettős életét. Abortálnak egy megzavarodott kislányanyát, utána országos abortusz-ellenes mozgalomba csapnak. És így tovább.

Mert ez – az úgynevezett szabad-sajtó a maga század eleji felületességével, szenzációsságával – tendenciájánál fogva – meghülyíti az embereket. Először csak imbolyognak. Elvesztik egyensúlyukat. Hányingert kapnak, majd produkálják az undoritisz összes tünetét: begubózva undorodni mindentől, ami közügy. Otthon maradni. Nem szavazni, nem tudni semmiről, megúszni a „politikát”.

Az emberek nagy részében sikerült kiölni azt az érzést, hogy itthon van Magyarországon. Az övé. Másodrendű állampolgárrá mérgezték az undoritisz mérgével. Ő maga gyalázza faját, nemzetét. Nemzetét? Ha már ezt a szót hallja, valami gyanús, kisstílű, emberellenes és kócsagtollas, Európa-ellenes bandára gondol. Nem mer élni, nem mer választani, lélegezni sem.

Vigyázat! Aki a nemzetét elveszti szívében, életét veszti el. Ha örökké hátrálunk, szakadékba hátrálunk. A passzivitásnak, a gyávaságnak a másik oldalon busás haszna van. Az undoritiszben szenvedő egér sose találja meg a kijáratot. Ha minden hatalom a (meg)dolgozó népé marad, nincs gyógyulás.

Az egérnek föl kell kelni és meg kell csinálnia a maga hatalmát. Saját Magyarországát. Kulturális és politikai hatalmát is, bizony. De ehhez meg kell cserélni a szerepeket: egerekből legyenek kísérletvezetők s kísérletezőkből egerek. Tessék.

Egyébként: gyáva népnek nincs hazája. Pardon.

Kuratórium

Hogyan kell megölni a demokráciát?

Végy egy vallástalan vallás- és közoktatásügyi minisztert.

Pácold jó ideig az ellenzék színjátszó, hol kommunistaellenes, hol kommunista főzetében, hogy kicsapja a savó.

Mikor – másfél évi bugyborogtatás után – sikerül ellenzékiből kommunistává főzni, adj hozzá egy adag gyűlöletellenes mozgalmi sáfrányt, de itt is várni kell, amíg kicsapódik a „másság” mákonya.

Párold. Kiemelve emeld be – chartásan aszalva – a kormányba.

Akaszd ki a kötélre – száradni. Ha leng már, leemelheted, némi aszalás után mérlegelés nélkül teheted a Nagy Mérlegre, akkor kiemelheted, hogy beemeld – a kormányba.

Akkor reá bízhatod az igen nagy pénzeket osztogató játékot, s kinevezheted a kuratóriumi játékba – főnöknek.

A „Capitaly”, majd a „Gazdálkodj okosan!” kapitalista, majd szocialista társasjátékokat alakítsd át az eleinte etnikai „Itt a piros, hol a piros?” piaci gyufamanővereket szuperetnikai bűvészmutatvánnyá, csak a színeket kell kékre és sárgára kicserélni.

Menni fog a dolog.

Dolgozni fognak a kuratóriumok.

Ő, a főnök bekéri az összes hiteles szervezet javaslatát – kik azok az idióták, akik megnevezik magukat és egymást –, majd saját maga kinevezi a saját jelöltjét. Ügyelni kell, hogy a vallástalan és ideológiátlan miniszter mindig elképedő képet vágjon: jé, én igazán nem tehetek a csalásról. Szavaztak. Itt volt piros, ott volt a piros, itt volt a kék, ott volt a sárga. Önök akarták!

És, persze, nyilatkozat! Hathatósan kell kezelni az illetőt a hasbeszélés ricinusával.

S ha még mindig – véletlenül – működnék a demokrácia?

Válassz fölé, mellé, alá egy olyan államelnököt, aki egy intésre elhagyja a „Szabadság” terét, s aki tudja, ha a titkára golyóstollal jön be a szobába, és így közelít, nem kell mérlegelnie közvetlenül „K” telefonon a döntését. Aláír.

Kinézhetsz a szép, szabad levegőbe, a márciusi forradalmi ünnepek után áradó szegénységbe – nem fenyeget a demokrácia. Halott.

Hej, cigány!

Kezdetben vala a nigger.

Megvetően és egyszerűen. Később negroizálódott a kérdés. Enyhébb lett a black is, már a New York-i metrón is ki merték ejteni. Majd színes néppé fejlődtek, colored people-lé fejlődtek, mintegy elvegyülve a puerto-ricó-iakkal, sárgákkal, aztán örömmel találtak rá az afro-american – afrikai-amerikaira, hogy PC negro legyen belőlük, vagyis politikailag korrektek legyenek mint egyedek, amerikaiak, böcsületesen feketék. Hosszú út. Amerika máig sem találta meg a legtökéletesebb bőrszínt, illatot, rendőri intézkedést, pedig sok helyen már – a fehér rossz nyelvek szerint – preferálják őket. Ha egy néger panaszt tesz ellened – mondják –, például egy országúti balesetnél, ügyed elveszett.

Pedig már bevezették a „másság” fennkölten kivételező fogalmát a homoszekszuálisokkal, fogyatékosokkal, aberráltakkal együtt. Ajaj. Nem tudom, az Úr miként nézett el az esetleg – néger Ádám feje fölött, s berubrikázta-é a „másság” kategóriájába? Naplójába valami ilyes bejegyzést tett: „Krisztus előtt 200413. Ma megteremtettem az embert. Fekete lett. Mit csináljak?” Pár nappal később: „Majd lesz fehér is.”

Feltehetően ekkor kezdődött a baj. Így lettek, gondolom, a cigányok is. És idejöttek egyszercsak. És itt vannak. A mieink – ha nem tudnánk.

Aki cigány, az a legcigányabb, mondhatnánk József Attila után félszabadon. Tessék egyszer s mindenkorra ebből kiindulni.

Hiába akarjuk bemagyarázni, a cigány más. Alkatilag, adottságaiban, öröklődésében, képességeiben, rezisztenciájában, szépségében. Ezt is tudomásul kell vennünk s így kell magyarkodni vélük. Ez a vándornép nem akar letelepedni, de le tud. Ahogy a magyar nomádból lett főmagyar, így ők is magyarok, természetesen.

A mindenkori államnak kötelessége a leghumánusabb módon gondoskodni róluk. Nemcsak zugszervezetekben, civil olvasókörökben, terápiás klubokban. Meg kell szervezni az oktatásukat, munkájukat, lakhatásukat. (Tetszik érezni, magam is milyen óvatosan fogalmazok, mihelyt eme kényes ügyről van szó?) Ugyanakkor meg kell találni azt a módot, hogy szabadon éljenek. Ugye, csaknem megoldhatatlan.

Mindenekelőtt, közel kell menni hozzájuk. Magam könnyű helyzetben vagyok, szeretnek engem, szeretem őket. Két és fél keresztgyerekem van Ruváéknál. (A másik két és fél Hernádira jutott.) S imádnivalóan jó barátom Péli Hilda, az őstermészetű írónő, „Az én kis életem” szerzője, aki odahajol a fülemhez, s azt mondja:

– Te nem is vagy teljesen gádzsó, te raj vagy. Amiből csak egy van, a többi csak nő, mint a fűszál.

Hilda a szívével bajlódik, innen kívánok gyógyulást néki. Azt mondja, májusra jobban lesz s csinál nekem csirkepörköltöt túróscsuszával. Hát nem zseniális?

Demokrácia

A fellegekben, uraim, a fellegekben.

Egyébként ó-olasz műszó, ami a zűrzavar eltakarására szolgál. Mondom, „mű”. Olyan, mint a mű-végtag, mű-fogsor, mű-pénisz. Lehet vele csinálni, de nem az igazi.

Akkor találták ki az emberek – minthogy Önök is tanulmányozták az élővilágot, tudják, komoly állatok között nincsen… Ott rend van, trend van, hierarchia, területvédelem – lepisilt határok, melyek közt valaki uralkodik. Hosszú élettapasztalatom azt tanítja, sosem láttam méla farkasokat vagy rogyott medvéket összeülni a pusztán vagy a ritkás farengetegben, ahogy előre ejtett karokkal és farokkal összeülnének és megbeszélnék akárcsak az élelemhez, a szálláshelyhez vagy netán a nőkhöz való viszonyukat. Fönn keringenének fölöttük a keselyűk, és kiröhögnék őket, kiáltozván: „Ezeknek végük van!” Héthatárra szólna a károgásuk.

Szóval, akkor találták ki az emberek, mikor egy nyomorék lett a király, akinek öt királynak kellett látszania, hogy egyet elhiggyenek. Akkor – hogy azonnal ki ne készítsék – maga mellé vett négy alkirályt – mint manapság a pártokat –, hogy egyetlen, nyomorék vagy törpe személyét hihetővé demokráciázzák. Ő hagyta őket lopni-rabolni, amazok viszont esténként megsimogatták elalvás előtt a fejét: „Jól van, aludj már el, mert megfojtunk a habvörös párnacihával.”

Egyébként az aritmetikusok egyetlen percig sem hittek benne. (Az aritmetika a matematikának az az ága, amely valós számok körében végzett műveletekkel foglalkozik.) Ezt elég könnyű belátni. A lélektan körében elég ismert tény, hogy a lakosság – hozzávetőlegesen és a szoros IQ-vizsgálatok szerint – enyhén fogyatékosnak bizonyul legalább hatvan százalékban. Ők választanak. Az aritmetika szerint tehát kizárt, hogy az ő akaratukból történt választások alapján normális parlament fölálljon. Finomabban kifejezve ilyeténképpen fönnáll annak a veszélye, hogy reális választások esetén, a tisztelt ház – az aritmetika számításai szerint – túlnyomórészt hülyékből álljon. (Kérem eme tudományos megfigyeléseket a jelenre is kiterjeszteni!)

Miután eme megállapítást tényként kezelhetjük, érthető, hogy minden valamirevaló irányító párt vagy személy arra törekedett, hogy a demokrácia természetes hátrányait a maga javára befolyásolja – drasztikus eszközökhöz nyúljon finom kézzel. Mai napság ez úgy történik, megkeresik hozzá a kulcsot. A kulcs a lobbyzás, amit minden demokrácia elismer. A főkulcsa ennek a kuratórium. Ha azt akarod, hogy tiéd legyen a demokratikus hatalom, csinálj kedvedre való kuratóriumot, az aztán megszavazza neked még az égzengést is, nemhogy a dohányt. (Ha pályázati kiírásoknál látod a szót: kuratórium, már tudhatod a csalást.)

Utoljára – a demokrácia – a görögöknél működött, rabszolgákkal.

A többi, Weöres Sándor nagy költőnk szerint: „Letye-petye lepetye.” (l. Összes Művek 211. oldal.) Egyébként Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) olasz nyelvtudós és bíboros – reánk nézve kedvezően – így fogalmazta meg Ima című költeményében:

Május 1

Lenin megölte a munkásosztályt. Hosszú, nagyon finom pengéjű tőrrel kicsipkézte a szívüket, így végzett velük. Eleinte szerette őket, tömegükkel vezényelte forradalmát, tudta, nem győzhet nélkülük. Nem beszélve arról, tudta, a munkásság nem massza, nem csupán össztömeg, mely ezerfejűen nyilvánul meg, hanem egyedi egyének, magános szív dobog a munkászubbonyok, posztókabátok alatt – ezt kellett kiiktatni. A szívet. Az érző kebelt.

Tudta Lenin, nagy agykoponya, kőfej volt, hogy forradalom jő, benne van a levegőben, csak meg kell szervezni. Akármilyen a kapitalista jólét, gyönyörűen siklanak a vastag szivarú tőkések jachtjai a tündöklő óceánok vízfodrain, hiába épülnek zordon könnyű felhőkarcolók a földgolyóbisra, a tőkések gazemberek. Ahogyan ma is. A tőkéseket el kell söpörni, le kell kaszabolni, ki kell végezni. Másként nincs új világ, mese. Erre a gyilkolászásra pedig egyedül a munkásosztály alkalmas.

Midőn még fölvonultak! Midőn Chicagóban még – 1884-ben – létrejött a május 1-je dicső ünnepe! „Nyolc óra pihenő…” azóta már a rock-dalosok karikatúrájává vált új kobzosok kezén, hiszen a valódi kapitalizmus, az igazi, vad és (mindenkor) elsöprendő, gyerekjátéknak bizonyult a lenini banditizmushoz képest, a milliós gulágok rémfoglyaihoz képest, a kapitalisták mint burzsoá vezetők ész-zseniknek bizonyultak a pártapparatcsíkok föld-buta kegyetlenkedéseihez képest.

De volt idő… Fölvonultak, énekeltek, hittek a világ proletárjainak egyesülésében, mely aztán a pánszláv birodalom kommunista világhatalom afrikai-ázsiai terjesztésében kulminált. Hol volt már a proletár nemzetköziség, Sztálin, majd Brezsnyev nyűtt bajsza alatt?

De volt idő… Mi is fölvonultunk, lengett a május, ifjak voltunk és bohók, a lányok szoknyafodrán megperdült a szél, ma is munkásmozgalmi indulókat dalolnak részegen a hatvanas hősök. Igaz, hamar leraktuk a vörös táblákat a kapualjban, hogy csókolózni siessünk a ligetbe, ahol ujjé… nagyszerű! 1956 után nem volt kedvünk véres zászlók alatt csókolózni… így aztán jó munkát végzett Lenin, hogy kivágta a munkások szívét. Holt zubbonyok meneteltek a fölfuvalkodott utcákon, csupa ordító halott. Élő munkásokkal nem ment volna semmire se Kádár, se Rákosi, se Sztálin, de maga Lenin se. Így halt meg a munkásosztály május elsejétől.

Vajon „holnapra megforgatjuk az egész világot?”

Passzív emberek

Könnyű szidni a népet. Magam is ezt teszem, nap mint nap, évről évre, évtizedek óta. Gyalázom. Nem alkalmas a szabadságra, tunya, döglött. „Cette peuple n’est pas propre à la liberté” – vetette oda egyik francia barátom a minap, megvetően. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy szabadok legyünk.

Gyalázkodó falfirkák gúnyos ákombákomai becsmérlik a népet. Múltkor egy birkát láttam fölgraffittizve a Krisztinában, aláírva: „Szemét nép”.

Petőfi is ezt tette.

„A magyar magyarnak lenni / Elfeled vagy szégyenel – És az ily elkorcsult nemzet / Életet nem érdemel!”

Ady mit írt? „De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.”

Innen egy könnyed lépés Landesmann rabbi: bő gatya és fütyülős barack.

Ugye, ugye, kedves honfitársaim? Ma is ez van. Nem mentek el választani, nem érdekli a saját sorsuk. Otthon gunnyasztottak, inkább a földekre mentek… vagy a Balatonra. Szartak az egészre. Drága nép, én népem! „Szar idők, szar emberek!” – hányszor szidalmazta így apám is, még a szovjet birodalom idején.

Embereim! Magyarország bonyolult betegségben szenved. Önsorvadás – mondták a múlt században. Autointoxicatio – mondanánk ma előkelőbben – önmérgeződés. Hiszen ez nemcsak külső, belső kór is. Évszázadokból visszabetegedünk. Nem lehet büntetlenül száz évekig prés alatt lenni. Nem beszélve az elmúlt ötven évről. A terrorban az állandó túlélés taktikája kikészíti a szervezetet. A gány-birodalom, amit kényszerűen maga köré épített a nép, befele ékelődik a testébe – az immunrendszerét támadja meg az örök taktikázó túlélési riadalom.

Kedves embereim, nem szidalmazni, hanem talán gyógyítani és életre biztatni kellene ezt a nyomorú népet. Mondom magamnak is. Könnyen kiszalad a gyalázkodás, de ne felejtsük e klassz nép öngyógyítási hősiességét 56-ban, mikor világméretű operációt hajtott végre saját magán. Ne felejtsük, az ötven évnyi lélek-prés után is „él nemzet e hazán”. Dolgozik, vergődik, boldogul-boldogtalanul. Világ-költők és világ-elmék világítanak saját éjszakánkba, a hajlott hátú parasztember önerejéből hajol a föld felszínére.

Orvosok, mi magunk, értelmiségiek, mit gyógyítunk? Micsoda korrupt, földbe nyomó, pénz mosolyú banditák vagyunk a nyakán? Ki bírná ezt, melyik másik nép?

Az a beteg elpusztul, amelyik nem hisz magában. Ez a magyarság is csak úgy gyógyul fel, ha elhiszi, hogy érdemes. Ha leveti magáról azt a holt súlyt és igát, ami vasörvként szorongatja. Maga dönt, maga választ magának új kormányt, új szabadságot.

Haza

Sajnálom azokat, akiknek nincs hazájuk. Múlt nyáron, hirtelen Amerikában találkoztam régi osztálytársammal Willmingtonban, ahol a híres Dupont-cég jól nyugdíjazott alkalmazottjaként éldegél. Megvan mindene, akkora lazacokat sütött, mint egy elefántfül, gazdagon ettünk, ittunk, ők is gazdagon élnek, aztán éjjel, magában üvöltött a boldogtalanságtól. Így van a legtöbb külföldi hős magyar. Nem lehet haza nélkül élni, tudniillik.

A haza föld, terület, hely. Ős-Ausztráliában találtak olyan törzset – s ugyanígy a mexikói indiánoknál is –, akik maguk készítenek egy hatalmas husángot (kauwa-auwa-nak hívják), vérrel megszentelik és az a haza közepe. Ha továbbmennek, viszik – és akörül otthon érzik magukat. Megteremtik a maguk hazáját, vándorlásukban is. Égig érő fa – axis mundi – a világ tengelye. Mircea Eliade, nagyszerű román etnológus leírja – minden törzs, nép megteremti magának azt a központot, mely körül él. (Tamási Áron – nem román, de magyar író – ezt oly egyszerűen megírta már: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”)

Az a kérdés, a földből, a területünkből hogyan csinálunk népet, hazát, nemzetet? A történelem egyik legnagyobb példája a zsidóság. Űzött területéből is megteremtette magának a zsidó identitást, az egyisten-vallásából a nép már-már öröklődő lelkét, helytállását, összetartozását. Nemcsak Isten választotta ki őket – ők is Istent. Ezzel megteremtették önmagukat. Kibírván ezeréves gettóikat, pogromaikat, szétszóratásaikat – nem egyszerűen a nyelvbe kapaszkodtak – melyik zsidó beszél ma héberül? – önmagukba. Így csinálták szellemi-lelki és utóbb fizikai hazájukat is – legyőzve az időt. Természetesen, ebbe óriási munkát, szívósságot, összetartást feccöltek. Enélkül nem megy.

Mi mikor csináljuk meg a hazánkat? A törökdúlás óta – Habsburg–német–orosz – s most már lassan amerikai – gyarmatként tengetjük életünket a passzív rezisztenciából, mindig túlélni akarunk. Úgy tetszik, ez kevés a hazához. Munka kell, szakadatlan és bátorság. Összefogás, egyetakarás. Átalakítva Berzsenyi sorát: „Gyáva nyúl nem szüli meg Nubia párducát!”

Mái napság kétféle magyar van. A féltéglás és a félcédulás. Az első féltéglával veri a mellét, hogy magyar, és beszakad a saját bordája, a másik csak a fél cédulával magyar, a másik felére – egy idegen szó van írva – talán amerikai, talán csak internacionalista –, s az első felét bármikor tűzbe hajítja.

Legközelebb magyarok leszünk? Bátran s kicsit összébb fogva? Hogyan írta egyetlen Petőfink 1848-ban?

„Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, / Aki ott az elsők közt lehetnél, / S kárhozatos lomhaságod által / Mindig hátul és alul hevertél! / Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, / Soha többé nem lesz ébredésed, / S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, / Míg nevedet sírkövedre vésed!”

Politikus

Dögei Dögei Nagy Lajos parasztbátyám azt mondta nekem a Tisza mentén (ott, hol a Kis Túr siet beléje), pipázva nézvén kallódó juhnyáját a kapaszkodón: – A politikus mind gazember, Tibor öcsém… Nem is gazember, nem-ember… Más állatfajta. Minekünk rendes foglalkozásunk van, nekik nincsen. Úgy tesz, mintha a közösséghez tartoznék, de tojik a közösségre. Illegeti magát, hogy ő legyen a fő-birka. Hogy menjenek utána. De ezek között legalább meg kell mérkőzni a vezetésért, öklelni, verekedni, elűzni a nőstényeket a többi mellől. És bőgni persze, ha kell, hangot adni.

Az embereket idővel meg kellett szervezni, különben megették, letaposták egymást. Létrehozták az államot. Központ. Irányítás. Beosztás – mondta Dögei Dögei Nagy, parasztgazda, s kiköpött pipája szára mellől. – Arisztotelesz írja már a „Politikában”, Krisztus előtt 328-ban, hogy az ember „zoon politikon” – politikus állat (lény) s mint ilyen a jóság a célja. Érted, fiacskám, jóság! Közröhej. (Köpés, pipa.) Láttál már ilyet?

Mondok neked valamit. Ez az én fő-birkám, kosom tudja, ha nem akar dolgozni, élére kell állnia a nyájnak. Ezért mindent beáldoz. Még az életét is. Ilyen a politikus.

Igen ám, de Arisztotelesznél még a legerényesebbnek kellett lennie a politikus állatnak! A mai korban ez megfordult. Megfordultak a dolgok. Aki erényes – nem érvényesül. A politikai munka megváltozott a „cél szentesíti az eszközt” metódus alkalmazásával. Namármost. A politikusnak úgy kell tennie, mintha ő lenne a világ legbecsületesebb embere, de ha az, elbukik. Ez az ő nagy szerepe. Színészete, azt is mondhatnám. Aki ezt a néppel el tudja hitetni, ezt a szerepet el tudja játszani a nézőknek: győzött. Nézd meg… (Pipa, kiköpés.) A politikust nem eszmék vezetik. A siker. Aki sikeres, jó politikus. Aki bukik, gazember. Ennyi.

Mégis… Vannak pillanatok, melyekben ez a csalás lelepleződik. „Gyümölcseiről ismeritek meg a fákat, a jó fa jó gyümölcsöt terem…” mondá, szokás szerint Jézus Krisztus. A politikusnak is van személyisége, sőt, idővel, mivel abbahagyja a munkáját, és csak a politikát csinálja, csak személyisége van. És ez most is lényeges.

Van jó személyiségű politikus – lásd a birka-vezéreknél is, van, amelyik méltányos a többivel, jóindulatú, segítőkész –, és van rossz személyiség köztük is. Az ilyennek szaga van. Büdös. Árasztja magából a hatalomvágyat, mohóságot, banditizmust. Romlás van benne, hazugság. (Köpés.)

Ha két politikus közé leteszel egy almát a sötétben, eltűnik. A gonosz ellopja. De ottmarad az ujjlenyomata az asztallapon. Csak le kell fényképezni a tévében – mondta Dögei Nagy, és kiköpött pipája mellől.

Koalíció

Nem tudom, emlékeznek-e arra, Churchill mennyire lelkesedett a húszas években Hitlerért? Mint lánglelkű szónokért, országformáló politikusért, a begyepesedett európai rend megváltoztatójáért. Megkapta. Hitler a második világháború elején porig bombázta Anglia városait, s terve volt, hogy ő keljen át az óceánon, leigázni Churchill népét. Churchill körülnézett s nem lelé… csak a Nagy Szovjetunióban s annak lánglelkű vezérében a szövetségest, a koalíciós partnert. Kissé arra gondolva: „még az ördöggel is szövetkezem népemért…”

Churchill jól számított. Legyőzték a fasizmust, megverték Hitlert mint főellenséget. Ám hamar hallhattuk, magától Churchilltől, hogy a világ legnagyobb veszedelme a Szovjetunió, a bolsevizmus s az általa későbbiek, potsdami és teheráni tárgyalások során is oly nagyra tartott hadvezér és ideológ – Joszif Visszarionovics Sztálin. Ő is megkapta.

A koalíció lényege, hogy egy táborba kerüljenek, akik a legjobban utálják egymást. Valami még nagyobb utálat ellenében.

Mostanság, utóbb úgy voltunk a kormánykoalícióval, mint diákkorunkban a vakációval: fölírtuk a táblára a szót, és mindig elvettünk belőle egy betűt, nap mint nap: ó…ió… ció..oa… koa… s most végre kitört a lelkesedés: vége. Következik a szabadság, a nyár, és az új koalíció, melynek, reméljük, nem a végét számláljuk, hanem az elejét.

A koalícióban mindig riogatják egymást, és az ellenség is ezt sugallja: „vigyázzunk a szélsőségekre!” Európa ránk néz! (Hova nézzen? Nem nézhet Koszovóra, ahol naponta ölik egymást, nem nézhet Netanjahura, aki nem ád teret a palesztinoknak, csak olykori, kölcsönös gyilkolászásra, nem nézhet az eltűnt csecsenista túszokra, reánk néz, nem leszünk-é szélsőségesek?)

Horn remekül vezette a saját koalícióját. „Szélsőség? Az SZDSZ? Majd ledarálom én magam. Belülről. Kezükben van a média, a lapok, a bankok, a csúszómászók, a külföldi-belföldiek, a kuratóriumok, a belderű, a kül-menű, az okos, a soros, a mámoros, a százszoros? Majd én hazavágom őket.” Ügyes – mondanák a nem működő automata előtt a külföldiek –, mi fizettük őket, s minket nyírnak ki?

Ki lett a vesztese a választásnak? Az SZDSZ. Mint szélsőség. S Horn széttárja különös, Pilátusos kezét: „Mondtam, hogy ne ugráljanak, vízlépcsőzzenek, kultúrkodjanak, filozofáljanak, kurátorkodjanak, tocsikoljanak… tessék. Most megnézhetik magukat. Mosom különös kezeimet.”

Isten éltesse, Horn elvtárs! Köszönjük.

Politika és erkölcs

– Nem igaz! Nem igaz, hogy ez lett belőlem! Bedilizek! – felült Gági bácsi az ágyban, és kiáltozott, verdeste a paplant a térdén. – Anya! – Felesége után kiáltott, aki a másik ágyban lazán pihent, rá se legyintett Gágira. – Én hős voltam, te is tudod, halálra voltam ítélve, kegyelmes úr voltam a börtönben, alig menekültem, harmincas évek elején még én voltam a kijáró ember a Kisgazda Igazgatóságon, vittem a parizert is, ha kellett, összeesküdtem, ellenálltam, hős voltam, Anya, alszol, fiam, bedilizek! Mi lett belőlem? Erkölcsi példázatokat írtam, cserkész voltam tizenhat évesen… hogy lehet ez? – Megint ütötte a paplant a térdén, hisztizett. Felesége a másik oldalára fordult.

– Ne hagyj magamra, anya… Én utáltam a legjobban a kommunistákat, most meg azt csináljam, amit akarnak? Mindig ura voltam magamnak, most meg azt írom alá, amit ők akarnak, ha tollal jön be a titkár, már tudom, alá kell írnom, akármi az! Mi lett velem? ’92-ben azt nyilatkoztam, nincs sajtószabadság, éppen egyik legjobb barátom, a miniszterelnök ellenében, méghozzá külföldi lapokban! Az ország ellenében! ’94-ben még a téren is azt lestem, kijöjjek-e, beszéljek-e? Kiosontam a Kossuth térről! És vigyorgok és mosolygok keskeny bajuszommal, rá se ismerek magamra a tükörben, anya! Fönn vagy? Huzakodtam a tévé-kinevezésekkel éveken át, míg elfolyt az ország szellemi vére! Mi lett velem?

– Ne ordíts! – förmedt rá halkan a felesége. – Fölkel az unokád!

Gági visszafogta magát, suttogott a felesége fülébe.

– Az nem lehet, hogy ennyi kín… Ütöttek, vertek, megaláztak, nem válthatom ezt aprópénzre! Hogy állok majd a gyerekek elé? A nemzet elé?

– Sehogy – motyorászta a fekvő asszony. – Most különben is fekszel. De nevezd ki azt a gyereket elnöknek, hátha megnyugszol. Azt mondtad, a választások után, Isten tudja, mi lesz ennek a vége, ez lett. Mit vagy betojva? Nevezd ki.

– Én? Soha. Hol vannak a régi barátok? A liberálok? Ők súgtak, tartottak!

– Ők is megbuktak.

– Ejtenek? Anya! De hogy lett belőlem ez az ember? Kapkodom a fejem, lesek erre-arra, rebben a szemem, mint az egéré… Mi tette ezt?

– A politika.

– De nem mindenki változik meg ennyire!

– Alkat dolga. Na, aludjunk még egy kicsit.

Gági ült az ágyban és könnyezett.

Információ

Az információ a Semmi várának az építőköve.

Az ember nem tud semmit a világról. Bele van vetve a nagyfene mindenségbe s itt bóklászik, mint szerencsétlen véglény. Bambul, kapkod, törli a szeméből a kései álmot, belebámul a csillagfeketeségbe. Nyög, erőlködik – semmi. „Ez maga a Semmi” – fedezi föl százötvenezer év után is.

Így aztán ebben a borzalomban nem tudván élni – elnevez dolgokat. Azzal áltattuk magunkat, hogy Ádám azért volt olyan nagy hős, mert megnevezte a dolgokat. Kutyagumit. Azzal, hogy azt mondta: „alma”, még fogalma sem lett az almáról. Kitalált a való világ helyett egy másik világot és építgetni kezdte a magáét, a kis, emberi semmit.

Kialakult egy nem-valóságos, virtuális, informatív világ. Ebben már otthon érezte magát, „ahá” – nézett körül nagy marha fejével –, „ez igen, ezt már értem, ez az én világom, én csináltam.” A hülye.

Ebben az informális világban él. Megnevez, lefed szavakkal mindent. Ha nagyon sír, azt mondja: „anya”. De az anya nem szó, nem jel, nem hír, nem egység, hanem anya. Olyan összetett csoda, amit a jel, az információ még csak nem is sejtet.

Ebben a művilágban aztán az ember lett az Isten. Ebben aztán úr. Ő gyártja, ő találja ki, s főleg ő manipulálja. Lassan fölcserélődik az „anya” mint szó és az „anya”, mint valóság. Ezután már azt csinálok anyával, amit akarok. Az Istennel, aki csak információ, jel, galamb, lehelet. Leképezem hát a valóságot. Így bontom le jelekké, s azzal „dolgozom”.

Ez a világhatalom. A fantom-hatalom. A Semmi birodalma. Akié az információ, azé az ember hatalma. Nem valóság, de ezen keresztül (informatika) lehet uralkodni a világon. Ezért akarja megszerezni minden politika az informatikát, a jelek szervezésének irányítását. Azt csinálja az (ál)-világgal, amit akar. Mindenekelőtt dezinformál. Csúsztat, hazudik („hazudtunk reggel, hazudtunk este…”) félrevezet. Ez a politikai hatalom legveszélyesebb eszköze.

Szlovákiában agyonvertek egy tanárt, mert azt hírelték róla, hogy pedofil. A vécében összeverték – mert, nem pedofil ugyan, de magyar. Egy külföldi gyógyszerről elhírelték, hogy megszünteti az impotenciát – százezrek vették –, csak annyiban dezinformáltak, hogy halálos mellékhatásai is lehetnek. Nos, így.

A csoda az, midőn az információk hazug börtönvárából mégis kitör a valódi ember és összetöri a berendezést. Mint ötvenhatban. Akkor vége a dalnak. Mint most.

Parlament

Barguzon Feri, régi osztálytársam egyik este levitt a pincébe.

– Gyere – intett, a kisötétített országház pirosbársony folyosóján óvatosan lépkedett, én mögötte. Fenséges érzés volt. Az aranylóan csillogó csillárok sejtelmesen csüngtek fölöttünk, a finoman festett oszlopok, mint elegáns falloszok állongtak a tér szélén, jártunk, mint egy meseteremben.

Leértünk. Merev sötét volt a pincében, mely akkorának bizonyult, hogy a fél város elfért volna benne. Doh, szomorúan élénk szag és lengeteg pókhálók. Mindegy. Barguzon ugyanolyan volt, mint régen, a gimiben. Élénk, vigyorgó feje könnyeden kocka alakú, most halk bajusz alatt. Öles barna szem. Vagyis nagy szem, óriási. Az világított a sötétben.

Egy masinát hurcolt elő, mint egy vetítőgépet. Összeeszkábált drótozott-foltozott szerkentyűnek tetszett, de a poros csipek és huzalok működni kezdtek. Villogott, búgott, fölhorkant, rugtatott, nyávogott a gépezet, de megképzett a kép. Barguzon valami port is szórt egy permetezőbe.

– Bio-aero-dinamizmus – mondta lakonikusan az öregfiú. – Emlékszel, azt játszottuk gyerekkorunkban, hogy mindenki gyerek? A felnőtt leginkább? Az összes tanárt lerajzoltuk, milyen lehetett kiskorában. A Vézner békafejű Lajcsika volt, a Paravecz csetlő-botló, bepisilő Zsiráfka, Mihalcsik lóképű, vékony végtagú Haspók. De ez itt valódi! Odanézz! Visszapörgetem az időt: gyerekekké fejlesztem vissza őket. Akik valójában! Ötven-hatvan-negyven évet visszaugranak az időben: ez a valódi énjük!

És megelevenedett a parlament. Mindenki visszagyerekesedett. Három évesre. Göncz csüngött, mint mafla vitéz, egy játékkarddal hadonászott, repedt arany csákót illegetett a fejébe. Kuncze csak ült széttett lábbal a homokban, bamboid módra maga elé nézett. Lezsák sasosat játszott, két karját kitárva rohangált. Giczy egy tortakéssel járt le s fel, s minden elkészült homoktortát fölényesen kettévágott. Mosolygott hozzá sejtelmesen, mint egy nőre. Baja meránói juhra emlékeztető hajbodort csinált magának, és átugrott minden óvodáslányt, néhányat fejbe rúgott – véletlenül. Magda asszony ezüst koporsóban feküdt, kicsillantott szemével ide-oda cikázott és várta a királyfi csókját, hogy kijöjjön az almacsutka. Egy fiú se szaladt oda, királyfit játszani, egy félévesnek látszó kiscsoportos kacska kezével simogatta a haját. Csurka egy Toldi nagyságú követ dobált erre-arra, szétszaladtak a gyerekek.

– Kiscsoportosok óvodai háziszínpada! – súgta Barguzon. – De mindig ez volt. Azt hiszed, Robespierre vagy Danton nem volt gyerekképviselő? Majd azt is megmutatom! Agresszió, homokozás, álmatagság, bőgés, bepisilés. Visszapörgessem?

Az eladdig kis kövér bamboid Kuncze üvöltött:

– Nem ülök a Pistike mellé! Tetű van a hajában és cigány is!

Kontra

Sose felejtem el Göncz Árpád, alias Árpi bácsi – a mi Árpink, azért mondom, hogy a miénk, mert ha ennekelőtte, 1989-ben nem választjuk meg írószövetségi elnöknek, mint fő-erre-vállalkozót, szerényen fal mellett menetelő bácsit, sose lett volna belőle köztársasági elnök a mi elő-elnökségünk nélkül, hiszen voltak ott javában Pozsgayk, Csoórik, egyebek, férfiasan –, nos a mi Árpink, alias III. Árpád király, Mosoly-Herceg, Érettségi-Ruhahordó Vitéz arcát sose felejtem el, midőn megtudta: ki kell neveznie Orbán Viktort miniszterelnöknek: „…Isten tudja, mi lesz ennek a vége?” – riadt körbe egeresen, nem lehetne-e még változtatni a választás végeredményén? Sose felejtem el.

Ő mint saját országának ellenzéke. Nem rossz. Visszaidézhetjük egyéb tettét is, például a ’92-es nyilatkozatot, miszerint Magyarországon veszélyben volt szegény Antall idején a sajtószabadság, mondja a La Stampa olasz lapba bele.

Pedig a kontra jó játék. Magam fiatal és idősb koromban sokat kalábereztem, szerettem megkontrázni a családot, az összes adut, az ultimót s főleg az abszolútot. Jó dolog kontra játszani, ellen-játszani, élvezetes és a kártyában – becsületes. Kihozza az összes lap-variációt.

De az életben? Az ellenzék 1990-ben nem vette tudomásul, hogy hiába lövi szét a hajót Antallék alatt – saját maga alatt lövi szét, bár ő – sokuk – nem tartja a saját hajójának. Pedig ez az ellenzék igazi lényege. Tudjam: a saját országom, amit támadok. Persze, a hülyeséget, a lopást, korrupciót, a hazugságot támadnom kell, éppen az országom érdekében.

Ha ugyan van saját országom. Van egy csöpp identitásom. Nem hiszem, hogy hisztero-liberáljaink valaha is hazai identitást kerestek volna. Olyan világpolgárok, akik talán Amerikában vagy egyebütt jobban éreznék magukat, csak az a fránya nyelv…. Ha nem kellene magyarul beszélni s főleg írni! Lehetnénk angolok, vagy egyebek! De csak ide szorultunk Magyarországnak, magyarnak? Na, azt nem mondhatom, de majd tisztességes taxis-blokádos ellenzék leszek. Kerül, amibe kerül. Ha kell, az országba. Figyeljük derék ellenzékeinket.

Robbantás

Sánta Ferenc remekírónk hetvenedik születésnapját ünnepeltük a Magyar Művészeti Akadémián. Kérleltem, annyi év írói szünet után, szánja rá magát, írjon a mi szépirodalmunkba, a Lyukasóra folyóiratba valamit. – Nem tehetem. Nem tudok semmi jót mondani az embereknek – könnyes volt a szeme, a szép barna férfiszemek elködösültek. – Depressziót pedig nem akarok terjeszteni.

Én sem. Tudtam, Sánta Ferenc nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi írónk. Mindig azt tartotta, az ember jónak születik, csak a körülmények változtatják rosszá.

Ajaj – gondolom én régen és ma is. Magam az embert – ahogy a mi évezredes Bibliánk is mondá –, rosszra hajlónak tartom, akinek „értelme elhomályosul.”

Annak idején igazságügyi pszichológ-szakértő is voltam. Néztem, vizsgáltam, forgattam a gyilkost, a megerőszakolót, a gyereket tipró elmeállapotára alig találtam mentséget. Magát a gyilkolást is elmeszűkült, tudatszűkült állapotnak tartottam, miáltal eleve kisebb felelősség terhelhetné a gyilkost. De nem így van. A tudatszűkült állapotnak is megvan a maga előzménye, amit maga a tettes „követ el”. Követi maga zuhanását. Mindig van egy pont, ahol elkezdődik. Akár öröklött pont, akár környezeti ártalmi pont, akár egy futó belső gyöngeség, amikor a zuhanás – a befolyásolhatóság – elkezdődik, akármilyen primitív személyiségnél is akár. Az „amikor még” utolsó pillanata.

Ez viszont a társadalom felelőssége – legtöbbször. Amikor a Sánta Ferenc-i „jó emberből” előbújik a másik ember. Kíváncsi volnék az Aranykéz utcai robbantó édesanyjára. Gyermekkori barátaira, szerelmeire, mohó állapotaira.

És még inkább kíváncsi volnék talán az áldozat összes múltjára. Nagy tudományterület a viktimológia, mely azt tanítja, az áldozat is elköveti a tettet – kihívja, előidézi, „körülményesíti”. Egész regényt szenteltem eme gondolatnak az „Isten nem szerencsejátékos” című regényemben. Még a balesetekért is felelünk.

Ámde a világ még jobban fölfordult. Ma már a Truman Capote-i híres regényének a „hidegvérével” gyilkolnak az emberek, ha kell, ártatlanokat, gyerekeket, nőket. Hol a határ?

Isten elhagyott volna minket? S engedi szerencsejátékainkat gyilkolássá fajulni?

Minden bűncselekményért mindnyájan felelősek vagyunk. Akár egyetlen mozdulattal – lefelé.

VÉBÉ

Három „d”. „Dagonya. Dölyf. Dugó.” Számomra ez volt a világbajnokság.

„Dagonya”.

Nótával lehet felelve kérdezni. „Hol van az a nyár?”

Magam a futballt a legszellemesebb és legjátékosabb sportnak tartom ma is. Talán nem véletlen, hogy egy percre – 1994-ben – a magyar válogatott pszichológusa is voltam, szerelemből. Tisztességes eredményeket értünk el egy meglehetősen gyöngus csapattal.

Ezen felül, maga a labda „szent tárgy”, ha akarom, olyan vezér, ami maga alakítja a játékot. Visszaidézi a gyermek játszókedvét éppúgy, mint a férfi harcát. „Összerendezi” a rendezetlen futkosást, hogy nagy társamat, Hernádit idézzem, „negatív entropiát” visz a pályára: rend lesz, értelem, szabály és véletlen törvényszerűség. Hallatlan élvezet, kéj, futás, tüdőerő és lábizom, agytorna és lélekvitalitás. Ha egészben és föntről nézed, olyasmi, mint maga az élet értelme, a labda pókhálófonalain, mint titokzatos biliárdon, érzékelni lehet egy csöppet, hogyan és miért is élünk. Bizony, kedves hölgyek, kik nem figyeltek és urak, akik sárga intellektusotokkal lenézitek, érzéketlen fejetekkel, mert halvány fi… dunsztotok sincs a játék szent rítusáról.

Ez szűnt meg a mostani vébén. A labda miséje, szertartása, csodája. „Hol van az a nyár?” Csoda brazilok, hős uruguayiak, pengényi hollandok, szellem-magyarok nyara? Midőn „zengett a bőr, énekelt a labda.”

Dagonya lett. Taposás. A pénz lekvárrá változtatta a talajt, abba taposódnak a csapatok. Csak nem játszani! Ez a szabály. Győzni, ha kell, agyontaposva, szellemtelenül, izzadt-taktikázva, nem gólt rúgni – pedig erre megy az orgazmus –; nyerni, dögleszteni, szellentve roggyantani. Brrr…

„Dölyf”.

Miután agyonrugdosásig feszült a pénz lekváros dagonyája, előtérbe került a bíró. Mint főszereplő. Ős buta, tökfejű portások lélektanával hősködő emberek – mint kritikusok a színházban, akik sose tudtak se játszani, se darabot csinálni, ezekből lesznek az elméleti színházasok – de ők az ítélők.

Ismerik a portás-lélektant?! Majd én megmondom, ki mehet be ezen a szent kapun. Hogy mikor gól a gól, gáncs a gáncs, üdv az üdv! Tizenegyes a tizenegyes, és ha nem tetszik, kipenderítem a legjobbakat is, ha kell! „ÉN” vagyok a főszereplő! Engem néz a világ, ÉN játszom a világbajnokságot! Nélkülem se Ronaldo, se Zidane, se Suker nem megy be a mennyek focijába!

Így aztán – sokszor – ők döntik el egy-egy mérkőzés játékterét, levegőjét, hangulatát, irgalmát! Rövid nadrágba öltöztetett – most már négyen vannak – hivatalnokok, akik otthon dölyfösen ülnek az izzadt alsóban a maláji, afrikai vagy akár olasz konyhában a kiadós makarónit habzsolva: „Na, milyen voltam, kisfiam, nagyfiam, anya, nej? Én voltam a legjobb?” S ha azt feleli a gyerek, hogy esetleg Michael Landrup, Jay-Jay Okocha, Rivaldo Vito Borba Ferreira, Hriszto Szoicskov, kopasz Fabien Berthez vagy netán maga Dunga-Kuka jobb volt a pályán, akkora pofont kap a bíró-papától, hogy beesik a konyhaszekrény amúgy is repedt üvegébe. Ő meg halk dölyffel megeszi a nevére keresztelt hideg, szaftos makaróni maradékát.

„Dugó”.

No, ezt kellett volna beledugni, belelőni a riporterek hmm…, hogy fejezzem ki finomabban magamat? Szájába. „Fogd be már a pof…” – sziszegte mellettem egy csöndes unokám, hallván ahogy a riporter szétpofázza a meccset. „Fosógép” – jegyzi meg mélán a másik, még halkabb lányunokám, mikor nem lehetett hallani, látni, mi történik a pályán, mert a riporter éppen a játékos unokahúgának a bal térdén lévő dörzsölődésről mesélt, amit azáltal szerzett, hogy lefeküdt a másik játékos nagynénjének fiatal nigér sógorával.

Úgy tetszik, a rendszerváltással a riporterek meghülyültek. Addig is uralták a gyepet, de hogyan? A rádióban – midőn még nem volt kép –, a sokszor kárhoztatott Szepesivel megelevenedett a játék, mi még láttuk a meccset a szó nyomán. Sokszor még a meccset is fölhevítette, fölülmúlta – lelkesedésből, ördöngős, vajákos hevületből.

Vagy maga a méla Vitray! Micsoda visszafogott intelligencia, gunyoros, de nem földbetipró jellemmagyarázat, szellemtörténet, csöpp pletykoid, úri fintorok, és hallgatás! Uraim, hallgatás! Mikor elnémul a szó – és a riporter helyett – a játék lesz az úr, a látvány, a biliárdháló labdamutatvány, ami már művészet! S a többi – néma – úri – csend.

„Hol lesz az a nyár…?”

A párt

Utáltam a „pártot” már gyerekkoromban.

Hároméves lehettem, mikor arra ébredtem, anyám halkan, de erőteljesen szidalmazza apámat. Akit pedig szerettem, nagyon. Suttorászva, arcához egész közel, „nyomta” neki a szemrehányást:

– Elherdáltad az egész vagyonomat! Hol a sok ezer? Apám nem azért hagyta rám az örökségét, hogy holmi részeg fajankókba fektessük!

Apámat sohasem láttam részegen, fogalmam se volt, miről van szó.

– Itt itatod a korteseket, ott itatod, a Zöldikében, a Keresztútban, a Zalán csárdában. Ez a választás? Vasárnap is eljártok Bandival (ő volt a legszeretettebb nagybátyám, szelíd, halk szavú jogász), és a dülöngélő munkásokat arról akarjátok meggyőzni, hogy a „munka a nyolcadik szentség.” Nekik csak meló marad, és nem szentség. Még a parlamentbe se juttok be…

Bántott, nagyon, apám-anyám ellentéte, a párnába nyögtem, pedig fogalmam se volt, apám hogyan lett törvényhatósági bizottsági tag, székesfővárosi képviselő, Rákosfalva afféle polgármestere – afféle jóember. Ez szememben nem fért össze a politikával s főleg a „párttal”.

Később sem értettem a pártot. Diákkoromban pedig igencsak hamar meg kellett értenem, hogy az valamilyen „darálógép”. A kommunista párt „ledarálja” a többit. Láttam egy hatalmas szecskavágógépet, amint vágja, vágja az embernövényeket, s végül is igazam volt.

Már az angol történelem tory meg whig pártjait sem értettem: megér ennyi vért a nemesek és a polgárok háborúja és pártja? Ejnye!

Egyedül szerettem lenni. Nem csoportban. Cserkésznek sem álltam be, közel voltak túlságosan az embergyerekek, ordítottak, hatalmaskodtak, s főleg, a csoportban mintha butábbak lettek volna, mint egyenként. Ez fogott meg legerősebben. Hogy együtt – butább az ember, mint fejenként. Fitogtatóbb, magamutogatóbb, hőzöngőbb, ostobább még annál is, amilyen.

Csak azt a „csapatot” tudtam együtt elképzelni, amelyik játszik. Magam a futballcsapat (alacsony termetű, de hősies) kapusa lettem kiváló reflexeim miatt, s hajlandó lettem volna életemet adni egy kifogott tizenegyesért. S társaim is csontjaik, nyakuk-lábuk kockáztatásával „dolgoztak” a pályán. A játék szentsége egybevonta a csapatot, a pártot.

Talán ilyennek kellene lenni egy pártnak: hogy benne jobb lesz az ember, mint nélküle. Ám ez még az egyháznak is nehezen megy. Viszont készséggel elismerem: még a legszemellenzősebb kommunisták között is találkoztam remek, önfeláldozó emberekkel. Hát még a kisgazdák közt!

Kultúrharc

Utálják a másikat. Reszketnek tőle. Mert tehetségesebb. Nekik meg kisebbségi érzésük van. Eltorzul az arcuk. Ők miért nem tehetségesek. Benéznek a tükörbe. Látják, csúnyák. Randák. Szépek, okosak, tehetségesek szeretnének lenni. Sima úton nem megy. Utálják a másikat.

Ők is rendesen indultak, mint kisgyerekek. Aztán… látták, van náluk erősebb. Jó izma van. Feje. Szép lány, szép fiú. Ők meg randák. Nézik a tükröt. Összetörnék. De akkor sem lesznek szebbek. Beleütnek ököllel a tükörbe. Először a tükröt törik össze. Legalább őket ne mutassa.

Utálják magukat. De így nem lehet élni. Nézik az arcukat a tükörben. Aztán belevágnak ököllel. Összetörik a tükröt, mintha magukat. De ők megmaradnak. Ellépnek a tükörcserepektől, kimennek vizelni. Hiába. Nem nyugszanak meg. Nem tudják megölni magukat. Csak nem ölhetik meg magukat? Miért nem ők a szépek? Az okosak. A csöndesek, tehetségesek.

Aztán… riadoznak tőlük az emberek. Visszahúzódnak. Nem fognak velük kezet. Mintha lecsinálták volna a saját kezüket. Ez igazságtalanság! Ők is emberek. Voltak. A tükörben. Legalább olyanok, amilyenek. De most megsemmisítenék magukat. Mert utálják.

Hiába igyekeznek. Nem természetesek. Mintha mostohák volnának. Mintha idegenek. Nem veszik emberszámba őket. Miért? Már megsemmisítették régi énüket, mi kellene még?

Utálják, hogy ilyenek. Hogy mostohák. Hogy idegenek. Hogy selypítenek, raccsolnak, finnyáskodnak. Akarnak ők is nem raccsolni. Nem selypíteni. Nem nyúzódni a hangskálákon. De van egy belső természetük. Nem tudják legyőzni a saját természetüket. Utálják a másikat. Aztán… gyűlölni kezdik.

És a gyűlölet gyöngeség. Erőtlenné tesz. Ezért mutatják az erejüket. Mindenkibe belemarnak. Aki szebb. Aki jobb. Aztán már mindegy. Idegennek érzik magukat, így aztán azt mondják: nem vesznek emberszámba! Nem állnak le velem spenótot enni. Egy tálból cseresznyézni!

Mintha külön szagunk volna! Elfintorodnak tőlünk. Így aztán gyűlölködni kezdenek. Megfojtani mindenkit, aki nem mi vagyunk! Csak a másság ereje él! A természetesség nem jó. A tehetség nem jó. A szépség nem kell. Kifacsart álművészet! Bedezodorozni a fenekünket! Nem tudunk leírni egy tisztességes mondatot! Majd kitalálunk mi álmondatokat! De egyedül nem megy. Énekeljük is.

Csoportterápia! Együtt, mi a „mások”! Külön ülünk. Ha bemész a rádióba, együtt ülnek, elfekve, mint a hangyák, összemaszatolva az asztalt, a lábuk a másik nyakában. Ha nem megy másképp, terrorral. Terror, ízlésterror, nyalókaterror, filozófia-terror. Együtt. Mi, mások, csúnyák, rosszbeszédűek, tehetségtelenek, együtt legyőzzük a magányos tehetséget. Ez a mi jelszavunk. Összeülünk. A színházi bemutatókon együtt gunnyadunk, együtt alakítjuk ki a véleményünket. Kit kell sárba rántani. Kit kell fölmagasztalni. Kit kell rágalmazni. Kit kell besározni. Együtt merjük a levest a hivatalos étteremben. A tévé-étteremben, a rádió-étteremben, a bankok éttermében. Egyszerre a kanalat. Félve. Nyelni. Nem élvezni, inkább, de együtt gyűlölni a tehetséget.

És sírni otthon. Hogy miért is vagyunk ilyenek. Miért nem lehetünk olyanok, mint ők. Folyton olyanok akarunk lenni, mint ők! Ők az arisztokraták. A szellem arisztokratái. Megvan a tehetségük, az adottságuk, a nemességük. És idehaza vannak! Mi miért nem vagyunk idehaza? Sírnak. De gyűlölnek tovább. És szervezkednek, haláluk napjáig.

Ez a kultúrharc. Ők liberalizmusnak hívják. Hogy szabad préda a másik ember.

Budapest

Budapest egy nagy maszlag. Nincsen. Ki van rajzolva a térképen, több, mint 200 négyzetkilométeren, hetvenkedik, kirajzik, élleng – vagyis virul –, még Al Gore-ban is földereng valami, ha említik mint régi várfészek és keselyűfészek és leendő Nato-köpcös városka, egy jó maszat szóval a térképen – de nincsen. Hübele-Balázs. Nép-szándék. Pöffeteg (l. gombafajta.)

Össze van rakva, mint egy rosszul idomított puzzle-játék – múltkor Amerikába küldtünk fél-rokonoknak ajándékba egy tömkeleget, ők hamarabb kirakták, mint mi, idehaza a közigazgatást. Hiába, amerikai városka lesz lassan.

Budapest egy nagy hólyag. Vízhólyag, vízfej. Talán, ha a vidékiek élelmesebbek lettek volna a történelem során, egy jókora sicherheitstűvel vagy netán élesre fent kaszával kipukkaszthatták volna egy jól irányzott döféssel. Nem tették. Így aztán, ők maradtak vidékiek, a budapestiek meg fővárosiak. Előkelők és szegények. Provinciálisok és központiak, európaiak. Sosem értették meg egymást. „Polgár és Paraszt, köztük ezer titkos csatorna: a városból árad ki az ipari áru, az adóív, a pesti kuplé, a faluból árad be a búza, a hús, a tej, a gyümölcs. De egymásról tudni mit se akarnak, egymás kezét még sohase fogták meg, egymás szemébe még sohase néztek. A parasztban homályos gyűlölet él a polgár ellen, a polgárban fölényes megvetés a paraszt iránt” – írta Sárközi György zsidó származású jóember, aki mindvégig a parasztság hű szószólója, folyóirat-csinálója volt.

Így szakad ketté az ország – bármilyen rendszer van is, kvázi Magyarországra és Budapestre. Ennél károsabb gazdasági és kultúrhelyzet alig van a világon. Budapest ráfekszik az országra, az ország le-föl nézi a kozmopolita, németes, zsidós, nyegle, fennhéjázó és mindentudó elmagyartalanodott metropoliszt.

Pedig, pedig… igaz, hogy Budapest egy nagy maszlag, de gyönyörű maszlag. Kevercs ugyan, de benne minden szar és …arany is megtalálható úgy, ahogy sehol az országban. Pedig mindkettő anyag nagyon nagy érték.

Mert, ugye, itt, együtt van. Együtt van a „budai fürgefutonc” és a „kaukázusi bibircsesborág”, a „Szent Benedek Leányai Társaság” és az „Óbudai Zsinagóga”, a horvát fiúgimnázium és a wienerschnitzel, az ószerb ikonosztáz és a tót üvegmester, az oláh cigánymuzsika és a mohamedán imaház, a magyaros börbönce (pipa) és a fél-spanyol etikett –, a karvaly és a füles bagoly, a nyest és a pilisi kecske, a budai színkör és a csepeli szabadkikötő. Ez a maszlag szépsége. Bűbáj. Együtt élünk még itt az eraviscusok illirekkel összeolvadt leszármazéka a ki-, illetve bemenekült erdélyi huncutokkal. Ez a csodája.

Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni. Belefőzni bácskai lecsójába, beregszászi tojáslevesébe. És? Előbb-utóbb mindenki Budapesten akar élni. Itt akar lenni. Jelen akar lenni. Itt is kell élnie. Mai napság, sajnos, még mindig nem alakult ki az az európai közállapot, hogy vidéken is igencsak lehessen élni-alkotni-zenélni-festeni-írni, mert minden itt van. És ebből senki nem akar, és nem is tud kimaradni.

Aztán… egyszercsak megszereti. Mint egy kurvát. Rákényszerül a szolgálataira, aztán lassan észreveszi: ez is csak nő! Ez is csak szerelem! És micsoda szerelem! És micsoda nő! Az ő városa, az ő nője.

Mindezekért mondom, hogy ami Budapesten városi, európai, kozmo- és dinamo-, azt hagyni kell. Abból van úgyis elég. Budapesten a vidékből, uram, bocsá’, majdnem azt mondtam, a magyarból van kevés.

El tudom képzelni, hogy ezt a szafaládét azért tisztességesebb húsból is meg lehetne csinálni. Gondolom, nem mindenáron egy hisztero-liberál play-boy főpolgármesterrel, vagy ahogy kedvenc barátom mondja, nem feltétlenül egy ál-szoc-pol-beat Bob herceggel.

Talán találtatik egy magyarosabb ízeket jobban kedvelő főpolgármester, aki jó csípős paprikával megszórná egy kicsit a budapesti ételeket. És fejeket.

Budapest egy nagy álom. Így inkább csak a szívünkben él. Alias Nagy Magyarország.

Túszok

Fölismerhetetlenné görbedve, fogollyá aszva „érkezett meg” az a két magyar túsz, akit Csecsenföldön kínoztak vagy kilenc hónapon át. Még arcvonásaik is lehetetlenné torzultak és csöndesek, mint a sír. Nem vallhatnak, gondolható, micsoda fenyegetési taposóaknák vannak lelkükbe rejtve családtagjaik számára. Összebilincselve, gödörbe döglesztve éltek, vízen, kínzó falat kenyéren. Élnek még? Csoda. Huszadik század, a fölszabadult ember technikai csodájú százada. Se Jelcin, se Clinton világurak nem tudtak – nem tudom, nagyon akartak-e tenni – semmit csinálni kiszabadításuk érdekében. A század dicsősége.

Joszif Visszarionovics Sztálin harminc millió túszt tartott a saját hazájában saját népéből gulágokon, börtönökben, verve-ütve-irtva-gyalázva. Bulgakovok, Babelek, Mandelstammok tűntek el haláltáborokban. Mit akarunk? Még csak nem is lázadtak. Sztálin helyettese és miniszterelnöke volt Molotov – a feleségét ezalatt börtönben tartották, csakúgy, mint Kaganovicsnak. Mit akarunk? Ehhez képest szelíd szívű kor.

Kihez forduljunk magyarázatért? Az ókorban az ős-törzsekben is ejtettek túszokat – fejedelmi túszokat, mert a silányakat kivégezték vagy rabszolgaként ütve dolgoztatták –, és nagy váltságdíjakat követeltek az Ellenségtől. De itt nincs ellenség! A két magyar szeretetszolgálatos éppen a csecsen nyomorultak sorsán szeretett volna munkálkodni –, fejvadászok(?) kinézték őket: ezekért dohány jár. Zsozsó, lé. Ütni, rúgni, meggyalázni. Leköpni, belerondítani a pofájukba!

Nem harcban, háborúban, küzdelemben – nyíltan, hanem alattomban. Nincs semmi esélye a túsznak.

Kik ezek az emberek? Akik ezt „gyakorolják”? Közben hazamennek a feleségükhöz, megsimogatják gyermekeik fejét: „aztán jól tanulj az iskolában, ne hozz szégyent hősi apádra, aki a nép üdvösségéért harcol!” Kik ezek? Kik ezek? Hogyan állatiasodik le ilyen mélységekbe az ember? Mindig Radnóti őrei jutnak eszembe. Ha 1944-ben húszévesek voltak, manapság hetvenöt körüliek. Jó bácsik. Megpördített bajusszal ülnek és mesélik színes sörük mellett a fakó zsidók és emberek sorsát. „Volt köztük egy különösen nyomorult… Alig vonszolta magát… Mondtam Jakuretckinek – vele kísértük a foglyokat át a Dunántúlon, már ötvenkettőben kipurcant valami akut vakbélben, jókötésű, masszív gyerek volt pedig, három árvát hagyott, az Isten nyugosztalja… mondtam Jakuretckinek, te… ezt a soványt, ezt engedjük el, ez eltűnik az erdőben, hátha egyszer hazakerül, majd azt mondjuk, megdöglött – nevet hozzá, és tisztességesen meghúzza a széles korsót, csettint is egyet a nyelvével – azért ezek a német sörök mégiscsak sűrűbbek, mint a mi magyar Kőbányaink, az olyan, mint a nyers húgy, ezek meg erőt adnak az ember agyába, hiába, ezek a németek értik a dolgukat… mondtam Jakuretckinek, zavarjuk el a csudába ezt a nyeszlettet, ezzel csak bajunk lesz, ez még a rothadó szekéren is csonk-ceruzával körmöl valamit… menjen a jó büdös francba, még bajunk lesz belőle… aztán puff! Jobbnak láttuk. Na, csak magának mondom. Elhantoltuk pár ásóval… egyszerűbb volt, mint kísérgetni még Ausztriáig… Hű, de frankó ez a sűrű sör, szóval, kinyiffantottuk, az a szegény csak nézett a gödörből… de sietek is, megjöttek az unokámék Münchenből, jól megy a soruk és jó a sörük! – nevet hozzá –, valami fehér Audival jöttek… Az Audi ugye, jobb, mint a Mercedes, vagy nem? Van egy Porschéja is a gyereknek, ingatlanban utazik, de van hajlama is… Most valami Radnóti költő verseit keresi – szereti a verseket a marha, de Porschéja van –, hogy szerezzem meg neki, gondolja, magyarul tanul, és verseket olvas… Szép gyerek…”

Kik ezek az emberek? A túsztartók, ütlegelők, gyilkosok? Maga az einsteini század gyermekei? Isten elnézi ezt? Vagy alszik? Álmos lehet.

Szent István

„Magyarország nem lesz, hanem volt” – vad ifjúságunkban, a kezdődő kommunizmusban keserűségünkben úgy gondoltuk, milyen szellemesek vagyunk ezzel a fájdalmas mondással. Azóta megtanultuk, micsoda kinines igazság rejlik e diákviccben.

Forgassuk csak vissza történelmünket az időgépben.

Bizony birodalom voltunk. Bizony ezt a – akkor már akármilyen – birodalmat Trianon vágta körül ollóval úgy, ahogy történelme során kevés birodalmat csonkítottak meg. Trianonig – így vagy úgy, Ausztriástól vagy Habsburgostól – birodalom voltunk. De…

a történelmi időgépben azt is látnunk kell, hogy másodbirodalom, alávetett Magyarország. De…

mégis Magyarország, hősi Magyarország, amely 1848-ban kikényszerítette a főország, Ausztria kiegyezését. Velünk, magyarokkal. Mert…

a magyarok sosem adták alább. Hiába volt – a házasságokkal és a török előli menekülésekkel – négyszáz évig Habsburg-birodalmi rész Magyarország, lelkiekben, szellemiekben, sőt gazdaságban sosem volt úgy alávetve, hogy ne lehetnénk büszkék reá. Sőt…

minduntalan – a Rákóczi-szabadságharccal, a Bethlen-Erdéllyel, a Bocskay-fölkeléssel, hajdúkkal – arra kényszerítettük a közös birodalmon belül a Habsburgokat, hogy számoljanak velünk, mint soha le nem nyugvó (a soha le nem nyugvó kard országa, ahogy ugyancsak szomorú tréfával illettük diákkorunkban múltunk ábrándjait) néphatalom voltunk jelen e kelet-európai tartományban. Sőt…

miután nem barbár, vagy egyszerűen szláv eredetű népség-katonaság voltunk, szellemileg, kulturálisan is úgy foglaltunk helyet e térségben, mint fő-nép! Mint nemzet-nép! Ugyanis…

a Kárpátokba való azonnali vagy többszöri megérkezésünk óta hatalmi nép, nemzet-nép voltunk, amely megteremtette magának a saját országát, kultúráját, s összetéveszthetetlen nyelve által megőrzött valami olyan tulajdonságot, amivel a körülöttünk lévő népségek nem rendelkeztek. Ez a nyelv tette néppé, sőt nemzetté hazánkat, ez adta meg egyedi méltóságát a környezetünkben. Ez olyan különleges tulajdonnal ruházta fel fajtánkat, hogy soha nem lehetett bennünket besorolni a szlávos vagy akár germános hűbériségbe. Ahogy a magyar nyelvet beszélő emigráns-utód soha nem veszti el „lelki hazáját”, nyelvét, mert ez lényege, logikája, szelleme – ahogy többek közt az atomértekezleteken egyszercsak azt mondhatják Tellerék is –: „áttérhetünk magyar beszédre is, annyian vagyunk magyarok.” (No, ez csak kitérő.) Viszont…

a lényeg mégiscsak az, hogy ezzel a nyelvvel, ezzel a „felső tulajdonnal”, és jellegzetes tehetséggel ez a nép kivívta és megteremtette önnön nemzet-népét. Az igaz…

hogy ehhez évszázadok kellettek. Eleink. Bejövetelünk. Származásunk – s mint többször említettük –, nyelvünk. Továbbiakban Árpád-házunk, mely háromszáz éves folyamatos – és magyarosan keserves – uralkodásával megcsinálta, megteremtette helyünket Európában. Hiszen…

Európa nem várt bennünket oly nagy szeretettel, mint törökös-keleties menyasszonyt. Ady: „Egy nóta csal. Rég dalolhatta / Szent Ázsiában szép, vad, barna lány, / Egy illat űz, csodavirágból / Lehelte tán be egyik ősanyám…” Igenis…

ezt a keleti fajtát el kellett fogadtatni Európával. Hunyadiaknak, Nagy Lajosoknak, s nemcsak elfogadni, hanem egyetlen nagy kegyelmi-öldöklős pillanatban saját magunknak fejünkre tenni az európai koronát, tűzzel-vérrel, öngyilkolással, szervezéssel, bele kellett verni a saját fejünkbe ezt a magyar koronát; országjogot, szentséget kellett teremteni, múltat teremteni hosszú évszázadokra. Ez a mi múltunk. Így bizony nemcsak vagyunk és leszünk, hanem voltunk is, mint legyőzhetetlen múlt. És ezt egyedül és főleg… bizony…

Szent István csinálta.

Utazás

Suhannak a hajók, röppennek a repülők, robogásznak a vonatok, rajtuk milliónyi ember. Utaznak. Mennek. De az ember nem csak úgy utazgat. Ide-oda. Bár, ha az ember elámul a rózsaszín néniken, akik amerikai szupervideókkal bombázzák a Halászbástyát, miközben legurulnak a lépcsőkön, vagy ijedt kis japánkákat lát, amint még az amerikaiakénál is szuperebb videókkal nézegetik a mi időtálló Országházunkat, miközben gyors-burgert nyomnak parányi szájacskájuk közepébe – arra kell gondoljon, ezek a mai, huszadik századi utazók csak tengnek-lengnek élvezetük járomszalagján. Budurkálnak, mamlészkodnak, őgyelegnek.

Pedig az utazás – nagy kaland. Boldog, aki utazni tud. Aki az új tájban istenségeket talál. Mert ez az utazás lényege. Az istenség. Mindenben ez a lényeg, megérinteni a szentséget, az isteni lényeget.

Utazni annyit jelent: lakhatóvá tenni a világot – Isten által. Ez a mi utazási kíváncsiságunk veleje. Otthon akarunk lenni abban a tájban is, ahol nem vagyunk otthon, ami még nem a miénk.

Mikor először suhantam végig a toszkánai tájon majd negyven évvel ezelőtt: ámulatba estem. Nem igaz! Micsoda gyönyörűséges itáliai dombok, lágyan fekszenek rétes selymeikkel, visszatért belém az egész olasz festészet melengető melege. Mámor. Renaissance bűvölet. És…!

Valami ráismerés! Déjá vue! Igen! Mintha már láttam volna! Mintha már jártam volna ilyes tájon! Mert az ember másik tulajdona, hogy haza akar menni. Oda, ami az otthona. És nagyon messzi derengésben fölismertem a toszkán tájakban valami csöpp zöld zalai párát, ihletet, a gyönyörű zalai dombok erdős vonalát.

A másik út az ismeretlenbe visz. Odamenni, ahol sose jártunk, amit sose láttunk, jószerével és jóformán az ördög birodalma. A kíváncsiság odavonz. Az ismeretlen felé.

Az az igazság, az ember kozmikussá akarja tenni a világát. Istenivé. A régi törzsek is így voltak. „Megszentelték” a helyüket, istenivé teremtették. Mircea Eliade híres-neves román etnológus leírja, egy arunta törzs, az achilpák hogyan tették kozmikussá lakóhelyüket: „Numlakula isteni lény egy gumifa törzséből készítette el a szent karót (kauwa-auwa), vérrel szentelte fel, felmászott rajta és eltűnt az égben. Ez az oszlop a világtengely, mert a föld körülötte válik lakhatóvá, nomád vándorlásaik során mindig magukkal viszik, arra veszik útjukat, amerre a karó mutat. Így az achilpák még állandó helyváltoztatás közben is mindig »saját világukban« maradhatnak, s egyúttal kapcsolatban lehetnek az éggel.”

Ez a titok. Az utazás titka: Otthon lenni – vándorlás közben, megszentelni a helyet, ahová megyünk.

Azt hiszem, ilyen értelemben nagyon hasonlatos az utazás a szerelemhez. Arra vágyunk, hogy teljesen azonos legyen velünk a társ, ugyanakkor teljesen idegen. Ez a leggyönyörűbb érzés. És az utazásban is.

Persze, ha az ember azt a mámort keresi, amit a nagy Baudelaire érzett, akkor mindegy az út, mindegy a menny, mindegy a pokol, mindegy az ismert és az ismeretlen… navigare necesse est.

Tűzijáték

– Meddig tart a tűz? – kérdezte valaki a tetőn, ahol bámulódtunk a szikrázó augusztusi égboltban.

Emlékeztek, hogyan bámulódtunk bele a parázstűzbe gyerekkorunkban, mikor akkora szikrákat vetett, hogy kiégette a szemünket. – Ne nézz a tűzbe! – óvtak ordítva nagyjaink, s mi csak meredtünk belévakulásig. Az utolsó parázslobbanásig.

Mi volt ez a tűz? Tudtuk már akkor, hogy minden a tűzből származik, az élet, a világ? Imádtuk a tüzet. Imádjuk a tüzet. Mint Istent, teremtőt, pusztító hatalmat?

Ady idézte így meg Prometheust, a tűz elrablóját – és minket, akik a tűzben élünk.

– Meddig tart a tűz? – kérdezhetjük megint csak refrénszerűen: s nézzük a fölívelő, visszahulló augusztusi tűzijátékot.

És alant, a Duna-parton bolyong a százezres tömeg, jön vidékről, nyakában a gyerekkel, egymást tiporva, bámulva föl a mesterséges égre, hogy bámulódjunk az örök tűzbe. Tülekednek, nyögnek, izzadnak, krákognak az emberek, sodródnak, nyomakodnak… a nép?

Ez a nép? Megyünk velük, köztük, néppé válva? „Panem et circenses”? Ennyi az egész?

És ahogy sodródunk velük és általuk, az az érzés kerít hatalmába, ez már nem nép, ez már nem a gyerekkor ámulati népe, nem az elragadtatás gyermekkori áhítata, hanem a tömeg. Tömeghipnózisban botorkál lenyomva a betonra, rátaposva a másik sarkára, károgva és mászva, ez a tömeg.

A tömeg a huszadik század nagyszerű masszája. Egybeállt anyag. Nemhiába írta meg a század egyik legérdekesebb filozófusa „A tömegek lázadását”, melyben kinyomozza, hogyan esik a nép a tömegvonzás révén a diktatúrák szédületébe. Ortega ezt – a század elején – még pontosan és okosan a vörös és a zöld diktatúrára értette, sajnos, jóslata bevált. Mert, amikor a népből tömeg lesz, akkor valami minőségi – ellenminőségi – változáson megy keresztül: elveszti karakterét, és bármelyik Cipolla arra szuggerálja, amire akarja. Ma is. Amerikában nem nép él – tömeg. Nem a kemény diktatúra tette azzá, hanem egyszerűen a pénz láthatatlan pókhálószálai szőtték tömeggé a valamikori népet, az írek, hollandok, németek, franciák népét – amerikaivá. Ezt a szuggerálható tömeget sosem érezzük európainak.

– Őrizd a tüzet! – int vissza a szikrázó égbolt, ne csak az égen, magadban is, ahogy a költő írja: őrizd a lázadás lángját.

A nyugat alkonya

Kéknyakkendős brókerek. Futkoznak. Ordítanak. Jegyzetelnek, nyomnak gombokat, üvöltenek, rohannak, legázolnak, fölbuknak, újra fölkötik magukat a kék nyakkendőre.

A kék nyakkendő! Mennyi nyakkendőt megértünk már! Kaka-színűt, holland telepesek nyakán, cserkészeken masírozva, barnán karlendítve, pirosan szovjetesen, kéken úttörősen – most itt a kék! Az üdvözítő kék szín, az ég színe, a boldogságé. Ez a brókerek nyakkendője, egy valamirevaló bróker – ügynök – el se indul a bekapott, állva fogyasztott reggeli után, ha nem kötheti fel (magát) magára a kék nyakkendőt. Bankárok, alemberek, tőzsdefutók, alkuszok, machinátorok, fő-senkik kék nyakkendőre vannak fűzve – talán ebédre, panírozva a gyorsbüfében rántott nyakkendőt kapnak be fütyülős szájukba, és este kék nyakkendőt fektetnek kapkodó ágyukba, hogy azzal háljanak.

Szép, új világ. Megírták már. Huxley tudta a Szép, új világban, hogy ez ellen csak a bódulat segít: „Szóma, ha mondom, segít a gondon!” Hamm, bekapni, feledni-feladni az énünket, hogy élni tudjunk! Spengler pedig, ez a világfilozófus már a húszas években bebizonyította nekünk, hogy a nyugati világ elveszett, a civilizáció megöli a kultúrát – ahogy a rómait, ó-kínait, indiait, egyiptomit –, úgy a mai kultúrát is megöli a civilizáció, most, a század végén bekövetkezett totálisan „a nyugat alkonya”. Elvész az ember az emberben, az emberből.

Nem gonosz szándékú machinátorok – a brókeresek csak eszközök –, nem bűnözők kezén, hanem egyszerűen az ember kezén. Önmaga által vész el. Hogy aztán ezt a magában lévő gonosz révén, a benne lévő „negatív” elem révén „valósítja meg”, vagy egyszerűen a torz fejlődés kisiklató sínjein éri el, az mindegy, de bekövetkezik. Meghal a kultúra, a gépek lesznek az emberek.

A kultúra lelkünk belseje. A barlangkarcoló, őssámán-hitű ősember még „isten közelében” próbálta démonait falra szelidíteni. Az emberlény a természeten belül érintette hite növényeit – valamilyen módon tehát a kultúra addig áll fenn, addig él, amíg „paradicsomi” állapotban lélegzik ez a két lábra állott szerencsétlenség. Aztán kilép, „kiűzetik” a paradicsomból, és magára marad lelke fügefalevelével. Ha végleg letépi ágyékáról a fügefalevelet, ott áll őrjöngő meztelenségével, hohó… ám egyetlen, farkára kötött kék nyakkendővel. Ilyenkor dőlnek össze birodalmak – Spengler szerint –, és halnak meg a kultúrák, miközben a civilizáció diadalmaskodik.

Ma ezt a pusztítást, pusztulást amerikanizmusnak hívjuk. Mindenütt. A műanyag fölváltotta az eredetit, a műfallosz sokkal jobban működik a Viagrával, mint az eredeti. Műebéd, művalóság. Ha meg tetszenek nézni rohangászó brókereinket a tévén, rájönnek, ez nem a valóság, ez egy virtuális világ, melyben még a pénz is műanyagból van. Elképzelhető, hogy felnőtt emberek komoly, kéknyakkendős foglalkozása legyen, hogy nem létező árfolyamok kígyózó kacskaringózásával halomra gyilkoljanak birodalmakat, sorosok kisded kalkulációi népeket söpörjenek el, anélkül, hogy egyetlen karcolást hagynának a pusztuló emberiség testén? Elképzelhető. A pénz mint kék eszköz kiváltja a világ összes valóságát, hopp… de ehhez sem kell valóság, még a valóság valósága sem kell, az interneten, az űrben lehet „megvalósítani a valóságot”, már semmi tény, ember, csak száguldó adat. Az interneten kell közösülni, olvasni, „hírekezni”, s főleg uralkodni. A csodálatos emberi találmány hullámai észrevétlenül kiölik az emberből az embert: önmagát oltja ki, a kultúráját a technikai civilizációjával. Csodás, nem? Spengler ezt a század végére beígérte: itt van.

Az új barbárság legázolja a kultúrát, megszünteti az áhítatot. Még kapkodnak az emberek valláspótlékok, szektácskák bódulata után; fuldokolva saját elveszített édenük után, a kék nyakkendő már végzi kivégző ítéletét, gyilkosan, elegánsan, hangtalanul.

Milyen nyakkendőre köttetjük föl magunkat a következő évezredben, hacsak nem jön egy új Assziszi? Könyörögj érettünk.

Oroszok

Ó, áldott hidegháború, hová tűnt kacska szépséged? Mikor még két világhatalom, két óriás-nemzet nézett egymással farkasszemet, s mi biztosak lehettünk a békében, hiszen Sztálin elvtárs is megmondta, hogy „a béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek végig kitartanak mellette”. Kitartottunk. Félve gyártották és rejtegették az atombombákat, bakonyi, elforgatható rönk-siló alá rejtették a rakétákat, s gyalázták, ócsárolták egymást, de nem lőtték ki. Ügyes világbéke.

Most is világveszély van, mert az orosz birodalom összeomlik. Nincs pénz, nincs nagynemzet, nincs rendszer. Nincs ellensúly a nagy amerikai álommal szemben, mely legalább olyan torz, mint a szovjet, s itt nem haláltáborokba gyűjtik az embereket, hanem élettáborokba, melyekben nem lehet élni csak műanyag módra.

Oroszok. Szovjetek. Lenin óta, 1917-től, de különöen 1924 óta, Sztálintól – aki talán még Lenint is fölülmúlta kegyetlenkedésben –, az oroszokat szovjetekké passzírozták. Sápadt egyenruhájú, kerekfejű tömegemberekké, akik a filmeken daloltak, odahaza megrohadtak, Európában ellopták a karórákat, s péppé hazudott Pravdát ettek korán reggel korgó gyomorral. A világ egyhatoda – kalmükök, grúzok, kazahok, azerbajdzsánok, örmények, fehéroroszok, tadzsikok, feketeoroszok – egyetlen hatalmas birodalommá szerveződött a magától is rettegő Sztálin keze alatt, s hetven esztendeig működött. Adminisztratíve. S mellesleg a történelem legnagyobb világháborújában. Fölvonultak a Vörös téren, és sokkal nagyobb volt rakéta-szivarjuk, mint az, ami az Ovális teremben eltűnt Clinton-szivar, aminek nyoma veszett Monica Lewinsky combjai közt, hogy azóta sem találják. Sztálin diszkrétebb volt. S hová tűnt volna másodpercek alatt Sztálin Mónikája? Megéreztették volna vele, hogy milyen az égő szivar, ahogy milliókkal eljátszadoztak.

Most mégis itt van ez a nép, az orosz, s fekete füst gomolyog a birodalom felől, az Egyesült Államok – majdnem azt írtam, az Egyesült Állatok – elnöke siet inkább a Kremlben szivarra gyújtani gazdaságosan, jótékonyan és segítőkészen, semmint az Ovális teremben, csak hogy ne dőljön föl a világegyetem.

Mert – függetlenül attól, hogy Oroszország összeomlóban –, Oroszország van. És számolni kell vele a világ végezetéig, ahogy az elnyomorodott Kínával is kellett hosszú passzív évek alatt is. A nagy birodalmak fölkelnek, ha befut a pénz. Megélénkülnek, hatalmas mancsaikat kinyitják, hogy elnyeljék a világot. Ilyen Oroszország is. Összeomolva is. Szétesve is. A világot Oroszország minden formájában fenyegeti. Mert akkora. Mert olyan.

A másik tény, hogy az orosz nép nem azonos a szovjet néppel. Mélyebben fekszik. Odalent, a lélek mélyén, mint szláv ősanyag, évszázadok bánatos sűrűjében, elérzékenyülve és kegyetlenül. Az orosz lélek pedig nagy lélek. Sokkal nagyobb, mint az amerikai, de amerikai lélekről nem is beszélhetünk, csak hollywoodi celluloidról. Műanyag.

De az orosz nép valódi. Emlékezzünk vissza: az orosz nép a Szovjet alatt is élt, eltűnve, fölbukkanva, a második világháborús hősök emlékfala elé sietett esküvője után, hogy az Orosz Anyának, a Hazának hálát adjon boldogságáért. És magasra szárnyalt utána a trojkájával a vastag-havas moszkvai utcákon. Fölszárnyalt az égbe, ahogy azok a semmivel sem hasonlítható orosz költemények és filmek, melyeket éppen a legsúlyosabb években költöttek a nagy orosz emberek. Végtelenül gyönyörű alkotásokat. Hiába, ilyenek. Soha egyetlen olyan amerikai filmet nem láthattunk, mint egy-egy orosz emberi film-poéma, a lelkükből jött.

Állítólag Sztálin egyik dácsájában, a mímelt zsuppfedél alatt megtalálták kockás füzetű naplóját, melyben ez állt: „Félek magamtól…”

Ellenzék

A mai ellenzék (1998) – a tegnapi kormánykoalíció imponáló. Tanulhatna belőle mindenféle jobbközép – ha van ilyen. Ezek nem mímeskednek, nem míveskednek, nem lacafacáznak – bele az arcba ököllel, vagy alul gáncsolva, vagy övön alul besózva egyet az ágyékra, vagy jól előkészülve, váratlan mozdulattal akár szabálytalanul – és főleg szabálytalanul földre rántva, kicsinálni a kormányt. Ez igen. Böcsületükre szolgál.

Mi adja ennek a pimaszságnak az erejét? Elsődlegesen a nem is álmodott vereség. A szociliberál el nem tudta képzelni, hogy (valaha is) kieshet a hatalomból. Az ország, magyarán mondva „le volt nyúlva”, a régi kommunisták beépültek a gazdasági hatalomba is, minden a kezükben volt, ami pénz, paripa, fegyver, tőke (Marxból), proletár-terror (Leninből), szervezettség és öntudat (Sztálinból: „mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk”); mindezt hihetetlennek látszott elveszíteni. A hazai pökhendiség – egy óriás-törpe vezethet ilyen európai (ejtsd: „eropai” – fölösleges kiejtési nehézség az „u” hang, így aztán eropunióba menetelhettek) népet, az olajozott-beszédű, professzorosan kikandikáló, öröksemmit folyamatosan produkáló és prédikáló szemüvegkirály, aki ellenzékiként is mértéktartó gyilkosságokkal hajtogatja hajthatatlan támadásait, a hazai proletárok kopaszos és hajnövesztő milliomosi kegyetlenségű erőszakmesterei, puffadt ál-szakszervezeti átépült hősök, mumoid öreglányok pedagogizált panoptikummadarai, jaja, volt itt elég, van itt elég a hajdan munkásosztálynak csúfolt átmentő seregből, sötét arculatú, indián küllemű, nagy lenyúlók és bongyor hajú altörpék mesteri pókerjátékosai a népművelés csiribi-csiribá kártyatrükkjeinek mestere: volt – és mint mai ellenzéknek –, van honnan meríteni. Persze, hogy vérig vannak sértve, hogy az általuk oly sokszor semminek és senkinek tekintett nép most, egyszerűen és nagyszerűen farba rúgta őket. Ez nem hihető. Ezért minden bosszúra képesek – nem telik el óra, hogy ne az új kormányt szapulnák, ócsárolnák, fúrnák, robbantgatnák, faragnák, milliárdokban mérhető külföldi bankbetétek szerény tulajdonosai. Nem hiszik el, hogy elzárulhat a csap, amiből úgy folyatták saját zsebükbe a közpénzt, ahogy akarták. De nemcsak pénzre, hatalomra vágynak, ezt elveszteni a legrosszabb.

Na, ez csak az egyik szárny. A hiszteroliberálokat sem kell félteni. A szociálok bevették őket – kissé undorodva ugyan a hatalomba, hiszen amazok hozták a nemzetközt. Maga a Demokratikus Charta már az Antall-korban hitelesítette az eladdig gyalázott kommunistákat, azok hatalomra kerülvén kénytelenek voltak bevenni őket a pakliba, akik aztán – és azóta sem lacafacáztak. A szemtelenségnek, fölényeskedésnek, gúnyoló lenézésnek magasiskoláját képviselték és képviselik nyúlós beszédű, éneklő madaraikkal, akik aztán tudják, merik, teszik. Itt is működnek a kiváló osztagok, ők aztán főleg nem tudják elképzelni, hogy mint különben is világ urai, hogyan eshettek ki a pikszisből. Immár pártjuk is alig van, mégis ők bitorolják és birtokolják a sajtót, a tévét, rádiót felsőbbségi tudatuk nép fölött lebegő árnyékával. Már nincsenek is, mégis jobban vannak, mint az egész kormánypárt. Ügyesen, talán ügyesebben csinálják, mint a szociálok, akiket valójában nem annyira érdekel a kultúra, mint kék társaikat, akiknek viszont a pénzen kívül a kultúrlubic leghőbb vágyuk: hallgassuk csak csacsogó, kedélyesen bornírt, magabiztos kékharisnyáik minden percbeni kotkodácsolását, „népfölötti” „eltévézgetésüket”, saját csatornáik nem egyszerűen az egyes vagy a kettes, hanem az egész ország csatornája. Ők ügyesebbek. Szebbek. Elegánsabbak. Ők – tudván már katasztrofális vereségüket – taposóaknákkal dolgoztak: megvalósíthatatlan kulturális beruházásokat hagyva a csatamezőn, kisajátított és Petőfiről „magyarra” keresztelt Irodalomházat, előre kinevezett biztosokat, kurátorokat, minden percben felrobban egy-egy akna, a magyar vendégként meghívott ’99-es frankfurti könyvvásár egyetlen irányelvét is megadták már: „csak ne nagyon magyarkodjunk!” El tudnak önök képzelni valamely nációt, melynek kultúrképviselői saját népük ellen lázítanának?

Mondván: Ne hollandkodjunk, ne spanyolkodjunk aztán, mert dádá lesz saját magunknak!

Ez az igazi ellenzéki magatartás: Ne hollandkodjunk! Ne magyarkodjunk! Örüljön a kormány, hogy nem ma, hanem holnap buktatjuk meg.

Ez a konstruktív, majd felelős – feledős – ellenzékiség. Megkaptuk.

Jezovics

Második Trianon

– Tudod, mi van itt nálatok? – kérdezte a hőséges nyári napeste Jezovicsot a régi osztálytárs, Robert Poli, ki hazajáró lélekként olvasta olykor barátja fejére hazája – mely Polié is volt, hiszen itt született s innen menekedett ’56-ban Franciaországba, hol olaszos neve után érvényesült s most hanyag kéztartással itta a mindenkori és jótékony HB világsört, mit idehaza fene olcsón csapoltak neki a Szép Ilona hűs lugasán, hol európoid módon előkelően tartotta kezét a szőlő korai bársonyán –, tudod, mi van? Mon chérie? Második Trianon. Az van, mon chérie. Csak még nem vettétek észre. A történelem ismétli önmagát. Tudhatod. L’histoire se répèt. Nem gondolod?

Hosszú gigáján nagyon hidegen és lazán engedte le a citromsárga lét – Párizsban is müncheni sörözőbe járt éjjente, gumibottal az autójában az esetleges gazemberek ellen, akik franciául is akadtak és ütöttek –, alkotóan ivott és gondolkodott. Elnézte ezt a kis nagy Magyarországot, mely hazája s emléke volt, hová szülei sírjához minden évben hazazarándokolt, hiszen itt volt boldog s kinn, gazdagon, könnyedén mint csaknem minden emigráns, boldogtalan volt.

Deuxième Trianon, na ja. Akkor is hiába voltunk benne a buliban, az első világháborúban, s vesztettünk. Most is. Körülbelül úgy néztek ki, mint hetven évvel ezelőtt ez az ország. Benne voltatok a legnagyobb rosszban, a szocializmusban, amit elvesztettek, akarva-akaratlan. De nyakig. Mindenki benne volt, mint egy háborúban, volt, aki a fronton, volt, aki a háttér-manipulációban, fölmentve, sikkasztva, hadigazdaságban, de benne volt. És akkor megcsonkították az országot. Területileg. Most is megcsonkították. Emberileg. Erkölcsileg. Ha akkor elvették Erdélyt, Bácskát, a Felvidéket, Kárpátalját, Burgenlandot, most is mindent elvettek. Erőt, szellemet, a szellem bányáit, ásványait, agyszürkéjét, az erkölcs büszke erdeit, a termő alkotó erők rétségeit, kaszálóit, önfeledt gabonaföldjeit, a kutatás könnyű várait, a nemzeti kultúra megcsonkoltatott és kisebbségbe került… Vagy nem? Rosszul mondom? Mon chérie? Neked nem úgy tetszik? Itt van valami nem-magyar! A magyari ügy mintha saját kisebbsége lenne – főleg a kultúrában. Nem? Kultúrharcnak mondják, csakúgy, mint Trianon után azt, hogy a magyar magyar akarna lenni? Ez volna ama második Trianon utáni kultúrharc, hogy olvasom mindig ugyanazt a hat-hét írót, akit kinevez a hazai nemzetköz? Egymás tanítványai? Festők, építészek ugyanígy? Ez volna maga a kultúrharc? Ezzel fenyegetnek, mint az első Trianon után, nehogy „visszaérezzük” Nagy-Magyarországot? Amit másodjára megevett az új Trianon? Csak most nem Párizs mellett, hanem Washingtonban kötötték meg a béke puha alkuját? Te ezt nem érzed? Van neked régi, nagy Magyarországod?

Méltatlankodva törte a szavakat, s hajtogatta citromosan aranyló HB-jét.

– Nekem megvan a magam világbékéje. Megkötöttem a magam elvesztett háborúm utáni világbékémet, hogy nincs hazám. De neked van! Volna! Ez a te országod, Jezókám? Mon chérie? Igyál HB-t!

Rátette jótékonyan Jezovics karjára régi baráti karját, vigasztalóan és szenvedve.

– Most olvastam egy könyvet az első Trianon utáni időkről – 1928-ból. Ez áll a Másodikra is. Így ír ez az ember: „Mindenki sír, hiányol és csodára vár… De mit is szegezhettek volna szembe a pénzzel ebben a pillanatnyi létben és átmeneti időben, amikor az anyagi jólét befészkelődött a szívekbe, mint egy ideál.” Ezt írták akkor! Nem szóról szóra így van?

Ürügy lett a rendszerváltás, mon chérie! Elbukott a szocializmus, ahogy a világháború. De a benti ellenfél megnyerte. Továbbcsinálta. A régi egyedek. S ahogy annak idején a tanácsköztársasággal, úgy most a monetáris gazdasági terrorral belekeverték megint a zsidóproblémát is: hohó! Ők csinálták! Ők a részesei, vámszedői, monetárentellektüeljei, bankhercegei! Nem ők szálltak be a kommunisták mellé megtámasztani a rég-eldűlt szocializmust a mohó hatalom megszerzése érdekében? Megint eljön a zsidó problematika, részben alaptalanul, részben alaposan. Itt akarsz te, második Trianon után kultúrbékét? Kikkel, mon chérie?

Ugyanaz a képlet. Ál-hazafiság, sírás, panasz, anti-mismás, ugyanakkor lassan „kikonszolidálódik” az ország, konjunktúrában épülnek a kacsa-tornyok a Balaton mellett a rég bevált maffiózoknak, mint annak idején a hadigazdagoknak. Hatalom-technika. Tőzsde-árfolyam.

Most aztán hosszan ivott, gördítette a sárga lét. Szeme szürkére szűkült, mintha a lugason túl magyar romokat keresne, ahol gyerekkorában játszott.

– Tudod, mit nem látok? Tudod, mi nincs itten. Nektek! Nekünk! A haza üdve, mon chérie! Talán Deák mondta, vagy Széchenyitek? Vagy maga Arany! Azt nem látom sehol. Ugyanúgy, mint az első Trianon után sem. Salut de la patrie! Van ilyen? Látsz itt valahol, akár egyetlen akcióban ilyesmit? Mert enélkül nem megy. Ahogy nem ment Trianon után, úgy nem megy Washington után sem. Aláírhattok mindent, beleléphettek mindenbe, középszerűen nem lehet megmaradni, ahogy az akkori Magyarország sem maradt meg igazából. Nem lett polgársága, csak középosztálya, a Trianon utáni kiegyezés vegyes politikájának a középosztálya. Mert kis kaliberűek voltak a politikusai.

Igen – mondta s elnézett Jezovics mellett a sörbódulattal az agyában és lázzal a szürke szemében. – Ehhez nagy formátumú emberek kellettek volna. Most is azok kellenének. Akiknek fontos a haza üdve. Csak az a fontos nekik! De lehet, hogy vannak ilyen embereitek. Vannak? Nem kell válaszolnod! Csak bólints legalább!

Irány: Surány

Robert Poli, Jezovics franciaországi barátja, aki ’56-os kimenetele után olaszos nevével érvényesült Párizsban s most egy Invalidusok terén lévő líceum igazgatóhelyetteseként tengette tűrhető életét, megint itt volt régi budapesti gyerektársa nyakán.

– Vágyom haza – mondta idegenes akcentussal és szórenddel, noha semmi sem indokolta ezt az affektációt és azt sem, hogy szeresse volt hazáját –, vágyom. Szép ez a hon. Il y a cela patrie trés belle… – nyomorékolta új nyelvét, melyet sosem tanult meg tökéletesen, de ugyancsak használta. – Mámorosodom a magyar tájtól. Vigyél ki hozzátok, a nyaralóba! Surányba. Mondod, van nektek ott szép házacska.

Van, gondolta búsan Jezovics, nyomorult kis viskójára gondolt, melyet balatoni házacskájáért cserélt, hogy közel legyen Pesthez, már csak a benzinköltségek miatt is. Itt is van víz, a Duna, kis tó – a pócsmegyeri –, nagy hegyek – Pilisek fekvő nőt mintázó melles íve, csöndes telep, melyet nem öntenek el a nemzetközi hordák, visszahúzódva lehet mélázni a történelem sorskerekei fölött. Vitte hát Robertet nagy garral, békésen. Átkeltek a Duna jobb karja fölött Tahinál Tótba, mely félkar is nagyobb volt a Szajnánál. Robert már itt lelkesedett, trés belle-ezett, bólogatott, bon-nozott, ollé-ollé-zott, a füzesek fölött már-már Loire-t emlegetett, Jezovics csak vezetett.

– Micsoda szép, naplementi tó – hördült fel, midőn a kis pócsmegyeri olajzöld víz mellé hajtottak –, jobbról a halak, balra az emberek, itt lehet élni… ici on peut vivre… oh, mon dieu… boldog lehetsz. Hangulat. Parton áll egy kalózhajó mint vendéglő… balra futballpálya…

Eddig tartott a franciás hangulat. Jezovics nagy sóhajtva kanyarodott be a Surány I-be. Óvatosan vezetett, az embernagyságú gödrök és kátyúk ugyancsak kockára tették kocsija tengelyét, próbált köztük elillanni. Ám hamar következett a temető, melynek sarkán már szemétkupacok csillantak. És aztán…

Borzalom. Leírhatatlan látvány tárult a francia barát és a meghúzódó magyar kistelepes szeme elé. Nagy, poros placc szürke földhányásokkal volt védve… a, kik elől? A lakosok, telepesek, nyaralók elől. Némi szemétroncs itt-ott virított a ledózerolt gereblyés talajon, de ami az út melletti erdőkben volt, az elképzelhetetlen. Kibelezett díványok lógó rugói, szétszórt kacsatoll, elhajított autógumik, koszorús szögesdrót rozsdállva, széttrancsírozott mosóporflakonok, szállingó paplancafatok, törött ruhaakasztó, félbeszakadt lapátfej, egy törülköző fele az akácfa harmadik ágán lobogózott, feketén virító kátránylepény, ami ráfeküdt egy kiszakadt frizsider félajtajára, töltényhülznik beleragadva két konzervdoboz marhafelsáljába, fejszével meghasított ablakszárny egy alumínium járóka tetején…

És szatyor, nejlonszatyor, kék, zöld, sárga, lila színben telis-de-teli szétejtve, mintha egy beteges óriás hányta volna szét és hányta volna el, nemcsak a szatyrait, de magát is, hányadék, igen, hányadék mindenütt, bevette már magát az erdőbe, ha nem engedik az út szélére, majd behányunk az erdőbe, igen, szarcsomók, öklendék mindenütt, és gondosan összekötött szatyor tele bűzölgő szeméttel, vasak és tojáshéj szúrja át, folyik a ragacsos, szagló ételmaradék, a mennyei Surány homok, kacskaringós bevezető útja mentén, lepratelep, döglött nyúl, kivágott női ruha, emberpocsék.

Robert motyogott. – Itt nem lehet élni – mondta most már magyarra fordítva a szót… – ez elképzelhetetlen… mi ez?

Jezovicsék riadtan álltak be az útmenti kis kertkocsmába, riadtan néztek a magyar táj felé.

– Idén vagy ötször vitette el a polgármester a szemetet. Leteszik a konténert, az emberek mellészarnak. Bocsánat. Igaz, minden héten ötször kellene, nem egy szezonban. De, kérem – fölbátorodott a kocsmárosné, érzékelve, hogy idegenek előtt beszél –, nemcsak a szervek, nemcsak az önkormányzat! Maga az ember. Itt él, itt van a nyaralója, a háza, gondosan, ollóval nyírt kertje, vonalzóegyenes pázsitja, aztán beleül a kocsijába, beköti bűzhődő szemetét a nejlonzacskójába, és meg se áll! Vezetés közben egyszerűen elengedi a kosz-szatyrát, huppsz, megtörli a kezét s irány haza, Budapestre. Nézzék! A temető mellett! Magasan, a fára akasztva szemetesszatyrok! Ez kiszáll, ez fölakaszt, ez meggyaláz, látták a fatáblára vörös festékkel kiírt szöveget: „S.O.S. Erdő! Segítsetek!” Az autóból kiröpítik a saját erdejükbe a hányadékot! Még síléc is van, pedig itt nem lehet síelni! Idehozzák húsz kilométerről is, ha kell…

– Kik ezek az emberek? – Robert már nem annyira vágyott haza, Jezovics elfintorodva látta az arcán.

– Kérem, ezek a mi lakosaink. Magyarok. Elvtársak, volt elvtársak, mindenesetre az elmúlt negyven év örökösei. Itthagyják a szemetet. Mi az, hogy itthagyják? Itthagyták! Belülről szemét. Nem tartja a saját hazájának, erdejének tájának… És! Az újabbak is! Nem szegény emberek! Azok elássák a kertben az avart, a kis piszkot! A karlendítésükről látom, ahogy kihajítják az autóból – újgazdagok. Gyűrű, aranylánc, szemét. Egybeáll. A saját erdejük! Én is kérdem öntől, uram, kik ezek? Apámék idejében ez elképzelhetetlen volt. Kis Magyarország volt – fogta sírásra az asszony. – Itt, a Duna mentén. Szerény telep.

Robert szótlanul ült be a poros hátú kocsiba. Zötykölődött, sokára szólalt meg.

– Jaj. La vie ici, est à vomir. Bizony. Hányadék. Nem lehet itt élni. – Dehogynem – mondta Jezovics, és recsegve áthajtott egy üvegbilin.

Ovi

Vénséges vén történész mászott elő félsötét odújából, arcán jelentős bibircsókok foglaltak helyet, két szeme krokodilkönnyek hullására bármikor alkalmasnak mutatkoztak. Vánszorgott, okosan.

– Gyere – intett a szintén vén Jezovicsnak –, annyira meg akarod ismerni a történelmet. – Sötétes zugfolyosókon botladoztak valahol a Vár alatt, ahol törökök elől, németek elől menekülhettek valaha jótét magyarjaink. Öblös, pókhálós teremív alá érkeztek, a professzor a kőpad felé döccent. – Te is tudod, mindig tudtuk, de Freud óta mindenki tudni véli, az ember a gyerekkorból származik. Gyerekként éli meg legbenső élményeit s gyerek is marad mindétig. Nem hiába mondta Jézus, engedjétek hozzám a kisdedeket. Föltaláltam egy gépet. – S rámutatott egy porbelepte, de élénk, ezerhálózatú masinára. – Időgép. Egyszerű. Visszafotografálja a manuszokat.

Jezovics csak tátott. Ja – gondolta, ő is volt úgy, hogy a villamoson ülőket – képzeletében – visszafotografálta, nem is a gyerek-, hanem egyenesen az őskorba, az állatkorba. Az egyik gibbon majommá zsugorodott, a másik balsejtelmű béka lett, egyik nő éppenséggel vadmacska, a másik malacka, voltak szakállas kecskék és fehér baglyok, tinédzser kereszténydemokrata zsiráfok és kommunista marhák, disznófejű kisgazdák és vörös ülepüket fénylő agyként mutogató hiszteroliberálok, nyúlfejű magyardemokraták, alabárdos halfejű vitéznépiek – de hát csak Jezovics képzeletében.

Most viszont itt volt Áron Mester időgépe. A történész vetített, eleinte ugráltak a képek, később lassú, dús folyammá egyesült a társaság. Kis padokban ültek, előttük gyerektányér, gyerekjáték, labda, kóc.

– Mi ez? – kérdezte kétségbeesetten Jezovics, mert mintha egyik-másik gyerekre ráismert volna.

– Mi ez, mi ez? Ovi. Óvoda. A történelem óvodája. Nem látod?

– De… hol… Kik ezek? Ősgyerekek?

– Ja. Visszavetítem őket saját gyerekkorukba. Az a valódi lényük, arcuk, lelkületük, ösztönük.

– Most karlendítenek?

– Na ja. Esküsznek. Mindenre. Hogy jók lesznek, nem kakálnak be, megeszik a spenótot. Istenre, hazára, nagymamára. A maminak nagyon fontos szerep jut gyerekkorban. Itt mindegyiknek – ide nézz – ide idézem a feleségét is. Azok lettek felnőtt korukra a „mamik”, nagyanyjuk anyjuk – ha nem figyelnek oda rájuk, még meg is szoptatják őket a parlament bársonyos zugfolyosóján.

– Ez a parlament?

– Naiv vagy, barátocskám. Persze. Kis bársonyszék, kis képviselőfánk, duzzogás… nézd azokat… ott! Háttal ülnek a társaiknak s ordítanak: „Nem ülök a Pistike mellé!”-Nézd, azt a kis hörcsögformájút! – „A Pistike bepisil!” „Meg cigány!”

– „Tégy a gyűlölet ellen?”

– Jól látod. Kis partedlit varrt nekik az új mami, rá van hímezve, de folyton leeszik magukat. Ott a „gy” betű mellett mintha kakafolt lenne, de csak csokoládé.

– Kik ezek?

– Jaj, fiam, figyelj egy kicsit. Nagycsopisok.

– Kicsodák?

– A koravénekből összeállítottak egy nagycsoportot, ők nem akarnak a többiekkel játszani, de ki se akarnak maradni az oviból. Kedves kisöregek, de boldogtalanok, mert mohók, ők akarnak elsőnek kapni a tortából, de szétkenik a bársonyon. Meg belebeszélnek a másik beszédébe. Nyughatatlanok, na. Látod, az egyik mamija – nyűtt feleség –, már hozza is a seduxent. Hamm, be is kapta. Láttad?

– Elég csunyusok ezek a feleségek.

– Apám azt mondta mindig: „Csúnya nőknek nincs hazájuk!” De van férjük, párttársuk, gondozottuk!

– Kék harisnya van rajtuk!

– Na, ja. Agyi nők. De szoptatni tudnak. Azt a kis nagyfejűt, aki szétvetett lábbal ül a bársonyszék mellett a homokban immár, most cumiztatják vaníliás kakaóval. Na, de kilöttyent, rá a rendőrségi iratokra.

– És az a kisfejű, aki kapkodja a fejét, mintha egyszerre mindenfelé akarna nézni egérszerűen, és ide-oda menekül a sarokba?

– Az? Az a felvigyázó! Pedig talán reá kellene vigyázni.

– Nem az országra?

– Ejnye, nem érted? Ez az ötödik kerületi önkormányzat. „Éljünk jobban és frivolabban” nevezetű új óvodája. Demokráciát játszanak. Most a kiscsopisok lettek többségben, a régiek lógatják a fejüket. – Mester Manó odahajolt Jezovics füléhez. – A régiek közül állítólag olyan is van, aki kábítózik, és most elvonásin van! De, figyelsz? Kis fúrókat, kalapácsokat, harapófogókat dugdosnak, a kiscsopisok legtöbb bársonyszékét már hajnalban átfúrták, kifűrészelték! Egy kis bankárt játszó már a fejére esett.

– Őrület! – Jezovics csak bámult. – Ennyi lenne az ország?

– Semmit nem értesz. Az emberek a hatalomban visszagyerekesednek.

– Visszahülyülnek?

– Úgy is lehet mondani. Ösztönlények lesznek, letiporni, kisajátítani, nézd, most verte fejbe a homokozólapáttal az a repdeső hajú nagylány – néhány lány is van, brrr… –, azt a kis, karikalábú biciklistát…

– S ki ordít ott?

– Az a középcsoport ködálomban él, a „Szentivánéji”-t gyakorolják. A Zubolyt játssza, látod? Hallod? „Ide nekem az oroszlánt is!”

Grizzly medve

Jezovics, akinek lényegében félhalvány dunsztja sem volt a politikáról, tájékozódni szeretett volna a „helyzetről” – ahogy a mi régi, drága Kádár Kádárovicsunk mondta volt –, hiszen helyzet mindig van, de most úgy tetszett azért, még a szokottnál is „helyzetebb” lett. Tájékozódni kívánt, ahogy annak idején Mindszenty kardinál, kit negyven napi gumibot-talpveréssel kényszerítettek amerikai kémnek vallania magát, majd a Rétságban tartottak katonás fogságban, honnan a törött kardinált Pallavicini-Pálinkás őrnagy hozta föl Pestre, akit annak rendje-módja szerint, a kádár-technika szellemében kivégeztek később, Mindszenty tájékozódása érdekében kifejtett tankutazása miatt.

Nos, Jezovics – ki valóban úgy érezte, ’56 lobogó szelleme és szabadságillata tér vissza honterületére – fölkereste Zerkovitz Zénó főzeneigazgatót, aki politikailag és gazdaságilag és szociológiailag talán még jobban eligazodott a bonyolult erőviszonyokban, mint a magukra oly sokat adó lebegő hajú, sima arcú vagy éppen félgöndör politológok, akiket annak idején a kádári párt kiakolbólított magából, hogy aztán visszaakolbolódjanak a politika ügyesen megosztott terepére.

– Kísértet járja be Európát – idézte könnyed nyaktartással Zerkovitz Zénó főzeneideológ a mára megszomorodott Engels Frigyest, akinek tulajdonképpen el sem kellett távolítani a szobrát az ország területéről, mert nem is volt szobra – Marx kiszorította a terekről nagyobbra sikeredett bronz-szakállával. – Kísértet, a grizzly medve. A hatalmas testű, szürke bundájú ursus arctos horribilis. Nagy kérdés, erőt vagy erőszakot áraszt-e? Jelenleg ezzel van elfoglalva Európa. Radikális medve. Nagy tanácsok ülnek össze, mi történik, ha ez európai térségeken való bolyongásán túl egyszercsak beállít a parlamentbe is?

Kitessékeljék, agyonverjék, kilyuggassák a bőrét, vagy az ellenerővel rágassák-e le húscsontját? Horribilis teste félelmet kelt, éjszaka vele ijesztgetik a hosszúkás arcú parlamenti képviselők félálomban szendergő hosszúkás arcú gyermekeiket, akiknek a parlamenti folyosók zugpadjain szereztek könnyű éjszakai menedéket, előtte véres Grimm-meséket olvasván, hogy hozzászoktassák őket a lehető borzalmakhoz.

Szélsőséges medve, az edinburghi, sőt marlborói értekezleten is félresodorták az aktuál-vérengzéseket Koszovóban, vagy akár a csecsen gyilkosok szélsőségeit, hogy a Grizzly medve aktuálpolitikai veszélyességéről tárgyaljanak, állítólag Clinton elnök hosszú reggeli futása közben is azon tanakodott futótársával, aki egy Pola-polóval álcázott transzvesztitának maszkírozott fél-arab férfi, mit csináljanak, ha a Grizzly parlamentekben is vérengző szemekkel fölbukkan, erőt fitogtatva.

Ezt a medvét kellene ellensúlyozni. De kikkel? Másik szélsőséggel. Van egy kiterjedt csapat, a szívós vadak serege, rókák-sakálok-hiénák mozgékony elegye, akik ugyancsak szélsőségesek, de sokkal jobban elvegyülnek a közvadak között. Okosak. Ravaszak. Fejlettek, állítólag még könyvet is olvasnak vadászás közben. Ezek eddig eredményesen „működtek”, lerágták a kultúrhúsokat. Surrannak, vészesen magabiztosak, mert szabályos állatoknak tudják álcázni magukat. Ezért is vették be őket előbben a hivatalos hatalomba. Viszont mostanság ez lett a végzetük. Ők valójában elsősorban hatalmon kívül tudnak fúrni-faragni-enni-rágni-lecsupaszítani-kotorékosan, minden kis járatba bebújósan. Ám miután – szokásuk szerint – a vezetésben is hőzöngtek –, az állatfőnök begorombult. Ő maga végezte ki őket, vagyis tette hidegre. Mi volt a vád? Hogy szeminaristák, bármennyire elképesztő.

A főállat ugyanis pragmatikus hóhéroló volt. Nem kellett neki a filozófia. Ezek meg abban áztak. Szemináriumokat szerveztek. Ám ő annyira rühellte őket, lévén durvább ideológiájú animal, kisebbségi érzésében nyírni kezdte a szeminarista, szürkeállományú rókákat és társaikat. Saját tettestársait buktatta meg. Idővel látni sem bírta őket, az arcpofájukat, a szőrüket, szeminarista fontoskodó fondorlataikat, a maga természetes gyilkolókészségével kivégezte, ledarálta, felőrölte egyedeiket, miközben egyeseket simogatásra egyáltalán nem álló kezével simogatott, el nem árulva antiszeminarista metodikáját.

Most már, úgy látszik, késő. Ő maga végezte ki tettestársait. Most néz. Kapkod, visszafogottan, mint lényegében ő is főróka. Mit rühellt rajtuk ennyire? Hogy okosabbak? Nem. Ő okos volt, daráló eszű. Hogy fondorabbak? Nem. Ő is volt olyan fondor, mint ők. Hogy antigrizzlyánusok? Nem. Ő is utálja a Grizzlyt. Ő is tart tőle. Akkor miért nyírta ki saját belvadait?

Hogy műveltebbek. Ezt nyögte. Hogy lenézték. Azt hitték mint tettestársak, ők maradnak a fűalatti irányítók. Úgy néztek le rá, mint egy siklóra. Menyétre. Üregi nyúlra. És ezt a lenézést megbosszulta. Talán nemcsak ő, hanem maga a vadak teljes köztársasága, maga a nép.

Talán szeminarista mivoltuk is dühítette őt. Maga pragmatikus vadász volt, jellegzetes antiszeminarista. Nem járt vadgyűlésekre, maga irányította állatbirodalmát. Ösztönösen ódzkodott a szeminaristáktól. Talán a maga régi szemináriumai miatt.

Reménykedj, Jezovics. Hogy lesz egy szélsőségek nélküli állatbirodalom. Talán hálásak lehetnek neki, hogy a legrosszabb és láthatatlan szélsőségtől megmentette a vadászmezőt. Ha nem is akarta.

Reménykedj, Jezovics. Hal-korszak következik. A hal pedig annak a jelképe, aki megtiporja és legyőzi a gonoszt, amely az ő sarka után fog leselkedni.

Monsieur Gumibot

Május elején megint megérkezett Jezovics régi jó barátja Franciaországból, Robert Poli, kit csak azért viselnek el a franciák, mert olasznak gondolják a neve miatt. Igazgató is lett, szociológus, s még De Gaulle idejében vitte fel az Isten a dolgát, amikor a franciák fölívelő szakaszukban lelkesen űzték a politikát. Mai napság is lelkesen űzik – Robert a francia etno-szociológiai intézetnek a főmunkatársa s mint ilyen, előszeretettel oktatja a lényegében fejlődésképtelen Jezovicsot s rajta keresztül a nagy magyar népet, ahová eredetileg maga Poli-madár is – ahogy gyerekkorukban hívták – tartozott. Lévén és egyszerűen magyar. Most is hamar reá tört Jezovicsra:

– Minden nép gyerek akar lenni. Enfant, fiacskám – mondta fölényesen Madár, körülnézve a nyüzsgő plakátokon és tyúkként megszédült embereken. – Nehogy azt hidd, hogy a nép mint olyan – ha van egyáltalán – vetette oda megint csak fölényesen egy elegáns kukázóra fintorítva, aki valamelyes zöld parizert csempészett ki tanári kedvességgel a szemétből, hogy aztán finom hajtókája mögé rejtse – hogy mik vannak nálatok, na mindegy, szóval maga a nép olyan, mint egy személy, de gyerek. Gyámolításra, gondoskodásra, olykor bizony korbácsra vagy olykor szórakozásra vágyik. Ilyen a gyerek, ilyen a nép.

Madár megint körberöpült tekintetével a Mészáros utcai őrülten lerobbant vakolatokon: a szép házak második világháborúsan meredtek.

– Azért az botrány, ami nálatok, így épületben van. Botrány. Mit csináltatok az elmúlt negyven, vagy az elmúlt tíz vagy az elmúlt négy évben?

– Ezt – mondta rezignáltan Jezovics mint honfi.

– Katasztrófa, hogy enyhén fejezzem ki magam. Vagy scandale-t mondtam? C’est un monstrueux scandale! Hogy tudtok így élni?

– Sehogy – hajtotta le forró fejét Jezovics, mégiscsak idehaza volt, s Madarat is folyvást csábította a hazatérésre. Az, mintha csak megérezte volna barátja gondolatait, fölemelt orral beszélt:

– Nos, szó sem lehet róla, hogy mostanában hazatérjek régi hazámba. Ide? És hogy álltok a szabadsággal? Van kellő libertétek?

– Az a helyzet… A magyarok nem igazán ismerik ezt a fogalmat.

– Értem. Szóval, nincs. Nem csodálnám. Most végeztünk az etno-szociológiai intézetben, a Société etnosociologique française-ben nagy kutatást. Tudod, van olyan, ha van pénz. Itt pénz sincs, mi? Il y a ici un petit d’argent? Fabatka? Így mondják?

– Éhhalál. Húszezer koldus lett Budapesten az elmúlt két év alatt.

– O lalla! Nem szabad! Szegények… – és elég előkelően kinyújtotta egyik fém húszasát a rezgő szakállú hontalannak, de gyorsan visszakérte és kicserélte tízesre. – O, bon, bon – mondta és továbbhajtott, ha nem is az emberen, a problémán. – Ezeket meg, hallom, lelövik. Igaz? Franciák nem lőnek le koldust. Csak idegent. Étranger-t nem nagyon kedvelik, lelövik, ha kell. De magyar koldust lelőni? Minek?

– Talán, hogy kevesebb legyen – hajtotta le mélyen a fejét a megrendült Jezovics.

– Mondom, gyerek a nép. Láttad? Vissza sem akarta adni a húszasomat. Gyermeteg lélek. Azt vizsgáltuk, szóval az etno-szociológián: ilyen értelemben kell megválasztani a vezetőt! Három fajta van. Első az apa. Père du peuple. Apa-figura. Láthattad a történelemben is. Akár itt Hongrie-ban is, magyarhonban. Ferenc Jóska kivégeztethette az aradi véres tanúkat, húsz évre rá a haza apja lett. Vater. Voltam régi falusi konyhában, föl volt hímezve a papa. Még úgy is mondták azt hiszem, Tolnában jártunk: a fater. Szerették, csókolták a kezét. Vagy maga Kádár. Itt voltam! Ötszáz embert legyilkoltak ’56 után. Ezért mentem el. Mi lett belőle? Papa. Hallottam titkos statisztikát, melyet ’85-ben csináltak: szabadon! Titkosan! Teljes secret-ben! 76 százalékban reá adták a voksukat! Mért? Kell a papa! Ez tetszik a népnek, aki gyerek. Kísérleteztünk, ki kell még a népnek? Ez a második fajta. A Bohóc. Comédien! Bajazzo! Aki szórakoztatja a gyereket, a népet. Cirkuszos, nevettető, bukfencező. Mondom, ez a második típus. Panem et circenses – emlékszel, még a Vézner tanította, a korai latint! Van itt nálatok egyáltalán ilyen?

– Van. Több is.

– És a harmadik, figyelj! A társ! A gyerek társa! Testvér? Talán így is mondhatám. Frère du peuple! Mint egy futballista a másik futballistának – játszótárs! Ez is lehet befutó. Mintha ezeken a plakátokon lennének…

– Vannak…

– Nos. Csináltunk három modellt. Beválik-e? Az apa-modellre gyártottunk egy törpét. Valóságos kis gnómot. Remek sminkeseink vannak, még valahogy a keze is kifelé röpült, mint egy vergődő teknősbékáé. Nyomott alak. Kacsázva járt. Zümmögve beszélt. Mit gondolsz? Kérlek, elfogadták apának! Papa, notre père, még keresztnéven is szólították, talán notre Pierre-nek mondták? Vagy notre Jules? Pedig nemhogy apaszerű nem volt, hanem, mondom mint egy elfuserált bácsi! A második kategóriában a comédien indult, a szórakoztató, a bohóc. Fölfújtunk zöld gumitestet egy duzzadt ember köré – imádták! Nevettek, boldogok akartak lenni! Mosolygott, lebegett a kötélen! Sokan választották. A harmadik is nagy siker lett. A testvér! Lendületesen kifutott a pályára, mint maga is testvér, maga is nép, futballistának álcázták, már nem tudom, talán kosarasnak, de nem volt olyan magas. Röplabdázó lehetett. Szállt az égre…

– És végül is kit választottak? Apát, testvért, színészt? Várj… állj meg, valami gurulgat itt a lábam alatt… Ráléptem… Lassíts! Mi ez? Gumibot? Mért tartasz te gumibotot a kocsiban?

– Mit gondolsz, ha este elmegyek a párizsi törzshelyemre, a Rue Canale-on a Taverne des deux Rats-ba, a két Patkányba, nem kell a gumibot? Egyébként az ellenállásban Patkány volt a maquisard-főnök fedőneve.

– Ehhez kell a gumibot? S végül is kit választottak?

– Hát nem a Patkányt. A gumibotot. Nektek is ajánlhatom.

Gány-birodalom

Most, hogy az „ideiglenes Európába” mendegélünk, ahogy eme szókapcsolatot fővezetőnktől Jezovics hallandá az egyik főbeszédében, elhatározta, megkérdi Párizsban élő rég-magyar barátját, hogy látja országunk alkalmassági állapotját. Robert Poli sakktanár és szaktekintély így válaszolt:

– Tinektek, nekünk, vagyis, mármint Magyarországnak van egy területe. Ezen élünk, ezen éltek, helyesebben. Hogy látom én? „L’extérieur d’un pays correspond à son intérieur.” Érted. Na. Egy ország belleme olyan, amilyen a külleme. Vagyis fordítva.

Nektek nincs küllemetek. Na. Külsőtök, arcotok, fizimiskátok. Az egész ország olyan, mintha összegányolták volna. Érted!

Ha kilyukad egy drótkerítés, keres a gányoló egy félbetörött pléh utcatáblát, azt teszi az aljába, ne menjen ki a tyúk. A kisliba. Vagy ne jöjjön be a róka. Ez az ország. Gány.

Mindenütt. A fővárosban is. A lépcsőház piszkában kirojtosodott ólomcsövek közt mentem a múltkor a lingvisztikai professzorhoz, s olyan büdös volt a kanyarban, mintha odaszartak volna. Bocsánat. Odafekáliáztak volna.

Bárhol. Törött szovjet hullámpalák a zöldségesbolt kitört oldalában – mellette izraeli narancs. Vagy kubai. Vagy görög. Mindegy. A szovjet hullámpala takarásában. Lobogó, koszos nejlontakaró verdes Táncsics börtönablakán a híres szabadságharcosok, 1848 emlékére, mint egy színtelen zászló. „Győzedelmi zászló”, ahogy mondtuk, amikor még itthon voltam, a kommunizmus alatt.

Gány. Na. Te is tudod. Itt, ahol most lakást bérelek, egész nap egy vörös műanyag lappal beszögezett jégszekrény hátát nézem elmerengve. Szép emlék? Spórolás? Rendetlenség? Gány, barátom, egyszerűen gány.

Midőn először tértem vissza az óhazába, vagy huszonöt éve, akkor hallottam először ezt a szót. Gány. Azt gondoltam, elmúlik. Tudod, mit mondok? Nem múlt el. Fokozódik – ahogy annak idején mondta nektek ezt vállrángatósan és kacsingatva az a ti ravaszdi hóhérotok. A nemzetközi helyzet fokozódik. Barátocskám, hidd el, a gány is fokozódik. Nem csökken.

Azt hitte volna az ember, hogy jön a demokrácia. Majd enyhül a gány. Csudákat! A szép kis külvárosi rózsafák csúcsán Tomi Szuper kupakocskák virítanak a fagy ellen. Miért? Fillérekért szerezhetne szép, csinos üvegkalapocskát. Nem, ezt a műanyag kupakot maga csinálja. Maga gyártja. Ollóval körbevágja a flakont. Ráhúzza, mint a stabil óvszert. Virít a rózsa. Virít az ország. Háztájiban.

Ezt is a nagymester, a kacsintós találta ki: kis földön, dögletesen – jól mondom? – sok munkával zugtermelést csinálni, állami szemhunyással, ha kell, exportra. Múltkor mondta valaki, az ancien régime mezőgazdászati – jól mondom? – exportját 72 százalékban ez tette ki. Zugászat – gányalapon.

És ugyanez maradt ma is, kis barátom, mon petit ami! Gánymentalitás. Hiszen az anyagi dolgok, a művelés visszahat az emberekre. Amit művel, olyan az ember. Ahogy műveli. Ahogy környezetét használja. Sőt, idővel neki tetszik a Tomi Szuper flakon a rózsafán. Ilyen lett a mentalitása. Kisemberi. Petit-humain. De miért?

Te jobban tudod, a magyar ember túlélésre volt berendezkedve. A mohácsi vész óta, az eltiprott jobbágy ott gubbaszkodott, bújt, nehogy levágják. Aztán évszázados Habsburg alkalmazkodás. Mindegy. Te tudod jobban. Németek. Na, és ezek az oroszok, ami elől én kimentem, lenini európai emberiség. Itt keletkezett igazán a kisemberi bujócska. Megmaradni! Fönnmaradni! Alkalmazkodni! Túlélni!

Ez lett az ország ízlése. Mentalitása. A gány. Bárhogy, de összetákolni! Összegányolni! A házat, az országot.

Szívem facsarodik. Az egész építészet – kisházilag. Nézd meg. Toldalék. Ól. Hozzácsapni. Műanyag veranda – citromsárgában. Még egy budi. Ózöld. Jól mondom? Régies zöld, na. És ezek nem cigányok! Azok külön és államilag gondozatlanul merednek a vaksötétbe. Ezek hófehér emberek! Kisparasztok, vidéki bejárók, házfuserek, elnyűtt honi emberek.

Ez az eredmény. Gány-birodalom. Amilyen a külső, olyan a belső. Nemcsak kényszerből ilyenek már – akarattal! Ez lett az ízlésük, a lehetőségük! Az álmuk, c’est une grande illusion! Telekáron! Ötven négyszögöl, kis budi-ház, a Trabant oldala kidől a rárakott frizsider alól – ez a szocializmus, ez a kisemberi, pór-emberi ízlés megmaradt. Mint akinek örökké piszkos a körme, mert annyit kellett kaparnia a ganét, hogy értelmiségként is koszos maradt. Értelmiség, no, no. Beleszakad, de túléli!

Nem is értettem ezt a szót. Itt van, nesze: „Inkább söveny által gányolt kaibával Megelégszem” – 1785. Így. Gányol: gyengén, rosszul körülkerít, schwach, schlecht umzäunen; összetákol, zurechtzimmern; 1882: kuszál, összekuszál; verwirren, összehány; durcheinanderwerfen; összehány – ez a legjobb szó!

Gány-birodalom. Ezt tartja fönn nektek ez a ti kormányotok.

Ezt tudja kormányozni.

Ez menetel befelé – miközben a legjobb szellemi, paraszti erők inaszakadtukig tartják a fejük fölé roskadó tetőket. Mon petit ami!

Csodálkozol, ha a fővezéretek azt mondja: „megyünk az ideiglenes Európába?” Először azt hittem, idegest akar mondani, hisz, mondják, mindig mást mond, mint amit akar. De nem Európa ideges, ő.

S közben hazajövök és sírok. Gány-birodalom. Mégis, ez a hazám.

Anti-Kunó

A Duna Televízió nagyon kedvesen és hosszasan és bekerítően invitált, hogy üljek le Magyar Bálint – nem vallás- és közoktatásügyi, hanem – művelődési miniszterrel diskurálni a kultúráról. Nem ültem le.

Annyiszor leültem már. Annyiszor fölültem. Fölösleges. Az illető miniszter úr nem demokrata úr, hanem önkényúr. Elég volt a kedves és határozott, mindenkori félrevezetés. A miniszter úr ugyanis azt csinál, amit akar. Míg a szocialisták csak téblábolnak körülötte a minisztériumban, a parlamentben és a kormányban, ő viszont nem téblábol s elég termetes tekintély ahhoz, hogy keresztülvigye szabaddemokrata, hogy ne mondjam, hiszteroliberál elgondolásait, netán a Nagy Mérleg belső parancsait.

Magam részéről elég volt. Mint magános írónak, netán kultúrembernek nem érdemes asszisztálnom a miniszter önkényéhez.

Mint említettem, elég sokszor fölültem már a leüléshez véle. Köztudott, a miniszter olyan kuratóriumokat hoz létre, amilyeneket akar. Demokratikusan „bekér” ajánlásokat a szervezetektől, aztán mint egyszemélyi főúr, aczélosan dönt. Így történt ez nem egy esetben. Nem rovátkálom és számolom országos és az írókat és a művelődést ért állandó sérelmeinket, van elegendő. Legutóbb az új folyóirat-kollégiumba kért ajánlást, nyolc, azaz 8 írószervezet jelölte Lator László kikezdhetetlen etikájú és minőségű költőtársunkat és Lázár Ervin főbírót, a kiváló képességű írászt. Egyiket sem választotta a miniszter tisztelt kegye, helyette olyan jelöltet jelölt, akit egyetlen szervezet javasolt. Nyilván ő tudja, miért nem felelt meg néki Lator vagy Lázár szellemi képessége vagy tiszta ügybuzgalma. Vessen magára, ha van.

Ugyanígy elemezhetnénk olyas – egyszemélyi, egymotivációjú egyéb – döntéseit, melyek bizonyos intézmények vezetését meghatározzák.

Ezekről vitatkozzam? Míg ő olyan beszédtechnikával, mely a hibátlan logopédiájú szociológiai előtanulmányait is megcáfolja s folyamatosan bebizonyítja az olajbeszéd kenőanyagának valótlan fölényét. Nyomja. Folyik. Nincs az a naprakész statisztikus, akit le ne olajozna magáról.

Nem nevezték ki az általa kijelölt személyt a Nemzeti Színház élére és előre? A kormány nem hagyta jóvá? Saját hatáskörében kinevezte ugyanazt az egyébként elképzelhetően jól szervező, netán menedzseres személyt főtanácsossá. Vitatkozzunk a főtanácsosi rangon, mikor ezt még Horn Gyula sem teszi véle, akivel pedig – először Konrád útmutatása nyomán, aztán magától – ő sem volt hajlandó együtt kormányozni? Horn bölcs. Horn legyint. Nagyobb játszmáról van szó.

Magam hát immár nem vitatkozom. Bizakodom. Hogy a birodalom visszavág. A szellem birodalma. Mostanság nyilatkozta ugyancsak eme miniszter, hogy uralkodása alatt enyhült a kulturharcz. Olyannyira enyhült, hogy az egyik oldal már nincs is. Se lapja, se tere, se szava.

Hogy is lenne? Valaki igen szellemesen megjegyezte, a kulturharczot ugyanis eltakarja a „lóláb-effektus”. Csak ez a lóláb van. Bal lóláb, hogy mást ne mondjunk. Ezzel nem lehet vitatkozni, ezt csak lóbálni lehet.

A szomorú csupán az, hogy az egyoldalú támogatás vérforraló módszere visszavág. Nemhogy nyugalmat és összedolgozást eredményez, hanem ellenérzést kelt és elégtételt keres magának. Egyensúlyt. Ily módon – a miniszter áldásos tevékenysége nyomán – nemhogy enyhült a légkör, hanem oly mértékben elmérgesedett, hogy hiába akarja a nemzeti oldal keresni az egyetértést a másik oldal egyedeivel, ha maga a miniszter akadályozza meg erőszakos intézkedéseivel.

Tehát nem ültem le véle vitatkozni olyan kulturtörvényről, mely csupán az aláíró vezetéknevének szókiejtésében emlékeztet arra az országra, melynek törvénye lett. Bár talán helyesebben írták volna aláíróként „Anti-Kunó”-nak, ahogy a művelődés munkásai nevezik maguk közt, márcsak azért is, mert amit hosszú évek munkájával Klebelsberg Kunó a magyar vidék fölemelésének és kulturálódásának érdekében tett, azt a mi Anti-Kunónk a művelődési házak létének elbizonytalanításával egy csapásra elsöpörte. Talán Aczél sem működött ilyen eredményesen.

Apropó, Aczél. Mégis sajnálom, hogy nem mentem el a tévés vitára. Elkészíttettem egy tortát – egyébként az Angelika Gyurkovics(k)rémesét –, hogy elvigyem Anti-Kunó köszöntésére, a konszenzus könnyebb kialakítása érdekében. Ha Jancsóék köszönthették Aczélt malomkeréknyi tortával a 70. születésnapján, mi is köszönthetjük őt eme tortával. S vittem volna – ez is elő volt készítve kis csajkában – egy kis babgulyást, amit ugyancsak Jancsóék vittek – nem Aczélnak, mert akkor ő már háttérbe szorult, hanem Berecz Jánosnak, amikor még Magyar Bálint tiltakozott eme elvtársak kulturmódszerei ellen.

Kérdés, melyik ételsorrendet választotta volna? Előbb a torta és utóbb a bab, vagy előbb a bab és utóbb a torta? Elvégre, választani lehet, demokrácia – és gusztus dolga.

Feszty-körkép

Jezovics a bárgyú, kézeltört és magatehetetlen magyar poéta ott állott az Optifort hatalmas üvegcsarnokos boltjában, és csorgott. Patakzott róla a verejték, majdhogy tócsába nem gyűlt alatta a víz, szerencsére még nem vizelet. Izzadott. Fájt. Teniszezni indult pár hete, hanyatt esett, és maga alá temette kézírói jobb, és babrálói bal kezét is, csuklóilag. Most magatehetetlenkedett a fényes boltban, nagy nagyítót akarván vásárlani.

– Nagyítót kérek, távcsövet, optikát, teleszkópot!

– Természetesen, önnek mindent, Jezovics úr, de tudandanunk kellendék, milyen célra forgatná ama eszközt összetörött kezében, hogy egyáltalán képes legyen látni. Mit akarandana látni?

– Magyarokat.

– Igen – nyelte vissza ingerültségét az amerikaiasan honi boltos. – Magyarokat. Nem könnyű, és minek?

– Öncél.

– Igen. És hol? Itt esetleg a pesti utcákon, a birkagulyák mellett vagy a Dunapart heveny fái közt?

– Régi magyarokat. Honfoglaláskoriakat.

– Aha, aha – kacsintott hátra a boltraktár felé a módosan és komótosan magyar boltmester, aki népe bejövetele óta látott már sok mindent, alanti nadrágszárat, bő gatyát, németes hajvillogást a ’48-as szabadságharcban, jótékony tót kétkeziséget a sietős építkezéseken, lobogó lengyel szakállat finom restaurációs kísérleteken és állványokon, tiszaias harcsabajuszt és piros pajeszt az okos zugutcákban, vad délszláv, hogy ne mondjuk, szerb tekintetek magyarrá vált villódzását, volt itt már mindenki magyar, ahogy tudott, ahogy lehetett, e táj asszimilációs készsége – Szent István vendégbefogadó intelmei és Czeizel Endre keveredéselőnybeli útmutatásai alapján – jóformán határtalanná vált. – Adunk olyan táveszközt, mellyel láthatóvá válnak a közelebbi és távolabbi, régebbi és közelebbi magyarok.

Így aztán Jezovics, magatehetetlenül bár, kezében a kisded, de erőteljes távcsővel és nagyítóval ott állott immár a nyárvégi izzó alkonyatban a pusztaszeri Feszty-körkép kellős közepén, és ügyetlenül bíbelődve a látóeszközökkel, de kereste a magyarokat.

Ott volt maga a táj. A Jókai-kitalálta és megírta magyarokkal, hátravetett fejű horkanó paripákkal és hőkölő hétvezérekkel és magával a Feszty-fejű Árpáddal jó magyarosan, a fejedelem felesége is ott dülöngött a négyökrös szekéren, választván magának csillagot (?), Latrocot, Szvatopluk szláv utódját mint kivégzendőt apósa maszkjába öltöztette, talán egyetlen elégtétel gyanánt ott virított maga Jókai is hát a képen, a derék magyar legények meztelenül kapálódzó szlovien lányokat hánytak maguk elébe a szekérre – hiszen mi vadgőzösek is voltunk –, vezették is előbe a hánykolódó fehér lovat, a kádár akkor kurva-nagy karddal várta már, hogy leáldozza, míg a táltos kiterjesztett magyar karokkal bekebelezte-bemagyarozta a kurva-nagy tájat, ha szabad így mondanom, kurva-nagy szeretettel az elszórt néhány gyatrán védekező szlovien (állítólag most így kell mondani eme ószlávokat) harcos az előtérben mint lassú, fád balettos emeli passzív durungját és dárdáját, de főleg az egész és Jezovics fölé boruló Kárpát-fölfogta levegőég, mint fáradt, de finom fátyol borult észak-magyarosan a Latorca ózöld vize felett, de nem is micisapkaként, mint címeren a magyar korona, de talán szemrevételezhetően vagy egyes belmagyarok számára kifogásolhatóan ott bolyong a magyar ég, a szürke-magyar, a visszafogott, mint valami derék, ám passzív rezisztencia. Nos, ott volt ez az egész magyar hóbelevanc, ahogy egyesek mondanák a honfoglalás előadást, és Jezovics a nagyítóval nézte a berohanó és begyalogló magyar arcokat. Magyar-é mind, magyaros-é, akad-é benne már indogermános vagy sumériai, kazáros vagy kabaros fej, törökös arcél, sémi sasorr és besenyő bánat?

Jezovics ide-oda rakosgatta törött és kékre-sárgára begipszelt balfácán kezében a nagyítót, odanyomta orrát egészen a vezérek és gulyások piruló arcához, hogy lássa, ki jött bé ebbe a nagy honba, ahol olyan jóízűt durrantottak a vastag legelő füveivel telezabált birkák.

Mindenkit megtalált. Most, hogy az újabb törekvések arra irányulnak, hogy a bejövetelt Levédia nagy szűrőjéhez kössék, ahol állítólag bölcs kazárokkal is keveredtek valami nomád-zsidó vallásban és tanácsban, talált még a vezérek közt is – már nyolcra is nőtt a számuk – olyast, aki okosan vezetgette kazári lovát Verecke szűk folyosóin, némi délies kelmét árulván és borítván a vadmagyar vállakra.

Jezovics, az ügyetlen és bárgyú, látta, jó volt ez a magyarrá lett vagy magyarnak mondott föld mindenkinek. Mondhatni úgy, mindnyájunknak már kezdetekkor. „Uram, jó nekünk itt lennünk…” – mondhatták volna a besenyők, hunok, magyarok, törökfajúak, zsidók, perzsiaiak, minden nagyobbság és kisebbség, szlávok, finn-ugrató vagy altáji vagy török beszédűek. Keresztények és pogányok, mohamedánok és zsidó vallásúak, utóbb cigányok és előbb szlávok, mindenki behonosodott, mondhatnánk, és élt itt ezer évig, vagy még idébb.

Erre gondolt Jezovics ott a mindenkit láttató Feszty-körkép közepén, aztán szerteküldött egy nyomtatványt az összes kisebbségnek és nagyobbságnak. Mire szólította fel őket? Egy kis jeladásra.

Idő óta ezt a nemzetet vagy hazát, vagy minek mondjuk, gyalázza, aki éri. Az antanti kisebbségek honunkban dőzsölő unokái és maradványai, a kitelepített svábok és unokaöccseik, a délszlávok, a tóték, a körünkbe és határunkon kívüli körünkben élő románok, a meg nem becsültség hősi prófétái. Miszerint, mennyi megaláztatást szenvedtek a magyarok által. A cigányok. A másodrendű állampolgárok. Az üldözöttek, a cserbenhagyottak. Óriási nagy vádként telepszik a magyar vállra a zsidóság állandó lebecsülése, kiszorítása, elnyomottsága, üldöztetése. A horvátok nemzeti kisebbségtelensége eme honban.

Jezovics kérdőívén az állt, kedves magyar-fél-magyar-lett-magyar-volt-magyar-jött-magyar-ment-magyar barátaink! Azért valami jó is volt, nemde? Arra is feleljen egyszer, kedves honfitárs! Mi volt a jó ebben a kurva országban, a legelője, a bendője, a temetője, a vendégsége, a tája, a szülőhelye, a nagyvonalúsága, a csencselődése, a szabadsága, a badarsága, a pálinkája, a birkája, a ruhaipara, a hídavatása, a testvérisége, a Duna-Tisza köze, a Vereckéje, a barátsága, a paradicsoma, a hadastyánja, a borostyánja, a mostohája, a szolidaritása, a szőlőtermelése, a filmipara, a folyóiratbirodalma, az akácosai, a felsőháza, az alsóháza, a pozsonyi diétája, fehér tornácai, a menedéke, a nadragulyája, a humora, a tulipános ládája, a bujtatása, az ellenállása, az otthona, a csillagos ege, ami ideborult?

Volt benne valami jó is? Vagy csak rossz volt itt? És gyártunk egy új himnuszt, melyet könnyű sanzonként dúdolhatunk: Hazádnak rendületlenül ne légy híve, óh, magyar! Dallam bizonyára akad rá, hálateli futamokkal. Vizigót, alán, longobárd, hun, kazár töredékek is alkalmazhatók vagy újkori átoknóták.

Válaszaikat várjuk a „Magyarország nem lesz, hanem volt” jeligére a Széchenyi Kiadóba, Verecke, Balsors tér kettő. Földvár. Szemben a fűszeressel.

Jónás a tök alatt

A pap kövér volt. Alkat dolga. Verejtékezett. Adottság. Lesunyította a szemét. Balga szokás. Halkan beszélt. Félt a lehallgatókészüléktől. De itt a kertben?

Jezovics szerette ezt az embert, csakúgy, mint az egyházat. Az egyházhoz tartozott, benne nevekedett mint kisdiák, bandukolt Mindszenty baljós nyomában a Gellért-hegy oldalban a fúvó szélben a Mária-miséken, s szerette a diadalmas és szenvedő és küzdő egyházat az ezredes történelemben, mikor feltétlenül hirdette Jézust. Nem szerette a feketét. (Most nem a kaffáról van szó.) Idősödvén, rogyadozván rájött: nem egyszerűen az egyházat szereti – Jézust, Jézus halhatatlan volt, szép, igaz és kecses, a porba rajzolt tanítványainak őrületes illúziókat, ám azokra mindig lehetett építeni. Nem így a mái egyháziakra.

Fölkereste megint csak baljós idegességében a fönti papot s enyhén, de ordított véle. Tehette – szerette. Harminc éve ismerte, maga mentette meg – vallomásával a bíróságon – a sokévi börtöntől.

– Kérem – fogta vissza a hangját a kedvelt, most már bácsi –, nincs igaza, Jezovics úr…

– Jó, hogy nem elvtársnak szólít!

– Ön sose volt elvtárs, de bizony sokakat annak kellett szólítanunk. Az egyház túlélő szervezet. Az ötvenes években is túl kellett élnünk. És így tovább, hatvan, hetven. Békét akar az egyház. Mi is.

– „Nem azért jöttem a földre, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot.”

– Jézus nem egyértelmű. Titokzatos. A népnek béke kell.

– Nincs minden időben béke! Elfogy az egyház, mint a szalonna, szeletelve, vagy megavasodik a kamra-sutban, ha sokáig áll. A túlélő szervezet elpusztul, babám! „Tűz van, babám!” Nem látta azt a filmet?

– Nem járok moziba… Annyi a keresztelő, házasság, temetés…

– „Tűz van, papám!” Nem tetszett észrevenni? Hogy a kultuszminiszter óvott a világnézeti neveléstől? Semleges gyerekek kellenek néki! Nem veszi észre az egyház, hogy széthordják a hit épületét? A pap ne politizáljon! De ennyire? Hagyja veszni a nyájat? Mit mond Jézus? Ha megverik a pásztort, szétszéled a nyáj! Hol a nyáj, atyám? Rendben van, féltek. Kéztördeltek. Békepapok voltak. De most mik, jóatyám? Ma is békepapok? A legderekabb szavuk a túlélés. Kompromisszum? Kalocsán nem kérik vissza a gyönyörűséges és hatalmas jezsuita épületeket, ahol az egyház egyik fellegvára volt? Várják, hogy majd szabad önkormányzati madarak szállnak le a „vármegyeházra” és a papok nagykarimájú kalapja szélére; esetleg le is pottyantják őket? Hogy nincs pap, nincs utánpótlás? Miért? Most is ölbetett kézzel nézik, hogyan hatalmasodik vissza a szép kommunizmus a kalapjuk alá, az arany miseruhák hasra tett kezével várják a kis állami pénzüket, az odagurított adógarast? Az öregasszonyok kétfillérjében és görnyedt esteli ájtatosságában még mindig több erő van, mint a zsugori költségvetésben. A papi Mercedesekbe sok benzin kelletik? Most is hallgatnak, mikor a régi nomenklatura a szájuk elől veszi el a kenyeret az éhezőknek? Mért nem szóltak Ninive ellen, papocskám, gyermekem? Vigyázzunk! Lehetséges, hogy ezt a széthúzást látva, meg sem szólaltok? Kire hallgasson a nép, ha nincsenek papjai, mon père? Húsvét jön! Föltámadás! A tök alatt bujkáltok inkább, mint Jónás? Hallgasd csak!

Hová bújik a mai Jónás, barátom? Ha elfonnyad a tök? Ha nincs tök-árnyék? Ha nincs többé tök-béke? Mit mondott az Úr? „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a város ellen!” Kicsoda kiált a bűnös város ellen? Ki tartja a hátát a híveiért, az eszméjéért, az öregasszonyok térdeplő hitéért, a lehetetlen és lehető kereszténységért? Melyik fő- vagy mellékpap tartja a hátát? Majd Mindszenty? Aki botor volt, elvakult, de negyven napig üthették gumibottal a talpát, amíg amerikai kémmé képezték s utána tizennyolc évig élt mint robbanószerkezet beépítve a Kádár-rendszer nyamvadó testébe. És ketyegett. Azok is jól hallották, akik ma kormányoznak. Vagy Apor Vilmos fog előtántorodni a sírjából ha kell, az IFOR-katonák elé, vagy az ukrán maffiózok elé?

Vigyázzunk, jó papom! A falu nézi a szátokat! Hogy mit mondtok? A Város nézi a karotokat, meddig emelitek! S mondá az Úr: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek az én számból.”

A laodiczeabeli gyülekezetnek üzente ezt Krisztus János által. Ti melyik gyülekezethez tartoztok? Melyiknek üzenjen Krisztus? És mit üzenjen tovább? Hogy legyetek langymelegek? Én papom, én egyházam!

Jezovics kétségbeesetten kiáltott vissza, ahogy elfutott:

„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!”

Visszafordultában azt látta, jó papja – mivel töklevelet már az évszak miatt nem talált – egy lapulevél alá gyürkőzött, de a szél csak lebegtette reverendáját a húsvéti kertben.

Kék bugyi

A rádióról mint irodalmi vagy művészeti műfajról alig beszélünk, pedig igencsak az. Egy riport, egy vitaműsor, egy dús beszélgetés sokszor sokkal szélesebb körben hat, mint mondjuk egy novella. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a novella fölcserélhető a szellembeszélgetéssel, hiszen a művészi alkotó próza vagy akár vers a maga „ding an sich”-jével eleve mélyebb régiókban mozog, de azt tapasztalhatjuk, hogy a rádió társas és beszélős, csevej-pourparlers-modora közvetlenebbül beleránt a maga témájába. „Belebeszéli” magát a fejünkbe, igen sokak fejébe, hamar és bódítóan hat, mint a kölni vagy a mérges gáz.

Ezt a beszélgetős műfajt látom legjobban kiszolgáltatva a politikának, az irodalmi műsorok olyan szorosan zárnak a hiszteroliberál oldalra, hogy azzal balgaság foglalkozni. Ott kedélyesen és kedvesen bebetonozták magukat a fenti irányzat brokkolistái, ahhoz a leveshez nem lehet hozzákóstolni, nemhogy valaki belefőzhetne.

(Adalék a fenti brokkoli-leves készítéséhez, anno 1996 – jócskán a rendszerváltás előtt irodalmi szerkesztő-titánunk igen jó és mozgalmas műsort csinált mindennapilag. Akkor hiszteroék még az úgynevezett „ellenzékhez” számítottak, s így „pártsemlegesen” bealkalmaztak üdítő szellemi foltnak minden műsor végén egy masszív jegyzet erejéig. Sikeres volt eme tevékenységem több esztendőn át, szerkesztőnk akkor, mondhatni mohón nyújtotta országos mikrofonját okos megnyilatkozásaim elé. Szó esett itt honi költőkről, külföldi szenzációkról. Különleges stílusban, „emberi fogyasztásra alkalmas” irodalmi csemegék tálalásáról. Jól elvoltunk egymással Jezovics és az irodalom – „szükség voltunk egymásra” olyannyira, hogy különdíjjal jutalmazták hősi munkánkat, melyet az akkori rádió kommunistának álcázott, de érdemleges elnöke nyújtott át. Azóta nem így van – szabadabb és liberálisabb és hiszteroidabb lett az irodalom és ezen belül a rádió irodalmi műsora, akik tudják, merik, teszik a dolgukat, nem kell eme elmedús jezovicsizmus még kettő percben sem. Igyekvő szerkesztőnk hamarost közölte, sajnos, annyi anyag van, ebben a tömkelegben nincsen számomra hely e honban. Nem sérelem, csak jelzés az irodalmi irodalom mai brokkolis jellegére. – A brokkolilevest – állítólag csak a hiszteroliberálok fogyasztják egy nagy közös asztalnál, a kékre főzött spárgakel [magyarul brokkoli] folyamatos szürcsölésével – kötelezővé főzték a szabad magyaros rádigó. Na, mindegy.)

Ellentételesen, gondolná az ember, nincs annyi műsor, hogy mindenben brokkoli főjön. Tévedés, uraim. Van.

Egyrészt, vannak alapbrokkolisták. (Nem listák, mert azt rátekintéssel és fejben intézik.) Mindenütt. Minden rádióspercben, még a reklám búgató hangján is. Fölbukkan a brokkoli, mint a gomba. (Lehet, hogy mégis nem kel-, hanem gombafajta?) Azt hinnéd, jön egy paradicsom, nem. Tévedés. Brokkoli jön, adysan szólva, seregestől „jönnek a…” Bemond. Főszerkeszt. Alszerkeszt. Átível. Közbekottyan. Beleduruzsol.

Másrészt, és ez az, ami igazán árulkodó, van a brokkolistában valami könnyed fékezhetetlenség. Nem tudja visszatartani magát. Óhatatlanul elkapatja. Magyarán ezt úgy hívják: kotnyél. Ez a foglalkozása, nem is annyira a szakma. Kotnyél, amire igazán és belsőleg késztetése és adottsága van. Persze, hogy élni akar eme gyorsaságával, hogy benne legyen a mindenkori levesben. Ám nem veszi észre, lelepleződik éppen azáltal, hogy kotnyél. Ha megállná, csak egy percig, hogy csöndben legyen! De nem tud. Nem bír. Miért? Bódult brokkolizmusa elkábítja. És akkor?

Akkor jön a hektika. Elveszti minden józanságát és hektikásan szerkeszt, kapkod, beleront, és belehektikál. Nem engedi a másikat szóhoz. És ha ketten összekerülnek, nincs is műsor, csak valamilyen szóáradat: én hektikálom őt, ő hektikál engem. Ez a belső ajzottság aztán rányomja bélyegét a műsorra – az egész magyar rádióhallgatóság, mit hallgatóság!, az egész magyar nép azt gondolja, hektikálni kell, mert elszalad a gondolat. „Én azt gondolom, hogy te azt gondolod, ő azt gondolja, amit mi gondolunk. Keresztbe verik egymást. Átköhögnek, áthektikálnak egymás mondatain, már rég nem az emancipáció, Mandelstam vagy a jéggúnár, nem az ásványvíz vagy a bölömbika hangja vagy a szakértő igazság számít, hanem a hektika.”

Mi ennek a technikája? Nos, ezt nem lehet lassan csinálni. Eme központi, visszatarthatatlan hektikásak kevés kivétellel nők. Vannak férfiak is a brokkoli csevejcsapatából, ők inkább a belső énekhangra képezik ki magukat. A nők viszont megpróbálják lebeszélni a másikat a mikrofon szájáról. Olyan gyors tempót diktálnak, amit a másik hektikás esetleg nem győz. Fedő-beszédeket tartanak, melyekben nemhogy az igazság, a téma, de még a ganajtúró bogár szakértelme is elenyészik.

Manipuláció ez? Dehogy. Kultúra. Elegy, föveny, géppermet, kék bugyiológia. (Megfigyelhettem, ezeken a hektikás, száguldó beszédű nőkön kék bugyi van, minden esetben.) És a sok rádióhallgató, maga az országlakosság az hiszi, ez a kultúra. És mindenki kék bugyiban akar járni. De oly idegesen kapkodja föl magára, hogy elszakad a gumi, s mielőbb a cérna.

Most rendeltünk egy kiváló brókercégtől másfél millió fehér bugyit. Ingyenesen fogjuk osztogatni a rádió pagoda melletti férfimosdójában.

Hófehér miseing

Musculus masseter. Rágóizom. Megfeszül, mint a rugó. Az arc jobb- és baloldalán kidomborodik. Ugrál, mint egy valódi egér. Le-föl. Ahogy összeharapjuk a fogainkat. Szétrobban a fej – az indulattól, az elszántságtól, a figyelemtől. Musculus masseter.

Szép fej, erős állkapocs, kissé föltartott áll. Mintha mindig belemenetelne a ködbe, éjszakába. Jól faragott koponya. Katona. Leginkább római. Savaria szülötte, a Borostyán út mentén. Pannon katona. Lehet, hogy már Claudius római császár idejében, ’43-ban is így állt egy katedrán, szigorú szépségre, idegen szavakra tanítva tanítványait. Kissé lábujjhegyre áll a dobogó szélén, mintha elrugaszkodnék a küzdelem végtelen vizébe.

Mindig így állt fölöttünk. Nem volt igazságos. Igazságtalan volt, követelő. Nem volt pardon. Nem volt mentség, hogy tanár úr, drága… Nem volt drága tanár úr… De szeretni lehetett, titokzatos módon, szemérmes módon. Ha az ember nem nyilvánította ki szeretetét. Ahogy ő sem.

Minden pontot, csöndes nyelvtani törvényt, eldugott okfejtést megkövetelt. A percek susogva álltak a tanteremben. Vágni lehetett a levegőt. Engedni? Kinek? Minek? Az áll megfeszült, kiroppant a váll, ahogy kis diákseregét kormányozta.

Csönd volt a teremben. A tettes magától jelentkezett, önként fölállt a hibázó. „Tanár úr, én voltam!” Ő meg csak nézte. A zöld szem erős sugárzása szinte kitörte a szemüveg lemezét.

Szédületes iramban misézett. Papjaink – ugye – a piarista kápolna faragásos fabetétes sekrestyéjében öltötték magukra a „harci mezt”, a ragyogó miseruhát. A liturgiának megfelelően öltöttek arany, fehér, lila, fekete, zöld hímzett fejbebúvós palástot. Alatta a hófehér miseing, hátul nyakban összecsomózva rajta a zsineg, mintha valóban Isten áldozataként kivégzésre mennének. Ő úgy szorította meg a szent spárgát, azt hittem, megfullad. Ugrált ám a musculus masseter. Rágta a hitet. Hogy fölkapva a háromszögletűen letakart kelyhet, kirohanjon a kápolna nagy árnyékába. Alig lehetett utánafutni. Őrületes tempóban „lezavarta” a misét. Térdhajlítás, Introibo, rohanás. Végigrohanta a miseszöveget, a bűnbánatot, a hiszekegyet, az Agnus Dei-t, átváltoztatást, mire csengetett volna az ámuló ministráns, már rég „bekapta” a szentostyát, hogy gótikusan föltornyozott ujjaira dőlve járja arcával a massetertáncot. És aztán már – menjetek békével.

Pap volt? Katona? Egyszerű, napi hadvezér? Calasanti József kegyes tanítórendjének hajlíthatatlan embere? Calasanti 1621-ben alapította Rómában a „pauperes Matris Dei Scholarum Piarum – kegyes iskolákat tartó Szűz Mária szegényei” piarista rendet. Csavargó, kallódó, vadóc gyerekek nevelésére. Maga Calasanti, a rendalapító is papi katona volt, akinek erélyességénél csak szelídsége volt nagyobb. Még életében száz és száz tanműhely támadt Európában – és lett a modern Európának egyik legmodernebb és legképzettebb tanítórendje. Calasanti életírói szerint még ötéves sem volt a leendő rendalapító, mikor „egy nap tőrrel fölfegyverkezve nekivágott a városból kivezető útnak, hogy felkeresse és megölje a sátánt, Isten és az emberi nem legnagyobb ellenségét…”

S eme ötéves katonácskából lett a legszegényebb gyermekek legszelídebb istápolója. Ilyen volt Magyar László is, legkedvesebb tanárunk, osztályfőnökünk. Mert a fentiekben róla szóltunk, ha nem tudnánk. Ám senki sem hívta Magyar Lászlónak. Remek nyelvérzékű, spanyolt, olaszt, latint, németet, angolt, franciát beszélő tanár volt, afféle napi tudósa a nyelvnek, mégis mindenki „a” Lacinak, Magyar Lacinak hívta – még a hozzánk csinosan átszállingózó szentmargitos, angolkisasszonyos leánykák is, annyi volt Laciban a közvetlenség. A derű, ami a katonai arcot átsugározta.

Ma is mindenki ismeri, hiszen a „Játszva latinul”, „Játszva angolul”, „Játszva németül” kézikönyvekből ma is sokezren válogatnak még az aluljáró könyvárusainál is. Bestseller. Ezekből a könyvekből úgy tanul nyelveket az ember, hogy észre sem veszi.

S maga Laci is bestseller lett. A piarista tanítórend bajnoka. Erős jelenléte ellenére mindenki kedvence, hiszen nem önmagát akarta érvényesíteni, hanem a szolgálatot.

Nekünk osztályfőnökünk volt. Ott állt a katedrán mindig ugrásra készen a feladatokra, mozgó musculus masseterrel, s olyan szigorral, amit államférfiak (szegény Antall Józsefnek is tanára volt), közírók, Euro-főtisztviselők, kultúrtanácsosok, mérnök és orvosok, papok és lócsiszárok, engedetlenek és engedelmesek, amerikai Dupont-mesterek, hőzöngők és kitartók, szelídek és ivósak, ördöngősök és égreszállottak megemlegettek. Pofozott is? Nem tudom. Ha igen, csak kicsit. Engem nem.

Engem „kis kamasz”-nak hívott. Micsoda marhaság. Mégis, őrületesen jólesett, kivételezésnek éreztem – bár akkor még sokkal szerényebb voltam –, hogy én vagyok a kedvence. Minapában beszéltünk, ki is volt. Mármint a kedvence. Kiderült – csaknem mindenki úgy érezte.

Ő vett rá, hogy legyűrjem feszélyezettségemet, s néhány pohárka egri bor után hózentrógerben imbolyogva elszavaljam első versemet Gárdonyi Géza emlékére. Különben a legelsőt Lacinak írtam, mikor megtudtam, az iskola államosítása miatt külföldre távozik. El is ment. Hősies iskolaalapítóként – Brazíliában, Amerikában – calasantiskodott.

Aztán most, 84 éves korában, 1997. augusztus 7-én erős arcélével, ugráló musculus masseterrel, szép szemével, kiállva a katedra szélére belevetette magát a fényes ködbe, ahol Istent vélte megtalálni.

Györöki madonna

A fiatalasszony ott állt és bömbölt. A nagy öblön túl derengett szemből Szigliget, méla várromjaival, a tág tó tetején huncut és tünékeny fények futottak, mint egy meg nem valósuló álom áruló foltjai. Jezovics nagyon szerette ezt a bizonyos fiatalasszonyt, egyrészt mert szép volt, effektíve szép, mint egy fénylő fekete ikon zománcos bársonya, mely évezredekből, talán éppen Bizánc irányából maradt vissza, hogy aztán itt jelenjék meg modern, kortalan, mindig mosolygó női derűjével, mint legyőzhetetlen madonnás eszmény, másrészt szerette, mivel annak idején, az intenzív osztályon való fuldoktában ez a fölébe hajló orvosi mosoly sokat segítette vissza e világba.

Persze Jezovics mint őslény és túlfejlődött szomorú szakállú, Európában hátramaradt bakkecske és lomhai bölény egyszerre már, immár a tiszta érzelmek régiójából szemlélte eme hölgyet, a feketebársonyú hölgyet, a puha ikonok menyasszonyát, s gyöngéd érzelmei biblikusan hajoltak a síró hölgy vállára. Szerette még azért is eme segítő és orvosiasságon túli fiatalasszonyt, mert eme hölgy megérezte benne a rászorultság pózos játékát, amit Jezovics nagyszerűen, megíratlan forgatókönyv nélkül el tudott játszani.

Nos, a fiatalasszony sírt, a Balaton györöki fényes pontján, kissé remegő kézzel mutatta a maga előtt elterülő tájat, a magos oldalba vágott gyermekkori telek csücskén épült ház előtti sávot, ahol a virgonc vonat füttyentve sirrant, mint apai emlék, azon túl pedig egy kis zsombékterület után következett a Balaton. A bizonyos Balaton. A visszavonhatatlan. Az egész múltat magába ölelő, a Balatoni Intézőbizottságon túlmutató örökös tó, mely nem csupán társadalmi-politikai-gazdasági terület-egység, úthálózat, gazdálkodó turista-rendszer, hanem maga az istenáldotta tó, istenáldotta víz, mely selymével elfátyolozza ifjúságunkat, mint örök titkot, melynek titka nincs, csak fátyola, mely meg-meglebben, de lényegében megfejthetetlen.

A fiatalasszony zökkenve sírt.

– Minden elveszett. Látja ezt a helyet, Jezovics?

Jezovics látta, hogyne látta volna.

– Itt áll a házunk közel ötven éve. Apám építette a maga különös fantáziájával, kínaias vonzalmával, nyughatatlanul élénk szellemével, mi pedig itt voltunk gyerekek. A vasút! Itt megy (Jezovics látta, csakugyan.) A terep mint egy földdívány, melyen át zsombékosan lépkedtünk az elveszendő paradicsomban, az ismeretlen birtokon. A kamaszkor teraszán. Nem tudom, érthető-e mindez, kedves Jezovics, de olyan volt, mint a szerelem. (Jezovics kénytelen volt érteni, maga is így érezte a Balatont. Hányszor járkált ötven kilométerrel arrébb Zamárdin gyerekkorában, és tépdeste az ösvényes csapások melletti akácfák legyezős levélalakzatáról a zöld, halvány növénykörmöcskék puha selyemjét: „Szeretsz, nem szeretsz, tiszta szívből, igazán, hosszan, balatonosan, véglegesen”, hányszor adták vissza életét ezek a levéltépések a nagy tó ringatózó mellékén.)

– Minden ott volt, Jezovics. Azt már nem tudom elemezni. Az már összeállt, mint egy színes gömb, mely a fejünk fölött a semmibe forog. Még negyven éves sem vagyok, Jezovics. Most éreztem először, elveszik, elvehetik tőlem a múltamat, a gyerekkoromat, az ifjúságomat, egyszerűen azt a U.K.-át, akit apám még karjában ringatott, én nem vagyok társadalmi ember, nem is érdekelt sohasem, milyen politika folyik és most egyszeriben elveszik lelkem vagyonát. Látja, Jezovics… itt volt az öröksáv… a Balaton széle… tegnap két vállalkozó vette meg magának és vége. Nincs tovább. Nem lehet levágni egyszerűen a Balatonba, kikerült az „Átjárni tilos” „Fürödni tilos” tábla, és nekem ez az átjárni-tilos annyit jelent, hogy nem tudok visszatalálni az ifjúságomba…

– Na ja – mondta kissé felelőtlenül Jezovics, noha tudta, ez az, ami az emberekkel megértethetetlen. Ő maga, mint régi jó családból való csemete, utálta a kapitalizmust. Azt az egyszerű tényt, hogy mindent meg lehet venni. Maga húszéves kora óta egy nyűtt szocializmusban élte le az életét, ahol „csak” a párt sajátított ki mindent. Abban volt valami istensorscsapása. A kapitalizmusban a ruhák színét és az autók suhanását nem szerette. Az emberek észre sem veszik, hogy minden az övék – lehet. Ilyen a kapitalizmus. A Balaton is az övék lehet. Az autóban tizenöt éves suttyók dőlnek ilyen pókerarccal a volán fölé, hogy az öregasszonyok bokatöréssel sietnek finom duddantásuk elől. Ez a kapitalizmus. A bosnyákok halomra gyilkolása fölött finom öltönyben mosolygó félizzadt, kissé légkondicionált külügyminiszterek tűnődnek azon, elég gyereket gyilkoltak-e meg már az ifjonti szerbek, vagy lehet még vérzeni? Ez a kapitalizmus. A mindent lehet – az a kapitalizmus.

A világ kiesett kerékvágásából. Nincs menete. Bármilyen furcsa, a hidegháborús helyzet egyensúlyra kényszerítette a kapitalizmust. Most a „nem félünk a farkastól” kapitalizmusa jött el Magyarországra.

Mikor múlik el egy rendszer? – tűnődött Jezovics a szép fiatalasszony omló könnyeit látva. Mikor elveszik tőle a múltját. A tőle, az itt embert jelent. Mikor múlik el egy haza? Ha elveszik tőle a Balatonját.

Elmúlott egy rendszer, de még nem jött helyébe másik. Addig van a köztes kor. „Átmenet” – szokta mondani az előző kormány éppen úgy, mint ez a Bokros–Birman-féle. Csak pár év átmenet. Csak tizenöt év. Csak húsz. Csak egy partszakasz a Balatonból.

Jezovics körbenézett a nagy tó gyermekkorból visszamaradt partján, végigjártatta a tekintetét, mint hajdani őstulok és ősfejedelem, akinek szíve megzökken, mert érzi, valami múlhatatlanul elvész. Mint ennek a fiatalasszonynak a könnyei. Füreden görög falu épül, tájba illően, mintha az Égei tenger partján laknánk. Mért, nem ott lakunk? A pénz saját magát építi föl. Gyermekkorunk orra elől eladják a partot. „Nincs átjárás!”

Jezovics mellett állt az ikonos bársony-feketeségű fiatalasszony – mintha Bizáncból. Ahogy a történelemben sosem jött létre igazi bizánci kapocs az új vallás és a görögkeleti között, úgy látszott elveszni ez a balatoni múlt. A nap arany szögeivel finoman kiverte a szép asszonyfejet, és helyébe villogó amerikaias filmet vetített – ahol Schwarzenegger értetlenkedő izmai hetvenkedtek öles méretükkel a kelet-európai emlékek fölött.

Bizánc elveszett. Újbarbárok özönlöttek a tó arany homokjára, s az ikonokat valószínűleg eltört fatáblákra feszítették. Aztán még sokáig nézték a martalócok, de fogalmuk sem volt a fekete-bársony szépség csöndes mosolyáról.

Struccpolitika

Jezovicsnak, midőn éppen pajkosan hullongott alá a ravaszkás-tavaszkás napsugár, április tizennegyedikén, kinézvén ódon erkélyhajója párkányáról, eszébe jutott egy kedves barátja. Orlandó bárónak szólította magában, valójában egy egyszerű szakúr volt valami Műszaki Főberuházási Nagyzási Intézetben mint jól végzett negyvenes közgazdász, lényegében azonban fantáziaművészként vonult át Jezovics egyéni történelmében. Fantázia működött a „fiúban”, kedvesen és elbájolóan tudott enni-inni, szórakozni, vendégül látni, nagyvonalúan és könnyedén, tréfásan, alias Ilf-Petrov és sikamlósan mint amilyen maga a kor volt: a kommunizmus második kora Magyarországon. Midőn a szocialista eszmék elegáns hullámzással áthajoltak a kapitalista világtengerbe.

Nehéz kor (ez). A hős megszakad és énekel, pusztulván. A közép fulladozva vegetál – a liba viszont ott tipegett Jezovics erkélyhajója alatt, a szomszéd kertben. Erről jutott eszébe Orlandó báró nevetős koponyája és strucc-terve. Orlandó ugyanis három esztendővel ennekelőtte elárulta Jezovicsnak: struccot fog tartani. A strucc nagy, nyolcvan centi átmérőjű tojása van, a húsa – állítólag – csemege, sikeres tenyésztés esetén mesés haszonnal járó ágazat. Fölhívta Orlandó bárót.

– Bárókám, meglett végül is az a strucc-tenyészet, amit 1995-ben terveztél, midőn a kormány megbokrosodott, s te magángazdaságban spekuláltál?

Csend volt egyelőre a vonal végén.

– Jaj, jaj… igen… tudom már, persze… mért ne lett volna meg… itt van… helyesebben Csömörön.

– És vannak struccok?

– Struccok mint olyanok vannak, de nem egészen olyanok, mint amilyeneknek terveztük őket.

– Tarthatók?

– Ajaj! Hát, nem repülnek. Ami a legfontosabb, madarak, de nem repülnek. Nagyok. Mázsásak.

– És elvonulnak valóban az élettől, a homokba dugják a fejüket, békések, és…?

– Kedves bátyám, a vesénkbe látsz. Ez a legfontosabb: homokba dugják a fejüket s nem repülnek. Valóságos új állatfaj.

– Megyek – mondta Jezovics, és kiröpült egy Csömör melléki tanyára, ahol a hatalmas drótkerítéssel körbevett poros-füves területen egyetlen struccot sem talált. Nagy fölirat: Strucc-telep, fiataloknak, öregeknek. Fújt a szél, kis fehér zászló lengett a bejárat fölött, olajág volt reá festve.

– Hol vannak a struccok? Azt mondtad, nagy haszon, óriási termet és hús…

– Kedves bátyám, ez nem olyan kifejezett strucc-társaság. Nem állatok, végül is nem állatok lettek belőlük, hanem emberek.

– Valami pénzmosás – gyanakodott Jezovics, meglódulva Orlandó báró emlékén.

– Hogy gondolsz ilyet? Rólam, édes Jezovicsunk. Mi a hazáért vagyunk. – Lehalkította a hangját. – Ez a társaság struccokból áll, de emberstruccokból. Hogy kibírják. Ezt a rendszert. És megtartsák önbecsülésüket. Ez a legfontosabb. Megőrülnének, ha belegondolnának, mennyire nem mernek élni, szembeszállni a liberalistákkal. Struccok lettek. Bele a fejüket a homokba a problémák elől. Mind kitűnő magyar strucc, akarom mondani, ember, de nem akarnak röpülni. Neked megsúghatom, már nem is nagyon tudnak. És nem akarnak szembeszállni. Itt a névsor, a strucctársaság névsora.

Jezovics elképedt. Mennyi remek barátja van köztük! Kitűnő írók, jogászok, festők, orvosok, betlehemesek, csöndes beltagok.

– Nem akarnak megütközni. Hogy az élet nem csupán a társadalomban zajlik, hanem belül. A lélekben.

– Gyávák?

– Nem, nem mondanám. Fél-gyávák. Talán. Esténként nehéz velük. Fölriadnak, kiabálnak, mit nem tettek meg. Mért furdalja őket a bátorság hiánya. És némelyek repülni is vágynak. Nagy munka a megnyugtatásuk. Hogy ne érezzék magukat feleslegesnek. Társadalmon kívülieknek. Inkább lesunyják a fejüket, be a homokba.

– Ezek a szociálizmusban is ilyenek voltak?

– Látszatra nem. Működtek. Mert nem kellett megütközni, szembeszállni. Átvészelték a kádárizmust. És! Ahogy a mai vezetők, ők is a szakmára hivatkoznak. Nincs politika, csak szakma. Ezek. Szakmai struccok. Valójában gyöngéden kollaborálnak a mai hatalommal, de ennek tudatát nem tudnák elviselni, inkább struccosodnak. Rengetegen vannak, újságírók ezrei, bölcsészek, rádiósok, vidéken kevésbé. Vidéken ott a föld, meg, hiába, egy kicsit ott szárnyalni kell.

– És hogy bírják elviselni… magukat? A röpülés hiányát, az egész homokba fúrt strucc-életet?

– Nagy, belső összejöveteleket tartanak. Önbecsülésük veszendő árán gyalázzák a nyíltakat, bátrakat, harsánynak mondják őket, hevenynek, egyenesen ártékonynak. „Nem kell kifutni Zrínyiként” – ezt mázolták legutóbb a kifutójukra. Az egyéb madárfajtákat kárhoztatják igencsak, az egész hungár-ornitológiát – mert ez a legkönnyebb.

– És ki tartja fenn ezt a telepet? Miből élnek?

– Direktben nem tudom. Állítólag – én nem nézek a könyvelésbe, én csak a telepet felügyelem – valami Sörös nevű ausztrál ornitológ küld nekik pénzt. Hogy miből? Hát, így élünk, Jezovicsom, Pannóniában, közelebbről Csömörön.

Numen adest

A tó felszíne olyan volt, mint a fémlemez. Egyébként Tótiban nemcsak egy, hanem két tó volt, egyik barnás-algás, másik, a fémes felszínű, zöld. Mélyzöld. Áthatolhatatlan, titokzatos, de főleg szép.

A szoros völgykatlanban nagy termetű fák vették körül a tavat, hol elállingva tőle, hol – a füzek – belelógatva hatalmas hajukat, hogy napverte árnyékuk vetült a vízre. Nem ringott az árnyékos haj, mert a tavon egyetlen fodor nem játszott, a fémlemez gyűretlen volt.

Eme titokzatos tó fölött úgy építették a szállót, mint hatalmas hajót, mely a semmibe tart. Bődületes központi tornyával a puszta földön úszott, rekeszesen épült emeleteivel talán a Titanicot idézte volna, ha nem állott volna a parton és nem magyar parton állott volna.

Jezovicsnak magának is – a lélegzetelállító szépség ellenére – ilyen „semmi”-érzése volt: afféle nihil. Aztán, ahogy bebolyongta a fönti teniszpálya körüli, még igen üde szeptember végi mezőt s nyögő testével összeszedte a csöpp fejű és csöpp termetű virágokat – kékeket, lilákat –

– Gy. – kinek életét köszönhette tíz esztendeje folyamatosan – égőkék szemére gondolva, izzadt kezében összesodorva a lenyakazott kis virágait, hirtelen futni kezdett a szobába, hogy átnyújtsa nyomorú csokrát.

– Érzed?

– Érzem én, de mi ebben a különös? Mi van a kezedben?

– Ez a vacak csokor – a vén Jezovics nyirkos ujjai közül kipergette Gy. égőkék szeme elé a kis szálakat, s hogy élét vegye az ősz eleji ajándéknak, ügyetlenül táncra-versre perdült:

Hallgattak. Az Égőkék is szégyenkezett. Jezovics sokára szólalt meg.

– Numen adest.

– Azt nem tudom, mit jelent.

– Isten jelen van.

– Igen, ezt én is érzem, de ez nemcsak szerelem.

– Így van. Numen adest. A régi rómaiak tudták ezt. Talán még a görögöktől. Jelen van az Isten. Az istenerő. Mint titokzatos jelenség áll a levegőben.

– De hol van?

– Ezt nem tudom, én sem.

Ettől kezdve nem volt nyugtuk. Bejárták a vidéket, ami olaszos bájával tévetegen idézte a toscanai tájat, keresték a tavon túl terjengő bozótosban, Jezovics minden ágat, szúrós gallyat félrehajtott, hátha ott van.

Bementek a városkába, a tű-tornyú katolikus templom lappadt árnyékában kutatták. Aztán az íves dombra fölfutó temető sírdombjai közt nézelődtek, hátha a levegő arany folyamán fölbukkan a „numen”. Az istenség. Elmentek Kaposvárra is, ahol barátnőjük református pap apja szűk szobájában Jezovics még a könyvekbe is belelapozott, az ágytakarót is fölhajtotta – hátha ott van.

Kaposmérőn energikus barátjuk energikus lányának hajszálaiban lesték a rebbenő illatos szélben: ott van-e? A pincéjükben a mélyzöngésű hordók veretes vaspántjaiban sem találták, a tulipánfa bordós virágainak kacska íveiben sem.

Ültek aztán a tágas, tóra néző étterem ebédlőjében, szürcsölve az orjalevesben kiálló bordák mellől a zamatos lét – az étterem üzemeltető asszonykája pergő nyelvvel és izzó barna szemmel mesélte fia történetét:

– Csernobil miatt lett. Egyszer csak megduzzadtak a nyirokcsomók a nyakán. Hamar meg kellett operálni. Fölvittük Pestre. Olyan, mint az Antallnak volt. Non Hodgkin-kór. Nem sírtam, befeküdtem vele a klinikára, a földön aludtam két hónapig, amíg operálták, kezelték, sugarazták. A professzor megengedte. Áldja meg az Isten. Tizenkét éves volt akkor a fiam. Nem sírtam, egy könnyet sem. Mikor hazajöttem is, mindennap visszajártam hozzá. Aztán hazahoztuk, ápoltuk, erősítettük. Jó az orjaleves?

– Elbűvölő – nyögte Jezovics, Égőkékre nézett.

– Neki is ilyeneket főztem. Kérem, meggyógyult. Tizenhét éves ma. Tanul, gimnáziumba jár, sportol. Ki kell bírni. – Az asszony gombszeme napfényesen, barnán ragyogott az étterem kimért és elegáns asztalai között. Sárga kardigánja virított, röpködött, mint egy csillogó darázs. Finom körömcipős lába igazi női ívben szaladt össze táncolni való térdében. Ragyogott a terem.

– És tudják, mi történt? A gyerek bátyja most teológiát tanul. Fölajánlotta – magának –, hogy pap lesz, ha testvére meggyógyul. Számítógépet is tanul, és folyamatosan teológiát. Nem győztük a pesti bérleményeket, vettünk egy szobakonyhát a Nagyvárad térnél, nem éppen előkelő, de a fiamnak megteszi. Pap lesz. Magától. Van ilyen?

Numen adest. Ott csillogott a nő szemében. A nap megvilágította a homlokát.

„Ne félj, csak higgy”

Jezovics befordult az őszbe, mint egy utcába. A kert még lombosodott, az alája ömlő Túr nagy vízivirágokat terített szét a partok mentén. A nyírségi tájat olyan finom pára vonta be, alig lehetett átnyúlni rajta, hogy megtalálható legyen a másik ember. Ezüst fátyol, mint ami eltakarja, de kiemeli az arcokat. „Most tükör által homályosan látunk…” – mondja Szent Pál, az öreg furfangos, de Jezovics öregkorára tudta, bizony így van, ahogy a nagy egyházi utazó tanítja. Nem látunk rendesen ebben az életben.

Petőfi még hetykén állott „Nyári napnak alkonyulatánál… ott, hol a kis Túr siet beléje…” a Tisza-parton s nemcsak látta, hallotta is a tündérek táncát, ahogy világszépen leírta:

A társaság, mellyel Jezovics Turistvánd vízimalmát nézdelte, baráti társaság volt – bármennyire hihetetlen, az ember még ötven, sőt hatvan fölött is barátokra lelhet. Jezovics rászorult a barátokra. Szeretett szeretni – szerette, ha szeretik. De ki nem? Ezért sokszor úgy járt-kelt az országban, mint egy elveszett vagy elűzött fejedelem, akinek kicsiny serege biztos támvéd az élet s természetesen, maga a halál ellen is.

Nézdelték a turistvándi malmot. A szűk és kis Túr föltorlódott a zsilipei előtt, hogy aztán nekieresztvén még mindig forgassa a két évszázados lapátokat. Az emeleten Éva röpködött örök-mozgó hajával, a víz fölé hajolva – úgy tükröződött benne, mint létünk a Szent Pál által leírt tükörben –, mindig életet lehelt a társaságba.

(Egyáltalán – társaság – van még ilyen fogalom? Múlt századi. Itt volt.)

Lebegtek a malomvíz fölött – Jóskák, Gyulák, Pálok, Andrások – (milyen egyszerű lenne, nemcsak a száműzött fejedelmet, de magát Jézus Krisztust is eljátszani eme genezárethi vízöblösödés fölött, ha volna az embernek isteni ereje, de nincsen.) – a malomaljában ott állott nézdelve a haloványan szép arcú Ildikó, életderűs Andrea és energikus Gabriella, s természetesen és mindenekfölött maga Jezovics élettáplálója és Mária Magdolnája és Mártája és életkedvese.

Lehetett volna egy őszi Szinyei-képet festeni a társaságról, ahogy lebegtek a malomárok fölött. Vert a nap. A malom sok-sok darabját kicserélgették már, mint idősödő, ám derűs hölgyét, de működött. Most is éppen a torok némi ácsolatát javították, ám a munkák elvégzése után a malom élt, és újra s újra fölzúgott benne a vízzuhatag, őrölve azt a gabonát, melyből élünk. A malmár régi bölcsességgel mutogatta és magyarázta az emberi szerkezet tökéletességét, mely a faácsolatban megnyilatkozott.

Szép volt a víz. A zöld arannyá változott a nap vibráló festéke alatt. Gyerekek ugrottak – természetesen tiltva és veszélyesen, de örök ismétlődéssel – a habzó vízbe. A kis Túr föltorlódott, hogy aztán átzuhogva a szerkezet lapátain, aláömöljön rajongó gyermekei fejére. Mint egy ifjonti keresztelőben.

Idill. Elrepült szinte a táj. Az arcokon a nap olajának melege csurgott, fölemelő áhítat – s Jezovicsot mégis valami érthetetlen nyugtalanság fogta el. Minden adva volt. Ahogy ritkán és csak az őszben szokott történni: a natura üdvössége lengte körül a kis csapatot.

Jezovics idegesen nézett körül. Mintha keresett volna valakit. Egyesével megszámlálta embertársait. Megvoltak. Itt volt az ősz. Itt volt a nap. A víz, a malom, szinte múlhatatlan pillanatai a fönnmaradásnak. Jezovics keresett valakit.

Ahogy aztán továbbmentek s eljutottak Tákosra, egy végtelenül kis templomba jutottak. A párszáz fős faluban bebújtak Isten meleg napja elől a nyikorgó, kis, évszázados másik tákolmányba – a Nyírség egyik legszebb templomocskájába. Alig férhettek ebbe a középkori építménybe vagy hatvanan-hetvenen annak idején.

A fakazettás református templomocska menedékében ügyetlenül modern módra próbáltak elhelyezkedni a társaság tagjai. Le sem térdelve – azt azért mégse –, kihúzva-hetykén – azt sem –, hanem olyan ülve-állva-fekve helyezkedtek el Isten előtt. Kissé szégyenkezve, nézegetve, mire is szolgál egyáltalán ez a csöpp menedék, mely a középkorban, a nap leszállta után az egyetlen hely volt, ahol egymáshoz bújhattak.

Az első pad mellvédjén finom kis piros hímzéssel terítő húzódott, ákombákomos, de jól kiírt felirattal: „Ne félj, csak higgy.”

És Jezovics egyszerre megértette, kit keresett. Első percre azt gondolnánk, Istent. De nem. Valaki-személyt, egy társukat, akit végül is nem tudtak elhozni a kirándulásra.

Talán maga a felséges és teljességgel érthetetlen Úr úgy gondolja, nem lehet Őt megtapintani. Megtalálni úgy, ahogy azt mindenki szeretné, hogy „látva-lásson”. Csak úgy, „tükör által-homályosan”. A másik emberben van egy csöppnyi Isten. Egy löttyenet. Egy kávéskanálnyi.

Jezovics kis társukra gondolt, akit éppen a kórházban ápoltak. Aki hiányzott az ősz fény-pöttyei közül. Törékeny társ, akit a tákosi templom üzenetére bíztak.

Burkina Faso

Jezovics nem volt különösebb politikai alkat. Nem különösebben, hanem egyáltalán nem volt az. Naiv volt. Mint a falevél, mely szépen bezöldül, megsárgul, aztán lehull a földre. Leszállingózik.

Most éppen leszállingózóban volt, s miközben ereszkedett, mégis reménykedett, egy ország, egy közép-dél-kelet-európai ország jövőjében. Milyen szép, nézett körül a Dunatájon, haladva az amúgy már odafönt elterelt folyó partján, milyen szép! Folyik, halad a folyó, füzesek, őszi-télies borzongó partszakaszok.

Persze, gondolta Jezovics, még szebb lenne, ha nem terelték volna el, ha nem lopnák el fönn a vizét, energiáját, ja, de ahhoz olyan kormányzat kellene, amelyik nem engedné ellopni. A vizet. A határt. Az ökológiát.

Egyáltalán, egyszer egy olyan kormányzat kellene, amelyik, mintegy, saját. Aki kifejezetten az országért van. Az ország hasznára. A földjéért, az emberéért, a lakosáért. Mi lenne, ha egyszer saját, böcsületes kormánya lenne ezen jezovicsilag honosnak gondolt területnek?

Haladt a Duna mentén, s ezt gondolta. Egyszer! Csak egyszer! Nem lopó, nem saját zsebre dolgozó kormánya, nemzeti kormány, vagy efféle. Reménykedése szállingózó pillanatában állított be leányfalui barátjának kies házába, zsindelyesen, fa-teraszosan. Itt épültek!

Jezovics maga mint antipolitikai géniusz úgy gondolta, ha már demokrácia van, volna, lehetne, miért ne lehetne olyan egység, mint például a lengyeleknél, ahol – nagy nehezen – félresöpörték a liberálokat. Pedig ott nem is hiszteroliberálok voltak, mint Jezovics ódondász hazájában. Mi lenne, ha a hazai erők, vagy ahogy a népiek szebben mondják, a nemzeti erők győzedelmeskednének. Jezovics primitív, antipolitikus agyában úgy élt, hogy ehhez egyszerűen össze kellene fogni. Egyetlen pártot indítani a liberálbolsevikok ellenében. Akkor lenne győzelem.

Ezt akarta volna immár tizedszer kifejteni leányfalui barátainak, de ahogy belépett a ház pincézeti részébe, hol füstölgő, vadvörös és duzzatag, ófényű, gnu-szürke májas hurkák hevertek lazán a hatalmas tálakban, ahonnét maga Jezovics is markolván markolt és éve evett, későbbiekben pedig egy mesterszínész által készített kavargóan nedvdús és félvad, ős cupákoktól, lengő húsoktól hemzsegő paprikapiros káposztából merített merítvén a rosszullétig ünnepelve Jézus, sőt magának az Újesztendőnek reményteli, egységet hozó közeledtét – szóval elfeledte kifejteni a nagy evés közepette.

Igenám, de ott tartózkodott két személy. Egy magasabb s egy köpcösebb. Ezek torkuk szakadtából, oroszlánhoz sem hasonlító, inkább tevesíráshoz méltó hangon üvöltötték, hogy Burkina Faso. Ötször egymás után. Őrület! Burkina Faso! Zengett a mélypince, a lengeteg fogyasztásra kirendelt sáfránysárga traminis üvegek úgy rezegtek a földúlt rekeszekben és a fenyőfa polcokon, mint az elvesztendő választások után a honi ember nemzeti térde. Burkina Faso! Ordították. De nem egyszerűen és spanyolosan, búrosan, franciásan ejtve a Faso-t, hanem hangsúlyosan Fasszónak ordítván, ami ilyeténképpen merő magyar káromkodásnak hangzott. Burkina Fasszó!

Mielőtt Jezovics szende párja miatt szégyellősen kérte volna káromkodásuk mérséklését, tudomására hozták, hogy a két jeles, ám ordító férfiú valóban Burkina Faso közép-délafrikai nyugati ország delegáltjai, akik éppen Jezoviccsal akartak találkozni politikai tájékoztatás céljából. Ők már mindenen túlvannak, a teljes demokrácián is. Az egyikük maszi, a másikuk gurma. A kicsi a maszi, a nagy a gurma. A kis-maszi valami törzsi színész, a nagy-gurma, akit Cérnakirálynak szólítottak maguk közt, a gurmák vívómestere, aki állítólag női kötőtűkkel és hajtűkkel is legyőzte már az első világ olimpikonjait, különösen ha előtte a gur-gur mustáros mézzel kevert ősbort vette magához.

– Ide figyelj, Fassókám! Hiába spekulálsz te a nemzeti erők egységére! Nincs nemzeti vágy, csak hatalomvágy. Érted, Fassókám! Ők úgy gondolkodnak, a mérsékelten győzedelmeskedő bolsik kénytelenek lesznek valamelyik nemzeti párttal koalícióra lépni. Minden nemzeti párt erre spekulál, eszébe sincs győzni! Tudja, hogy nem tud. Eleve meg sem akarják nyerni a választást, hanem azt, hogy a győzedelmeskedő szociálok őket válasszák! Partnerül. Fassókám!

– De akkor miért mondják, hogy ők nem állnak össze a szociálokkal?

– De akkor… Nincs de akkor, Fassókám! – Megint üvöltöttek, őrületes hangerővel. – Burkina Fasszó! – Valami dél-afrikai fájdalom vegyült éles és krokodilhörgésre emlékeztető hangjukba. – „De akkor”, az az irodalomban van. Az egy irodalmi fordulat!

– De akkor…

– Nincs de akkor! Mohóság van! Benne lenni! Mindenáron! A hiszteroliberálok nem azt mondták, hogy hányingerük van a szociáloktól? Nagy Gurujuk is esküdött, hogy azokkal: soha! Négy éve kormányzanak!

– Na de… ezek nemzetiek!

– Nincs na de! Mohóság van! Enni, falni, megszerezni a hatalmat, így – Cérnakirály fölcsorgatta a falra a rakottkáposztát, onnan csurgott alá.

– Ez van! – Fölvágott a pince kemencéjére még egy véres és egy igen finom fűszerekkel kimódolt májas hurkát – szétfreccsent a kemencebúbon. – Burkina Fasszó! Mi már tudjuk! Ott is így volt! Nemzeti egység? Nemzeti pártok? Nem is akarnak győzni! Bekerülni akarnak a májas hurkába! – És azt is odakente a szép magyar falhoz.

Jezovics egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

Esküvő

– Hol a boldogság mostanában? – nézett körül az ország miniszterelnöke a Bazilikában. – Hoppá! Megvan, siklott rá tekintete a krisztusi korú, szabadnyakú, erősen fölnyírt főhercegi főre s régi vastag Habsburg-ajakra, mely – a magyar nép szokása szerint magyar esküvel erősítette meg enyhén tikkelő újdonatúj szintén főhercegi feleségét, ne féljen, nem jön az ávó. Ezek nem ugyanazok a matyarok, ezek szociáldemokrata matyarok.

Eilika, az erős állberendezésű ara szendén nem nyugodott meg, tovább tikkelt, idegeskedett. Gyerekkorában – állítólag – igen sokat látta Kádár Jánost kitikkelni népe felé, titokzatos kontaktust teremtve, hogy „majd lesz keményebb valutánk… is”. A nép visszahunyorított, szerette Kádárt, a zakó-rángató bizalmaskodást, „hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.” S emlékezett Kádár minden május elsejei kinyilatkoztatására matyarországi arisztokratái számára: „Földet vissza nem adunk – még a matyar népnek…sem.” Eilika tehát félt és tovább tikkelt, hiába látta hát az ország erős kis embere, hogy boldog, nem volt az.

S a főember se volt az. Izzadt. Kezét előrefeszítve próbálta összekulcsolni, régi, harmincas évekbeli gyermeki imáira emlékezve, felesége ortodoxul kulcsolta mellére ujjait, ez furcsa lett volna párttitkárul. Végignézett a lassúdadan lépkedő arisztokratikus közönségen – hát, ide jutottunk. A jordániai király lánya – érdekes, ahogy ő visszaemlékezett, az egyszerű nép, a proletariátus között sokkal több szép leányzó volt, de még Rosztovban is azok a tatárarcú, vad szépségek. Talán annyira egymás közt házasodnak, hogy túlfinomul az arcél? Egy. Másodjára meg arra gondolt, hol itt az a különleges elegancia, amit évszázadokon át annyit emlegettek? Ő megült a maga bunkó-nyakkendőjében, könnyedén ökölre kötve, könnyedén meg nem szorítva – nem szerette a szoros nyakravalót. Nem azt kérdezte tőle a Nagy Friderikusz (az újcsászárkori Elromulusz), mit gondol, ki a legelegánsabb diplomata a magyar testületben? És ő bátran, szembenézve az átvilágító szemekkel, nyugodtan – bár kissé verejtékezve – kifejthette az ország orcája és közvéleménye előtt: engem választottak.

Harmadjára – ha belegondolok, gondolta a kormányzó fő – ezek a Habsburgok sem voltak mindig ilyen jó matyarok, nem is tudtak ennyire magyarul, s ifjúi és enyhe kezükön enyhe aradi vér tapadt – lemosandó. Lemosódott? Ne is mondják, nekem aztán ne mondják! Nem ugyanazt az eres kezet csókolgatták ezek a főmagyarok midőn igazán nagy csinnadrattával megkoronázták a másik szép templomban? Nem lett-e bölcs apájuk és falusi háziáldásokon fölszőtt jóságos bácsi a konyhájukban?

– Hideg van, a csuda vigye el ezt a jégvermet, tarthatták volna valami meleg mohamedán helyen – de aztán eszébe jutott, hogy az nem Habsburg-, hanem Horthy-unoka, s azokkal még a saját pártunkban is meggyűlik a bajunk. Ránézett hitvesére, a retikülre sandítva, nincs-e az a kazah szíverősítő laposka, de neje egy tikkelő hunyorítással leintette. Fázni kell. Bezzeg a jó, édes-raccsoló européer fütyül az etikettre, zakója alá vett egy szimpla szvettert, alig tudja összegombolni amúgy sörkímélő horpaszát. No és maga a vőlegény! Szvetterben? Van nekem félnivalóm?

Na, de mégis… Özönlenek az emberek az oltárhoz. Gyerekkoromban is volt ilyen lakoma, ha jól emlékszem. Bár apám nem engedte. Mégis, mintha mindenki engem nézne. Odamennek rengetegen. Áldoznak? Kicsit megemelkedett. Talán ha elkeveredne a násznéppel, észre se vennék, hogy ő is odajárul. Nem volna haszontalan. Az Európai Unióban biztosan jó néven vennék, no meg a NATO-ban. Mesélik, Taszáron az amerikai főtábornok is áldozott. A béke sok áldozatot kíván. Elvégre ő nem gyakorolhatja a vallását? Ma már vallásszabadság van – múltkoriban gondolta is, M.B.-t vallás- és közoktatásügyi miniszterré kellene változtatni, annyit használt mindkét ágazatnak. Ezért küzdött a párt. Melyik? Mindegyik. Most megvan. Itt a szabadság a vallásgyakorlat: nézte, hogy szívják a marxilag nevezett ópiumot komoly udvari fők és fő-nők. Ő most – hirtelen – nem szívhatná egy kicsit némi egyéb absztinencia ürügyén? Csilingeltek. Most meg… térdre ereszkedett az úri népiség, ő a fenekére csusszant, mintha térdelne, mintha ülne. Miért? Látta már az egyháznagyot is fenekezni.

Elindulván hirtelen arra gondolt, nem is tudja biztosan, melyik vallásba van bejegyezve, ha evangélikus, akkor nem is áldozhat katolice. Vagy netán… De hamar beléje szorult az indulhatnék, mert a régi belügyminiszter újdonsült emberei azért jótékonyan vigyáznak, el ne kapassa magát az Európába igyekvésben.

Amíg Eilika és György tovább tikkeltek a mindenkori nép ujjongása közepette, Walburgha grófnő kis szemen ütött murillós szőkesége (talán szigorú nevelőnőjétől kapott előzőleg egy túlméretezett taslit) megpróbálta a rózsaszirmokat a miniszterelnök nadrágjára szórni, aki a becsípődött virágocskákat lehajolva akarta kipiszkálni a hajtókából, de Györgyék háztartási alkalmazottja, Anna Mariott megelőzte és kihalászva átnyújtott néhány illatos szirmot az első embernek „für Erinnerungen”. A kackiásan és operettesen, töltött káposztaként övük mögé beszorított stüszi vadászok és Kaiser jägerek – Ottó elnyomott ásítása közben – tisztelegtek.

Szép nap volt. A televízió ezután egy cigánylakodalmat közvetített, őrjítően szép lányok ropták röppenő táncukat. Úgy látszott, boldogok.

Amerika füle

Jezovics a nyáron is költő és bolyongó magyar rázta a fejét. – Hova keveredtem? – és állt a tűző melegben a párával ugyancsak telített New York izzó platniján. Imbolyogtak a felhőkarcolók, maguk is düledeztek, pedig gránitba ágyazták őket a Manhattani vasszigeten. Állítólag Chicagóban versenyeznek New Yorkkal. Hogy ők is magasak. Felhősek. Karcolósak. De ott százötven méter mélyre le kell ásni, hogy egy felhőkarcolót megalapozzanak, itt elég harminc méterre, mert a gránit megfog.

– Semmi nem fog meg – gondolta Jezovics, és tovább imbolygott a rőt melegben – mint akit fejbe kólintottak. Ez New York – ismételgette magában, hogy elhiggye. Elhiggye a hülyeségét, hogy idejött – harmincöt fokban –, elhiggye New York-ot. Ami hihetetlen. Bődületes.

– Hol van Holiday füle? Vagy legalább az a kis darab, amit Tyson leharapott? Eldobták? Megtalálták, és a szurkolók diadalmámorban először körbehordozták a Centrál Parkban, mint a véres kardot, aztán nyoma veszett. Az ünnepség lejárt, Holiday füle eltűnt a nagy amerikai panorámában. – Na, így érzem magam, mint akit úgy fejbe vágtak, hogy arról koldul. Meg nem is annyira a fejem kóvályog és fáj, hanem a fülem! Mintha az enyémet is leharapták volna. Ja, persze, air conditionel… mindenütt. Fáj a fülem. Éjszaka fölriadok, zúg a motor. Ami kihúzza a behúzzát, hogy a behúzza a kihúzzát. Berreg, nyomorgat, fújj-von-szív-száll – a levegő öl. Nem alszol. Döglődsz.

Hoppá! Itt nemcsak a városok versenyeznek, hanem mindenki. A kisárus a nagyárussal, a kínai a zsidóval, a néger a puerto-ricóival, Holiday Tysonnal. Ütni. Harapni.

A verseny nem nyilvános. Belül zajlik, gyakorta. Mert ha egyszer beszálltál, nincs kiszállás. Talán ez maga Amerika titka. Hogy nem tudsz kiszállni. Nem akarják, hogy versenyezzél, csak versenyzel. Először észre sem veszed. Azt hiszed, megélsz. Örülsz, jé, megélek! Kerestem öt dollárt. Aztán ötvenet. Ötszázat. Meg vagyok élve! Ahhoz képest, amit abban a nyomorult Európában kerestem! Kezdek emberesedni. Tanulok! Tanulni is lehet! Beiratkozom. Gürizek. Érvényesülök, érzem a testemen is, hogy érvényesülök!

Apropó, Európa! Hol van az már! Régen, uraim, régen! Amikor még tiszteltük Európát! Áthozattuk az Eiffel-tornyot, kicsiben. Aztán nagyban. Fölépítjük. Nagyobbat. Loire-menti kastélyok mását fölépítjük, hogy lássuk, milyen a kultúra. Belfolyosók! Tükröződő folyók. Belhangulat. Bel-Európa. Bel-kastély.

Milyen szép volt Európa! A sok évszázad. A sok gótikus, sőt román katedrál! Tradíció. Kell a tradíció, bevonjuk arannyal a kis Eiffelt.

De ha belegondolunk, elég ócska az az Eiffel. Avatag. Mint maga Európa. Mit kezdjünk Európával? Minek nekünk Európa, mikor van Amerikánk. Ósdi. Lejárt, mint egy vámcédula. Beváltani sem érdemes. Megvesszük az egészet. Mennyi, egyben, kérem? Szeretnénk olyan vámuniót Európában, hogy a biztos, zökkenőmentes piacon legyünk a régi kontinensen. Mit kontinens? Elég pici, ha belegondolunk. Csak bele kell gondolni.

Nem érdekes Európa. Megvehető. Hogy szokták mondani? Kérem ezt a zenészt. Ezt a zenekart. Tokkal, vonóval együtt.

Én meg addig érvényesülök. Megy ez. Lassan, szívósan. Érdekes, Európában nem voltam ilyen szívós! Most micsoda kitartásom van! Na, ja. Érvényesülök. Előbbre jutok. Lakom is, étkezem. Levizsgáztam, versenyzek. Kis kocsi. Eleinte. Majd lesz nagyobb. Bejárok. Nincs messze semmi. Napi három órát töltök kocsiban. Mért? Azalatt legalább pihenek.

De közben versenyzek. Azalatt is. Vezetés közben, alvás közben, azon közben. Már jobb vagyok, mint a szomszédom, én csak három órát töltök a kocsiban, ő négyet! Kisebb a háza is. Már házam is van? Ja, nem mondtam még, vettem egy házat. Házacskát. Potom kettőszázezer. Olcsó a környék. Igaz, feketék is lakják. Nem niggerek, akkor lelőnek! Nem mondhatom! Majd megleszünk, ők is emberek. Nem igaz, hogy nem emberek! Lőnek, na ja, ki nem lőne, ha megaláznák!

Persze, hitelt vettem föl. Mért? Ki nem vesz föl hitelt. Kényeskedés. Európában is van hitel, csak szerényebb. Itt megy a bolt. Előre adják a rágógumit. Most láttam, a legrágottabb márkát a második világháborúból, nekik is van hagyományuk. Ha nincs, csinálnak! Van itt történelem.

Hitel, az igen. A hitel hosszú. Harminc év. Még egy kicsit maradnom kell, aztán mehetek. Addig hajtok egy kicsit.

Nem veszélyes. És amint látom, a törvény különös. A mennyiség itt minőségbe csap át. Sokat. Sokszor. Nagyot. Mennyi ház, mennyi Eiffel. Kellett is nekünk Európa! Ez a mennyiség már minőség, uraim!

De hol van Holiday füle? Mi fáj ennyire?

Végül is, eljön az este. Mindig eljön. A Brooklyn-hídon szép az este. Rávetül New York egész árnya. A sok magas ház. Égbenyúló. Pihenni. Átmegyek még az egyik barátomhoz. Hova? Kihez? Talán az a spanyol, aki annyira szereti a nőket. És mesél. Régi dolgokról. Azzal megértem magam. Ja. Az négy éve elköltözött, nem hagyta meg a címét. Nem baj. Nem kell nyafogni. Barát? Nevetséges nyúzódás. Beszélgetés! Mindig ez az európai beszélgetés!

Erősnek kell lenni.

Végül is, akár hihető, akár nem, az árverési csarnok teljes erővel ki volt világítva. Rezgett ezer lámpa. Fényár. Ezüst tokban volt elrejtve. Impregnálva. Száztizenötezer. Utolsó kikiáltási ár.

Holiday füle. Még szerencse, hogy Tyson kiköpte.

Festett oroszlán

Mi, valóságos és felséges gyurkovicsok, keletkeztünk mélyen az időben Ádám előtt – ahogy Jack London mondaná, az ősmakogó korban, s Isten, ki elég közeli rokonunknak számított, feltehetően nagyon kis lukon lehelte belénk a lelkünket, hogy sűrű legyen, ugyanakkor könnyed. Igen nagy lélegzetet vett és olyan erővel fújt, hogy hallatszott a sípolás és Isten tüdejének zökkenése, egyes történelem előtti neanderek falikarca szerint emiatt e tájban huzamos fejfájással küszködött. A bukó angyalok méltatlankodva fordították félre fejüket a jázminoktól. Nyíl-emberek lettünk, a legtöbb Gyurkovics decemberben született, midőn a robusztus Kentaur nyíllal nő a lapba, akarom mondani, nyíllal lő a Napba.

Hatalmasak lettünk és szerények. Eme területen, mit közönségesen a Nagy-Magyar-Marhabirodalomnak neveztek a szörnyűséges Habsburgok, mivel kezdeteiktől innen származtatták már-már sötétbarna leveseikbe a cupákoktól lógó lábszárat és széles csontú szegyet, a törökök nyomorult kiűzése után, 1668-ban a felvidéki Nyitrás Ivanócz és Kistankócz mellől horvát határvidékre települt gyurkovicsoknak a marhahúsevő Habsburgok első, azaz római számmal II. Lipótja ilyen iratot nyújtott át egy csöpp faluszélen: „Mi, Lipót, Isten kegyelméből mindig felséges (lám, ő is?), választott római Császár, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, Ausztria főhercege, Burgundia, Brabant, Stájerország, Karintia, Krajna hercege, Morva ország őrgrófja, Luxemburg, Felső- és Alsószilézia, Württemberg hercege, Svábország hercege, Habsburg, Tirol, Kyburg, Ferretum és Görz grófja, Elzász tartomány-grófja, a Szent római Birodalom supra Anasum, őrgrófja, Burgau, a két Lausitz, a vendvidék, Portus Naonis, és Salzburg ura… nevezett Kissztankóczy másként Gyurkovich Andrást… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességéből és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…”

Imígy és királyom szerint – területileg és országilag legalábbis – volnék vagy lehetnék kissé római, német, magyar, cseh, dalmát, horvát, szlavón, szerb, akár lodomér, kun vagy bulgár, burgund vagy osztrák, brabant vagy morva, magam mégis a magyarság mellett döntöttem festett címerünk szétterpesztett hátsó lábain álló, tátott szájú, vörös nyelvét kiöltő, egész alakban ábrázolt természetes oroszlán szerint, ki jobbjában kivont szablyát lenget a pajzs széle felé, arra gondolván, hogy ilyes bátor oroszlán leginkább mégis magyar lehet, nem beszélve arról, hogy e nemes levél alákanyarítói közt büszkén olvashatandom gróf Zrínyi Miklós nevét is mint magyarét, aki horvát.

Eme történelmi idők után – Krúdynál olvasni! – ki a legszebben író, legbarnább bajszú, legbarnább szemű tollfuttató volt e tájon: maga Gyurkovics Ferenc bukkan elő, aki Martinovicséknak a francia forradalom kiskátéját szállított volt, s állítólagosan csak azért nem kereshetem csontjai emlékét a Vérmező véres füvei közt, mert már a nyakazás előtt – magától – meghalt.

Családi hősként emlegetjük persze Gyurkovics Máté honvédtiszt rangú illetőt – dédnagybátyám ő –, aki Petőfivel, Rottenbillerrel, Vasvárival és a többiekkel a Hadtörténeti Múzeum iratán – olvashatóan – aláírta a tizenkét pontot. Az ő testvére volt dédapám, Gyurkovics Károly lexikonszerűen is hivatásos biedermayer portréfestő, innentől szerethette talán annyira a magyar arcokat, noha ő maga a kor kívánalma szerint inkább piros pufók osztrákokat festett. Ajaj. Nagyapám amatőrmód szobrászkodott, a festészeti szenvedély később dr. Gyurkovics Tibor – nagybátyám és keresztapám – ereiben tört föl újólag, az ő magánmúzeumukban, mely százhatvan darabos gyűjtemény mai napság a mosonmagyaróvári „Gyurkovics Múzeumban” látható – gyerekkoromtól élvezhettem oly festőket, mint Aba-Novák, Rippl-Rónay, Vaszary, Mednyánszky, Munkácsy, Benczúr, Csók és a többiek – igazi magyar színeket, hiszen ő csak magyar festőket gyűjtött.

Így lettem magyar s főként apámnak köszönhetően, aki szellemi magatartásával anyanyelvemmé tette a magyarságot, ki is szülővároskám, Rákosfalva – akkoriban Budapest kertvárosa, afféle unokaöccse – első embere volt mint úgynevezett törvényhatósági bizottsági tag, a Székesfőváros és az ország legnagyobb Kenyérgyárának az igazgatója, szárnyaló beszédű szónok, életem arany szájú szent Jánosa, ki az első világháborús honvéd emlékmű lecsukló zászlója bronzszobra előtt fényes fekete hajával égig lobogva öntötte a magyar hitű lelket Rákosfalva gyerekesen és tisztán demokrata – majorostól ügyvédig és kertésztől órásmesterig tartó lelkeibe, fújta a kis lyukon át a lelket, ahogy valószínűleg Isten is tette velünk a neanderes makogó korban.

Ily módon sohasem értettem, miért kell nekem külön is magyarnak lennem – ma sem értem egészen –, s furcsának tartottam azokat az embereket, akik az óbudai téglagyárból letört elég súlyos fél-téglával a zsebükben untalan arra vártak, hogy előragadhassák és hordókongatósan verjék vele a mellkasukat. Sajnos, ez igaz viszont, annyira elharapódzott az „anti-magyarság” divatja, mint valami érzületi posztmodern vagy ideológiai transzavantgárd, hogy űzött éjszakai óráimon magam is keresgélek valami téglaanyagot a régi rákosfalvai fészerben a régi családi ház lebontott törmelékében, mivel ha nem is saját mellemet, de mások – egyesek fejét kelletnék, lehetnék betörhetni.

Nekem sosem volt gond magyarnak lenni. Pech vagy áldás lehetett, de gond egy szál se, mondanák suhancaink. Föl sem merült bennem soha, hogy mint vízivarázsló a kertben, keressem identitásomat. Sosem rezzentem percre sem – pedig 1956-ban, november negyedikén lettem a Forradalmi Bizottság elnöke a Főiskolán –, hogy távozzam ez ország területéről, pedig már ott berregett házunk előtt – persze nem egy magas eperfa, hanem – a menekítő és minden kinccsel kínáló teherautó. Ma is irtózom az emigráns-léttől, természetesen mélyen meghajtva fejemet a hazafelé-hősies, igen kevés disszidens előtt.

Itt vagyok honn, itt az én világom – Rákosfalva a maga ősegyszerű királyválasztó rétjeivel, csöndes halú patakjával, a naiv akácok hatalmas imbolygásával vidékiesen itt fogott. No és persze mindenekelőtt és mindenekfölött az a nyelv, mely itt lobogott véres zászlóival. Bátyám, ki maga ludovikás bár avatatlan tiszt volt, és Buda ostrománál megsebesült (nem 1686-ban, hanem 1945-ben, mert mi még ostromnak és nem felszabadulásnak éreztük a híres szovjet csapatok szabadságtipró bejövetelét), gyerekkoromban kezembe adta Ady, Tóth Árpád, Juhász (már akkor és ő) József Attila verseit, s azótától nekem ez volt a főmagyarság, ez a nyelv, ez az egyetlen igazi beszéd, s azt álmodom éjszakánként, hogy én is a fentiekhez tartozom.

Mámoros Isten! – riadok föl verejtékezve aztán – micsoda irtózat, de micsoda öröm magyarnak lenni! Ennek a nyomorult kárpátos földnek egyetlen vallása. Mindig és kezdetektől fogva azt tartottam, hogy Isten gyermekei vagyunk, hiszen ő volt a fő-lehelő, és talán nem is a magyar földbe, hanem szippantásába térünk majd vissza. És Jézus Krisztus nagyobb király, mint Szent László. Az egyetemes ember Jézus magasáig lobog és nem a piros-fehér-zöld zászló országházáig. Beckett Sámuel éppúgy rokonom, mint Vörösmarty Mihály. Szerető szenvedéllyel ölelem magamhoz a néger négereket vagy az ázsiai gésákat. Mégis úgy látom, hogy ennek a népnek a nemzet a vallása, különben megdöglik.

Kik az én mestereim, nemtőim?

Az anyám.

Példázza, mit példáz, mit példáz? Az ember maga csinálja magát. Mesterei önlelkéből fakadnak. Biológiai lénynek tartom az embert és nem társadalminak. Persze, gondolat-társai az ő szűr-lelkét kicifrázzák. Kamaszéletét nagy lelkek vezérlik. Villonok, József Attilák, Weöresök. Vén Adyk, vénséges Vörösmartyk. Hemingway-k, Faulknerek, Mauriacok, Dosztojevszkik. Merő Tolsztojok, lassú Csehovok. Szabó Lőrinces koponyafejek. Sinkás ferde homlokú birka-látnokok, zongora-ujjú Rilkék. Ópium-szivar szívű Baudelaire-ek. Hullámos hajú, alkoholista Poe-k, kik ölnek is, ha kell, nőt. Szűz szeretőket budai borok és mondatok kacskaringóiba áztatott Krúdyk, kikkel élőben sem lehetett egy irodalmi mondatot váltani. Rákban mosolygó, villogó Kosztolányi, fürdős Csáth. Lassú Steinbeck, izgága Salinger. Lehet olvasni, falni, beélni, belélegezni, mint asztma elleni gyógyfürdőben a sós párát. Köhögni, fulladozni tőlük. Fölemelkedni a plafonig.

De élőben?

Engem egy telefonbeszélgetésben Weöres Sándor ütött költővé, elmondatott egy verset, majd vékony hangon azt mondta: „Jó. Jöhet.” Mentem is. Szerettem. De tanulni tőle? Bárkitől? Erre nem voltam alkalmas.

„Magamban bíztam eleitől fogva.” Tudom, hogy igen nagyképűen hangzik, de én nem tanulgatni akartam valakiktől, hanem kibomlani, helyesebben megbomlani. Megőrülni.

Tudtam, oly agyberendezésem, illogikám, látásom van, amilyen nincs másnak. Így születtem, át az anyámon. Nem is lettem költő. Bakugrásait, bakugrásaimat magam sem értem. Ez nem irodalmi költő, ez valamilyen fenomén, létezése burkában és tragédiájában, „Úgy fájok önmagamnak/és az anyámnak is…” (Születés)

Ezt a fenomént, ezt a fájdalmat senki segítségével ledolgozni nem tudom. Ebben csak anyám a társam. „Anyám, császárnőm, istenem.”

Az ő alapanyagával. Mint aki maga betegsége, csak saját szérumával gyógyítható.

Az ő apja az én nagyapám. Poroszországból jött be, őrületes energiáival tizenhét év alatt milliomosságig víve kegyetlen természetét. Körülnézett családján s mondá: „Mein Tiergarten.” Mint Magyarországon élő porosz?

Ez az én soknemzetiségű identitásom. Az én magántörténelmem. Az anyámé.

Nincs senki másom ezen a világon.

A veréb

Jezovics a cipőjét nézte a Hősök Napján. Vagyis az apja cipőjét. Ilyen betétes, antilop-színű cipője volt az apjának, míg el nem vitték Oroszországba – alias Szovjetunióba.

Mert volt Szovjetunió. Annak idején, Jezovics gyerek- és ifjúkorában, sőt öregkorára is megmaradt, amíg csak Ronald Reagen a nagy cowboy be nem jelentette, hogy a kommunizmus a történelem szemétdombjára került. Sic. Et sic transit gloria mundi – kis labdacsokat lehetne égetni emlékére, ahogy az új pápák római körbekocsikázásakor égetnek, mondván: „így múlik el a világ dicsősége.”

Most a magyar katonahősök(?), emberhősök(?) emlékére lobogtak a lángok az Ismeretlen Katona márványlapja előtt a Hősök terén. Szállt a szél, lobogott a nap, mint fényes zászló, nem a fényes szelek, hanem a szomorú történelem napjaiból, midőn a sok világháború, ötvenhat, negyvennyolc és sok kivégzési dátum zugából előtört az emlékezés napsugara és bősz szele.

Jezovics szégyellte magát. Mafla tulajdonság, saját fajtánkat szégyelleni, de úgy volt vele, olyan tulajdonság egy nemzet tagjának lenni, amit az ember belül rejteget szíve belsejében.

Most koszorúzni hívták meg eme díszes és magányos napra, s eszébe jutott minden, ami múltja lehetett. Mindenekelőtt apja, akinek antilopos cipőjére emlékeztető lábbelijét idézte Schéner Mihály nagyfestő Jezovics lefestett taposójában, csakúgy, mint azt a magas szárú, vaskapcsos bakancsot, amit apja százszor is megsarkalt valami orosz autógumival, hogy hazatérjen Ukrajna hómezős fogságaiból.

Meg főleg bátyja jutott eszébe, aki tisztként végzett – magával az életével is –, hiszen soha nem tudott igazándiból elhelyezkedni csak angyalhaj-ügynöknek, kőbányásznak, vasesztergályosnak a – haza miatt.

De nem is kellett gondolnia semmit, mert már szóltak a lassúgyász-zenés trombiták, fúvósok, peregtek sziszegve a dobok. Menni kellett – két katona vitte a Magyar Írók Egyesülete fekete szalagos, nemzetiszínű zsinórral átcsavart koszorúját, s ő lépkedett, ügyetlenül a nyomukba, hogy meghajtsa fejét a márványlap előtt.

Emlékezetébe ugrott az a Szombat-i cikk, amit nemrég olvasott egy huszonkilences lapban, hogy kifogásolták, miért keresztet illesztettek a márványtáblára – a más vallásúak –, írták, például zsidók, mohamedánok nem tudnak rendesen emlékezni a kereszt lábánál. Hamar leintették ama okvetetlenkedő újságírót – 1929-ben – s megnyugtatták a szerkesztők, nyugodtan emlékezzék hősi halottaira akár a kereszt előtt is – míglen kiderült, hogy ama keresztforma a tihanyi királysír kereszt alakú kardmarkolata volt – csupán.

Egy föltartott fejű veréb ugrált a dísz-század sora előtt, olyan élénken és olyan szemtelenül, hogy neki aztán fújhatták a Himnuszt vagy Szózatot, ő csak nagy tánclépésekkel-ugrásokkal szökellt a világos nyári ruhás hölgy tűsarkú fekete cipellője – mint nyári osztályvezető ő képviselte a miniszterelnököt a nagy, hős napon – s Jezovics apjára emlékeztető antilop színű betétesen ómódi lábbelije előtt.

– Milyen kevesen vagyunk – szólalt meg Jezovics mellett egy fémbotos, sánta frontharcos, aki a legtovább bicegett a két katona után a csöpp koszorúja nyomában. – Ezeren? S kik vánszorognak itt a neves egyesületek sorában? Mintha sunyítanának, nem?

Jezovics körbenézett – nem szokott egyesületesdit játszani – s figyelte a régi, naftalinból elővett, de elegáns régi egyenruhákat, a ma is parádésan léptető tisztek kihúzott derekát, a fehér pamutkesztyűk és fekete bőrkesztyűk ideges markolászását, az új egyenruhákba bújtatott, régiesre szabott tiszteket – a kicsiny pompát. – Magyarország nem akart egybeállni. Volt sír, volt panoráma, volt dobpergés, koszorú – Magyarország nem volt.

– Hanem lesz – mintha csak a gondolatait akarta volna befejezni a mellette ferdére dőlt frontharcos. – Lehet, hogy most nincs. Nem is lehet. Nézze: hol a tévé, hol egy mikrofon, egyetlen médiás? Szegény kopott fotósaink szaladgálnak, hogy elkapjanak egy-egy feszült egyenruhát. Hol a köztársasági elnök? A (hon)védelmi miniszter? Az állam mellékfigurái bolyonganak nagy keservesen ide-oda. Nézze azt a nőt! Nőt, ide! Kivágott nyári fruska-ruhában? El tudja képzelni, ha történetesen…

– El – fojtotta a frontharcosba a szót Jezovics. – Mindent el tudok képzelni. A magunk örökös nyavalygását is. Hogy senkik vagyunk, semmik vagyunk, semmik leszünk. A Querela Hungariae-t 1526 óta. A pusztulás dalát hallotta a Himnuszban…

– Azóta, igen. – Mintha megint meghallotta volna belső hangját a frontharcos. Később az osztrák, később a német, aztán az orosz. Negyvenöt után pedig egyenesen visszairtottak minket, mint a gallyat, amit vissza kell vágni, tövig metszeni. Mint egy lábat. Itt, e! – emelte falábát.

Jezovics az apjára gondolt, nemcsak az antilop-betétes karcsú cipőre, hanem a tízezer kilométeres bakancsra. „A futásomat megfutottam…” Itt kell állni. Látta apja szép fejét, ahogy leszállt a Keletiben fölpüffedve a kásától. Mosolygott.

A veréb hetykén emelte a fejét, megint elugrált a díszszázad előtt – két fiatalt már kitámogattak hullasápadtan –, a veréb ugrált. A veréb mindig ugrál. Eltipegett a márványlapig, s odapöttyentett – a pálmaágra, ami a régi kereszt helyett volt vésve – aztán elrugaszkodott s elrepült Árpád bronzlova nyaka mellett. Kissé pimaszul.

Izr.

Hórihorgas, gyerekkori képviselő barátja mélyen lenézett Jezovicsra a Fehér Ház óvatag folyosóján, ahogy lassan lépegettek egymás mellett országos gondokban ázva, de meg nem főve, s így szólt:

– Láttam Horn Gyula elemista bizonyítványát.

– Nagy élmény lehetett.

– Mindig viccre fordítod a szót. Komolyan.

– Komolyan láttad. Tehát nem vidáman.

– Tudod, mi van beírva?

– Csupa bukás. Vagy csupa kitűnő?

– Mit gondolsz?

– Semmit. Szorgalomból egyes. Mai ötös. Nemde?

– Talált. És mi a másik tárgy, amiből kiváló volt?

– Talán hittan?

– Nem talált. Beszéd- és értelemgyakorlat.

– Hihető.

– Apropó, hittan. Tudod, mi van apja vallására nézvést?

– Unitárius.

– Tévedsz, barátom. Izr.

– Mi az, hogy izr? Izgalmas? Izgató?

– Ne játszd meg magad. Izraelita.

– Na és?

– Nem na és. Izraelita vallású.

– Ő vagy az apja?

– Ő még kis Horn volt. Az apja.

– De neki is volt vallása, ezek szerint?

– Veled nem lehet vitatkozni – mondta nagy lengő karjait lóbálva a gyerekkori barát, akivel együtt fejeltek a rákosi réteken a rákosi korszak előtti boldog gyerekkorban, midőn eme megkülönböztetés még nem érvényesült Rákosfalva történelmében, hiszen igen nagy békességben és demokráciában éltek egymás mellett a róm. kat. Szécsi fogorvos, a luth. Krammerstetter ló-kisiparos, a gör. kat. bulgárkertész, az izr. Wagner úr, a három lépcsős szatócs meg mondjuk a bapt. takarékszövetkezeti alelnök, ki civilben a Lardoline Olajgyár segédkönyvelője volt.

Nemsokára Jezovics lappangó adatokra bukkant egy zajosan zugos újságíró könyvében, miszerint Antall miniszterelnök anyai nagyapja szintén a fent idézett izr. vallásúnak volt bejegyezve valamelyik vidéki róm. kat. elemi iskolában. Sebtében fölhívta hórihorgas barátját, kinek annak idején – noha az volt a sokkal magasabb játékos – óriási gólokat fejelt a levegő-kapu szvetterek kapufájával kipolcolt felső vinklijébe, amikor még volt egyáltalán vinkli.

– Te, ott a mindenkori pártházban, azt tudod, hogy az egyik Antall-ős is izr. bejegyzésű a régi anyakönyvekben?

– Úgy látszik, nálunk ez hozzátartozik a miniszterelnökséghez. Pedig azért van valami különbség.

– Te mondád – tette le halkan Jezovics a kagylót, s eszébe jutott, a Fehér Házban csupán két alkalommal fordult elő, egyszer régi egyetemi évfolyamtársánál, segítené egyik volt feleségét egy főiskolai adjunktúrára, mivel szellemileg igen alkalmasnak mutatkozott eme állás betöltésére. A protekció nem sült el, de Jezovics emlékezete szerint amaz osztályvezető pártideológ nem jegyzett izr. minősítést a neve alá, igaz, az ötvenes évek ezt nem tették kötelezővé. A másik alkalom az akkori tevékeny Berecz Jánoshoz fűződött, midőn a jeles magazin, a TAPS színházi lap részére kellett volna lapi-ideológiai engedély, ami meg lett kapva, de emlékezet szerint fenti pártvezető sem írt a neve alá izr. szócskát, hiszen nyírségi ref. volt.

Jezovicsnak eszébe jutott az is, hogy a negyvenes évek elején felnőttek mit összekapkodtak, hogy négy felmenőt bizonyítsanak, miszerint azok mind árják. A gyerek Jezovics eleinte azt hitte, valami énekesekről van szó, akik áriákat énekelnek, majd hogy valaminek az „árja”, fölseje, színe java a fajtájuk. Később szomorkásan látta leverni az üvegtáblát a pék Frisch boltjáról, hogy az állítólag „izr.”

Ez az az állítólag igen sokba került egy nemzetnek. Meg az üvegtábla.

Ám Jezovics hórihorgas barátja nem nyugodott. Utóbb találkoztak – barátja temetését intézte az óvatag pártfolyosón – s a fölső ember oda nyilatkozott:

– Klónozzák a birkákat. Nemsokára az embereket is. Ugyanazt a példányt elő lehet állítani egykettőre.

– Hogy kis Hornokat, kis Antallokat, Neumannokat, kis Széchenyiket is előállítanának.

– Na ja! Megvan a megoldás. Tudod, milyen lappangó-örök kérdés ez az izr.

– Lehet, hogy neked igen. Nekem nem. Sose is volt.

– Pedig megvan a megoldás! Olvastad, te is tudod bizonyára, hogy 1848. március tizenötödikén és a későbbiekben is, mennyi izr. vett részt a szabadságharcban. Teljesértékűen.

– Igazán? Erre nem is gondoltam. Azt hittem, együtt voltak magyarok.

– Mindig tréfálsz. Így nem megyünk semmire. Mondom, elő lehet állítani teljes értékű ugyanolyanokat felnőtt egyedekből.

– A pápa még nem járult hozzá. És ahogy az ő születésszabályozási fölfogását ismerem, nem is fog.

– Mit a pápa! Esélyegyenlőség, apám! Ez a mi programunk! Verseny! Két év múlva előállítunk kis hornokat, kossuthokat, tellereket, adykat: fussanak! A Népstadionban! Március tizenötödikén. Aki gyorsabb, az nyer. De azonos mezben, apám! Nemzetiszín trikóban, apám! Abban semmi klón! – és harsányan eltűnt lóbáló karjaival a fehér pártfolyosón.

Ballagás

A lány gyönyörű volt. Nyaka szép szirtjéig érő aranybarna apródhaj, nyaka nyírfa-héj, csuklója virág. Mintha sötétkék, hosszú, finoman kihajló nyakkal zárt ruhában álldogált volna a titokzatos épület udvarán.

Az ember – az öregember – nyűtten, mégis frissen ült piros Szuzukijának mély kagylójában. Megrázta fejét, hogy körülnézzen a májusi kezdődő napfény pillanatnyilag élvezetes krémjével bekent Budapest híres-nevezetes Andrássy útján, ahol halkan száguldott, mint egy mesében.

Mese volt az egész. Mese a lány, az épület, a sugárút. Hiszen az ember fáratag volt, újabban éjszakai álmait ellopták a karcsú kínok a derekában, a tőr-döfölő nyilallások a gerinc húrja mentén, no és ellopták persze az egész értelmetlenségének ködös képzetei. Most mégis kihúzta magát, kedélyesen fütyörészett, mint Ady káromkodó poétája a Hortobágyról, „kínzottja sok-sok méla vágynak”, ki „a piszkos, gatyás, bamba” társakra és magára a csordára nézvést „elfelejtette rögtön a nótát.” Nos, így vezette az öregember a kocsiját a titokzatos épület felé, mégis maga elé mormolászott két bágyatag sorocskát: „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni, / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni.” S mintha filozófiát talált volna faragványaiban.

Reggel. Éles levegő. Bátyja jutott eszébe, aki egész életében katonásan kelt – katona lévén is – mint civil is, mint kőbányász, mint angyalhaj-ügynök, mint üldözött honfi, korán kelt ő is csakúgy, mint a mesében, amíg csak meg nem holt. Most ő is azt érezte, parancsra keresi azt a lányt.

A titokzatos épület öt emeletével iskolává állt össze a továbbiak során, a folyosók felől hatalmas, belső, udvarra néző ablakait négyzetes üvegrekeszek borították.

Az ember körbebolyongta a Hunyadi tér szombati hacacáréját, piros kocsijával – nem lehetett parkolni. Végezetül egy cigányos mellékutcában kikászálódott a mély ülésből, sárga bilincsét gondosan rákulcsolta behúzott kézifékjére, s kezében a virágcsokorral megindult keresni a lányt. Mit virágcsokor? A zöld papírgirlandok közé arany bonbonokat pettyeztek, olyan volt, mint egy virág-ékszer, de ezt kérte tőle a lány…

aki várta az épületben. Ki ez a lány? Az ember olyan volt, mint a szerelmes, aki keresi titokzatos társát. Fölívelő nyak, sötétkék ruha, virág-csukló. Annyit tudott róla, olyan az arca kissé, mint Csinszkáé, aki szintén ebben az épületben járta egyik gimnáziumi osztályát. Az ember, kezében a bohócosan földíszített papírgirlandos csokorral támolygott és kereste az ő kis Csinszkáját. Az emberek elsodorták, ki-ki a maga lányát űzte polgárian kiglancolt ruhájában, ötezer forintos malomkerék nagyságú bokrétájával. Kattogtak a fényképezőgépek, a videokészülékek azt hitték, megörökíthetik a halhatatlanságot a májusi délelőtt napremegésében.

Már zengett a dal. A dal, a régi, az örökké megható, hogy „Elmegyek, elmegyek…” S szememből a könny kicsordul. Na, még csak az kéne, gondolta a zöld girlandos ember, de már fölharsant a „Gaudeámus igitur…”, amíg fiatalok vagyunk. Megreszketett az iskola nagy ablakokkal rekeszelt nyílt folyosója, az öregember szülőről szülőre vergődött és sodródott a napos falak közt.

Sehol a lány.

Eszébe jutott sok-sok év. A lány születése óta. A lány ott guggolt a balatoni kis ház lépcsőjén, magába vetve, mint minden emberi lény, és kivetve a világűrbe, mint régi-kori űrhajós, akinek be kell járnia a maga pályáját, hogy megértse, miért lett a világra. Kitalált magának egy pótembert, mert testvére nem volt. Ezzel a pótemberrel diskurált és élt éveken át.

Kudinak hívták a pótembert, aztán idővel egy kissé ez a pótember maga lett Jezovics. A leány belekapaszkodott? Mindenesetre most száguldva kereste a szülők forgatagában. Hol van ez a kis új Csinszka a maga apródhajával, fölmagasló nyírfa-nyakával?

Jezovics verejtékezett. Ment. Nem találta. Talán nincs is meg sehol, talán nem is ebbe az iskolába jár. Kit keresett Jezovics? Az ő maga kis Csinszkáját, a szerelmét, a gyereket? Kit keresett? Talán föl sem ismeri, ha arra kerül a sor?

Állt Jezovics az egyik folyosói rekeszablakban, a napsütötte udvar fölött, és akkor fölbukkant a fej. Az aranybarna haj, a lány selymes illata fölért egészen a második emeletre. Rohant le megint a tömegen át, tülekedett – akkor már elkezdődött az ünnepély, szállt a Himnusz gépzene hangja, mert a kétezer ember közül senki, egyetlenegy ember nem énekelte, hiszen Magyarországon ez így van rendjén – de Jezovics rohant, és végül is fölismerte a lányt: Ez ő.

Odasodródott mellé, nyújtotta keservesen az arany bonbonokkal bohócosan díszített zöld girland-csokrot, a lány megfogta a csuklóját, s odahajolt a füléhez: „Úgy örülök, hogy eljöttél.”

Ő meg mormolászott: Megvan. „Ha egyszer föl kell kelni, / akkor csak föl kell kelni. / ha reggel el kell menni, / akkor hát föl kell kelni. / így vagyunk mindenféle / különleges paranccsal, / életünk megtelik majd / békével és naranccsal.”

Brokkolileves

Kishonti magyar volt. Őrületesen magyar. Van ilyen. Kívül hordja a szívét, de azért rendes ember. Másutt ez dicsőség. Itt kissé röstelleni illik. Ő nem röstellette.

Most is ott őrjöngött Jezovics előtt, akit túl békés természetűnek ítélt a zivataros napokban.

– Most itt van a Média-törvény, a Média-bizottság, a Média-kuratórium, nyilván hamarosan Média-bocicsokoládét is fognak árulni valóban ökör-formába öntve azoknak az ökröknek a tiszteletére, akik bármit elhisznek a konszenzusos Média-vezetésből. Te nem tapasztalod azt, hogy ugyanaz a blokk tartja kezében például a rádió kultúráját?

– Milyen blokk? – kérdezte álmatagon Jezovics.

– Jaj, Jezó, ne játszd meg magad! Te hogy gondolod?

– Magam úgy gondolom, most majd, hiszen tisztességes vezetőket választottak például Hajdu meg Juhász Judit személyében, kiegyensúlyozódik a kultúrműsor. Nem lehet örök ellentétben élni. Azonkívül, minden igazi nagystílű rádió – Amerikától Angliáig – úgy tud kultúrkodni és objektiválni, ha mindkét felet, vagy esetleg hármat is, meghallgat, szerepeltet. Amerikában nem létezik olyan liberál műsor, melyre ne válaszolna valamilyen konzervatív. Nem létezik olyan komoly kulturális állásfoglalás, melyet aznap vagy másnap a másik fél meg ne válaszolna. Remélem, itt is így lesz. Békepárti vagyok. Nem beszélve arról, hogy mindkét táborban vannak fontos emberek. Gondolj vissza a 67-es kiegyezés utáni polgárfejlődésre. Ha akkor csupán az úgynevezett magyar fél, honmagyar ügyködött volna, milyen pezsgéstől estünk volna el mindnyájan! Jó lenne egy jó-liberál és jó-konzi összefogás!

– Azt hiszem, ez a békebarátság az agyadra megy. Te valahol Radnóti korában és neokatolikus szellemében élsz! Hol vagyunk már ettől? Bármily furcsa, amíg a magyaros tekintetű és bajszú Aczél György ügyes kézzel igazgatta azt a vasfedőt, amely alatt a magyar értelmiség az ötvenhat utáni lemészároló megtorlás után fortyogott, eleinte halkan, majd hangosabban böffenve a levesben, addig aránylag tisztesebb versenyben úszkáltak együtt a különböző húsdarabok ebben a bizonnyal magyar gulyáslevesben. Levették a fedőt. És kiugráltak a húsok a fazékból egyenesen bele a rádió brokkoli krémlevesébe. Vagy te nem hallod?

– Mit? A fortyogást? Kétségtelen, a rádió kultúrműsora igencsak brokkoliízű. Lila leves, na ja. Most talán ez a kultúrdivat a leveskészítésben. Világszerte.

– A világ mindig brokkoliban utazott. Mert a világ nemzetközi. Ez természetes. De a rádiók mindenütt egyenként honi ízeket is kevernek a lébe. Édes Jezóm, ne nevettesd ki magad. Te hiába kapálódzol, hogyan legyünk jóba, csináljunk közös műsorokat. Ők nem hajlandók erre. Mindent maguknak akarnak happolni. Kritikátlanul, szemtelenül. Nincs az a kis kultúr-reflexió, melyben elő ne bukkanna egy kis brokkoli. A brokkoli jó leves. De mindig! Minden irodalmi műsort a brokkolisták csinálnak. A múltkoriban kértem, legyen egyszer Sinka-műsor, legyen egyszer ember-műsor. Meglesz, mondták, azóta is ugyanaz a fő-brokkoli és al-brokkoli levesel. Hogy van ez? Mindig így van, kedves Jezóm. Nem merem Szabó Dezsőt idézni, mert az külön bűnténynek számít. Nagy marha volt, az biztos, de micsoda méretű marha! Gondolkodó marha. Ezt írta élete végén: „Miért ütötte meg minden emberi, minden igazságérzésemet a tizenkilencedik század második felében uralkodóvá züllött liberálizmus? Mert azon a címen, hogy küzd az intolerancia ellen, a legvakabb eldühüléssel, a leggyilkosabb intoleránciával igyekezett elpusztítani mindent, ami a maga uralkodó érdekeinek nem felelt meg… hatalmi és érdekcsoportok gyilkos tankjává lett, mellyel éppoly abszolút kegyetlenséggel vágták a saját imperiálizmusuk útját, mint Dzsingiszkán a magáét…”

– Na, nem olyan vadak ezek a brokkolisták…

– Nem. Ez igaz. Levesben utaznak. Finom ízek, enyhe méreg. Hogyan van az, hogy például a vasárnapi leveleket, melyekre, azt hiszem, százezrek vártak, olyan könnyedén és fű alatt megszüntették, hogy remek írókat leradírozzanak a palettáról? Hogyan van az, hogy csak brokkolista irodalmi műsor jöhet létre, itt fölbukkan egyik, ott fölbukkan a másik, mindig ugyanazok? Egyik beszélget, másik fölolvas, harmadik kritikát mond, negyedik novellázik. Mindenki tudja. Az egész rádió tudja. Az egész ország. Az egész ORTT. Az egész kuratórium. Az egész Hajdu István. Az egész Juhász Judit. Minden valamire való magyar állampolgár tudja, kilóg a lóláb az utcára. Átlépnek a lólábon. Keresztülbukik már mindenki és beesik a brokkolilevesbe, lila lébe mártózik az egész népköztársaság. A legelemibb demokratikus recepteket nem tartják meg, a szégyenérzet minimuma sem működik bennük. A gulyások lehorgasztott fejjel kúsznak a nyomott folyosókon, mintha meg lennének félemlítve! Mitől? Létrejött a nagybüdös médiatörvény. Ennyit ér? A Pagodában nyakig áll a brokkoligőz, a falakon lila párák rajzolódnak ki, még a gyermekekről szóló levesekben is brokkoliszálak úszkálnak. A gulyásosok folyton mentegetőznek, bocsánat, hogy élünk, már nem főzünk semmit, ne tessék aggódni, már a nyereg alatt puhított húsunkat esszük, amit évezredek óta őrizünk, por-alakban még van néhány dugott tárogató belsejében, már meg se merjük kísérteni vele az ezredéves szájakat. Ezt eltűrik az objektív vezetők? Az emberek csöndes otthonaikban öklendeznek a brokkoliszagtól, olyan hányingerem van ettől a szabad levestől, hogy alig tudom visszafogni magamat, ki ne dobjam a taccsot a brokkoli gondolatától…

– Ejnye. Én gyermekkoromban csukamájolajtól öklendeztem, és megvagyok.

Felemás

Hópiszkos, agyontörött utakon állt be a fényes üvegű autómosó elé. Több koszos kocsi volt előtte. A nap fénylett, de alig, amúgy vízkeresztesen. „Vízkereszt vagy amit akartok”. Ez a tömény érzete volt Jezovicsnak, állott a szájában, mint a rossz pálinka bűze. „Ne undorodj, ne undorodj, itt élned, halnod kell”, s akárhogy akarta kihúzni magát a téli ülésen, csaknem elfeküdt, mint a döglődő madár.

– Mindig olyankor jön, Jezovics úr, amikor sokat kell várni – hajolt be jégoldósan homályos ablakán az a kefehajú fiatal fiú, aki olyan udvarias volt vele, hogy azonnal földerült. Van itt egy kis fiatalság – erre gondolt.

– Olvasom ezt az új lapot – vetette oda Jezovics, s fölmutatta a három hónapja friss újságot. – Talán lesz belőle valami. S elütöm az időt – de már nyújtotta is kifelé a kulcsát, hogy a csomagtartóból a fiú kihalássza a plusz rongyokat, melyekkel tükörfényesre törölheti puhán az üveget.

– Én is ismerem – hozta vissza a kulcsot a fényes tekintetű srác, olajbarna szemén megint megcsillant a vízkereszti nap.

– Melyik mosást ajánlja?

– Egy hónapja volt itt? Kettő? Elég lesz a 499-es, samponos, külső, sima alváz, bírja még ez az autó.

– Csak én nem – rökkent szomorúan és dölyfösen Jezovics. Ez a fiú, amilyen tök-fiatal, ahogyan a gimnazisták mondanák, még megéri Magyarország boldogulását, mondjuk kétezer-negyvenben. Mi meg addig elolvassuk ezt az új lapot. De már intettek is, be kellett gördülnie az óvatos szőrhengerek közé, s a párafelhőben, mintha csak gőzfürdőben lenne, már mosdott is a kocsi. Élvezte, nagyon kevésszer alfázott, itt most elengedte magát, mintha őt mosnák. Tisztára.

A legélvezetesebb az volt, hogy úgy tetszett, mintha előre-hátra menne az autó – állóhelyében. Surrogtak mellette a szőrforgók előre-hátra, ő meg utazott. Fejében gyerektérkép jelent meg, sajnosan, szép Nagy-Magyarország. Fönn az a behorpadás, amit úgy szeretett rajzolni a Tátra fölött, alul balra meg a kitüremkedő Fiume a tengerparttal, ahol állítólag lelencesen Csermanek János született, hogy majd harminc éven át vezesse az immár Kis-Magyarországot – a túlélő semmibe. Szép, színes térkép volt, valószínűleg valaha a hazája. Aztán gyorsan belekapott az új újságba, futotta a híreket.

Az élénk fiú már törölte is a permetes ablakokat. Villogtak a kezei. Fitymálva nézett az újságra, Jezovics kiszólt.

– Hír. Mindegy, milyen, csak ne gondolkodjunk.

– Nem így van, mester. A hazug hír nem hír. De ezek még csak nem is hazug hírek. Féligazak, mester. – A rongy villámgyorsan járt az ablakokon. – Minden így megy. Erőltetetten. Ez az ő farsangjuk is. Hallgassa a rádiót. Mű-nők nevetnek és harsánykodnak a tévetegen éhező hallgatóval. Nyomják a pesties kabarét, a nép meg kényszeredetten röhög. Kilóg a lóláb. Az utcára. A riporter szóhoz sem engedi a nyögő polgárt, beleneveti az arcába a farsangot.

– Menteni akarják a menthetőt. Élni kell, nem?

– Uram, nem kell élni. Ez a tévedés. Ön ezt jobban tudja, nem akarom én kioktatni. A méltóság vész el, az ember méltósága.

– Itthagyom a rongyokat, ha tudja használni.

– Köszönöm, jól jön. Jégre fagy a kezem a szarvasbőrutánzattal. Ez nem olyan piszok hideg. És nem foszlik. Nem mai rongy, igaz?

– Nem fogja elhinni, mik ezek. Adok egy ötezrest, ha kitalálja.

– Uram… Mi lenne ez? Puha. Dédelgető. Még nem is rongy, pedig ugyancsak idős. Nem foszlik. – A fiú behuncutkodta az arcát az üveg tárgyalórésén. – Ahogy én a mestert ismerem… – ő maga is nevetett – vidéki darabok… tornácos ház, pincegádor…

– Jó, hogy nem azt mondja, malomalja, fokos…

– Ady odasózott, igen, ő még odasózott… Tehát? Igazam van? Megkapom azt a téglaszínű Széchenyit az Akadémiával? De nem a Magyarral! Az eredetivel! Mester, ezek finom alsószoknyák voltak, magam is a nagyanyámnál töltöttem a nyarakat.

– Téved. Így csak a szomorú százas borravalót kapja. Pelenkák, gyermekem, negyvenéves pelenkák a lányaimtól. A padláson találtam őket. Tart ez az anyag.

– Nyert a mester. Ilyenre kéne nyomtatni az újságot. Egyértelműen. Ennek az új lapnak is mi a baja? Maga is látja… Felemás. Ilyen is akar lenni, meg olyan is. Kicsit bátor, csöppet gyáva. Kimondani valamit és a másik oldalon ellensúlyozni valami nyalintással. Nincs karaktere. Sírni, aztán röhinteni egyet – jön a farsang. Állandó Vízkereszt, vagy amit nem akartok. Porhintés. Elmismásolni. Jellemhiány? Nem lehet jellemhiányosan élni évtizedeken át. Vitaminbetegség, legyöngül a szervezet.

Jezovics elrepült a piros kocsival, fényesen. A fiú integetett a rongyokkal, kedvesen. – De ez a pelenka még tart! Nevetett.

Jezo egy kicsit boldog volt. Milyen értelmes srác, itt ebben a nyomorult autómosóban. Az autó meg ragyogott.

Egy hét múlva Jezo felesége finnyáskodva ült be a köd-koszos, mocsok-fáradt magyar autóba. – Te, ez ugyanolyan piszoktömeg, mint volt. És mi van ide ragasztva a csomagtartó fedelének aljára?

Nézték. Kis, házi nyomdával készített matrica volt, félbevágott országgal, körbe írva: „Gyáva népnek nincs hazája!”

– Mondd meg, a kis furfangos fiú!

Jezovics nemsokára újból mosatni ment. Kereste a fiút.

Elhelyezték.

Hét évszázad

Jezovics – ezúttal – aránylag nyugodtan ment az utcán. Miért is izgatta volna magát? Az ország – ahogyan azt kedvesen ígérték a lázas szakértők a kilencvennégyes választásokon – is ment a maga dűlöngő útján.

Nyugodtan haladt hát Jezovics a lassuló őszben, hiszen a nyugdíjasok nyugodt arccal vetettek egy-két – életükből maradt – korhadó fahasábot végső tüzeikre, melyek nem is égtek.

Kiégett az ország. Midőn külhoni állampolgárok – nem németek vagy dánok, franciák, hiszen újabban csak területben és Európában kellett gondolkodni, a nemzeti hovatartozás köznevetség tárgya lett – kérdezték, mi van veletek? Mi ez a bú? Mi ez a rosszkedv, Európa egész jól érzi magát a boszniai hároméves öldöklés, a világhatalmi segédlettel folyamatos békeháborúvá lőtt palesztin–izraeli gyilkos huzavona és folytatódó ír–algír–baszk–kurd gyilkolódások közepette, mi ez a bú? Kérdezték, s a területen (magyar) élő ember nem tudott rá felelni. Miért nincs kedvetek Európába tartani, hol ölelő karjaiba zár a nemzetköz?

Nehányan így válaszoltak: Mert ronggyá lopták az országunkat. Ezt a területet, amit – fedve – ezerszáz éves ünnepségekkel humorizálunk magyarrá. Kilopták a csontból a velőt, a vérből a lemezkéket, agyból a girifikációt. Mert hülyülünk, elvtársaim, uraim, ordította egy kiskunfélegyházi tanárember és szétszórta a szélbe huszonnyolcezer forintos végfizetését a keserves három gyerekére, kiket nem tudott ugyanabba az iskolába beiskolázni, ahol maga történelmet tanított az alapszerződések hasznáról.

S nemcsak előre, visszafelé is lopnak. Főleg a kultúrából. Volt itt egy rendszer, amit negyvenéves kádárizmusnak hívtak, s ahol jól-rosszul eltengették benne magukat a magyar művészek. Észre sem vették, hogy belepasszírozódtak a semmibe. Festők kiállítottak, sokszor iskolai zugfolyosókon, írók kiadványoztak csöndes és szívós értékrendben a túlélés karcsú reményében és bávatagon s észre sem vették, hogy közben – közben –, bepasszírozták őket a sárgászöld borsófőzelék feledésébe.

Mert visszafelé is lopnak. A kialakult negyven évben automatikusan kialakultak a szorgalmas irodalmárok, akiket a kádárizmus előre-hátra hitelesített: ma is ők a hangadók, mérték- és értékadók. Ahogy a gazdasági birodalmat szétlopták a visszamaradó és időben és kapitalistán átalakult „hivatalosok”. Szakértők. Ugyanígy szétlopták az elmúlt negyven év megnyomorodott embereinek szellemi vagyonát.

Mindezt egy jó külsejű, ötvenhat vége felé járó szellemi hajléktalan közölte Jezoviccsal, megragadván a kravatliját. Arcába lihegve és szellemi hontalanságának veszendő méltóságával közölte a nyájas Jezoviccsal. Ahogy az emigránsok. Az emigránsoknak hiába magyarázzuk, hogy volt itt egy ország, benne éltünk, vele, általa, beletörve, de meg nem törve a szociálizmusba, melyet a jó-Kádár hirdetett és tarkóján a szovjet revolverrel, ideg- és zakórángással fönntartott, s elmondta minden május elsején, hogy a földbirtokot és nagyüzemeket mi nem adjuk vissza az imprilistáknak, mert ezt a szót valójában nem igazán tudta kiejteni (csoda? ütötték őt is eleget), ahogy mai vezetőink nem egye is küszködik, ha a szocializmus szó közelébe kerül, talán idioszinkráziát érezve elveik megcsúfolása iránt.

Mondá a hontalan. A home-less. A szellemi. És aztán tovább ragadta Jezovics zakóját:

És… – fölemelte elcigarettázott mutatóujját, s noha józan volt, a szellemi alkoholizmus lepusztult gesztusával hadonászott az amúgy szintén meggyötört, de ezúttal nyugodt költő orra előtt – És! Itt van ez a gyűjtemény, hét évszázad magyar költőinek a tára. Mióta várjuk! Mióta áhítjuk, hogy írmagjáig kiherélt, nagy költőket nyomorékká silányított harmincéves kötet után kezünkbe vehessük az igazi kortárs lírát magába foglaló, sokezer oldalas antológiát. Mondja meg, Jezovics úr, ki az a Fő-Nulla, az a hatalmas Senki, az az Imbecilnek, szakmai körökben csak Nagy Balfácánnak becézett szerkesztő, akit valami rejtélyes, negyven éve működő belbizottság fölhatalmazott arra, hogy maga döntse el, kik és hogyan szerepeljenek a sok évtizedre szóló Hét Évszázadban? Hogy ki ő, maga a Neo-Kreol Ál-avantgárd, aki saját műveivel nem képes hitelét fönntartani, de önhatalmúan válogatni és szelektálni igen, azt tudjuk. Tessék ránézni. Nem kellene bizonyos mentálhigiéniai és somatohigiéniai agy- és testmosdatásnak alávetni? Nem kellene az ő rabiáto-modortalano intelligenciahányadosát az Alkotmánybírósággal megvizsgáltatni? Volt olyas költő, ki föl akarta hívni, netán megbeszélni, mi is kerülhetne belé a nagyívű válogatásba, de nem lelte, hűlt helyét lelte, mert még telefonszámát is megváltoztatta, nehogy zavarják halhatatlan Őidiótaságában…

– Na, na, kedves úr. Szavaiban kétségtelen igazságok lapulnak. De ha egyszer ő ambicionálja egyedül átfogni a magyar költészetet. Tudja, Magyarország az önbizalom hazája. Midőn Mórickát megkérdezték hatéves korában, tud-e zongorázni, azt felelte, lehet. Még nem próbáltam. És ez kérem, kedvesem, nem antiszemitizmus, hanem anti-magyarizmus. Melyik rosszabb, kérdezze meg a szerkesztőt…

– De rendben. Hagyjuk a Kreolt. Idiót – idiót. Szerencsétlen. A heveny indulat botor bajnoka, de a háttér! Kik azok, akik ezt a Férfi-Tocsikot megbízták, hogy korlátlanul szerkessze önkénye hevében korlátolt ízlése szerinti évtizedes korlátoltságát? Aki fölhatalmazta a szellemi lopás eme nagy tranzakciójára e kelekótya papírvitézt?

– Na, látja. Ismerte azt a krimit, „A gyilkosok köztünk vannak?” Most ezt játssza Magyarország. Mi ehhez képest a „Hét Évszázad”? Ami mögöttünk s ami előttünk van?

Latinka helyett Jacko

Jezovics nagymester egyetlen pontra nézett. Egy szép szájat látott maga előtt. A sok fiatal lény összetorlódott a Váci utcában, mint az ifjú testek tankmenete. Harsogva, öklüket és ölüket rázva törtettek a Vörösmarty tér felé. A Váci utca hamarosan „ki lesz adva”. Mint egy birtok, mint egy utcaszálloda. A főpolgármester már bejelentette. Bérbe adják(?) az egyes boltokat, portálokat, hogy „hasonlítsunk Európára”. Földobjuk ezt a nyomorult és rossz-szocialista emlékeket idéző fény-utcát. Csupa fény lesz a Váci utca. Kapitalista fény, mert nekünk most már kapitalista fény kell, üzletfény, rúzs-fény.

Ezt a rúzsos fényt nézte Jezovics a torlódó fiatal tömegben. Kiáltozott ez a száj. Enyhe rózsaszínre volt festve, s olykor – a kiáltásra – meg-megvonaglott. Mintha filmnagyító nagyította volna ki Jezovics előtt, megjelentek a finom rajzolatok az ajkakon: a lányajak megvonaglott, ahogy kiáltotta időnként:

– Az idegen szép! Az idegen szép!

Jezovics föl nem foghatta, ki lehet az az idegen, aki szép? Hamar rájött, a fiatal tömeg besodorta az öreg, görnyedten ülő kő-Vörösmarty lába elé. Nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémián azt tervezték, ráveszik az ötödik kerületi önkormányzatot, éjjeli tizenegykor tíz percre világítsák meg a gyönyörű teret és Vörösmarty roskadtan bölcs alakját, és a különböző homlokzatú házakat más-más színű fénnyel pásztázzák végig. Mint egy vetítőben. Az egyik palota zöld, a másik sárga, a harmadik akár lila fényárban úszik egy-egy percre, aztán visszahull a sötétségbe. Közben, a váltakozó szín-moziban először méltóságteljes Brahms-muzsika szólna, erősen és sejtelmesen. Mondjuk az Itália-szimfónia, nehogy túlmagyarsággal vádolják a szervezőket s így talán könnyebben libbenhetünk – a kiváltott és nagyfényű Váci utca végén – az általunk régóta lakott, sőt épített, de elidegenedett Európába. Szóval Brahms Olasz szimfónia, emelkedetten és fájdalmasan, de csak tíz percig. Utána pedig óriási hangszórókon kihangosíthatnák a Latinovits (Latinka) szavalta A vén cigány-t. A többi puszta csend.

De most sehol sem látott vén cigányt, sem dallamdúdoló embereket, ahogy Brüsszelben, a Fő téren. Brüsszelben a tágas és gyönyörű téren – talán Európa, ahová egyébként igyekszünk, egyik legszebb tere –, a kávéházak vasszékein üldögélnek este az emberek, jó, legyen tíz óra, és nézik a különböző színekben megvilágított palotákat. Gyönyörű. Közben, talán Csajkovszkij-muzsika hallatszik. Pompás látvány és hallvány. Ilyet szeretett volna Jezovics a helyi önkormányzattól, de az alváshoz való személyiségi jogok különleges területi védelme és az akadémiai titkár különlegesen ügyes ügyintézetlensége miatt az egész terv kútba hullott – jelenleg –, és helyette jelenleg csak ezt a fölajzott leányt látta maga előtt, amint önfeledten kiabált a tizennyolc esztendős ajak: „az idegen szép!” És megvonaglott. Nem csupán a száj, hanem maga az egész test, mint egy hosszanti áramütésben.

Jezovics aztán hamarjában rájött, hogy nem Vörösmartyt s annak méltóságteljesen szomorú kőszobrát keresi tekintetével a vonagló leány, hanem a Vörösmarty-féle lemezbolt felé ácsingózik, oda rajong, oda tárja magát, égre dobott ököllel és visítva. A tizenkét testkolosszusból álló gerillacsoport fékezte az őrjöngő tömeget, kedvesen és hatalmasan mellbe lökték az előretörő leányokat, akiket néhol torkon, néhol mellen ért a lökés, hogy visszatántorodtak a mögöttük tornyosuló tömegbe. A rúzsajkú leány is visszatántorodott, akiről Jezovics nem tudta levenni a szemét.

Ahogy a leány sem egy fekete alakról. Talán ez az idegen, aki szép? – fordult meg Jezovics fejében a belülről kiáltó gondolat, ami a lány rúzsos ajkán megszületett. A fekete alak elegáns fekete felöltőben volt, orra előtt egy finom fekete selyemkendő lebegett, mint holmi jólfésült banditának. Ködben villogó szeme nem állapodott meg egy ponton, mintegy a semmibe merült, ahogy alfások szoktak maguk elé nézni, hogy elmélyüljenek Istenben. Finom, fekete kesztyűs kezét enyhén maga elé tartotta, mint valami könnyed szerpap, aki a levegő hókuszpókuszából formál keresztet. A finom fekete kalap alól a homlokára csibbent egyetlen hajkunkor, kissé kackiásan és brillantinosan, ahogy annak idején Tom Mix, a fekete cowboy volt ábrázolva fénylő szőrű fekete lován a rekkenő nyárban a Sziklás-hegységben, a Müncz bácsi trafikjában, az egyfilléresen kölcsönözhető – valójában kétfilléres volt, de Müncz tata egy fillérért „bérbe adta” a pár füzetlapos könyvecskét egy hétre – ponyváján.

Az énekes betért a boltba, mint egy valódi King. A lányok őrjöngtek, mellbe lökték őket a gorillák, de azok előre törtek, Jezovics csak a lány száját figyelte, ahogy időnként megvonaglik. Aztán összerogy a tömegben.

– Mi folyik ott? Ott, ott, kacskaringóban!

– Hagyják. Bepisilt.

– Vigyék el! Büdös van!

– De mért kellett bepisilni?

– Előfordul. Mással is megtörténik.

– Büdös van. Vigyék el.

– Így akar eljutni Európába? – ordított egy hatalmasan nyegle fiú. – Én már autogrammot is szereztem. Aki nem bírja, ne jöjjön. Hogy akar így Európába jutni?

– Így – válaszolta egy szemüveges fickó, megemelte a lány fejét, aztán Jezovics azt látta, az ölébe vette a testet, és kikeveredett a tömegből.

Habemus papam

„Ne legyetek olyanok, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon járatják az eszüket…” süvített át a hideg győri gyepen Szent Pál szava egészen Jezovics füléig. Fújt a szél, irgalmatlanul. A magyar szöveg olvasása közben a pápa egy pillanatra fölemelkedett ültőhelyéből. Vagyis csak a feje.

Jezovics mellett egy vad leány állt és szigorú kegyetlenséggel kommentálta a nagygyűlést.

– Lehet, hogy csak a szél emelte meg a fejét – gúnyolódott a kamaszlány. Villogott a szeme. Látszott rajta, hogy lelkesedne, de nem mer. Lelkesedni ma már nem illik, nem is nagyon szabad, mert kinevetik a fiatalokat.

Jezovics mint főindividum és főmagány nézte a tömeget. Lehettek vagy százhatvanezren a szélben. Gubbadoztak, de nem bújtak egymáshoz, mint az őskeresztények. Jezovics tűnődött, hogyan lett a vallásból ennyire egyház? Gyönyörű az egész, de az arany miseruhák és méltóságteljesen dús papok és lehajtott fejjel mormogó főpapok pilátusi méltóságra emlékeztettek.

– Tömeg – mormolta az előbbeni lázadó lány maga elé, de azért úgy, hogy Jezovics jól hallja. – Tömeg – ismételte olyan megvetően, hogy akár hozzátehette volna, hogy csorda.

– Csak nyáj – akarta szelídíteni Jezovics a vitát, a kislány szép volt és elszánt. Halovány piros ajka volt, orra pici, homloka derűs.

– Nyáj, csakugyan – kuncogott hozzá a lány, mintegy szemtelenségnek honorálva Jezovics megjegyzését.

– Igen, nyáj. Van ilyen. Nem hallotta a példabeszédet? „A jó pásztor életét adja a juhaiért… A béres elfut és juhait szétmarcangolják a farkasok…”

– És a pápa a jó pásztor? Különben bennünket szétmarcangolnak?

Jezovics most nem figyelt oda. Maga is kereste… mit is? A tömeget nézte, akiről az előbben azt mondta a hangosbemondó, hogy ez már nem tömeg, hanem Isten népe. Fázott Isten népe. Isten nagyon „fújt” szélajka közül. A pápa is fázott, vállpalástját arcára borította a szél. A pápa arca szép volt. Puha, méltóságteljes, mint aki valójában „kész az áldozatra”. Hogy életét adja övéiért. Roskadozott betegsége súlya alatt. Jezovics eszébe jutott, milyen nagy „húzás” volt annak idején az egyház részéről lengyel pápát választani a sok francia, de főleg olasz páter után, bele a szovjet gyarmatbirodalom közepébe, a határövezetből a leglázadóbb lengyelek közül. Bizonyára ez is hozzájárult az úgynevezett kommunizmus összeomlásához, Gorbacsov későbbeni önfeloszlatásához.

Hetvenhárom utat tett meg a vándorpápa megválasztása óta. Csókolta a repülőtéri betont, alázatosan mondta az áldást – akár ötvenhárom nyelven –, hintette az áldást. És a pápa szép volt akkor is, fiatalon és most is, megtörten és megsebesítve.

– Tömeg – vetette oda megint ezt a gúnyszót a kamaszlány Jezovics elé. – Apámtól mindig azt hallottam, hogy végső soron és többek közt azért nem tudott megbarátkozni a marxizmussal, mert „tömegesítette” az embert. Megölte benne az individumot. Az egyéniséget. Csak úgy tudta irányítani. Ez is tömeg. Tömeg I. Tömeg II. Ezt maga nyájnak becézi. De azért még tömeg!

– Nézze… élete során majd maga is rájön, hogy valahová tartozni kell. Jézus, amikor prédikált, fölmenvén a hegyre egyszer csak meglátta az éhező és törődött tömeget, és – ahogy írják – „szánom a sereget”, mondá.

– Ne haragudjon, hol van itt a Jézus? Gazdasági Jézus, az talán igen. Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a zsíros papok a Jézus?

– A pápa nem zsíros pap, kedves leányzó.

– Jó. De a többi? Amikor egy hit már szervezetté válik, akkor megszűnik hit lenni. Vallás lesz. Szervezet. Klérussal, hivatalnokokkal, mint Egyiptomban, ahol még a fáraókat is a papi rend irányította.

Jezovics elnézett a tömeg nyájas juhai felé. Fáztak. Talán azt is lehet mondani, éheztek. Most valóban jöhetne Jézus a két kenyerével, három halával, szaporítani.

– Nem ökumenikus az egyház, hanem ökonomikus. Pecuniális anyaszentegyház.

– Szegények mindig lesznek köztetek, mondta az eredeti Jézus. „Ismerem enyéimet és ők is ismernek engem.” Aki ezt nem ismeri föl, az csak gyalázkodik. Maga, drága kislány ilyen. „Mint ahogy az Atya ismer engem, én is ismerem az Atyámat…” A kör végre körbe ér. A kör vége Isten.

– Ugyan, Isten, ne vicceljen. Isten mi vagyunk. Egyedül mi. Bennünk van, nem odakint. Sem a pápai enciklikákban. Bennünk!

Jezovics figyelte a nehány méterre álló siket fiatalembereket, akik háttal a pápának, szélben billegő fejének, az előttük ugráló ujjakra figyeltek. Apácák mutogattak nekik, „jelelték” a pápa szövegét.

– Ezek azért, ugye, nem a gazdasági egyház tagjai?

– Maga megrögzött istenhívő! Hiába játssza meg a felvilágosult atyafit. Álljon csak be a nyájba. Oda való. Hogy majd holnap délután egy akol legyen és egy pásztor. Én az emberben hiszek, csak az emberben! – toporzékolt szinte a lány, aztán sírósan elszaladt a mező felé, átcikázva a mindennapi tömegen, a csapkodó szélben.

„Az Isten és az ördög két jó hivatalnok, / mennyivel vadabb és gazabb a világ, / mióta az ember, a gyönge akarnok / viszi mindkettőnek ürült hivatalát” – jutott Jezovics eszébe Babits négy sora. Fölnézett az égre – hol a hit? Nézte, kacsint-e rá az Isten vagy netán az Ördög? Ott állt a győri gyepen individuálisan és magányosan.

Memling halhatatlan

Járták a piacot, szép idő volt, bearanyozta a standok színes vászontetőit – mintha szabadság honolna a vásárcsarnok és az ország fölött. Sütött a nap, közönségesen és egyszerűen, a csarnok fölső üvegtetőin azonban arany nyárrá robbant szét, az embert elfogta valami könnyű érzés, mint mikor először van egy városban, mégis bizonyos déjà vue érzés fogja el: mintha már jártam volna itt, mintha már éltem volna errefelé.

Jezovics így volt az egész országgal. A nyár szédülete megbillentette picinyt a lelkét, titokban el kellett ismernie, jól érzi magát. Egy pár órára nem akart meghalni, nem kellett meghalnia, az állandó mellmarkoló szorongás kiengedett gyermekei-unokái sorsát illetően, s rábízottjainak jövőjét illetően, ment-mendegélt, mintha akár Brugge flamand város mélycsatornás rakpartján ballagdált volna, ahol könnyedén bökött a Bolha-piac egyik sátora alatti ónveretű domborportréra, melyért könnyű kettőszáz kis belga frankot szurkolt le, hogy birtokába kerüljön XXIII. (azaz nagy fülű) János pápa bölcsen előrebukkanó feje, mely ma is ott függ íróasztala fölött, intvén őt, hogy a reformokért bármikor életét adja. Eme nagy fülű pápa – mint köztudott – 1963-ban összehívott zsinatával igyekezett popularizálni a végtére is egyetemes katolikus egyházat, hogy az a népé és ne a papoké legyen. Jezovics szerette ezt az öregurat nagyon, akire a pápaválasztáskor már csak végső soron került sor, a régi rókák francia és olasz bíborosi talárban azt gondolták, majd mi, fiatalabbak és elevenebbek kezünkben tartjuk a „vén velenceit”, aki a csoda-lagúna városában patriarcháskodott immár öregkorára. De Jánosunk könnyedén kiszabadította magát a kezükből, és széles mosollyal, egy elegáns mozdulattal demokratizálta az egyházat – nem mindenki örömére.

Nem mintha Jezovics kifejezetten XXIII. Jánosnak érezte volna magát, de kifejezetten szerette a radikális reformot. Idehaza is. 1989-ben – pedig sosem bízott abban, hogy lehetséges lesz – azt érezte, minden megfordul. Elmúlik az a primitív, pártapparátusra épülő országbitorlás, mely legjobb egyéni szándékú képviselői ellenére is szovjet gyarmatként tartja az országot, s ami még rosszabb, negyven év alatt péppé préselte a népet, fölismerhetetlen, grízes tésztát evő, szolganéppé, melynek elvész erkölcsi tartása.

Sütött a nap, és Jezovics abban ringatta magát a hőben, hogy ez már egy más ország – jogintézmények, demokratikus apparátusok, egyenesen brugge-i mértékű polgárvilág, mely a maga függetlenségi vágyából és világra szóló művészetével maradt fönn Jan van Eyckestől, Memlingestől, Tóth Menyhértestől, Szalay Lajosostól a franciák, illetve a szovjetek ellenében.

Abban ringatta magát – eme vásárcsarnoki, középkorias déjà vue-ben –, hogy a túlélés történelmi napfényében szabad ember lett, szabad országban.

Jezovics nem hitt a túlélésben. Hiába volt róla történelmi tapasztalata, hiába oktatták a régi bölcsek vagy maga a szívós Illyés Gyula, aki sokszor egymaga emelte a „nemzeti bálát” (Jezovics verse szerint is), s aki sokszor egymaga volt a forradalom és a túlélés, Jezovics, lényegében nem hitt a túlélésben. A túlélés lefokozás. Megmaradás és lefokozás, mintha egy hősies beteget életben tartunk, hogy bírja még – persze, teljes értékű élet nélkül. Minden túlélés lefokozás, mert kiiktatja az emberből az önérzetet. Megvan, él, sokszor működik is, de lefokozódik. Szolgává tesz. Ezt tette a török kor, mely százötven évével meghatározta a magyar túlélés technikáját nemcsak Magyarországon, de Erdélyben is. Ilyenfajta népként, túlélő népként kellett élni másfélszáz éven át, hogy utána egy bonyolultabb túlélést gyakorolhasson a jótékony kétfejű sas szárnyai, védelme és árnyéka alatt, melynek következményei közt akár Trianont is számon tarthatjuk. Hiába volt a mi jó Kossuthunk fellengzős és teátrális és sokszor ellenszenves: függetlenség nélkül nem lehet élni. Csak örökké egyeztetni lehet. Az ország ezen túl még egyeztetésre kényszerült a németekkel, majd az oroszokkal – most itt vagyunk egy fényes sátortető arany aurája alatt, mintha szabadok volnánk és nem túlélők, mikor fülébe harsant a jól ismert játék vezényszava:

– Itt a piros, hol a piros? – és az ügyes kezű, igen szép indiai vonásokkal kreolosodó cigányfiú úgy keverte a gyufaskatulákat, hogy biztos lett – sosem találjuk el a pirosat. Egyszer-egyszer megkínálta – villantóan – a nyerőt, hogy aztán százszoros sápot vegyen a bamboid, túlélő újvállalkozón, ki erősen fogta azért a nyakában lógó kereskedő-aranyat, hogy legalább azt ne vegyék el tőle a játékos szellemű tolvajok.

Nem lehetett megtalálni a pirosat. A játékmester behappolta – a piros szín segítségével – a pénzsummát. És a bamboid nép vesztett. Rendre veszített, és rakta a bizalmát a gyufaskatulákba.

Jezovics társa, a szép, álmodó mosolyú énekesnő ébresztette föl merengéséből:

– Hiába érzed, mintha szabad volnál. Túlélő maradtál. Énekelhetsz, írhatsz egy-két verset, festhetsz egy-két kis Memlinget, de az egész nem a tied most sem. Ez ugyanaz az ország, csak most elhagyták a Népköztársaságból a népet (is). Látod, mindig az a kis huncut piros győz – nézd meg a praktikákat, a tévét vagy az újságokat –, nem tudod megfogni a szabadság örvén. És jajaj! Van rosszabb is! Nem is a kis piros viszi el a dohányt! Odanézz! Hurcolja a Főcigányhoz! A főmacherhez. Aki nem cigány, nem orosz, nem német; belső ember, magyarországi. Nem kell ide külső elnyomás… Hiába volt a szabadságod déjà vue-je.

De Jezovics rohant haza, megvan-e még íróasztala fölött XXIII. János ónportréja?

Megvolt.

Borogyino

Alábukott a nap. Éppen ott lebegett még a kis pócsmegyeri tó fölött, a felhőjátékok könnyed taréján, aztán egyszerre alábukott, mintha kacér borulat simult volna egyszerre a tájra.

Távolabb a pilisi hegyek, Tahitóton túl úgy feküdtek, mint picassói bravúrral megfestett női idomok – az egész nő nem látszott, de ott nyugodott a has, a mell, a tompor elsődlegesen szép vonala. Az égben feküdt a nő, a hegy-nő, de csak a combja-hasa látszott.

Valódi nő is volt a poros strandon. Elenyésztek már az emberek, hiszen bármilyen szép hőség ülte a tájat, érkezőben volt a szeptember, a nyárvég. Alig volt hát ember. Lézengve fürdőztek, egy mélán tempózó férfi átszelte a mélyzöld tavat.

A valódi nő mai nő volt – ezt jól látta a vén Jezovics, ki lassú gyomorbajában és heveny epefájdalmában ellenségesen figyelte a manővert, amit a kis nő, hogy ne mondjam, nőci kezdeményezett. Fiú – hanyatt. Elterülve, mint a borogyinói csatatéren a félhősök, akik már haza szeretnének menni a háborúból. Fehér, kissé tán csenevész férfitest engedte át magát a nyomkodásnak. Mert nyomkodták. Az élénk leány nyomott. Nem alul és valódian, ahogy mai napság a dugást jellemzik, hanem fölül. Nyakon, nyakgödörben, homloktájon. Maga felé fordította a borogyinói hős fejét, és nyomkodta. Majomszerűen begörbült a teste, elhajolva is rátapadt a fehérsápadt hősre, és nyomta a kis pattanását.

Jezovics hiába próbálta elvenni a szemét a csatatérről, a nőci olyan hangsúlyosan nyomott, hogy nyögött belé. Élvezettel. Minthacsak. Olymódon. A maga módján. Tulajdonképpen nyögött. Jezovicsot a nyögő hang mindig visszavitte elesett bajtársához.

– Irigykedsz – szólt rá barátja, Nyúl, az öttusamester, akit egyszerűen Bronzinak szólítottak, annyira hasonlított Charles Bronsonhoz. – Hogy nem téged nyomnak. Nem téged simogatnak.

– Csudákat – próbált Jezovics elvonatkoztatni a heveny nőtől, az csak nyomott tovább. A fiú fölé hajolt, az hiába próbált hátrálni a piszkos fűbe, a lány nem engedte ki karmai közül.

– Abban van igazság – mondta Bronzi –, hogy ezek az új nők elszabadultak. Elképzelhetetlen volt a mi korunkban, hogy olyan nőt elvegyünk, aki kinyomja a mitesszereinket. Van ebben valami gusztustalan, különösen nyilvánosan, nem?

– Nem. Csak önfeledt a hölgy. Most, itt e nemes strandon, eme hősies csatatéren ő megszerzi a magáét, a legyőzött férfitestet.

– Azelőtt a férfiaknak illett győzniök.

– De ez egy diadalmas leányzó. Mai termék. Isten irgalmazzon tőle. Pedig csinos.

– Neked irgalmaz az Úr, rád se fütyül – Bronzi belökte a robbantót a torkába és bronz arcával elnézett a hegyek elfekvő nőtagjai felé.

– Nemrég voltam vidéken, remek társaságban, festők gyűltek egybe három hétre, hogy együtt dolgozzanak, dajdajozzanak, éljenek. Mikor eljöttünk, hatalmas búcsúebédet csaptak, pompás kis, piros és sárga lámpákkal – ahogy ez egy kisvárosi vendéglőhöz illik – díszített teremben, mintha csak egy csicsás orosz kisvárosban volnánk…

– Borogyinóban…

– Úgy van! Pompás volt az étel, már akkor gyomorfájósan húzódtam vissza a diétás daragaluskák mögé, de a kedves és duhaj festők jókedve az egekbe csapott… Ott volt egy lány. Olyan idős, mint eme nyomkodó, húsz év körüli. Édes szép arc, mosolygós medvetekintet, cammogóan ült is, mackósan és anyja és társai mellett is magányosan. Tömpe kis ujjai voltak, látszott, magára hagyják, de ő senkié. Magába révedt, eljátszogatott a saját ujjaival, azok között pörgette a vendéglő sárga fényét. Eszegetett, csipegetett, aztán megfogta kezével a jó darab rántott gombát. Harapott, körülnézett, szomorú elégedettségével, hogy íme, él. Nem is hallotta talán a körülötte folyó vidám életet. Kívül került, kívül a világon, a szépségen, a borogyinói csatatéren, maga volt. Olyan maga, mint egy szilvaszem. Kizárva a szerelem melegéből – nem tudom, Isten hogy számol el ilyen hősiesen magányos és tragikus teremtménnyel? Ő csak evett és nézett körbe, mint Rozi a cirkuszban. Feltehetően sosem fogja férfiak nyakát nyomkodni. Feltehetően megeszi a rántott gombát, hazamegy és fölnevet az esti mese medvés kalandjain, maga alá húzott törökülésben leül a szőnyegre, csapkodja két térdét és fölnevet, hogy az egér nem éri utol a macskát. Még a borogyinói csatatéren sem, nemhogy a tévében. Hogy bírja az a lány?

Bronzi elnézett az örökös csatatér fölött az égben fekvő nő lomhán szép tagjai felé, az egész nő nem látszott, csak a részletei, szép has, válldomborulat, combok – feküdt a hegy.

Nemcsak harc az élet. Szép lehetett az a vidéki lány – motyogta maga elé Bronzi, majd suttogni kezdett egy régi verset:

Tárigatyu

Néha még megszólalt a kürt. Jezovics hallotta. Ködbeveszőn, hosszan, messziről és elnyújtva. Nem tudni, ki fújta, nem tudni, mi fújta. Talán maga az idő. Az hallatta a kürtöt. Riogatta.

Ezek, természetesen, nem egyszerűen akusztikus jelenségek. Nem fülhallások. Nagy szóval azt mondhatnánk, lélekhallások, ahogy Ady is írta. Át az időn, visszasírva szólt a kürt.

Most, ahogy Jezovics utazott le Vajára, a vajai várkastély millecentenáriumi ünnepségére, megint hallotta a kürtöt. Mintha csak ezzel vitatkozna, megszólalt úti partnere a zötyögő vonaton:

– Mindig a múlt – mondta a zömök, örökös ember, nagy szemrehányóan nézve az ünnepi meghívót, az ünnepi műsort. Hivatalnokforma volt, kabátos ember a falusi tájak sorfala előtt. – Maga ez a kürt is…

– Milyen kürt?

– Valami kürtről motyogott az imént maga elé, nem? Nahát. Van itt egy nagy magyar babona, uram. A múlt. Mi a múltban élünk, uram.

– Mért élnénk a múltban? Mert kürtszót hallunk a fülünkben?

– Úgy van. Van ebben valami csatahívás. Mindig csatázni. Mindig mások ellen hadakozni. Csatakürtre riadni. Kivíni a szabadságot. Megfúni a kürtöt, tudom! Maga is erre gondol, ne tagadja.

– Magát irritálja ez a kürt, kedves utazótársam, társmagyarom.

– Dehogy irritál. De már a magyarázat, az irritál. Ebben igaza van. A kürtről azt írja a történeti-etimológiai szótár, hogy ismeretlen eredetű. Talán azonos a tülök főnévvel, pontosabban annak előzménye, mivel a tülök későbbi, szóhasadásos eredményének látszik. Figyeli? Már a tülöknél tartunk. Ez a magyar okfejtés. A kürt, mondja a szótár, mindenesetre nyelvünknek igen régi eleme. Figyeli?

– Figyelem, de nem tudom, miért baj, hogy a kürt „régi elem”?

– A múlt, uram, a múlt! Mindig a múlt. A magyar múlt. Ami kizár és bezár. És, figyeljen, mit mond még a szótár: „bár a Kürt törzsnév magyarázatára más lehetőségek is vannak, arra nincs semmi kényszerítő ok, hogy a törzsnév és a kürt közszó közti esetleges kapcsolatot feltétlenül elhárítsuk”! Figyeli a csűr-csavit? Ez a nagy magyar paranoia. Van ilyen. Minden az őskorból származik. Még a kürt is. Figyeljen: „A kürt mint törzsi jelvény szerepelhetett a honfoglaló magyarságnál is, hiszen hasonló törzselnevezések számos nyelvből kimutathatók.” Ezer csavar. Vissza a múltba. Minden a múlt! A nagy magyar múlt! A nagy magyar paranoia.

– Nem értem, miért zavarja magát a nagy vagy éppenséggel kis magyar múlt?

– Mondom. Kizár és bezár. Kilök minden olyan „elemet”, amely nem ősrégi, honfoglaláskori, nem „kürtös”.

– Drága utazó barátom, ez a maga paranoiája. Minden, ami régi, kizár. De mit? Kit? Éppen folyamatot jelentene…

– Folyamat? Hát ki a jóisten élt a Kürt törzs idejében Magyarországon, hány mostani ember őse? Ugyan! Itt vegyülünk már évszázadok óta… Ez a maga kürtje is… ne haragudjon. Kürtverseny! Enyhén komikus, nem gondolja?

– Nem kürtverseny, hanem tárogatókoncert.

– Na, még az hiányzik! Tárogató! Tudom, most jön a hegyek mélabús odvaiból előkúszó tárogatószó, melyre hősiesen veszett kurucok elbúsulták az elveszített szabadságharcot. Elkönnyeztették a nagy fejedelem száműzetését, tudom. Még a tárogató is! Búsulás. Elveszített szabadságharcosok Ady-bús emlékei. Uram, mi a nyavalyát tetszenek kutakodni mindig a múltjukban, helyesebben, a múltunkban? Van az embernek jövője is, nemde? Modern magyar jövő. Piacgazdaság, bankbetétek, határtalan, helyesebben határ nélküli neo-gazdasági élet. Ezt nem reflektáljuk?

– Jajaj, paranoiáskám, mit nem csinálunk a micsodával? A múlt, gondolom csak ürügy. Ürügy, hogy voltunk. Valaha. Kürtösen, akár mint Kürt törzse, akár mint a Tárogató tárogatása a sípon. Mellékes. De ekkor még csoportban éltünk, együtt, együttesen, talán mint tárigatyu. Mert ilyen is van. És ez a csoport a mi múltunk.

– Miért? Ma nincs csoport?

– Nem tudom, maga tudja. Maga nagyon érzékeny, ha csoportosan észlel magyarokat. Nem tudom, miért? Egyben viszont feltétlenül igaza van. Abban, hogy belelegelünk a múltunkba. A saját csoportunkba. Hiszen mai napság egybe nem áll ez a bizonyos ország. Csak egyszemélyenként. Érdekes, de így van. Külön-külön – ahogy Csoóri barátunk szellemesen mondta –, amíg külön vagyunk, magyarok vagyunk, egyenként. Mikor egybeállunk már százfélék leszünk. Mi ez, magyar hiba-é, nem tudom. De tudja, magam is azért érkeztem ide Vajára… Maga is oda tart?

– Nem. Én Nyíregyházára megyek nagyanyám régi sírját meggondozni.

– A múltat?

– Az is van azért az embernek.

– Én igazándiból a jövőért megyek le Vajára. Hiszen itt sokszemélyes Magyarország már igencsak nehezen működik. De partizánok, magánmagyarok mindig akadnak. Ezek tartották fönn az országot „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”. Egyszemélyes Magyarországok működnek ma. Tehetségek. Önálló egyedi emberek. Mint maga a vajai polgármester. Ezért a jövő emberért megyek le végső soron Vajára. De az egyszemély mindig másokért van. Titokzatos módon. Ennek a gazdasága, a faluja, az életereje nekem, utazó barátom, imponál. Hogy tud olyasmit csinálni, jócskán, mint a betelepülő külföldi nagytőkések. És közben azért meghallgatom, hogy szól az a tárogató, mert kürtöt magának nem is merek mondani. Jöjjön, hallgasson bele! A jövő zenéje.

Honfoglalók

Jezovics – gyerekkorában – ültön ült egy forró padlás nyári homályában, és régi kacatok között turkálva, sárgult papírok közt matatva vevé elé eme gyönyörű kalligráfiával telerótt papirost:

„… és akkor előrukkoltak vala a lovaikkal a rettentő szorosból. Horkantottak a lovak. Prüszköltek, mellső patájukkal kapálták a talajt, minthacsak előre megdolgozták volna. Vagy! Ami még furcsább, nem akaródzott volna nekik béjönniök ezen a nagy kilátású Vereckéből áttekinthető területre.

– A fene egye meg! – horkantott maga a vezér is – még a ló sem akar bemenni ezen új országba? Mit gondolsz, Ond, te társvezér?

Odaugratott melléje a nagy szemöldű Ond.

– Álmos?

– Hagyjuk. Nincsen.

– Menjünk tovább. Itt vészjósló a helyzet. Alig van fű a völgyben.

– Menjünk át Tiszántúlra. Le. A birkáknak fű kell.

Eléugrott Töhötöm.

– Semmiképp! Lapály. És? Hol ered a Tisza? Miénk lesz?

– Tele van kanyarokkal. Nincs ott se fű, csak víz. Vízből nem tudunk megélni!

– Jobb volna lecsúszni a Délvidékre. – Egy másik szól bele.

– Itt a legrosszabb egész Európában. Apropó, Európában vagyunk már?

– Ne sürgessetek, csak ne sürgessetek, a fene egye meg! Nyakunkon a besenyő. Űz. Európa vagy nem Európa, valahol csak meg kell állni! Nem futhatunk a világ végéig!

– Egyetértés, egyetértés! Az a legfontosabb… – mormogta maga elé Előd, Álmos sorsán tűnődve.

– Az megvan, az megvan – intette le az öreget Árpád, lovát előbbre nyekkentette. – Menjünk a hegyek közé, Tokajba.

– Úgy van! Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél! Lesz ilyen verssor, érzem a levegőben – tódított egyet Kond. – Majd hozatunk vesszőt Frankhonból. Szeretem a bort. Oda menjünk.

– Mindjárt – szól komoran maga elé Árpád. – Csak ne sürgessetek.

– Álmos hol van? – kérdezte megint Ond.

– Hagyjatok most Álmossal! Mennünk kell. Vagy mégse?

– Itt akarsz megállni? Zegzug. Nyaktörő utak. Asszonyainknak nincs papucscipő. Szerintem le kellene húznunk Bulgáriáig – mondta Tas.

– Agyonvernek. Agyon fognak verni – búslakodott Huba. – A bulgárok erősek. Feketék. Mokányak a lovaik.

– A mi lovaink nem mokányak? Csak össze kell fogni.

– Az meglesz, az meglesz. Ne itt álljunk meg. Ezt a Tiszát még szabályozni kellene. Most nincs rá időnk. Menjünk a Dunántúlra.

– És a német–római birodalom? Az semmi? – Huba megint eltűnődött, lova helyett maga rágta a füvet.

– Gyerünk. Ránk szárad a kacagány. Dögmeleg van.

– Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is. Ne menjünk egyenesen Erdélybe?

– Örök gond. Majd lassabban. Egyelőre a Csallóközbe kellene eljutnunk – Árpád kantározott.

– Nincs ennél egy jobb hely, gyerekek? – Töhötöm megtörölte izzadt szemöldökét. – Elvégre, nagy a világ.

– Mi meg kicsik vagyunk – Huba rámordult.

– Jó. Nézzük meg a Csallóközt.

– Legelőin a fű kövér? Én legszívesebben Budapestre mennék. Ott kell lennie valaminek. Nagy életre vágyom. Nem füvekre, zabra, birkára.

– Megmaradni, csak az a fontos, semmi más. Megmaradni.

– Az sem mindegy, hogy hol.

– Mindegy. Álljunk meg itt. Hegy is van, víz is, völgy is. Mi a nyavalya kell még?

– Én nem szeretem a hegyi éghajlatot. – Tas köhögött.

– Nekem allergiát mutatott ki a táltos a parlagfűtől. Menjünk oda, ahol nincs parlagfű.

– Emberek, hát valahol meg kell telepedni! Ne vacakoljunk! Elmúlik az egész élet! S nekünk még ezerszáz év múlva is életben kell maradni!

– Egyetértés, gyerekek, egyetértés… – motyogta maga elé Előd.

– Ne kárálj folyton. Persze hogy egyetértünk! Meg se maradnánk!

– Hohó! Itt van a Balaton, nem messze! Idegenek! Vékony gall leányok! Tünde római vesztaszüzek itt fürödhetnek.

– Nem jó. Ott túl ferdén hull a napsugár a vízbe. Inkább Erdély!

– És a törökök!?

– Hol vannak azok még! Arra ügyeljünk, hogy ne mindenkit irtsunk ki az Árpád-házból. Kellenek kis Árpádok. És sok ló. Sok kis ló.

Csöpp ember kecmergett elő az egyik hegyoldali barlangocskából. Lassú és hosszú szakállát simogatva lopakodott elő a rengetegből.

– Nem akarom megzavarni eme nagy tanácskozást a hon foglalásának földjén, hiszen magam alig vagyok méltó ilyen nagy legényekkel egy tálba vért ereszteni. Ösmerem a környéket. Régi bőrkereskedő vagyok, s szerzek egyet s mást, ha kell. Jöjjenek, jó vitézek. Lehet itt élni. Ügyesség. Fondor. Furfang. Ki kell cserélnünk a tapasztalatainkat. Nekem is van, maguknak is van. Együttműködés. Egy nép magában, akárhol, sehol sem tud megélni. Egy imidzset kell nekije csináltatni. Itt van a barlangműhelyem, öt perc. Gyors fotó, akár mezítláb is. Ráállnak majd a birkabőrre. Imidzs, uraim, imidzs! Mi elkészítjük öt perc alatt.

És Árpádék bementek a barlangba.

Ezeregyszáz év után kijöttek belőle, s nem ismertek magukra.

– A fontos, hogy élünk – szusszant egyet Jezovics ükapja. Az is valami.”

Disznóölés

A régi kör. A régi társaság. Jezovics reménykedett. Hogy megint összejön.

A Balaton volt második gyerekkora. Szülővárosa után szülővárosa, boldogtalanul boldog úrfikora után egyszer-boldog férfikora. Nem csak maga víz, a régi Zamárdi, hol a parton lelógó hajú fűzfák alatt rebbenve várt rá a nedves szájú Ildikó ötévesen és véglegesen, beteljesíthetetlenül és egész életben fölöslegesen. Nem csak a sikátoros Keszthely Marseille-s picinyre zsugorított elidegenedésével, nem csak Szigliget a halovány-piros, kék szemű leány absztrakt-modern kerítéses házával, nem csak az alsóőrsi hajókürt vagy a lovasi kert, ahol még bátyja nagy hanggal kiáltotta át a vizet, hogy aztán megbicsakolva eltűnjön a kék párák között.

Maga Veszprém. Élete könnyed fellegvára, ahol először ötvenegyben várt reá a rákosfalvi gyerekbarátságból kisvárosi gyermekorvossá vedlett Egenhoffer-Hófekete Pierre, a vasútállomás vasoszlopának dőlve s bizonyos mértékig csontrészegen, hogy aztán bebanditizálják és bekurjantsák eme dombok legszebb városát. Veszprém, melyben ennekelőtte már a piarista gimnázium válogatott futballkapusaként vendégeskedett a morc refektóriumban buktába fojtva halhatatlan röhögésüket – aztán mindvégig Veszprém, a nagy színházi csapat. Élete, utókora. Megannyi színdarabja, megannyi felejthetetlen színésze. A zseniálisak, a küszködők, a színészház, az örökké fönnmaradó színészbüfé Saci oltalmában, ahol is minden gondolat telibetalált, úgy hittek a 89-es változásban, fehérek és feketék, kommunisták és hithű keresztények, együtt.

Természetes, hogy repesett a szíve, mikor értesítették, hogy találkoznak. Megint. Ahogyan a gyűrt arcú, zseniális Szoboszlai alsóőrsi kertjében szoktak volt régi-nyaranta összejönni, most megint összejönnek a régiek, télen, perzselősen és vidáman. Telefonok, táviratok, levelek, egyeztetések, tárgyalások, pontosítások, hogy ekkor és ekkor, a színház kőudvarából kiindulva Borbiczky immár vígszínházi színész kertjében, hogy megtartsák régen szokásos, rendes évi disznóvágásukat. Jön mindenki, aki él. Aki csak él, mondhatnánk, hiszen Jezovicsnak is múlhatatlan szépségű emlékei voltak belerejtve ebbe a társulatba és ebbe a városba. Aki él – itt megállt egy pillanatra Jezovics agyában a vén gondolat –, hiszen egyik legkedvesebb fiatalunk, Várnagy Zoli éppen ebben az évben immár kihullott a sorból.

Elsőre kis hír érkezett még decemberben, hogy két alapvető házaspár elutazik a Tátrába, már be van fizetve, nem érnek rá. Tolódik. Január 6, Vízkereszt vagy amit akartok. Jezovics már föl volt öltözve, mikor felhívták, a vendéglátó megbetegedett, ne vágjon neki a havas útnak. Igya meg odahaza a barackpálinkáját, ha van, ha nincs, gördítse szőke whiskyjét torka mélyére.

Vidám volt a hír, Jezovics nekilátott csöndes whiskyjének, de tűnődő élete infarktus utáni belső csöndjében nem engedhette át magát teljesen az alkohol hatalmának, segítséget akart hívni a fogyasztáshoz, de akkor már a többiek különböző téli programokban merültek mélyebb áramokba.

Ivott hát Jezovics, fölitta magát az emlékezet gyönyörű meredélyére. Ahogy idősödött, magyarán öregedett, egyre nagyobb erővel szállta meg ama gondolat, hogy a hosszú távú életévekben a barátság az egyetlen maradandó érzemény. Nem úgy, mintha a szerelem vagy a rokoni érzelem elmúlandana, vagy háttérbe szorulna, de a barátság felidézi a gyerekkort. A fiatalkort. A repesést. Hogy együtt. Mindazt, ami annyira hiányzik ma Magyarországon. Pártok, elvek, szervezkedések, szavazások és ócsárkodások és duzzogások helyett szabad együttlét. Tordy örökké rohanó színészete és lüktető munkálkodása, Demjén Gyöngyvér halk mosolya, Puti tökéletes biztosítása és biztonsága, Borbi megkapó férfiassága (igazán megkapó, hiszen valóban ő „kapta meg” és vitte el a veszprémi kórházba, mikor torokgigáján akadt meg a söröspohár íves darabja, hogy bő és végzetes vérrel szétszabdalja a nyelvét, a sötét lépcsőházban az ügyeletes orvos rémülten nézte a vér szivárgását, és mondta: „ez nem hozzám tartozik, ez a gégészetre…”; ahol eztán egy etnikai kisebbség, magyarán afrikai orvoska kilenc öltéssel összefűzte a nyelvét, hogy másnap is helyt tudjon állni saját színdarabjában, mert Pozsgay Imre volt bejelentve színházlátogatásra, s ő ezredesi ordítozását zárt szájjal végezte, nehogy kibuggyanjon a vér előadás közben, de mindegy), a kedves csapat, a feleségek, Hegyeshalmi igazgató úr örökké fanyarul, de lelkesen, Horvai, a nagy rendező a fővárosból, a színpadmester és a műszak és az egész menazséria, a halkan osonó Kőmivesék, Paál Isti, az ország legeredetibb rendezője, Hullan Zsuzsáék hajnali paprikás rántottái – távol Bencze Feri félarccal mosolyog, istenem, az egész menazséria ott lesz, mint egy mennyei találkozón és halhatatlan disznóvágáson, együtt, ami azt jelenti, még van magyarországi hangulat, vagy egyenesen Magyarország. Jászai Laci is eljön, állítólag, mindent benevető hangjával.

Állítólag. Mert a találkozó elmaradt. X nem ért rá, Y későig játszott, Z elutazott. Csak a telefon fekete csöndje és egy fanyar dísztávirat érkezett.

„Mindenki nem ér rá. Disznóölés magában megtartva. Lényegében csak a disznó ért rá. Ő is várt benneteket. A böllér leszúrta. Kóstolót küldünk. Éljen Magyarország!”

A magyarok kimenetele

Jezovics mint magyar lakos be volt jőve. Nem volt baja a bejövetellel. Itt volt a Kárpát-medencében. Ide volt bejőve.

Hogy mikor? Ki tudja azt. Magáról a honfoglalásról is annyi elmélet keringett, mint szélben a pitypang. Apropó, pitypang. Midőn a kis Jezovics először pillantotta meg eme tejes-mérges növényt, azt hitte ottan a mezőn, hogy ez magyar virág. Jelképszerű. Gyönyörű fehér gömböcske a termése, mely esernyőkből áll. Leheletfinom esernyőkből, melyeket befújva, azaz kifújva miénk az egész rét. Azt hitte Jezovicska, ez a magyar virág, a szétrebbenő, szállongó, szellőben billegő cérnaesernyők kifejezik a magyar sorsot. Ilyen gyermeteg volt a kis Jezovics, de hát a gyermek, ha magyar, gyermeteg, de tán felnőttnek is.

Midőn azután gyermekkori barátjával, a nem egészen magyar nevezetű, de magyar identitástudatú Lohner Lacival a rákosi réteket bekószálták, a pitypang tejes száraiból és hajszálgyökereiből kis lábosokban, kis tüzecskéken kis főzetet készítettek s akkoron Jezovicska végleg úgy gondolta: ennek magyar virágnak kell lennie. Midőn utánanéztek, a Taraxacum officinale nevű gyomvirágot a fészkesek (Compositae) csoportjában találták, s rájöhettek megint csak, hogy fészket jelentő, hazát jelentő, de elszálló virág. Ojaj, olyan ez, mint a magyar sors.

Meg aztán a főzet! Lacival úgy berúgtak, elkábultak, hogy annyira magyarnak érezték magukat – kóvályogtak. Azt hitték – tudatlan gyerekek lévén –, ilyen a magyar érzet. Kóvály. Bód. Némi részegség, nem tudván, hogy eme tejes nedv mérget is tartalmaz, főzőcskélve drog lesz belőle. Bedrogoztak – magyarán. Midőn pedig megtudták, hogy ez kedveskedve gyermekláncfű is, bizonyosak voltak benne, hogy ez a magyar virág, benne van a lánc szó, mely a folytonosan visszatérő, évszázadosan ismétlődgető rabságra utal, természetesen gyermeki szótárba rejtve. Hiába, ilyen a kicsiny elme!

Aztán, hogy voltak, akik eme virágzatot – tévesen vagy népiesen – kutyatejnek nevezték, bizonyossá lettek: ez az! Mindig hallottak a honfoglalás kori lótejről, akkor ez is titokzatosan – magyaros tejre, az identitás magyar tejére utal, megint csak furfangosan, mert eme hazában nem volt mindig egyszerű ennek a megülepedett népnek önmagának lennie.

Mindegy. Jezovics be volt jőve, itt volt a Kárpát-medencében, s ő ezen a pitypangon át (is) nagyon magyarnak érezte magát. Úgy érezte magát, ahogy kell egy bentlevőnek. Noha családjainak konkrét bejövetelét nem egyeztette a legmodernebb honfoglalási elméletekkel, hiszen annak is magyarnak kellett (lehetett)-éreznie magát, aki történetesen később, például csak a tizenötödik-tizenhatodik században került eme nagyképű kárpáti sáncok közé. Mint esetleg ő. Az bizonyosnak látszott a kutyatejen és gyermekláncfűn túl is, hogy magyar lett. Volt egy irata, mely azt bizonyította nemes (óh) családjáról, hogy erre a rangra 1668-ban emelték olyan aláírók, mint Pálffy, Wesselényi, Nádasdy, Frangepán, s főleg Zrínyi Miklós, persze aláírva: mi, Lipót császár és király. „… a nem-nemes állapotból… királyi hatalmunk teljességével és különös kegyelmünk folytán kiemeljük, s nevezettet Magyar Királyságunk és kapcsolt részei valóságos és kétségtelen nemesei sorába és gyülekezetébe kívánjuk felvenni és besoroltatni…”

Ide volt hát jőve. Be volt jőve, ahogy eme februári napon például a Skála Metró alagsorába, ahol kedves kis boltok voltak, többek között egy ugyancsak kedves, gömbölyű fekete asszony ékszeres-, illetve bizsuboltja. Oda járt Jezovics bé, nem magyarkodni tán, inkább elszórakozni a huszadik század tréfás visszásságain.

Azt mondja néki a fekete – ugyancsak magyar – asszony, mi a fenét akarnak megint a honfoglalással? Nem volt elég a világkiállítás ezerszázas évfordulója?

– Nem is lett világkiállítás – rémüldözött ijedtében Jezovics.

– De mit akarnak? Majdnem lett. Ha az az Antall ittmarad, meglett volna. Az is mit akart? Horthyas Magyarországot?

– Gondolom, fenéket akart, miből gondolná?

– Megrendezte annak az öreg szivarnak a temetését is… visszaállította a Bocskay-egyenruhát az országházban, koronás címert tétetett az épületek fejére. Folyton Don-kanyarozott. Még nem volt elég?

Közbülsőleg jöttek a vevők a nyájas asszonyhoz, aki csak Jezoviccsal volt ily kemény, talán szeretetből. Próbálgatta is egy enyhe magyar lányfülbe a szúrós, de csillogó bizsutériát. A leányka forgott a tükörben, szálai-hajszálai repkedtek a huzatban, mint ama pitypang a réten. Azt kérdezte a gömbölyűes eladóasszonytól:

– Nem túl magyar ez a fülönfüggő?

– Magyar? Miért lenne magyar? Olaszok hozták nekem.

– Zöld is van benne, meg fehér, meg piros.

– Talán a fordított zászlós színek sorrendje miatt gondolja? Nem, nem magyar ez, nem kell félnie. Nem blamálnám magát ennyire. Meg magamat se. Higgyen nekem, ez általános.

– Nemzetközi? – A pihés lány a tükörben forgott, mint a pitypang.

– Hát… semleges. Tiszta.

– Csakhogy egy angol fiúnak venném, nem akarnám megbántani a nemzetiségét. Huha! Ilyen drága?

– Ma már minden ilyen drága! Én nem tehetek róla! Ez a szegény Bokros pedig mindent megtesz, hogy jobb létre szenderítse ezt a nyomorú népet. Kell nekik? Ízlik nekik?

– Túl nagy a prés, azt azért lássa be.

– És én tehetek róla? Nem itt tartanánk, ha az Antallék tönkre nem teszik a gazdaságot. Kirabolták. Lenyúlták. Széthordták. Nem beszélve, hogy nem értettek hozzá, ez a katasztrófa. – Közelebb hajolt a kis pipitérhez, úgy sugdossa harsányon. – Tudja, kedveském, menne itt azért még így is minden. Van itt ész. Van itt tehetség. Kereskedelem. Irodalom! Mennének a bankok is. Mozognának. – Még közelebb hajolt a pihés fülhöz: – Van egy remek kis színész barátom. Jópofa. Szellemes, mint az istennyila. Nagy játékos. Kis ember, de nagy játékos. Most már szabadúszó, mert nem akar beállni egyetlen honi truppba sem. Szabadgondolkozó, persze. Az mondja mindig, Mancikám, mert Mancikának hív, noha tudja, hogy Agáta vagyok a dédnagynéném után, Mancikám, minden rendbe jönne, ha ezek kimennének.

A frufrus pillangónak fölcsillant a szeme.

– Kicsodák?

– Kicsodák, kicsodák, leányom. A magyarok. Minden menne, mint a karikacsapás. És főleg, tisztább lenne a levegő!

A leány akkor már megbillent, és elszállt a főlépcső huzatos levegőjén, mint a pitypang a Kárpátok meredélyén. Talán kiszökkent, balra, egy melléklépcső kanyarában.

Magyar négerek

Zord idő járta. Fújt bizony a szél. Böjti szelek – gondolta Jezovics, ahogy látta sodortatni a végtelen szemetet az utcák során. Böjtmás hava. Idus, ilyen szemétben. Iduska, szegény.

Ekkora szemetet nem látott még Jezovics, pedig sok tavaszelőt megért, még az úgynevezett budapesti tavaszt is, az ostrom idején.

Fölfoghatatlannak tetszett előtte, hogy ennyire el lehet hanyagolni egy fővárost. A havak ronda dombja, a lakosok korgó gyomra egy ütemre emelkedett, valami tűrhetetlenség magasába. Nem tudta pontosan fölfogni Jezovics, miért nem lehetett puhán és idejében elhordani a nagy havat a Duna-partra, ahogy a gonoszos és szidalmazott Kádárék tették, hogy aztán belecsusszanjanak a folyóba a nagy havas omladékok. – Nincs pénzünk több takarításra – hangzott a fővezetőktől, noha Jezovics minden nap látott hat hótakarítót, akinek megvolt a rendszeres foglalkozásuk. Kicsinosított keresztcsíkos, narancssárga munkaruhában elindultak reggel az Alagút egyik végéből a másikba, hat passzív, de katonásan tartott hólapáttal a kezükben, hogy húsz perc múlva, fél óra múlva visszaforduljanak, és a másik kijárathoz vándoroljanak. Rendszeresen és módszeresen tették, vállukon úgy tartották a fegyverüket, mint a szabadságharcos katonák a régi metszeteken.

Ezt látta lenn Jezovics, a koszba fúlt Budapestet.

És látta a kisebbségeket. Egyre több kisebbség lett. Sokan voltak, és nemcsak szám szerint. Mentek az utcán, redakcióban ültek, zenéltek és krampácsoltak, banküzleteket kötöttek és magánrádiókat riogattak, kiküzdötték a jogaikat és éltek vele, mint andalúz legény a hagymás kenyérrel. Egyetemre jártak és folyóiratokat szerkesztettek magyar és idegen nyelveken, mások táncot jártak és betörtek, ismét mások növelték és megsápolták az államadósságokat, privatizálták az energiaipart, hogy svájci bankokba helyezzék el a maguk számára visszaprivatizált bankókat. Már nem is igen volt semmi tárgy, lap, irat, hullámhossz, szatócsbolt, divatkereskedés és hangstúdió, mely ne lett volna a mindenkori kisebbség kezében. Akik – mindenfélék – ártatlan arccal és széttárt kézzel mentegetőztek a másság becsületéért. Oh, oh – gondolta Jezovics –, minő kedves elszemtelenedés, adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Szegény tótok, ha tudták volna, nem is bottal kell az ilyesmit végbevinni.

Jezovics most az ablakban, a koszos Budapesten úgy érezte, még a böjti szelek sem söprik tisztára március idusát.

– Nemde új szabadságharc folyik, új szabadságharcnak kell kezdődnie? – fordult Szakálihoz, aki a szoba másik sarkában gubbasztott, és nem szeretett nyilvános igazságokat hallgatni.

– Hagyd őket. Ünnep van.

– Drága barátom, úgy érzem, egy új szabadságharc kezdődik. Karöltve azokkal a kisebbségekkel, akik nem vitatják el a nagyobbság jogait. Mert ilyenek is vannak. Elérkeztünk oda, hogy minden józan és igazságos ember belátja, a nagyobbság olyan háttérbe szorul e koszos Budapesten, ami szellemi terrorral jár. Végre a nagyobbságnak is rá kell ébrednie, hogy joga van ezen a tájon, ebben az országban, ebben a fővárosban élnie. Saját bennszülötteink lettünk, saját négereink. Huszonöt évvel ezelőtt írtam e verssorokat – akkor is így láttam:

Tetszik érteni, Szakáli úr? Nagy István, derék-nagy festőnk képeiről írt verssorok. Akkor – gondoltam – így lehet „politizálni”. Békés eszközökkel, a csöndesen dúló kádári rendszerben. Ahogy Martin Luther King tette a maga négereiért. Vívta a szabadságharcát. Vívta, csöndesen és békésen, ahogy Gandhitól és Thoreau-tól tanulta. Passzív és tiszta ellenállással. Mint magunk a magunk kereszténységével. De meddig lehet kereszténynek maradni? Szakáli úr?

– Mi mégsem vagyunk négerek – motyogta szakállát borongatva a társ.

– Martin Luther King is Jézusra hivatkozott, hogy szeresd a másikat, mint felebarátodat. Meddig lehet leköpve, legyalázva élni a saját hazádban, Szakáli úr?

– Más volt az, Jezovics, más dolog volt… Amerikában… a négereknek…

– Igen. De megfordultak a dolgok. Ma már hol tud olyan bíróságot találni, aki a jóképű Simpsont elítéli, akármi lenne az igazság? Ugyan! Pedig Martin sem így kezdte! de egyszer aztán eljutott egy pontig.

– De Jezovics, mindenki egyformán szenved ebben az országban!

– Önnek, uram, az Úr megadta a vakság kegyelmét. Ha már itt tartunk, ön is emlékszik bizonyára Németh Lászlóra, aki a „Kisebbségben” című röpiratot írta, melyben kifejté, hogy a magyarság lett a magyarság legnagyobb kisebbsége. Önmaga kisebbsége lett. Ezen a koszos Budapesten (is). Olyan új buszokat fognak szervezni, új iskolákat, melyeken – már csak anyagi okokból is – jótét és balfácán magyar gyerekek nem utazhatnak. Nem hallott még ilyen járatokról?

– Nem figyelek erre, Jezovics.

– Emlékszik Montgomeryben, ebben az ötvenezer fekete fős amerikai kisvárosban arra az esetre, amikor letartóztatták a Rosa Parks nevű fekete bőrű varrónőt, a Színes Bőrűek Előrejutását Segítő Nemzeti Unió titkárnőjét? Nem emlékszik. Maga ezekre nem emlékszik, ne haragudjon. És mi volt a letartóztatás oka? Súlyosan megsértette azt a szegregációs rendelkezést, hogy adja át a helyét egy fehér embernek, és takarodjék az autóbusz végébe, „ahol a feketék helye van”.

– És, Jezovics? Mit akar itt a feketék forradalmával? Örüljünk, hogy összeférünk!

– Németh Lászlónak sem bocsátották meg soha, hogy ki merte mondani azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a magyarok kisebbségben élnek a saját hazájukban. Gondolható volt, hogy a rendszerváltozással ez megváltozik. Aczél a forró vasfedő alatt tudta tartani ezt a feszültséget, talán szocialista hitével, talán jól megfontolt vaspolitikájával, talán bölcs előrelátásával, mennyire veszélyes egy nemzeti kultúrát kisebbségben, „négypercesekben” tartani az órákra nyúló, ócsárló és gúnyolódó műsorokkal szemben. Aczélnak volt esze, uram!

– Most mi leszünk a kisebbség – mondta halkan nevetgélve Szakáli, bár fájt a szíve, hiszen békepárti volt.

– Elérkezett egy pont – mondta Jezovics halkan –, amikor egy megalázott náció elveszti a türelmét. Békéjét. – Lenézett Budapest koszos utcáira, melyeket sajnos a böjti szelek sem tudtak megtisztítani. – Mit mondott Martin a bebörtönzött titkárnő és hátra ültetett négerek ügyéről? „Elképesztően türelmesek voltunk… de ma este azért jöttünk ide, hogy levetkőzzük azt a türelmet, amely mindennel szemben türelmessé tehet bennünket, kivéve a szabadságot és az igazságot.” Ez az a pont.

Szakáli lehajtotta a fejét, és képzeletében Petőfit látta, amint hólapát fegyverével a vállán, sárga csíkos munkaruhájában végigballag az Alagúton, s valami Nemzeti dalt motyog maga elé kissé másnaposan.

Hej, te bunkócska

Jezovicsra rászakadt az éj. Abban fuldokolt, mint sötét tóban, s úgy bukkant fel alóla, mint az elütött matróz. Fetrengett álmában, verejtékben ázott, kapkodott a levegő után. Csapkodott a párnák közt, mikor teljes erőből megszólalt a csengő.

– Ki az? Jönnek értem? – Jezovics egy pillanat alatt negyven évet zuhant vissza, ahol pribékek állnak az éji ajtó előtt, mihamar betaszítják az egész falat és rárontanak és földúlják a lakást, kiforgatják minden elemi viszonyából.

Rohant, fölszakította a bejárati ajtót, kitárta, mint egy égi sebet, a látogató mögött fölragyogott az éles hajnal.

– Én vagyok, ne haragudjék, iderohantam – mondja a törékeny nő, szövetkabátja agyon volt áztatva könnyekkel. Barna szeme is vízben ázott, mint rossz mosóporban, szinte bedűlt az ajtón. Jezovics átkarolta, bevezette, leültette a nagyasztalhoz, némi teát öntött beléje, megsimította a kezét.

– Nem tudom, mi történt… – az asszony lehajtott fejjel beszélt. Aztán fölkapta a tekintetét. – Nézze már meg… nem járnak az utcán járőrök? Katonák? Szuronyosok? – Alig nyögte ki a szavakat.

Jezovics – maga is a maga rémálmai nyomása alatt, a hosszú ablakhoz őgyelgett és nézte a lenti utcát, kutatta a néptelen kis parkot.

– Pufajkások. Olyan vattaruhában voltak – nyögött, kis patak ereszkedett a szeme alá. – Ne haragudjék… hogy idejöttem.

– Fenéket haragszom – mondta Jezovics, és ahogy a legkritikusabb helyzetben szokásos volt a túlélő szocializmusban, nem a bajon gondolkodott, hanem azon, miért affektál ez a kicsi asszony. Hirtelen még azt sem tudta eldönteni, helyes-e a haragudni igét ikesen ragozni, olyan kimódoltnak tartotta, ahogy a nő ismételgette. Miért nem beszél ez normálisan?

– Ne haragudjék – folytatta elcsukló hangon a kis barna asszony –, forradalom volt. A tömeggel együtt mentünk a nagy térre, talán a Köztársaság tér lehetett, aztán egy lépcsőházba sodródtunk, de olyan erős volt a fegyverropogás, csak behúztuk a nyakunkat, de mire fölemelem a fejemet, a magas lépcsőn egy kis szőke gyerek feküdt agyonlőve. Ömlött a homlokából a vér. Szép fürtös haja volt, emelni próbáltam, de visszahanyatlott. Hogy lehet az?

– Nem tudom – nyögte Jezovics, rémülten a lenti utcát pásztázta a szemével.

– Meghalt. Higgye el. A tömeg nyomult és őrjöngött, próbáltam a fürtös kis gyereket a testemmel védeni. Ne haragudjék…

– Neem… – nyögött idétlenül Jezovics, hiszen ismerte ezt az asszonyt, kedvelte, barátjuk volt, különben a rémes történet annyira belepasszolt a saját éjszakai álmába, hogy csak hallgatta a szöveget.

„Hej, te bunkócska, te drága, hej, te eleven fa gircses-görcsös ága… te drága…” – énekelt hirtelen fejhangon az asszony, Jezovics kétségbeesve nézte. – „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban…” A nő énekelt, harsányan, ülve az asztal mellett.

– Ne… – tette maga elé a kezét Jezovics, mintha félne a daltól, mintha valami nagy bajt akarna megakadályozni.

„A fülembe dalol az a bús régi dal… kicsordulnak a könnyeim sorban…” – És valóban, folytak az asszony arcán a könnyek.

– És képzelje – gyűrte le megindultságát a kis nő –, ezek után behívattak az irodára, mert tudja, én óvónő vagyok, és behívattak, és a párttitkár azt mondja, újra alakul a „Bunkócska” műszak, és aki nem akar belépni, az kiléphet… és ott volt Irma néni, a szikár, pergamen arcú vezető óvónő, és hozzá fordultam, Irma néni, de látja, meghalt az a kis szőke gyerek, lelőtték, nem alakíthatjuk meg a „Bunkócska” brigádot „nem brigád, hanem műszak” – javított ki a kefe hajú párttitkár, mindegy az, mondtam én, meghalt a kisgyerek, mire Irma néni hozzáfűzte, „természetesen, megalakul az Úttörőszövetség”, de meghalt a gyerek, mondtam, lelőtték, látták önök is, hogy még a vére is folyt, de akkorra már az Irma néni jó hangosan a „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajakáról ki se fogy a nóta…” így énekelte, én mindig azt hittem, „az ajkáról” van, de ezek szerint ajakáról… ez lehetetlen… tessék már mondani valamit!

Jezovics állt. Nézte ezt a kis barna asszonyt. Tördelte az ujjait, hátralépett, megint az utcára sandított, nem járnak-e a fegyveresek?

– Tessék mondani, mi lesz itt? – a kis asszony beleremegett a kérdésbe –, meghalt az a gyerek…

– Nyugodjék meg – mondta hirtelen Jezovics, a kis nő karját simogatta, maga sem tudta, miért nem azt mondja, nyugodjon meg, a nyugodni ikes ige? villant át rajta, és ordítani kezdett. – Nem történik semmi! Érti? – Üvöltött. – Nem hátrálunk! Hova hátráljunk még? Vége! Elég volt! Nincs már mögöttünk, csak a fal! Minket is agyonlőnek a fal mellett! Mi van még mögöttünk? Micsoda? Csak a gödör! Milyen bunkócska? Nem megyünk egy lépést sem hátra! Elég volt! Ez a mi hazánk!

Jezovics föltépte a negyedik emeleti ablakot, kiordított az utcára: – Nem hátrálunk! Értitek? Nincs már mögöttünk semmi, csak a fal! Egy lépést sem hátrálunk!

A kis asszony lefogta a hadonászó Jezovicsot, hátulról átkarolta, csitítani próbálta, rácsimpaszkodott a hátára.

Kétrét

– Kérlek szépen – mondta Szakáli valóban szakállasan és bölcsen, mint egy rabbi, a földön fekvő Jezovicsnak –, ne fetrengj. Kelj fel és járj. Élni kell. Mindenáron. Még nem törted össze magad teljesen.

Jezovics ugyanis a trapézról esett le. Hozzászokott a mutatványhoz. Elkápráztatta a közönséget. Megjelent a cirkusz porondján, nagy dérrel-durral. Szétnyílt a függöny. Dobpergés. Lebegő kék (világoskék) köpeny, széttárt szárnyakkal. Bejött. Be volt jőve. Állt, majd meghajolt hosszan. Meg volt hajolva. (A Kádár-rendszerben mindenki így jött be a porondra, hozzá voltak szokva az emberek, hogy kétrét görnyednek, már-már ez volt a természetes tartás. Kétrét. Egyrét alig álltak emberek. Az ország úgy járt-kelt, mint egy folyamatos keltetőgép, melyből újabb kis kétrét görnyedt emberkék jönnek elő.)

Mostani kétrétsége azonban gúnyba volt ágyazva, csak a közönség nem vette észre. Előkelő mozdulata a humor palástjával a karján olyan könnyed lett és természetes, azt hihették, ez a valóság. Nem ez volt a valóság, de az emberek csak a kétrétet látták.

Aztán már mászott is fölfelé a kötélen. Villogó ruháján átviláglott a test, a merő izmok kidudorodtak rajta, mintha erős izomköteg-lény lett volna. Nem volt izomköteg-lény, hiszen a világot csak egy ujjal lehet fölemelni. Jezovics otthon, ledugtában ezzel kísérletezett, csak mindig leesett ujjáról a világ. Mindig elölről kezdhette.

Mászott fölfelé a trapéz felé, a kötél elegánsan és talán szintén gúnyosan ingott. A közönség tátott szájjal figyelte, mert Jezovics az igazság fénylő kupolája alatt a végső pont felé kúszott. A kezdőpont felé. Mászott gúnyosan. Grimaszos mozdulatokkal. Lassan megszokták az emberek, hogy grimaszol. Együtt nevettek vele. Tetszett nekik, hogy úgy lehet mászni, gúnyosan. Mintha csak égi létrán menne fölfele.

Tulajdonképpen ez volt az ereje. Még az eredeti szovjet megszállás alatt találta ki. Akkor eleinte szigorúan figyelték, nem is engedték meg a mutatványát. Jött a gyors cenzúra. Komor arcú főfelügyelők – még a gyarmattartók közül – ültek be a próbák nézőterére, és kegyetlenül csóválták a fejüket:

– Na, ezt nem… ezt azért nem – komorak voltak. Aztán ahogy a bohócos Jezovics ment fölfelé, egyre többen elvigyorodtak. A főfelügyelők nejei elkaccantották magukat. Hiába néztek reájuk a komor főfelügyelők. A nejek kaccantottak. Kuncogtak. Nevetgéltek. Lassan a főfelügyelők is elmosolyintották magukat. – Ez a Jezovics, nahát, ez a Jezovics, nem is gondoltuk volna, hogy ez is ember! Másszon még! Lassú mászásodra mindig emlékszünk! – kiáltották be a főfelügyelők. Tetszett nekik lassan Jezovics mutatványa. – És hogy meghajol! Minket üdvözöl?

– Fenéket! – szólt közbe egy alfelügyelő. – Kigúnyol bennünket!

– Nem. Csak másszon. Olyan kacagságos.

És Jezovics, félrevetve a világoskék köpenyt igyekezett fölfelé. Egyik kötéllétrafok a másik kötéllétrafok után. Ide-oda mozgatta a fenekét. Lent derültek. A főfelügyelők feleségei. Kaccantottak. Hiába förmedtek rájuk a férjek, a nejek csak kaccantottak, mert a mutatványos girbegurbált, izgett-mozgott. Tetszett nekik.

– Nem fog ez itt velünk cicázni – mondta az egyik főfelügyelő, és zsebéből titokzatos kis revolvert vett elő. Nem látta senki, a felesége csak kaccantott és kaccantott, arra figyelt, milyen édes ember ez a mutatványos. A főfelügyelő pedig dühös lett. Nem értette. Legjobban az dühít bennünket, ha nem értünk valamit. Gyanakszunk. A revolveres főfelügyelő is gyanakodott. Hogy kinevetik. Lehet, hogy volt is benne valami, de a nevetés engedélye már megvolt.

Azonban előkerült a kis revolver. A főfelügyelő finoman tartotta maga elé, befektetve kabátkönyöke rejtő öblébe, mintha csak félrebillent fejjel tűnődne. Hosszasan célzott, és akkor dördült el a pisztolyka.

A golyó elszállt a mutatványos füle mellett. Súrolta a cimpát, Jezovics megperdült, érezte a golyóbis égetését. Félkezére esett a létrakötélen, és azon csüngve rángatózott ide s tova. Mint egy táncban. Lebbent föl és lebbent le. Újabb kis golyó röppent, az meg a halántéka mellett szállt el, megpörkölve szállongó haját. Megint csak elkapta a fejét, és rángott ide s tova. Nevetett. Vele a közönség. A nejek különösen. Hahotáztak. Micsoda tánc a trapézon! A pisztolyos kis főfelügyelő ismét lőtt és lőtt. A feszülő dresszben rángatózó Jezovics viszont ide-oda ugrált a kilőtt golyók ütemére, olyan hatalmas indiántáncban, hogy nem lehetett elállítani a tapsorkánt. Már nem is hallatszott a sok lövedék pattanása, csak a taps. Arra rángott a mutatványos Jezovics.

Körbelőtték. Ám elfogyott a lőszer. A golyó. A golyóállomány. Utóbb már csak egyfolytában hozatták és hozatták a revolvertárakat, óriási kocsik gördültek a cirkusz elé, a katonák rajokban rakodták le a farekeszeket, melyekben a lőszer volt. Utánpótlás. Végeérhetetlen kocsisorok álltak a ponyva körül, tele-tele lőszerrel, érkeztek Üzbegisztánból, Kazahsztánból, az Uralon túlról, Ukrajnából és Vlagyivosztokból áradtak a töltények, öntötték a lőszert.

A revolveres kis főfelügyelők csak töltöttek és töltöttek, volt, aki könnyedén, volt, aki hosszan célzott és lőtt. Durr – Jezovics pedig a hágcsón, majd a trapézon lengett és cikázott és perdült és muzsikált a levegőben a teste, rángatózott és röpült – alant pedig kaccantottak az asszonyok. Mert az asszonyok szeretnek kaccantani.

Nem tudták leszedni. Egy egész birodalom célzott, a mutatványos perdült. És az egész birodalom tölténykészlete kevés volt ahhoz, hogy Jezovicsot leszedjék.

Ez volt az ő dicsősége. A tánc vibrálása, a humor magatartása. Mert a humor megöli a gyilkost, pártodra állítja az embereket, mert a humor mozgása a szeretet viháncolása. A gyilkosok feleségei szerették Jezovicsot, Jezovics viszont szerette a játékot.

Aztán megváltozott a rendszer. Mindenki komolyan vette magát. Karót nyelve pörgött a trapézon, életre-halálra szánt arccal lengett és vad pofával szaltózott a komor társadalom fölött, elszánt, hithű tekintettel meredt a fölső célra, mely Isten szemének tetszett a cirkusz vászonponyvája mögött. A levegő is megdermedt. A nézők ijedt arca beledermedt az ínséges levegőbe. Nem volt már kedvük mosolyogni sem. Még a hitveseknek sem.

És akkor Jezovics újra a porondra állt, levetve a kék köpenyt (világoskék!), (AMI EGYEDÜL AZ ÉG JELE) és nekiállt fölmászni és (lövésemlékei szerint) izgetni-mozgatni a farát, és dőltek a nevetéstől és megint kezdtek fölszabadulni az emberek, a golyók emlékein fölmászó Jezovics mutatványára, mikor földördült a mindent eldörrentő taps, és Jezovics elbillent. Zuhant – a szeretet háló nélküli áramában lefelé. Ott feküdt most a második szabadon választott kormány idején a cirkusz piszkos porondján. Ott állott fölötte a fenti Szakáli.

– Kérlek szépen, ne haragudj, senkinek sem könnyű. A közönségnek sem. Mi ezt tudjuk. A humor megtartása az egyetlen, ami legyőzhetetlen. Kelj fel és járj.

– Ne félj – mondta Jezovics, megigazítván kissé törött karját.

Október 23. Genf

Jezovics ködben úszott. Mit ködben? Habtengerben, ragyogó felhők egy helyben örvénylő, dús rengetegében, mint Isten hajfürtjében. Végeláthatatlan, elhömpölygő, de mozdulatlan hó-víz, mi leesni még nem akar, de fönnmaradni alig tud. Na. Ebben úszott Jezovics október huszonharmadikán, mikor is úszna? Mindenki odahaza maradt a szentséges ünnepen, csak ő, mint írókamarai elnök, és a régi írószövetségi elnök utazott el hazájából, noha nem ugyanabból az okból kifolyólag.

Jezovics aránylag nyugodtan, ugyanakkor döbbenten húzott el kicsiny és elrongyolt hazája fölött. Tegnaposan láthatá, hogy vagy nyolcvanezer-hetvenezer ember odahömpölygött az ország csukott háza elé, és nem a „Fel, vörösök, proletárok” kezdetű hattyúdalt énekelték, hanem többrendbéli magánszemélyek kétségbeesett beszédeit hallhatták végeérhetetlenül, s talán a Szózat szavaival rendületlenül is. Gyönyörű színésznő-barátja, ki a téren lakik, persze hogy elcsászkált a térben, a körben egyrészt, hogy látva lásson, másrészt, hogy hallva halljon. Mi lesz?

Mi lett volna? Színésznőnk, a szép, legnagyobb tapasztalata egybeesett Jezovics általános kommunista tapasztalatával: az emberek tikkelnek. Köztudott, hogy a tikk az arc egy-két izmának, de főként a szemnek ideges rángása. Lelkileg ráng ilyenkor az ember, és nem tudja elállítani. Nem valami jó rángás. És szabályozhatatlan. Hosszú évek kímélő életmódjával, vegetariánus koszttal és az aktuálpolitikától való elfordulással lehet – bizonyos mértékig – mérsékelni.

Úgy látszik, a tikk lett Magyarország ellenállási formája. Tikkelnek a miniszterek, egyes osztályvezetők, régi és újabb kommunisták, privatizatőrök, újdondász maffiózók, kikben a lélek háborog. Természetesen a tikk önmagát leplezi le, hiába mondja a tikkelő, hogy ő csupán magánbaja miatt, elhagyott szerelme miatt, gondozatlan gyermeke miatt tikkel – a tikk leleplezi. Hogy, valami bűzlik Dániában.

A mi kis színésznőnk, üde-szép szájával fogmutatva vigyorogva járt körbe a nagy tömeg szélén, és mit tapasztalt? Tikkelnek, de jelenleg nem az egyszerű, hanem a komplikált magyarok. Ezek a kirendelt tagbaszakadtak. Ennyi tagbaszakadtat még nem látott a mi kis színésznőnk, ki parasztkék szemével elég pimaszon nézett végig a kirendelt őrzőkön, akik nem voltak restek tikkelni rá. Elpirult. Nem akart visszatikkelni, csak elámult ezeken a nagy mameluk-katonákon, mennyire lennének erőszakosak a tömeggel, ha ilyen kedvesen tikkelnek közben. Csak nagyon sokára jött rá a kis csodanő, hogy nem egyszerűen és kényszerűen tikkelnek ezek a fekete mamlaszok, hanem tetszésüket kifejezve kacsintani akarnak reá, csak a kacsintás tikkbe szaladt, rángatóztak. Egyáltalán elképzelhetetlenül sokan voltak, minden fára jutott egy. (Még élve, hálaisten.) Ott álltak és kacsingattak az elvonuló szép színésznőre.

– Mit gondolsz, Jezovics, ezek, ha arra kerülne a sor, gumibotoznának azért? Olyan kedvesek. Mosolyganak és kacsintanak, akik ennyire észreveszik, ha egy nőcske elhalad előttük, talán nem ütnek annyira! Bár nagyon morc a felszerelésük. Ezek kommandósok, nemde?

– De-de – bólintott Jezovics, befele fordult, felhői felé. – Nem emlékszel, ki volt a főkacsintó, a nagy évtizedes tikkelő? Aki a tévéből is kikacsintott – ahogy egy törzsfőnökhöz, egy bennszülött és megfélemlített alvezérhez illik? Miközben kedvesen és kedélyesen a zakója vállát rángatta, és „tudjuk mi, hogy a puha valuta nem kemény valuta!” felkiáltással beletikkelt egy ország arcába, és tapsoltak az emberek, mert ez még a Hofi-kabaréknál is jobb vicc volt eredetiben látni a „Főnököt” belekacsintani a nép kedves kék szemébe? Tőle tanultuk.

– És mi a tikk?

– A tikk, kisleányom, ha valamit tudomására akarunk hozni másoknak, amit nem akarunk. Egyesek kacsintásnak álcázzák.

Ezen tűnődött Jezovics a habfelhők fölött, melyek agyát is elborították, ahogy röpült Svájc gyönyörű hegyei mentén. Óh, zökkent egyet a gép, és betonsuhanással megérkeztek a fáin Genfbe, a simába, a tökéletesbe, a bankosba és fölcsiszoltba. Jött is elibé egy nagyon kedves még nem látott barát, vitte-vezette, ellátta, emelte, körbemutatta, lebegtette, fátyolozta, ívelte Jezovicsot és a várost is. Jezovics rémülten látta, hogy a megérkezés pillanatában ez az ember rákacsint. Körbenézett, vajon kinek szól, talán egy ugyancsak szép színésznő szállt le vele a gépről, de nem látta. Új barátja újra kacsintott, mintha csak valami olyan dolgot akarna a tudomására hozni, amit nem akar. Aztán odahajolt Jezovics füléhez:

– Te nem a kommunistáktól kaptad a Kossuth-díjadat?

Jezovics megrémült. Mi ez? Világverseny? Itt is kacsintással leplezett tikkeléssel áll szemben. Nem elég odahaza? Ezt érte el a jótét kommunista rendszer negyven év alatt, hogy még október huszonharmadikán is tikkelni kell? Még annak is tikkelni kell, aki nem akar? Ha nem kommunistául, akkor ellen-tikkelni?

Gyorsan tovasuhant a szép gépkocsi finom rugóin, és hagyta magát Genfnek átadni. Micsoda fáin béke! Micsoda halk nyugalom, acélragyogású tó (még ezt a szót sem merte kiejteni a genfiek előtt, nehogy a nagy Aczélra gondoljanak, nem a vas és acél országra, hanem a magyar-bajszú honmesterre persze), a reformátorok fehéren meredt szobra, akik Illyés gyönyörű versében is ott állnak örökké a magyar kálvinisták és nem-kálvinisták sorsa fölött – uram bocsá! – szemrebbenés nélkül! Gyönyörű volt a város, a vitorlások fölhabzó tömege, a finom kikötő, Rousseau kecses szobra a híd mentén, a régi város magos-ablakos homlokzata, a belváros modern-fekete üvegpalotája beékelve a régi épületekbe, a mosolygó és könnyed szélfuvallat, ami a parkok dús, parfőmmel illatosított füvei közé sodorta a „züm-züm” faleveleket, melyeket aztán reggel porszívóval szedtek össze (még a parkokat is porszívózzák, isten kegyelmével), Byron sziklája, ahonnan sebezve küldé sóhajait a tó fölé a nagy romantikus egy félig véres zsebkendővel átkötvén nagy hajú fejét, az egész finom Genf, hol „élned kell s nem meghalnod”.

A terem nyüzsgött, melyben Jezovics ötvenhatos megemlékezését tartotta, éppen fölívelve ostorozta azokat a hősies kinti zugmagyarokat, kiknek az anyaország még útlevelet sem adott évtizedekig, kik még kacsintva sem érintkezhettek honi kintdolgozóikkal, kik verejtékesen és partizánmód lehettek csak magyarok, s mikor a határon vissza akartak jönni fölszabadulván a rendszeromláskor, és mellbe lökték őket, hogy hanyatt estek a hazaszeretettől, ostorozta őket, hogy legalább, talán, esetleg Illyés Gyulát ne tartsák kommunistának, s közben érezte magán, hogy kacsint! Maga is kacsint! És új barátja visszakacsint az első sorból, és aztán az egész terem elkezdett kacsintani, tikkelni, nehogy félreértsék egymást.

Jött visszafelé Jezovics az agyborító felhők közt az ő kacsintó Magyarországára és az ő legdrágább József Attilája jutott eszébe, akinek kedvenc játéka volt a „nézzünk farkasszemet!” szembenézés. Állítólag mindig József Attila nyert.

Ahogy leszállt a gép, Jezovics nem csókolta meg a beton anyaföldet két térdre hullva, hanem ment egyenesen az EXIT felé. Egy marcona, fekete ruhás kommandós állt az ajtó mellett, rátikkelt a genfi kalandorra, régimód. Jezovics szemrebbenés nélkül lépett Magyarország délutánjába, bár marta szemét a sötétség.

Bermuda Δ

Jezovics őskolumnista (nem őskommunista, bár közel sem állt távol tőle eme iparág és katakombai ideológia: Rómában, magában a szent városban példának okáért nem hitt, látta ugyan a fenséges romokat, a Traián-oszloptól a Michelangelótól és rablólovagoktól egyaránt megdézsmált márványú Colosseumon, a levegő-egű rendíthetetlen Pantheonig, a „valamennyi istenség” templomáig, ám valódinak és egyetlennek csupán a város menti például Priscilla-katakombát és társait látta, ahol többemeletes mélységben feketén és halottasan, mégis diadalmasan jött létre az üldözött kereszténység, csupán eme földalatti járatokban volt hihető, hogy van és lesz Isten, hogy Jézus gyöngéden kiejtett nevéért százezrek vetették oda testi életüket, Jézusért, aki egyetlen mozdulattal kifordította sarkaiból a csontig kövesedett zsidó törvényt, hogy a bosszú és szabály magosan kegyetlen súlya helyett „az én igám könnyű és az én terhem édes” fából vaskarikáját helyezze az emberi vállakra, hogy a megbocsátás balga és fanyar mérgét oltsa az emberek eldurvult szívébe: ez volt a katakomba, ahogy magába nyelte valódian a közösséget a római katonák üldözései alól és mentette át egy történelmen), nos ez a bizonyos, őskommunizmussal lazán kacérkodó Jezovics lengedezve ébredt az adventi rolók által vékony fénycsíkokká szabdalt nyamvatag és ködköhögő decemberi levegőben.

Kinyújtotta a kezét és remegett. Nem az alkoholtól, már régen nem az alkoholtól, mert infarktusa óta kínos mértékkel akarta (volna) betartani a sörivás és pezsgővedelés parádés mértékét, miáltal kezeremegése belsőleg megállt, most viszont láthatóan remegett a hajnali óra szürke, ám háborgó tengerén.

„Eltűnök” – suttogta maga elé az ágy nagy bárkájának lecsúszott szegletén. Régen figyelmes lett már eme eltűnési jelenségre, hiszen észrevette, hogy a tárgyak eltünedeznek a földrajzilag nagy kiterjedésű lakásból.

Egyik legelső és legfeltűnőbb észlelése az volt, hogy párja ugyan békésen „alfázott” az ózöld, szép mintájú kandalló és a bizonytalanul imbolygó telefonasztalka között mélyedő modern fotelban, melynek óriási előnye volt, hogy aki oda letelepedett, nem óhajtott fölemelkedni, nem óhajtotta mélyen süppedő altáját megemelni, így aztán hamar „alfába” csapott át, nem gondolt semmire, csak passzívan belecselekedett az elébe tornyosuló mélykék otthoni levegőbe; nos kérlelte azt a fontos lélektani és fizikai tárgyat, amit fenti hölgy az előbben még két ujja közt, valóságosan a markában tartott, mármint egyszerűen és közönségesen a kisollót, a körömollót, ami nélkül – mint a demokratikusan megválasztott kormány által is rendeletbe hozott paragrafus kimondja: élni nem lehet, kisolló nélkül ne is próbáljuk megkísérelni a hosszabb életbenmaradást, hisz a fölkunkorodó körömbőr vagy eme enyhe bőrkidudorodáshoz hasonló körömcsökevény egész életre elronthatja az ember napját, karácsonyát, ünnepeit, idegrendszerét, mákos gubáját, pedig az halhatatlan, az maga a halhatatlanság, ahogy édesanyja csinálta, lucsogva, annyira bő tejlével nyakonöntözve, hogy a meggörnyedt kiflidarabok eltűntek a máktenger feketeszeplős tengerén (mennyei íz, az ínyekbe beszüremkedő álmatag és mégis mákonyosan derűs édesség, ami valójában egyszer s mindenkorra a Karácsonyt jelentette, talán még a megszülető kisded pisze orránál is inkább), szóval a körömolló maga a karácsony. Az ünnep. Ha nincs meg a körömolló, akkor az akármilyen békés természetű ünneplő olyan nyakkidudorodó ordításba csap, hogy a szomszédok lehúzzák a rolót, behúzódnak odvaikba, és hányják az egyébként Kisjézus megszületését hirdető mellkeresztet.

– Eltűnt – ejtette maga elé könnyedén a hölgy.

Jezovics nézte a levegőt. Ott, lebegve, mint egy élet tengerén a kisolló eltűnt. Keresték, földre feküdtek, a kandalló rései közé martak, a fotelt kibelezték, az asztal szálkáiba hatoltak – a kisolló eltűnt. A távolabbi szekreter összes fiókját kihányták – bár ne tették volna, mert onnan tonnányi, régebben eltűnt és ma már jószerével azonosíthatatlan tárgy, ufótöredékké bomlott filmszalag, nagyítandó kópia, régi karácsonyi csomagokat áthurkoló piros és kék szalag, medvecukor, mély stanicli, elfoszlott nemesi oklevél, töpörödöttre száradt, annak idején életet jelenthetett volna, adattörlő radírgumi és őröletlen mákmennyiség került elő – micsoda gubák lettek volna csinálhatók, ha idejében kerül elő (!) –, keresték a kisollót a szomszédos támpontú vitrin tarkabarka tárgyi világában, ami nyelvét nyújtó márvány kisegérből, soha át nem balanszírozható türelemgolyók vízhengeréből, kínai csészék használhatatlanul csöpp – talán gyerek – ivóedényeiből, csókolódzó fapapucsos porcelán hollanduspárokból és ceruzahegyezőt rejtő, párizsi minivécék bronz küblijéből állott – a kisolló soha a sok karácsonyt követő időkben nem lett meg, nem került elő, valószínűleg a Lakás Bermuda-háromszögében eltűnt.

Utóbb Jezovics rájött, a lakásban, melyet otthonának tekintett, kiképződött a Bermuda-háromszög. Az Ág utca keleti partszegélyétől körülbelül ezer centiméterre a brit szigetcsoport tünedező íróasztalai és kibomló támlájú, virító és magas hátú, fényképen bajadérian jól mutató ásatag székei tájékán, az északi szélesség gangi három és délköri konyhai ötméteres keresztpontján minden tárgy eltűnik. Utóbb vadonatúj, még kibontatlan, celofán csillogású burokban meghúzódó pizsamák, még lábszárukban védjeggyel összefogott szőrös zoknik, halk zsebkendők és fájdalmas és értékes és újraírhatatlan kéziratok tűntek el a puszta levegőben – zsipsz-zsupsz – és főleg a lakás tragikusan kialakult Bermuda-tengerszorosában.

– Nincs meg semmi – meredt maga elé a mélytengeri, vagyis tengeribetegséget okozó, gerinccsigolyameszesedést fokozó bárkaágyon Jezovics Jezovics, belesüppedve az ódon párnák baljós és puha hegyei közé. – Ha belegondolok… Itt tűnik el az egész élet. Kisollók, kilencvennégy golyóstoll, jegyzetek, futball-fényképek a címeres mezzel, Illyés Gyula temetési fényképe, Krúdy Gyula kézírása, apja balatoni verse az őszi szél kavargásáról, Sámuel című unokája kétéves korban lerajzolt lábfeje – a gyerek már tíz –, cipőt vásárolni könnyítendő, Mersits Piroska rajza a nagymarosi öregasszonyokról, akik csak mennek és mennek a nem is létező templomokba az örökre megdőlt domboldalakon, és maga a fogröntgen.

Mert a fogröntgen is eldőlt. Ahogy a fog is. Titokzatos módon a lelet fölemelkedett vagy öt hónappal ezelőtt, és elkapta a lakás Bermuda-árja. A fogorvosnő nagyon kedvesen követelte, hogy tegyék rendbe ezt a fogat –, de nem volt már hozzá röntgen. Jezovics foga kíméletlen fájásba csapott át, algopyrinek és rubophenek és augmentinek kimerültek az ellentámadásban, a fog megingott.

– Eltűnök – motyogta maga elé Jezovics ágybárkájának szögletén lakása Bermuda billenésén. – Kinyíródom. Elpusztulok egy fog, vagyis egy fogröntgen miatt. Már a körömolló eltűnése majdnem hazavágott – az idegi roham miatt. Most a fog. Minden eltűnik. Én is. A fogröntgen is. – És varázserejűen sorolni kezdte unokái nevét, magára olvasott, tudja-e, mint a miatyánkot. „Bea, Barbara, Ditta, Benjámin, Dalina, Kristóf, Johanna, Viola, Sámuel, Lázár, Anna, Máté, Dorka, Flóra, Boróka, Dominika” – egy szuszra verselte elő. Kirohant a Bermuda-pont karácsonyi tájára – és a karácsonyfa tartója alatt ott volt a fa billegését megakadályozó borítékban a fogröntgen.

– Igen. Mindig is csak Jézusra számítottam. Egyetlen biztos pont az élet tengerén. Dicsértessék a Jézus Krisztus. Nemhiába.

Holtvágány

Lehullott a hó. Jezovics, a vén balfácán ezt mindig olyan eseménynek tekintette, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mit közömbösen? Még idősödvén és fehérülvén is az ablakban állt és áthadonászott a szemben lévő rozzatagul csüngő erkélyekre, ahol mogorva tréningruhás vasmester rendezte – egyébként örökké – elrendezhetetlen bútortöredékeit, madzagait, holt cserepeit. A Magánkövér pusmogva dühöngött maga elé, mintázva életünk örök elrendezhetetlenségét. Szidjuk, de meg nem oldjuk. Azonkívül…

…meg volt sértve. Jezovics hamarosan belegondolt, ez a Magyarország, erkélyestől, hógolyóstól, postásostól és írókámostól sosem fog működni. Nem és nem. A zöldséges, a telefonszerelő, a miniszter, a sintér, még a régi párttag is meg van sértve. És sértődéséből kifolyólag, lefekszik otthon a díványára, vagy ha többet iszik a kelleténél, a padlatára, és nem dolgozik. Tojik dolgozni, bocsánat a kifejezésért, mert őt megsértették. Valahol, valamikor, valakik. A kommunisták a jobbosokat, a liberálok a szenteket, a polgárok a munkásokat, a tisztek a bakákat. Mondom, lefekszik a parkettára, és beint. – Ezt nektek, Magyarország!

Most is, ahogy áthadonászott és átkiáltott a szemben lévő erkélyre Jezovics, látta, a Magánkövér directement elfordul, háttal áll, nem figyel oda, csak ne lássa a lelkesedő integetést. Jezovics nem átallott átkiáltani:

– Magánkövér úr! Helló!

– Nekem ne hallózzon itt, kérem!

– Akkor jó napot! Jó reggelt, itt a tej!

– Hülyéskedni akar?

– Dehogyis, Magánkövér úr…

– Sosem voltam úr!

– Akkor elvtárs!

– Minek néz engem? Kommunistának? Dolgoztam Inotán, de kényszerből, és 1982-ben, érti, 1982-ben odavágtam a párttagkönyvemet, mert láttam, vesztébe viszik ezt az országot az adósságaikkal a kommunisták. Különben is, én fumigáltam az egész pártot, párttagdíjat sem fizettem, én egy fityinget sem nyertem azzal, hogy párttag lettem volna, vagyis voltam, de távolságtartón, meg különben is, ahogy mérnök lettem, szakember lettem és nem kommunista, én megálltam a helyemet a szakmámban, hidakat építettem meg vasutat, a börzsönyi kisvasutat én mentettem meg, mert a liberálisok el akarták adni az amerikai nagytőkének, persze, idegen befolyás alá, de én magyar ember maradtam, tisztes alföldi gyerek, aki a magam erejéből küzdöttem föl magam az egyetemig, tehát nem akartam soha, hogy nemzetközi tőkés csoportok kezébe kerüljön az ország – és a kisvasút! Magyar voltam. De a magyarok is megsértettek, nehogy azt higgye, hogy nem! Azok talán a leginkább, mert vártam, jön ez az újfajta rendszerváltás, vagy rendszerváltozás – mert az előző kormány…

– Mindig az előző kormány…

– Igen! ez egy láncreakció! Grósz–Németh–Antall–Horn!

– Nofene. És melyikre van megsértődve?

– Mindegyikre! Mindegyik megsértett! Ide nézzen! – föltűrte az ingujját, hogy mutassa sebhedett fél karját. – Alig maradt karom! A kisvasutat akartam megállítani, mert búcsúutat rendeztek neki a Kádárék!

– Azok is megsértették?

– Azok is! De ha így egymásutánban nézem, talán azok a legkevésbé! Azok kitüntettek! Huszonöt évvel ezelőtt élvasutas lettem. Meg arany munkaérdemrendes lettem. Meg tiszteletbeli kismozdonyvezető!

– Akkor mit várt a rendszerváltozástól?

– Mit vártam, mit vártam! Hogy rehabilitálnak!

– De mit rehabilitálnak? Maga jól megvolt a Kádár-rendszerben, nemde?

– Nem érti maga ezt! Vagy nem akarja. Én már a fölszabadulás után meg voltam sértődve! Igazam volt? Az egész szovjet ügy, az úgynevezett fölszabadulás ellenemre volt, hiszen tudja, mit műveltek a szovjet katonák, különösen vidéken! Ötven hektó borunkat itták meg, de még ha megitták volna, kieresztették a földre! És végighajkurászták a falun a húgomat, tíz évig feküdt ideösszeomlásban az erőszakoskodás után! A Rákosi-rendszerben nem mehettem egyetemre, mert kuláknak számítottunk, csak hatvanöttől végezhettem el az egyetemet, először a marxistát s csak utána lettem mérnök, kerülőúton! Mit gürcöltem! – rázta a szőnyegét a szép hóban bandukoló háziasszonyok lazán dauerolt fejére. – Voltam paraszt, munkás, később értelmiségi, aztán kisvállalkozó, műszaki értelmiség, majd adminisztratív dolgozó… szóval szenvedtem. Végig. Végestelen végig… És ezért, azt hiszem, joggal várhattam volna, hogy rehabilitálnak!

– De maga végigélte ezt a korszakot…

– Végigéltem, de hogyan? Alig van autóm, kis nyaralóm, három gyermekemnek úgy kapartam össze a lakáskákat, és most itt vagyok.

– Hol?

– Ezen az erkélyen, barátocskám! – Ütötte az előtte düledező fémrudat. – Mert mi jött még? A hídépítőktől átraktak a vasútmérnökökhöz! Én át akartam ívelni a történelmet! És közben benne kellett pöfögnöm!

– Nem robogott?

– Robogtam-e? A kisvasúthoz kerültem, ez a legnagyobb sérelmem! Ha már vasút, legyen nagy! De én egy holtvágányra kerültem, érti? Dugszerelvényre, zsákutcás vonalra! Erre voltam való? Kisvasút?

– De magyar, nem?

– Magyar? De mikor? Hova dughattam a magyarságomat negyven évig? Még a kismozdonyon is csak vörös zászló lenghetett! Egyszer próbáltam, mert én próbáltam! – áthadonászott a düledező erkélyen Jezovics felé –, én igenis próbáltam magyar maradni, de ebben az országban nem lehetett egy magyar zászlót sem kitűzni a mozdonykára! Ezért vártam én a rehabilitációmat az új rendszertől 1990-ben! Bajok árján jutottam ide.

– Mint mindenki. Ez volt a történelem maga. Nem gondolja?

– Nem gondolom – acsarkodott vissza a kisvasutas. – A szomszédomat kétszer kitüntették csillaggal, háromszor kereszttel, sőt aranymozdony-díjat is kapott! Pedig alám volt beosztva! És folyton az adminisztráción dolgozott! Ő kapott kis aranymozdonyt a nyugdíjba menetelekor!

– Nézze, hogy hull a hó! Gyönyörű, nem? Kezdődik az advent.

– Micsoda?

– Advent. A várakozás ideje. „Rorate caeli desuper, et nubes pluant justum…” „Nyíljatok meg, egek és felhők, harmatozzátok az igazságot…”

– Fütyülök a hóesésre, barátom! Nekem abból is csak károm származik! Nézze ezt a sok kacatot, nem tudom letakarni…

– Az élet egész raktára, nem?

– Most ezt is betemeti a hó! Fütyülök a hóesésre, a várakozásra, magára Jézus Krisztusra is, aki majd ide lépked láthatatlanul a hóba! Ugyan!

– Pedig talán ő az egyetlen, aki nem sértette meg.

– Késő, barátocskám. Nyugdíjban vagyok. Megdöglök. Beboríthat a hó. Mellékvágányon jártam. Ezt kaptam a történelemtől. Már csak azt a kis aranymozdonykát szeretném, amit a szomszédom kapott! Nem megy, nem is füstöl, de fütyül. Kis finom hangot ad. Ezt intézze el nekem. Maga. Vagy az a Jézus.

Egy alomból valók

Jezovics nem volt hazája ellensége. Ahogy szétnézett – barlangjából –, szédületesen bárgyú és ostoba embereket látott, akik általában egy tál lencséért eladták hazájukat, anyjukat, cimborájukat, ha volt ezekből nekik. Rejtett kamerával ha mendegélne az ember, őshüllőkre, félmajmokra, bősz békákra emlékeztető fejek bukkannának elő – például a metró szállító lépcsején –, de hát az ember nem hord rejtett kamerát magával. Különben is, Jezovics mindig abból indult ki, eme őshülletegek is voltak valaha kis vaspadban üldögélő elemista gyerekek, mint a tisztaság lengedező liliomjai, akikről az Úr gondoskodik kegyelmével, mint azt maga Jézus úr tanítá a halála után nem sokkal keletkezett evangyéliomokban.

Jezovics tehát nemcsak szerette hazáját, hanem hazája balsütetű lakosságát is erőteljes jóérzéssel akarta szemlélni, ha ment ez a gerjedelem, ha nem ment. Gerjedelemből el kellett volna fordulnia tőle – mármint a lakosságtól –, mint önmaga ádáz ellenségétől, hiszen az elmúlt ötven év történelme során csaknem mindig rosszul, balul választott – a németséges odasimulástól az orosz elefántkodásig, és belbalek választásokig, akár szabadságosan tette azt, akár a kádári félpuha diktatúrában. Kivételt képezett 56 fénypillanata, midőn a nagy történelmi ELÉG VOLT! kiemelte e népet a süppeteg balgaságból, és vad önfeláldozással, a hősiség elborult percében fölülmúlta önmagát, elsősorban akkor is a szétzilált hajú kamaszok és vásott arcú munkások elszánt jóvoltából. Lehet, gondolta el nem múlóan szomorúan, ez is csak azért történhetett így, mert olyan rövid volt a pillanat. Aztán gyorsan helyesbítette magát, hiszen ötvenhat után legalább még nyolc évig hősies maradt eme néptöredék, amíg börtönnel, kancsukával, politikai manőverekkel ki nem iktatták belőle e fennkölt érzeményt és becsületet.

Most viszont ingott az ország. Jezovics megint csak körülnézett – nemcsak barlangjából, hanem körbejárva a határmentét –, s azon elég súlyos tapasztalatra jutott, hogy antanti szomszédjaink lesben állanak, résen vannak a „bármikori” elégtételvételre, hogy még egyáltalán e földkerekségen létezünk. Ahogy egyik bő indulatú kolozsvári politikusunk a parlament nyilvánossága előtt futurológiailag és funarológiailag kijelentette: „kétszer már móresre tanítottuk eme barbár, nyers húst nyereg alatt puhító népséget – 1919-ben és 1945-ben –, mégpedig saját fővárosában, avatag fővárosában a mi fővárosunkhoz képest, Budapesten, ha nagyon ugrálnak, megtehetjük ezt harmadszor is!” Hiába tiltakozott a Világszövetség és prominens személyiségek légiója a kormány és az állam elnökénél, ők befele somolyogva, fülük botját sem mozdították, sőt magukban elégedetten vették tudomásul a mi nyavalyás gyengeségünket.

Ezért, mindenekelőtt ezért izgatta Jezovicsot a belső helyzet is, hiszen különben vígan fütyörészve járkálhatott volna Surány kies hóutcáin a Duna nagy balkarja Dnyepert, Dnyesztert, sőt Dont és Volgát idéző vadregényes nyárfás-füzes partján, s jóféle rímeket morzsolgatva tűnődhetett volna a kék azúron átpuházó gyors vattafelhők halhatatlanságán.

Így azonban magánya – barlangja – mélyén is és Surány főutcáján is, a Megyeri Fasorban belényilallt, hogy eme helységszóból képezték az új bankelnök nevét is. Hohó! Talán innen való a bankelnök, hiszen helységnévből szoktak származtatni vezetékneveket, maga édesded jóbarátja Szakonyi Károly főíró is – Némethből változtatván nevét – Szakony községhez fűzte „i” betűjét, gyermekkora setétleges, de szép emlékeként. Talán Surányi is Surányból van való. És Surány szép, Surány kies és kellemes, talán még szülőfalunak is, hiszen eme település már a század elején keletkezvén alkalmasnak minősülhet bárkinek, még egy bankelnöknek is neve felvételére – hacsak nem eredetileg is Surányi valaki. Mindegy. A fölvett név se rossz, ha jó helységből származik.

Izgatta Jezovicsot a névkeletkezés, sőt, mint fentebb kifejtettük, maga a belső politikai egyensúly, mely esetlegesen kivédheti a külpolitikai egyensúlyvesztést is. Szaladt hát Jezovics egyik félmodern, jó baloldali emberéhez, egy biztonsággal nem ellenséges érzelmességű félbankárához, informálódni. Eme tehetséges közgazdász – most elég sok van belőlük – a községből való névkeletkezést egyetlen kézmozdulattal gyermekinek minősítve lesöpörte, Jezovicsot azonban izgatottságában derűs mosollyal megnyugtatta.

– Ne félj. Amíg engem látsz. Ne féltsd se magadat, se az országot. Megy a dolog. Szemmel tartjuk a szocialistákat. (Jezovics, a neonaiv antipolitológ bámuldozott, miért kell szemmel tartani egy koalíciós partnert, azt hitte, együtt kell dolgozni vélük. Nyelte – az információt.) Hiába ugrálnak. Erősködnek. Nélkülünk semmire sem mennek. Nem veszik őket komolyan, nézz végig rajtuk a pólóikban, gyűrt harisnyáikban, félpiszkos cipőikben. Itt nem számít az abszolút többség gyönge ötvennégy százaléka. Parírozniok kell! Mi tettük őket szalonképessé azzal, hogy annak idején beemeltük őket a Demokratikus Chartába. Mit akarnak? Békesit kinyúvasztották? Nem volt jó? A tahóknak! A pulóvereseknek! Garanciát követeltünk!

– És megkaptátok?

– Apa… mi az, amit mi meg nem kapnánk? Itt van az új két pénzügyi ember. Megnyugtató. Egyensúly. Belpolitika. Külrendszer. Csatornák. Szakma. Ez szakma, barátom!

– Az előző pénzügyminiszter nem volt jó szakember?

– Ne naivkodj! Ezek az újak egy akolból valók!

Jezovics hazaszédelgett Surányba, a nagy Duna mentébe. Nézte a tél elfodrozódó nagy vizét, amint az elvonuló vontatók nyomában partra sodródott. Mintha a víz kisodorta volna a könnyű parafadugókat, félgallyakat, repedt ajtódeszkákat.

– Alom? – tűnődött Jezovics. – Egy szülésnyi? Egy közös ólotthon? – Írt egy darabot „Fészekalja” címmel, ami egy ember-madárcsaládot jelentett. – Ilyesmi? Egy állat-brancs? Társaság? Közös múlt? Akkor megnyugodhatunk, valóban. De az előző szakember nem abból az alomból való volt? Hazaszaladt Jezovics, fölverte értelmező szótárát, mintha az ország élete függött volna tőle. Ott volt a szó.

„Alom. Főnév. Nagyobb háziállatok istállóbeli, pihenő- vagy fekvőhelyéül leterített szalma vagy avar. Alomtrágya = almos.”

– Alom – ismételgette maga elé Jezovics, és tűnődve nézte a Duna balkarját, ami a surányi partot elválasztotta Magyarország baloldalától. – Alom. Akkor megnyugodhatunk. – Nézte a vizet, ami a történelem kifogyhatatlan erejével folyt tovább.

Ólomkatonák

Jezovics – aki magát a vezetéknevét, vagyis magát a vezetéknevét is Jézustól örökölte, illetve származtatta – kisgyerek volt. Vagyis volt ő is kisgyerek. Egykor. Vagy fél kettőkor.

Mindenesetre anno, elég régen ott állott kisgyerekként a homálynagy szoba, az úgynevezett „úri szoba” máriaüvegesen átláthatatlan ajtaja előtt – ha kettő-, ha háromévesen és összegubancolódott hajjal, és persze várt. Remegve, rettegve? Boldogan? Későbbi évei során rájött, hogy maga az egész élet – várakozás. Várunk. Hogy eljöjjön valaki, átkaroljon, és megmentsen. Egész életünk bizonyos advent, hogy eljöjjön valószínűleg – maga Godot. Akit a fő-Beckett ír–francia írómester nemes huncutsággal egyszerűen és köznapian Godot úrnak nevez, s aki a hírhozó kisgyerek szavával mindig azt üzeni, hogy „máma nem tud eljönni, de holnap biztos eljön.”

Nos, a két-, usque hároméves kis Jezovics is – feltehetően – erre várt a homálynagy úri szoba máriás üvegajtaja előtt. Godot úr helyett hamarosan a kis Jezovics nyolc esztendővel idősebb bátyja érkezett meg lázas sietséggel, és zsebéből gyors kulcsot csempészvén elő, kikattintotta az üvegzáras ajtót. És bent hideg. Nem fűtötték a hodálynagy és homálynagy szobát. Jégverem volt. A kis Jezovics mégis elszántan lépkedett bátyja kihúzott oldalán. Aki az aranysarkú, hatalmas fekete szekrényhez vezette. Majd még egy kisebb – de szintén arany! – kulcsot vett elő most a másik nadrágzsebéből, és kinyitotta az alant mélyen meghúzódó széles fiókot.

Uramisten! Abban feküdtek vékony cérnaszállal a papundekli doboz aljához láncolt színesbőrűek, az indiánok. A fő fekvő pedig maga Csingacsguk volt, hosszú, hátul befont kékfekete hajjal lovagolva újfekete lován a papírdoboz hősies lemezén.

– Ez Csingacsguk – hajolt a kis Jezovics jéghideg füléhez forró, suttogó szájával a bátyja. – Ez maga az Isten. Nézd a hollófekete hajának ólomhullámait – hiszen ólomkatonák hevertek a doboz alján –, nézd kőkéken éles tekintetét! Ő a fehérember barátja. Testvér. Győzhetetlen, mint Jézus.

– Ő a Jézus? – kérdezte dideregve a kisgyerek.

– Olyasmi – zárta le a fényes piros dobozt nagyvonalúan Riki, az angyal szájú báty. – De ne mondd, hogy láttad előre… az Istent!

Jezovics nem mondta el sohasem. Aztán, ahogy a bátyja eltűnt az örök vadászmezőkön, egyre többet gondolt arra a karácsony előtti délutánra, egyre többet gondolt Csingacsgukra. Aki testvér. Lóval jön érte. Erős, ólmos izmai kidagadnak, csíkosan festett mellkasán gyertyák könnyű fénye cikázik. És megmenti a fehér embert.

Sajt, ó, szabadság!

Jezovics, a kallódó költő és neoplatonista ábrándozó – természetszerűen – naiv ember volt. Azért kényszerült eme pályára (költészet), melyből megélni nem, ábrándozni és márciusolni viszont lehetett.

Március lévén ő is – mint annyi magyar – visszakallódott az 1848-as szabadságharchoz. Ha csak reá gondolt, elborítá arcát a vér. Mint magyarnak, eme kis csonkaország többségi lakosának. Már csak annál fogva is, hogy dédnagybátyja, ki a szép Máté névre hallgatott, igen sokat tett a szabadságharc idején a német kisebbség magyarsága érdekében. Ő fordította – többek közt – német nyelvre a híres tizenkét pontot. Benne volt a Pilvaxban, a hősies társaságban, s érezte még Petőfi posztónadrágjának társaságát maga mellett, ahogy Klauzálét, Vasváriét, Rottenbillerét is. Micsoda idők! Ahogy Máté Petőfi atillájának karjára tette a kezét, vagyis nem csak az atilla, hanem maga Petőfi karjára: ez volt a történelem. Máté részt vett a tizenkét pont kinyomtatásában is, midőn Heckenastnál kikövetelték a kiáltvány megjelenítését. Kikövetelték a sajtószabadságot.

Megilletődve állt a Rózsák téri sarokház előtt, melynek második emeletén lakott egykoron Máté, a magyaros hős. Könnyezett. (Nem Máté, ő már nem élt, pedig százhárom évig húzta. Jezovics nem tudta megvárni, huszonöt évet késett.) Jezovics könnyezett. Az emlékektől. Hamarost föl is kereste egyetlen rokonát, aki még tudott valamit Mátéról, a rokon maga is kilencvenegy évvel bírt. De jól emlékezett Mátéra, aki egyetlen délután megőszült, mikor a császáriak keresték, és pikával átszúrták a dunyhát, mely alatt ő – szomorúan és ideiglenesen – meghúzódott. Ez a kilencvenegy éves mesélte Jezovicsnak:

– Máté – a mi Máténk – szarkasztikus ember volt. Lelkes, de szarkasztikus. Talán tőle örökölted ezt a fonák tulajdonságot. Nos, a mi Máténk azt mondta, járkált egyszer föl s le Sándorral, a mi lánglelkű Sándorunkkal a Rózsák téri fák alatt, még sárga keramitkockás tér volt, kopogtak a lépteik, a második emeleti ablakok is rezegtek Sándor és Máté cipőlépteitől….

– És mit mondott Petőfi?

– Azt akarom mondani. Ne siettess. Elfelejtem. Ja, igen. Járkáltak a Rózsák téri fák alatt a keramitkockákon, ahogy léptek, a cipőik koppanására összerezdültek a második emeleti ablakok, volt olyan ablak, ahonnan bodorított szőke nők néztek alá a két nagy férfiúra…

– És mit mondott Petőfi?

– Ne nyaggass! Azt mesélem. Kopogtak a cipők, akkor nem csizma volt rajtuk, hiába ábrázolják csizmásan és kandúrosan Petőfit a képek, ez esetben, a Rózsák téri fák alatt nem csizmában volt, hanem vékony, de erős talpú cipőben, és zengtek a lépteik a sárga keramitkövezeten, sok ablak kinyílt, és buksi szőke fiatalasszonyok néztek alá a fölhevült két nagy férfiúra, mert föl voltak, ugye hevülve, léptek…

– És mit mondott Petőfi?

– Hogy a szabadság nem elvont fogalom, a szabadság sajt. Olyan, ami ehető. Szaga van, illata, fanyar, keserű, büdös, finom és átható. Ne ringassuk magunkat illúziókban! Ezt mondta Petőfi.

– Sajt?

– Igen. Igenis. Azt mondta, sajt. Szóval, élelem, ehető. Nem csupán azért hajszolják az emberek, hogy szabadnak érezzék magukat, hanem, hogy elteljenek vele, érezzék, egyék, táplálják magukat. Ezért akarják a hatalmukba keríteni. Nem holmi illúzióból…

Jezovics eljött a vénembertől, maga elé motyogott, ahogy a cipői kopogtak a keramiton. Mert neki is volt cipője, és ő is keramitúton jött. A vénember még utánakiáltott a második emeleti ablakból, ami ugyanolyan magasságban feküdt, mint annak idején Máté bácsié, csak nem a Rózsák terén, hanem a Klauzál téren, akiből azóta, érthető módon nemcsak tér, de utca is lett.

– Petőfi tudta ezt! Nem úgy, mint ti! A szabadság nem elvont fogalom!

Aha – morfondírozott Jezovics, ahogy lassan a Petőfi térre ért –, természetszerűen ő is tér lett. És idő. És utca. – Aha – morfondírozott maga elé Jezovics, ahogy visszaidézte a három évvel előbbi Petőfi teret, március tizenötödikéstül, a kis, de szívós tömeg arcástul, a leányos képű fölső polgármester gyér, szállékony hajástul. A Főleány – mármint legfelső székesfővárosi vezető – a szabad szélben folyton haját igazgatva fenyegette népét – népünket? – hogy „fagyos szelek járnak”! „Veszélyben a sajtószabadság!” A kis tömeg – nálunk állandóan van valami jelentős kisebbség, mely a nagyobbság állapotában akar leledzni – halkan éljenzett. A rádió vette, a tévé közvetítette (sajtószabadság, ó!), amint a leányos arczú fölső polgármester elég erélyesen, gyalázta a rádióban, tévében uralkodó antalli állapotokat. Éneklősen beszélt, újabban mindenki éneklősen beszél, aki Pestre téved – minapában egy vidéki költőnk ismerte be, húsz éve jött föl, és már maga is énekel. Fölkapja a szóvégeket –, reá ragad az emberre, ahogy ő mondta.

Főleányunk énekelt, és a haját könnyedén borzoló szellőben állandóan kisimítva azt homlokából, sajtószabadságot követelt. Hamar meg is kapta. Mostanság ezt az éneket hallani a rádióból és tévéből – már csak éneket hallani. Most nem szól a sajtószabadság megsértéséről. Most nincs megsértve. Sem ő, sem a sajtószabadság. Mert a szabadság ehető, igen nagy falatokban is. Ezeket tetemes számlák bizonyítják, nagy pénzösszegekről, melyeken jelentős mennyiségű sajtot lehet vásárolni.

Jezovics bólintott maga elé, nézte a csizmás költő levegőbe lendülő kezét, és elszántan ívelő száját. – Aha – motyogta maga elé Jezovics. – Ebből a szájból énekelték ki a sajtot! Pedig mennyire szorította, mint egy erős, fiatal varjú!

Fő, hogy szabadság van – gondolta Jezovics. A kisebbség szabadsága is szabadság. Vagyis sajt, ahogy Petőfi mondá. Amint kihullott a szájából, hazavitték, megsütötték, s ez az ici-pici kisebbség megette.

A látszat szerint ízlik neki. Mert nem akar adni belőle.

Karambol

Jezovics egy süteményt nézegetett. A sütemény őt ábrázolta, törött-börött, hasas figura volt, egyik keze leesett már, fél szeme még őrizte a virágbogyót, a másik szeme elhullott a nagy húsvéti kavalkádban. Húsvétra kapta ugyanis Jezovics önmagát – süteményben. A sült anyag ügyetlenül őrizte Viola onokája kis ujjait, a rásült tojásfehérje peckesen fénylett jobb combján, a bal ugyanis le volt harapva.

Maga Jezovics harapta le a jobb sült tészta combot, aztán megrémülve abbahagyta, talán meg kelletnék őriznie a kislány által formált embert. Így teremthette Isten porból az első Ádámokat, talán nem is sokkal tartósabb anyagból.

Jezovics boldog volt Viola című unokájával. Viola hableánynak született, valami Andersen-meséből. Már két hónapos korában, élénken homályos szemében olyan fények villantak Budakalászon, ahol nyomorúságos albérletben kezdték életüket az olajkályha fojtogató bűzében és tócsáiban, olyan fények villantak-csillantak, melyekből látható volt, ez a lány meselány. Azóta is. Nem él – száll. Múltkorában Jezovics már elnézegette a kisgyerek tízéves vállát, valóban látott valami kis dudort, ami arra utalt, anderseni angyalszárnyak türemkednek a bőr alatt.

Jezovicsnak – süteményben – bensőséges és átható kenyérszaga volt. Ehető, fogyasztható kenyér lett belőle a kis kockás papírszalvétával bélelt fonott kosárban, igazából csak a haja helyére és a szakálla gyanánt fölsütött köménymagból lehetett ráismerni. Mert ennyi azért kell.

Jól töltötte az időt e balgatag költő Violája társaságában. Furcsamód alig szerette a gyerekeket – közönségesen. Titokban és belülről persze mindenkit erősen lefényképezett belső villanójával és lelki vakuja kék fényében minden unokának külön „lelete” volt. Röntgenlelet, a szeretet vákumjában idevilágítottak a gyönyörű kis vonások, gyönyörűek, mivel többnyire lányok voltak, legalábbis tíz-öt arányban vezettek a versenyben a kisfiúkkal szemben. Na, mindegy.

Viola zongorázott. Fogai kicsinyt előbbre állottak a szájából – pikánsan is –, fölnézett az elszálló időbe, mint angyallány, Andersen dédunokája, és zongorázott. Mélatagon, mégis erősen. Saját szerzeményecskéi voltak, Jezovics ott állt a hangszer mellé dőlve, mint egy öreg hősszerelmes, és ingatagon dilve-dőlve, keze lebegő mozgásával érzékeltette Violájának az ő szerzeményének lehető újabb és újabb ritmusát, lengését, vagy csendecskés fortisszimóit. Ketten alkották a zenei előadást a hevenyészett óbudai lakás dúlt bútorai között, s Viola zongorázott.

Jezovics vagy harminc esztendeje fordított egy Rilke-verset, melyet azóta is sokat zümmögött magában.

– Jezovics mormogta ezt a verset, és Violát látta benne, a boldogtalanul-boldog, örök kékségű lányt, aki itt zongorázik, akibe majd belészeretnek, akit majd odahagyhatnak, akiből kiszeretnek, jön az örökös női körforgás, aki folytonos, lobogó lelkesedését – úgy rohant át az úttesten, mint úszó angyal – még Jezovics apjától örökölt örök derűben, féltette ezt a meselányt, aki itt zongorázik mint az örökkévalóság előszobájában vagy verandáján lelke „kényes kertjei” fölött, merengve és éberen a tovalebbenő idő kékségében. Jezovics szerette volna megóvni ezt a tízéves teremtést a jövendőben reá zúduló csalódásoktól és balszerencsétől. Viola zongorázott, ő meg állongott a dőlt zongora mellett, és eszelős karmesterként lengedezett ide-oda, mint a szárán kórósodó hagyma, így játszottak ők ketten, amikor Jezovics, ki maga is álomlovag volt és vadhagyma és – utóbb – sütemény, elszállt.

Akkora vad lökés érte jobboldalról, mintha űrkabinban rengett volna, a kormányt mintha kitépték volna a kezéből, és bődületes csattanással átütötték az úttest másik oldalára, ahol egy újabb rettentő ütés érte az autóját, ő meg vadul markolta a kormányt, és csodálkozott, hogy életben van. Mi ez? „Rendüljön meg a velő agyadban.” Mintha megcsavarták volna a testet, nyaktól az ágyékáig, és fölfüggesztette volna valamilyen elég kíméletlen bakó, s ő csak egy függelék lett volna, térde alá bevágott a műszerfal rádiótartójának az éle, a lábszárcsont hasogatott, de élt.

A Csalán utcán kapaszkodott föl, nagy út elébe terült, s ő boldog volt, violástól, unokástól, egyetlen másodpercig, boldog volt a maga időfogságában is, midőn a történelem kereke mint őrült szerencsejáték visszafelé forgott, de ő boldog volt, teljesen érthetetlenül, midőn a csökött kis benyílóból, melynek neve sincs, a Kapy útról zuhanva ágazik alá, hogy kettőszáz méter után bevágódjék a Csalánba és Jezovicsba, onnan érte a mérhetetlen ütés, az élesen lerohanó ellenséges autó, balra akarván kanyarodni belerohant Jezovics oldalába, arcába, térdébe, kocsijába. – Elég sebesen jöhetett – bódult mélán magára a magára ébredt Jezovics, és csodálkozott, hogy élt.

– Látod, Papuli, ez a kis-Jezovics, ez a sütemény-ember mentett meg téged. – Viola kék szeme ellengedezett megint jövője kék homályában, álmatag andersenizmusát megcsavarta, mint egy bomló zászlót. Szép volt. Jezovics nevetett, noha nem tudott már nevetni. – Tudod, mit olvastam a Bibliában tegnap? Azt a Jákobos történetet. Jópofa. Ahogy birkózik az angyallal. Vagy Istennel birkózik? Emlékszel erre a részre?

– Emlékszem – mondta Jezovics, a bólintás még nehezen ment. – Emlékszem rá, és emlékszem rád, és mindig emlékezni fogok, ameddig élek – gondolta Jezovics, apját látta a leányban, annak kék szeme visszarezgett a gyerek tízéves tekintetében. – Emlékezni fogok Istenre, a te birkózó Istenedre is, csak…

Viola odahajolt hozzá.

– Tudod, mi a történet vége? „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” Jópofa, nem?

– Jó – felelte Jezovics, és nézte a sütemény-Jezovicsot, akit nem szabad megenni. – Nagyon jó.

Rákosi II

Jezovics, az öreg fejű és szomorú költő hüledezve nézte az országot. Áremelések árvizei törték át az emberi tűrőképesség gátjait, égig érő vízügyi ígérgetések mögött drákói szabályok vonták meg az éltető elemet a lakosság tetemes részétől, álhíreket cáfoltak meglett vízrendészeti szakemberek, nyugtatóan jótékony csapi intézkedéseket vontak vissza naponta rezzenéstelen arcú vízi himpellérek – Jezovics azt se tudta, hova kapkodja a fejét, annyit azonban bizonyosan látott, olyan politika, vízgazdászat folyik, amilyen akar. Volt ebben valami imponáló. A vezetők egyetlen percre sem törekedtek a népség-katonaság megnyerésére, hanem egyenesen a nyűtt emberek arcába mondták rendelkezéseiket. A nép eleinte visszahőkölt. Hogyan van ez? Nem-é demokráciáról és népegyességről volt szó a rendszeri változások hajnalán? Aztán, ahogy telt-múlt a vízkorlátozási idő, a vízivó, vízhasználó lakosság főlehajtva és csöndes megadással beletörődött abba, hogy valódi víz csak a piros súlyú parizerbe kerül, sőt abba is, hogy például nyugdíjas létére, még ezt a vízhúst sem tudja megvásárolni nem létező, de boltban kapható, kétszázféle – köménymagos, szezámos, kukurikus, tömböm-gyöngyöm – kenyere mellé.

Nem lázadt, isten őrizz, hogy lázadt volna, emlékeibe mélyen beleszáradt az ötvenes, majd a hatvanas évek kínzott erezete. Sőt. Valami kontraszelektív emlékezettel mazochisztikusan visszakívánta régi éveinek, kommunista szenvedéseinek költői emlékeit. Egyre bátrabban és harsányabban léptek elé azok az egyedek, pártegyedek és magánegyedek, akik a történelem nosztalgikus törvényszerűségének tekintették a nép üdvös nyomorát – a vezetők orcátlan, de láthatatlan és biztonságos harácsolása már-már a régi rangra emelte pártfényüket.

Jezovics nem figyelt, ahogy sok embertársa, inkább igyekezett egyszerűen dolgozni, végezni a dolgát, ha nem is nagyot, legalább a kicsit – ahogy a cipész cipőt csinál, a szabó ruhát szab –, ő is kisded verseinek és novellácskáinak, belső biológiai költészetének tett eleget csupán, főlehajtva dolgozott. Jezovicsot azonban szerették, ellenségei is gyakorta, így aztán bizalmaskodva beavatták hatalmi titkaikba az elbizakodott népvezetők. Jelezték holmi titkosírás útján: új, valódi választást tartanak a legszűkebb körben, melyre, ha van kedve kívülállóként szemlélődni, szeretettel és titkosan meghívják. A helyrajz pontosan körvonalazva lett, egy eldugott balatoni parton, ahol a hosszú dűnék egyenletes hullámzásában apró barlangbejáraton lehet bejutni a magányosan mormogó nagy fejesek közé, akik újdad vezérüket akarnák megválasztani.

Nem volt mindennapi élmény. Jezovics ámult. A párt nemhogy változott – fokozódott. Szó sem volt szociáldemokrata európaizálódásról – maguk közt fényesen és bátran forgatták vissza a balatoni és országhajózás kormánykerekét. Már a bejáratnál is látni lehetett, ugyanolyan őrök, belbiztonságok, ellenségszimatolók működtek, mint az elhallgattatott föld alatti hangok kapujában annak idején. A szűk barlangos bejáratnál lézeresen kinagyított ellenségképek függtek, papok, írók, mafla munkások, ősgondolkodó parasztemberek arcmásai, akik csak akadályt jelentettek a kommunizmus föld alatti bejáratánál. Mint valamiféle szabadkőművesi páholy homályos találkozóján, régi szertartások gyertyafényes mozzanatai elevenedtek meg a helyre kazamatákban – úttörőnyakkendők lobogtak a viaszos világosságban, párnázott kabátok lógtak a fogasokon, mámorosan nyűtt pártbakancsok voltak a padok alá állítva, mint Van Gogh remekművei. A fojtott lelkesedés légkörében egy nagy és félreesően homályos, ám hangsúlyozott zugban pedig Jezovics nagy és visszafoghatatlan fölszisszenésére maga Rákosi Mátyás függött a homokfal rejtett homlokán. Jezovics beszart. Lehet ez? Mi az, hogy lehet – bólogattak mosolyogva a kiszemelt pártvezetők, akik mindegyike veres úttörőnyakkendőt kötött a régi vezér festékes nyakába, egy pillanatra meghajolva a könnyes ihlet szertartásos melegében. Jezovics elfutott volna, ha lehetett volna. Nem lehetett. Aki látni akar, az nem futhat el. Soha többé.

A rítus folytatódott. Némán és egyszerűen, de Jezovics hamar megértette: végleges és hathatós vezért akarnak választani. Az öt marcona férfi nem nézett egymásra, már tudták, a belső pártbizottság most leszámolva kiszámol: kit emelnek fel, kit ejtenek a régi módszerek szellemében. Akármennyire fegyelmezték magukat, hamarosan habarcsoló értekezletbe csaptak át önjelöltségük gyilkos feladatában és tudatában. Egyikük erélye azonban gyorsan rendet teremtve megjelölte a posztot, a címet, a nevet, ami csendet teremtett önkörükben. Rákosi II. Ez a rang. Ki legyen? Ki lehet? Ki méltó? Ki képes? A régi pápa pedig elhízott és elhúzott szájjal mosolygott kakofón utódaira. Ki legyen Rákosi II? Aki termetben ráüt? Aki pártmódszerekben? Hajthatatlanságban? Taktikai érzékben? Aki inkább a szervezésben, aki inkább a vezetésben jeleskedik? Aki okos, művelt vagy aki inkább ravasz és éles elméjű? Aki kérlelhetetlen vagy aki egy lépés előre – kettő hátra sakkban nagy játékos? Aki őshívő vagy aki egyszerűen hasonlít rá? Mosolygós vagy faarc? Kedélyes vagy mohó, gyomorbeteg vagy inkább nagyevő? Szerény vagy sugárzóan gőgös?

A gyertyák laza fényében ott imbolygott az öt jelölt. Jezovics látta, nem egykönnyen fognak megegyezni. Az egyik sokkal magasabb volt vezérénél. A másik hajasabb. A harmadik szikárabb, életkeserűbb. A negyedik hájasabb. Az ötödik olyan volt teljesen, de szűrtebb, visszafogottabb. Egymásra néztek aztán, bólintottak és mindegyik, egyenként megcsókolta a nyakatlan, veres nyakkendős vezért. A levegő remegett, nyilvánvaló volt – egyik sem enged a szerepéből. Választani kell. A legfiatalabb szorgosan és szervezetten egy kalapért indult. A nagy testű intett, előbb választói cédulák kellenek. A homokfiókból egy ötvenegyes Szabad Nép-et húzott elő sárga áhítattal. A lap szélét tépte végig, öt darabkára. Hirtelenjében nem volt ceruza. Tanácstalanul néztek egymásra, majd a legokosabb fölemelt egy csöpp gallyat a homokföldről, és a gyertya lángjánál megpörkölgette, a tenyerén próbálta ki az írást, majd elkért egy papírszeletkét, és azzal a pörkölt gallyal nagy nehezen, reszketeg kézzel fölrótta a nevét fekete betűkkel. A másik vörösre izzította az ágat, félrebillent fejjel, kissé áhítatosan írta alá, egy csöpp keresztet rajzolva a neve kacskaringójába. A harmadik indulatosan jött, átszakítva a régi papírt tette le neve jegyét. A negyedik hebehurgyán, duzzadtan, alig fért a papírhoz. A szikár úgy írta alá, hogy el se lehetett olvasni jószerével, kiről is van szó.

Fölébe hajoltak. A félsötétben nem tudták elolvasni a neveket, de a legszervezettebb munkás már hozta is – Rákosi régi fekete kalapját. Abba dobták a neveket. Rohantak vele mohón a barlang fényes bejáratához. – Ki húzza ki? – kérdezték, de a szél kikapta a cédulákat, és szétfújta a homokos parton.

Jezovics úgy látta, végül a víz nyelte el őket.

Ufóra várva

Jezovicsnak elege lett Budapestből. A konszernből, a konzervből, a koalícióból, a örökös dilatációból, az önszavazásból, a mahagóni színű miniszteri szobákból, a képviselőnői bokákból, a földuzzasztott önadminisztrációból, a kisemberek ereinek vagdosásából. Térre vágyott. Szabadra.

Reménylette, hogy a folytonosan forrongó „ellenzék”, már azt sem lehetett tudni, kikre értették ezt a műszót, de csak voltak valahol – reménylette, Ópusztaszeren. Ahol régen magyarok laktak, vagyis elterültek, mint a sík maga. Arra gondolt Jezovics, ha már bájos nemzetközi félmanőverrel egyesek és kettesek kiügyeskedték, hogy a század egyik nagy lehetőségét, a világkiállítást lesöpörjék a tervek és a magyar puszták asztaláról, maradt annyi erő a tájban, hol régi vezérek vérüket kupákba csurgatták, hogy magasodva megálljon.

A táj meg is állt. Elterülve, persze, mint eredetileg, huzamos magyari skanzen-kunyhók esztétikailag mélyen érzékeltették, hogy az itteni nép még nem halt ki. Voltak ilyen falusi-halászi házak, s szívszorítóan el lehetett bennük gyönyörködni. Hallani lehetett őslovak nyargalását a szélben, ahogy belevágtattak a mindig ellenálló levegőben.

A táj tehát szép volt, ahogy Jezovics leutazván látta. Van itt hely a nap alatt. Magyari hely. Csak ki kellend egyenesedni – ahogy a nagy homlokú Németh László már 1933-ban látta. Írta. Hogyan egyenesedhet ki a magyarság? – Kérdezte, s miután utánajáró és tanárember volt, hamar felelt is rá: „Hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell felszivattyúznia magába. Van magyar sors, s voltak e sors széljárásában lengő életek: ezeknek az izgalmát és erejét kell áteresztenünk magunkon.”

Huha! – gondolta Jezovics, mert szerette a Nagy Homlokút – eltekintve homályosan fénylő fogalmazásától, mely nyilván azt a célt szolgálta, hogy inkább csak érzékeltesse a bizakodást, mert megragadni tán ő maga sem tudta – s egyetértett vele. Ő is bízott abban, hogy összemagyarodnak azok, akiket kivert mostani első országépítő mozgalmukból, fórumukból, fiatalságukból, demokráciájukból, kereszténységükből, istenükből a nép kádári buzgalma, illúziója és vánnyadt nosztalgiája. Észre térnek.

Nézte Jezovics a teret. A vérhullatót. Az ősmagyarok hősi vezérletének színterét. Mert Németh László 1933-ban még bízott a megújhodásban – ha ezt a szót egyáltalán használni lehet. Ha belegondolunk, folyton megújhodni akarnánk, 1933-ban és 1993-ban is egyaránt megújhodni való helyzet lett. Mi csak mindig megújhodunk? Aztán visszaújhodunk, hogy Németh Lászlónak ötven éven át csípős szellemi ostorral kellett verni hunyászó népét, hogy újhodjon már meg! Bár ő még bízott: „Miben bízhatnak, akik helytállásra erőltetik a magyart?” (Gondoljunk bele, egy nép, melyet állandóan biztatni kell a helytállásra, na de nézzük.) „A lappangó jobbakban… (hol lappanganak?) és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben. (Nos, az érintetlenség a megvalósult szocializmus negyven éve alatt talán inkább hatalmi ágyasságra változott, de ne hamarkodjuk el ítéletünket!) Az utolsó harminc év mozgalmai (1900-1930) átjárták a magyar érzésű művelteket is: ez a réteg már nem néz olyan széles ökör-homlokkal felénk…”

Hűha. Nem könnyű olvasmány. Már akkor? Azóta ezek a magyar érzésű műveltek ökrebbek lettek vagy kevésbé magyarosak? Mindenesetre van (volt) remény, mondja maga Németh László.

Jezovics pedig nézett. Az új egyesülős pártokra, kik netán „kiegyenesíthetik” a magyarságot. Jöttek is a vezérek ide, Pusztaszerre. Nagy köpönyegben. Finoman. Nem lökdösődtek, Jezovics úgy látta, udvariasak, előre engedik a másik vezéreket. Főleg a vércsurgatásra. A kupa hamar megtelt, újabbakat kellett hozni. Abba is ment vér. Vér volt (van?) elég. Álltak a vezérek. Ahogy látszott, többnyire ló nélkül. Hangoztattak. Körültekintettek. Mintha stratégiát beszéltek volna meg, de nem szóltak eleinte egymáshoz. Inkább csak egymás füléhez hajoltak, mintha némafilmben játszanának.

Hűha. Gondolta megint Jezovics. Ezek azok a Németh László-i „cserélt lelkek”, a „lappangó új nemesség”? Álltak ott. A közös kupába való vércsorgatás után megint álltak. Néztek körül erősen.

Mire várhatnak itt a pusztában? – tűnődött Jezovics. – Németh László szellemére? Ránk férne. Az egyik alvezér löttyösen meglódította a vállán lévő lebernyeget, mérsékelt haját finoman fölborzolta a szél. A vele azonos pártállású másik fél-vezér apró ujjaival kotorászott a szélben, mintha légi babot számolna, talán azokat a Németh László-i cserélt lelkeket, vagy immár holt lelkeket, akik nem szavaztak reájuk. Ez a kisvezér ingerült volt, kedvesen hepciáskodott, mindent jobban tudott, mint eladdig, nem is ment vissza a helyére, de követelte, hogy újabb vért csurgassanak. Sajnos, kell a vér. Megint ment a véradás, ha szabad ezt a kádári kifejezést ide ráncigálnunk. Aztán álltak. Állni nagyon tudtak, de újabb kisvezér lépett a kupák elé. Ennek energikus haja volt, a régi magyar szél nem tudott beléje kapaszkodni, nem úgy, mint az előzőnek, aki már kopaszkodni kezdett, de haja szállt (vala). Ez a rugós hajú kisvezér a vércsurgatás után hátralépett, látván, nem várnak vezéri teendők reá.

A többiek is csurgattak. Kupák jöttek, kupák mentek. Jezovics nem tudta megítélni, tulajdonképpen mit csinálnak? Mit akar ez a (vér)szövetség? Arcuk már markánssá vált, elszántaknak is látszottak.

De Jezovicsnak belefájdult a feje a magyar-várásba.

– Csináljanak már valamit! – kiáltotta oda dühösen a kapongó nagy szélbe.

Nem csináltak semmit. Hiába a Németh László-i felhívás. Aztán Jezovics rájött. Önmagukra vártak. A fiatalabb, a kopaszabb, a rugós hajúbb, a bergengóci, a huncutabb. Beálltak a pózba, ahogy a festményeken látták. Igen. Mindegyik vezér akart lenni. Kicsit kackiásan az egyik, hátrébb húzódva, taktikusan a másik, a harmadik tömötten és szakállasan.

Egy vezérre vártak. Aki összefogja őket. Mert láthatóan és egyelőre szét voltak esve ott a pusztában a nagy, lengő ég alatt. Ennyi év – gondolta Jezovics kissé keserűen.

Kémlelték a horizontot. Feltűnik-e? Le-e? Lovon nem jöhet, mert nem bírják kivárni, se ők, az alvezérek, se a nép. Talán Mercedesen jön? Az eget is kémlelték. Űrhajón?

Jezovics rájött, ufóra vártak. Hogy leszáll közibük. Mert maguk közt nem találtak. Hiába vetették ki kockán, mindig az egyes jött elő. Az meg nem volt köztük.

Egy elménc fotós megörökítette is fejüket magasba emelve, később sokszorosították, és Szegeden lehetett kapni húsz forintért a pártszövetségekben. „Ufóra várva” – az volt ráírva.

Magánmagyar

Ismertem egy tanarat. Morcos, vad kis öregúr volt. Égre állt a haja.

– Ebben a kérdésben mindenkinek kisebbségi érzése van. Minderwertigkeitsgefühl – mondta. – A honérzet pszichológiai fogalom. Nekem is van ilyenem. Eleinte nem volt, mármint kifejezetten honérzetem. Csak voltam, bele a vakvilágba, normálisan, mint minden gyerek. Aztán azt olvastam, hogy sírni kell. Azt olvastam – talán tizenkét éves lehettem –, a tizenkét év úgy látszik, perdöntő, Jézus is ilyenkor ment a zsinagógába bölcselkedni:

Persze, ki ez?

– És én is rádöbbentem – mondta az öregúr. – Nekünk is van hazánk. Haza mindenkinek jár. A magyar szóban benne is van az irány – mint helyhatározó. Jawohl – erősítgette a mondókáját, s öklével egyenletesen, hősiesen, de kedvesen verdesni kezdte az asztalt.

– Hely. Mint olyan. Kuckó. Bebújni. Odatartozni. Meleg. Bebundizni, ahogy tizenkét éves koromban egyik nőlány-barátom sejtelmes mosollyal mondta. Na, ja. „Hogy valahol otthon legyünk benne” – kuncogott az öregúr –, találta telibe Tamási, de ő is odakinn, Amerikában jött erre rá. Akkor rájövünk a hazára. Idegenben. A bajban. Sokkal magyarabbak leszünk. Nézd meg az emigránsokat. Nyüszítenek a honszeretettől, ha be se vallják. Vagy az erdélyiek. Sokkal jobban magyarok, mint mi, idehaza.

A vad kisöreg mindig tövig szívta a cigarettáját, mutatóujja és hüvelykujja közé szorította s szinte a papírt is beszippantotta a tüdejébe. Kinézett a por-polcos, könyvektől rendetlen és zsúfolt szobájából a maszatos ablakon át. Kívülről volt piszkos az ablak, mintha sok eső vagy könny csurgott volna rajta végig annak idején a poros üvegen. De már rászáradt.

– Idehaza szégyelljük. Mint valami sebet, kórt, anyajegyet, ami testünk rossz tájékára öröklődött. Takargatjuk, kasírozzuk, hogy ne lássunk annak, ami vagyunk. – Pötyögtette a hamut lefele a nyűtt szőnyegre, agyontaposott földre, Kaposváron.

– Régi dolog ez. Az itt élő ember kénytelen-kelletlen mindig túlélésre játszott. Az ősmagyarok a kaszaboló keresztények ellenében, az Árpádok alatt egymás szemét nyomták ki a magyaros fönnmaradás hatalmi érdekében, az Anjoukkal pedig jöttek az idegenek befelé. Többet tudtak, s jól beleidegenedtek ide, mégis gyűlölte a honlakó, mert „jött embernek”, „jövött embernek” tartotta őket – ezt még Tömörkénytől hallottam egyszer Vásárhelyen. Na, mindegy. – Pöffent kicsit.

– Török világ. Nem kell mondanom. Túlélni. Ott lenn, magyarul, de nem magyarán. (Ez Szalay Lajos, öreg szobrász-vitéz szava volt.) Mit gondolta az a földember – ezt is Tömörkény mondta, a mi svábunk –, hogy haza, meg hon? Meg Bendegúz? Inkább azt gondolta, krucifix. Krucifix az egész.

Tovább. Habsburgok. Török után betelepítés. Német nyelv. Mikor beszéltek itt magyarul? Csuda, hogy megvagyunk. Munka. Kisebbség. Aztán nagyobbság. A múlt századi németek és zsidók dolgoztak és megragadták a kormányrudat a gazdaságban, politikában, építésben, idővel a kultúrában is. Fölöttük meg lebegett a honeszme, mint egy forgó aranykorona.

Ez az egész megmaradási komplexum – mert az, komplexum lett, lelki nyavalya –, Szabó Dezső busafejű komorlásai után, ténylegesen 1933-ban éledt újjá igazán, Illyés „Pusztulás” című szociomontázsával, mondhatnánk finomkodva. Hogy a német család nől, gyarapszik, a magyar pusztul, egykézik. (Kodolányi erre ráduplázott az Ormánság holt lelkeivel.) A vidéki magyar, mondhatni, az igazi, vész, veszendő, miközben Budapest már a múlt században elkezdett vízfejesedni és rátelepedni az országra – és már itt is vagyunk a jó kis antiszemitizmus tüneteiben és vádjaiban. Illyést is elkezdték – szegény Illyés, a maga abszolút európaiságával mint antiszemita! – antiszemitizmussal vádolni, de kit nem, a mai napig, aki kiejti szerencsétlenül a „magyar” szót? És – nyíltan vagy titokban – kettészakadt a magyar társadalom, főleg az elit és kultúra. Urbán, népi. Ismerjük. Gyökér és nemzetköz.

Ettől kezdve nincs megállás. Nem is lehet. A körülményes asszimilációsdi nem igazán vált be, vagyis csak addig, amíg a zsidó magyar magyar zsidó volt. Az első világháborúban még vitézkedtek és vitézségi érmeket szereztek – mutogatták is némelyek, mikor karszalagosok kikísérték őket – egyeseket, többeseket – a Dunapartra vagy a vagonokhoz.

A Dunaparton nem lehet asszimilálódni. Hogy az eleven zsidók annakelőtte elkapatták magukat? Of course – mondhatná a magyar, ha angol volna. Persze, az ÁVÓ vagy a párt sem volt igazán tiszta terepe a honérzemény megőrzésének. Nem gondolod?

De minek is az asszimiláció, egyáltalán? Nem jó úgy a német vagy tót, zsidó származék, ahogy van, ha jobb magyar, mint a tős? Ahogy szemléljük, sokszor a zsidó vagy német ember jobban és nívósabban tudott magyar lenni, mint a többi. Az igazi az volna tán: sine assimilatione, sed cum consensu et identitate… – az öreg megint pöffent egyet.

Radnóti írja ezt szívszorító gyönyörűséggel:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegenekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot… Különben magyar költő vagyok… kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok s mást hinni és másképp gondolkodni sem…”

Illyésék – „Pusztulás”, majd az „Új Szellemi Front” óta inkább többé mint kevésbé hurcolták az antiszemitizmus vádját. Ezzel a mumussal ijesztgették és fenyegették azokat, akik „magyarkodtak”. Ők – s aztán még sok millióan persze – otthon vannak, helyben vannak, tehetségesek, országot csinálnak vagy szeretnének csinálni –, az úgynevezett másik tábor pedig ezt rossz szemmel nézi – ők is a saját kisebbségi érzetükkel megverve.

Elkezdődött és folyik a kasír. A nagy kasír. A festés és mázolás – hogy ezt a rettentő foglalkozást említsük. De, tény, hogy tapéta van. Faburkolat.

A nagy kisebbségi érzés, ami természetesen az örökös felek nagyobbsági érzéséből, megalomániájából származik és fordítva, a Minderwertigkeitsgefühl elnevezésű szállodában ahogy Babits írja, persze nem erre, ő ennek istenesen fölötte állt: „Nesz nélkül bomlik a hulla.” Mit nesz nélkül? – Az öregúr vagy a tizedik cigarettáját rángatta a szájáról, úgy tépte le hüvelykujja és mutatóujja közé szorítva, mint egy füstölgő és fájdalmas ragtapaszt, a csikkeket pedig elnyomta, mint egy fehér és büdös férget. – Ordítva bomlik a hulla! Az antiszemitizmus hullája. A népi-urbán ellentét bűvös hullája! Ki kell venni a faburkolat mögül és közösen, egyszer s mindenkorra elégetni.

Nem kell mindig és állandóan és folyamatosan kasírozni. Vannak ellentétek? Legyenek. Nagyok? Óriásiak. Nem kell minden itt élőnek egy csoportba tartoznia. Humbug. Hamis. Kasír. Ízetlen. Az emberek a saját csoportjukban, társaságukban, brancsukban, családjukban érzik jól magukat. Lehet, külön a másik csoporttól. Pszichológiai vizsgálatok, kísérletek bizonyítják. Ott tudják hát igazán megélni, kifejteni magukat, s ha van, és annyi, amennyi – magyarságukat. Nemcsak az idegen szép, a saját is. Ezért még nem kell megölni a másikat. Sőt. Talán még érdekesebb, s talán hasznosabb is lehet így magyarnak lenni.

A tömeg a veszély, fiam. Amikor egy-egy eszme tömegbe áll. De az ember – a jobbágy (a mai is), az orvos, a lócsiszár (a tegnapi is), az eszterganő [tegnap találkoztam egy munkás magyarral (!)], mert ilyen is van, méghozzá nőben, aki Somogyvámoson él, hatszáz négyszögöl kertben megtermeli magának és gerincműtétes, de jó erőben lévő férjével négy gyermekének (ő már nem vész ki!) az egész évit húsban, zöldségben, lefagyasztva két négyszáznegyven literes mélyhűtőben – ott van lefagyasztva hősiesen az egész magyarság – s él, „habár üres a kamra”.

– Pöffenés. – Túlél? Vagy él? A falusiak városinak tartják, ő egyszerű munkás –, igaz, vidéki-falusi szülőktől. Magánmagyar. Joga van? Egy magyarul beszélő, évszázadosan magyar földmúltban, embermúltban, kultúrmúltban élő emberasszonynak joga van azt érezni magáról, hogy magyar, még ha ki sem tűzi melle bimbajára a kokárdát? Mindenkinek joga van, hollandnak, románnak, angolnak saját maga lenni, és szívére tett kézzel énekelni a himnuszát, alias a nyílt fogsorú amerikai elnökök?

Csoda-szó mai napság a civil társadalom. Sajnos, ez esetben, nem magyar találmány. Az európai jelszó: szabadság-jólét-szolidaritás. De – ahogy ezt ide szlengesítették bölcs és nyegle barátaink: „Ez nem így működik.” A világ átalakulása – Kelet-Ázsiától, Afrikán, Amerikán át Dél-Amerikáig – már csak technikai fejlődése révén is fölmondta az európai társadalmi vallás e szentháromságát. Illúzió, óeurópai műszó. Nincs már ilyesmi: civil, cívis, polgár, burzsoá, s főleg paraszt sem. Új népség lesz. „Új nép másfajta raj.” Idehaza, talán, esetleg, netán, hogy ne mondjam: ember-magyar. Van ilyen? Lesz ilyen? Lehet ilyen? Legyen. Akár egy egész ország – nota bene – magyar ország lakosa. Azt hiszem, itt mindenki magyar (lehet), aki magyar akar lenni.

Külön is lehet élni, de egybe-gondolkodni. Ez nem béke. Ádáz, de legyen becsületes „küzdés maga” – ahogy Madách írá.

Ne vitassuk el senkitől honérzeményét. A ha tisztességes játékszabályokat. Ha-ha. – Köhentett, röhentett. – Akár ebbe a csapatba tartozik, akár abba. Ebből még valami becsületes játék is kisülhet.

Én a magánmagyarban hiszek. Szervezetek, szervezkedések, sütemények, intézmények és hirdetmények nélkül.

– mondta az öregúr, és utolsó cigarettáját, mi a hüvelykujja és mutatóujja körmére égett, úgy tépte el ráncos, de finom bőrű ajkáról, mint a parazsat.

– Megégettem a számat. A fene egye meg.

K. J., az orgazda

Az öreg professzor megfogta Jezovics kezét, és levezette őt a Nemzeti Múzeum alagtermébe. Nagy, sötét belső sikátorokon, salétromos falak mentén, „U” alakban kitáruló, hatalmas helyiségbe jutottak.

– Ez az… Itt vannak… A földön, a falakon, polcokon, holt tárlókban, roskatag szekrényekben… Ezt kérdezted, nem? Mesélted, hogy a minap volt nálatok egy gázszerelő, ügyes fiatal, negyvenéves mester. Eleven eszű, jókedvű. Lecsónak hívják? Mindegy. Mikor aztán kérdezted, mit jelent neki az, hogy itt él, hogy magyar, azt mondta, neki aztán semmit. Nem érdekli. Nem is tudja, mit kezdjen vele…

Itt vannak. Jószerével, minden. Ezek a dolgok. Volt egy öreg ószeresnek álcázott ember, eredetileg műszerész, de fiatal korától politizált. Afféle fattyú-gyerek volt, senkije – talán egyszerűen ki akart válni, tűnni, hatalomra vágyott, ambiciózus volt, esetleg, mint a te jóeszű szerelőd. K. J.-nak hívták.

Beöltözött és járta a lakásokat. Először a munkásokhoz ment, mintha csak ő is az lenne. Lopott tőlük. Eleinte kis tárgyakat, fényképeket, töredezett erdélyi dédszülőket, egycentis havasokat a fotókon. Népnek való sámlikat, gyerek-fababát. Itt vannak, nézd.

Aztán másokhoz is járt. Nyűtt parasztokhoz, hajlott hátú öregasszonyok házikendőjét hozta el. Szépen szegett kendőket, gyerekfőkötőket, komatál alá való hímzett kis terítőket. ringy-rongy dolgokat, avítt selymeket. Volt az egyik dohos szobában még egy régi Nagy-Magyarország, színes hegyekkel, a hegyek gyomrában lerajzolt ásványokkal, a hegyek taréján pedig rengő terebélyű erdőkkel. Ellopta tőlük. A régi kukoricafosztások összehajló duruzs-szagát. A szagot! A szép kislányok égő szemét, dallamos száját, az illatot! Dörmögő közösséget, amibe beállított egy-egy félöreg juhász, hogy nézze őket. A könnyeket ellopta! Amiket a Don-kanyari halottakért sírtak, eltűnt apáikért, testvéreikért! Idenézz! – Hatalmas uborkásüvegekre mutatott, melyekben immár zöld víz állott. Mintha szemek rengetege tükröződött volna bennük.

A szart ellopta a tőzegkupacok oldalából, melybe annak idején Sinka István fekete bojtár beleásta magát a téli éjszakában, hogy meg ne dögöljön. Látod, itt van ez a hatalmas szarkupac.

„…odaballagtam a ganédombhoz s elkezdtem a széleit tépni, hogy én bizony keressek benne egy kis szárazat tüzet gyújtani, még akkor is, ha a körmöm leszakad Jó ideig működtem ott s össze is gyűjtöttem egy félölnyi száraz ganét, amit meg lehetett gyújtani. Hónaljig nyúlkáltam bé a szarvas oldalába s egyszer, mint valami földi idvezülés, langyos gőz csapta meg az ujjaim hegyét. A ganédombnak a szálasabb belső része a beléhullott sok őszi esőtől újra korhadni kezdett. Óh, egek, hogy micsoda vájkálást vittem én ott véghez, kézzel, lábbal és botvégivel! Olyan lyukat vájtam a ganédombban magamnak, mint egy nagy karosszék öble. Az összegyűjtött szárazabb ganéval kibéleltem és beleültem. Úgy trónoltam ott benne, mint a magánosság és árvaság éjszakai fejedelme. Meggémberedett tagjaimat kellemesen átzsiborgatta a ganédomb langyossa.”

Na. Ezt is ellopta az ószeres. Aztán már nemcsak maga járt a házakhoz, lakásokba. Volt kit béreljen. Mindenki, aki nem akart magyar lenni. Semleges akart lenni, mint a te Lecsód, vagy idegen. Idegennek lenni jó – nem a tiéd a „balhé”. Titkos embereket bízott meg – kirabolta az országot, a lélekből a lelket.

Finom orvosokhoz osontak be, ellopni szemükből a kíváncsiság csillogását – nézd körül a dohos falakon a visszfényt –, ráijeszteni a kezükre, hogy remegjen a műtőben. Alárendelődjenek. Sorban. Gerincet törni. Főorvos alá adjunktust, az alá segédorvost, az alá gyakornokot. Volt egy kis piros tokban igazolványuk – ezzel zsarolták őket, ahogy egyik orvosprofesszor-társam mondta, mint a maffiában. Aki nem felejtette el a trágyadombot, a Tiszát, a kukoricást, a három színű zászlót, elveszett. Vagy a fia, lánya, felesége. Ugyan, a te Lecsód! Hozd ide! Itt megláthatja. Hol tanulta volna Magyarországot?

Az iskolában? Ahová komisszárok osontak, hogy végigverjenek azoknak a lábaszárán és ágyékán, akik csak dúdolták is a Himnuszt? Ugyan! Itt vannak a kották foszlányai, fölkenve ragasztóval a falra! A tanárok régi tankönyveiket a pincékben dugdosták, itt vannak e… megrohadva, mint a Sinka szartelepe! Legjobb tudósaink Móriczot, Németh Lászlót égettek a Nemzet Könyvtárában. Ha leülsz melléjük, még mindig árasztják a füstszagot a kabátujjukból a modern irodalom előadóestjein! Szagold! Szagolja a te Lecsód! Őt hibáztatod? Itt van egy szar-nemzedék, mely nyakig ült – nem a Sinka fenséges ganédombján, hanem – a félelem, a karrier nemzetközi párttrágya-telepén.

Nézd meg. Itt vannak a cigányok rézveretes lószerszámai, éneklő hegedűi, mennyi gyönyörűre vájt fateknő, kis kacskaringókkal. Elorozták őket. Ahogy Aczél mondta: Barátocskáim, maguknak nem a zsidók lesznek a legnagyobb gondjuk, hanem a cigányok! Majd másfélmillióan. Emlékezzenek rám! A magyarság ellenében. A cigányra mondta, aki olykor magyarabb, mint mi vagyunk!

Zsidók, ugyan! A legfondorlatosabb előnyökkel, cselekkel – itt vannak a hüvelykszorítók, spanyolcsizmák, megfélemlítő iratok: hohó! Ti akartok magyarok lenni a magyarok között? Hol végzitek? A Dunába lőve! Azok csak bámultak, évszázadok óta magyarok vagyunk! Együtt haltunk meg az Isonzónál, a szabadságharcban… együtt csináltuk Budapestet! Itt van, tessék. Kilopták a lelkükből az azonosulás minden költészetét, vérvádakat koholtak az ÁVO kínzókamráiban. Ki akarták tagadni őket a magyarságból. Megnézte ezt a te Lecsód, miért vonakodnának ilyen identitást keresni, egy magyar csokorba ülni?

Nézd ezt a termet. Színültig azzal, amit a főószeres és társai elloptak, a nemzetből a nemzetet, a lelkünkből a lelket. Kádár Jánosnak hívták, műszerész volt és nem volt hazája.

Ne csodálkozz azon, ha Lecsót nem érdekli, mi a magyarság. Egyszer talán rádöbben, itt, az Elsüllyedt Nemzeti Múzeumban.

Levelek Mandzsúriába

Homo Politicus

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ott fönn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, megint csak hozzád fordulok, lehet, hogy utolsó rádiós, vasárnapi levelemmel. Igen, igen, akár hiszed, akár nem, a most menesztett irodalmi vezető egyik legnagyobb bűnéül rótták föl, hogy olyan kártékony elemeket szabadított rá a vasárnapi rádióra, mint Lázár Ervin, Döbrentei Kornél, Simonffy András, Bertha Bulcsu vagy én. Ha két hét múlva lehallgatsz étheri lehallgatókészülékeden a földre, és nem fogsz minket – vagy netán nem minket fogsz hallani –, ne csodálkozz. Na, mindegy.

Kérdezni szeretnélek. „Midőn ezt írtam, nem volt tiszta ég. / Ág nem virított a föld ormain. / Nem munkában élt az ember, mint a hangya, / Hanem a politika működött.” Tudván tudod te is, hogy korunkat ellepte a politika. Amennyire áhítoztuk főleg a késő-kőkorszaki Kádár-rendszerben – veled is, életedben –, hogy szabadon lehessen politizálni, annyira megkaptuk. Csőstül. Mai napság már minden politika. A zöldséget politika harmatozza be az ólomszennyeződésnél vészesebben, a fogorvos hozzá nem nyúl fogadhoz, akárhogy nyüszítesz, csak ha előbb valamelyik párt – lehetőleg az övé – mellett hitet teszel. A masszőr a kádfürdőben akkora frászt ad, ha nem szólsz hozzá például a bocsánatkérési láncreakcióhoz, hogy arról koldulsz. Láttam már mentőből kilökni Alzheimer-kóros vénembereket, mert elfelejtették, az SZDSZ-re vagy az MSZP-re szavaztak-e.

Ilyetén módon érthető, hogy fölértékelődött az úgynevezett politikus szerepe. A te jótét idődben még nem voltak politikusok. Negyven éven át megelégedtek az apparatcsikok, janicsárok parlamentben békésen bólogató siserehadával, legföljebb egy-egy fejkendős sárközi nénit is becsempésztek néhány alvó kommunista bácsi közé. Ám ez az idő elmúlt, elszelelt – mondanám Csokonaival, ha a szelelés szó nem keltene altesti tévképzeteket. Idejött ez a kor – tele politikussal. Hemzsegnek. És ez nem mellékállás, ez a főfoglalkozásuk.

Bizonyára emlékszel, hiszen beszéltünk róla, 1980-ban arról suttorásztak, hogy valami világmerénylő él nálunk, állítólag rá is lőtt az őt üldözőkre. Nos, ez a világmerénylő megvan. Elfogták. Kiderült, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján valóban Magyarországon készült föl vagy harminc társával – fegyver- és robbanóanyagraktárral – újabb gyöngéd bűncselekményekre: „menedéket, kedvezményeket, sok whiskyt és nőket kapott” – ahogy az angol The Times írja. A francia Aujourd’hui szerint Magyarország első számú hátországként szolgált a terroristáknak a Rózsadombon, egy helyes kis villában, tartós kapcsolatban az akkori magyar titkosszolgálattal, mit a venezuelai származású, Moszkvában tanult, Iljics keresztnévre hallgató nagy elhallgattató, Ramirez Sanchez Carlos szép levélszavakkal meg is köszönt Kádár Jánosnak: „Már egy éve küzdünk forradalmi céljaink megvalósításáért, élvezve a szocialista Magyarország nyújtotta biztonság előnyeit.”

Köztudott lett, van, lesz?, hogy e véres fiú első terrortámadását egy brit zsidó üzletember ellen hajtotta végre Londonban, számlájára írták az Olajexportáló Országok Szervezete (OPEC) 11 miniszterének túszul ejtését (három halottal), a Saint-Germain-i bevásárlóközpontban történt merényletet (két halottal), az 1983-as marseille-i terrorcselekményt, a francia belső titkosrendőrség két tagjának meggyilkolását, a Toulouse–Párizs gyorsvonaton végrehajtott terrorakciót – legyilkolt áldozatainak se szeri, se száma – mindez összefüggésben a közel-keleti viszállyal, a palesztin-üggyel.

Nos, ami elgondolkoztatott, és amiért tanácsért fordulok hozzád, az a politikusok mibenléte. Természetesen magam sem gondolom, hogy Kádárék olyan könnyen kibújhattak volna a terrorista dédelgetésének kényszere alól – nyilván ezt a szovjetek utasítására tették. A belga Le Soir azt is írja, hogy a terrorizmus első nagy veresége egybeesik azzal, hogy a különböző nemzetek leszámoltak a kommunizmussal Közép-Európában. Ezt pedig elsősorban belülről, maguk a kommunisták tehették.

Csak a módszer, Gráci, a módszerek! Ebben kérek én tőled tanácsot. Valóban politikus csak az lehet, aki gyilkosokkal, terroristákkal, zsarolókkal, pénzbűnözőkkel parolázik, összedolgozik, netán besegít? Ezeket nevezzük ugyanis profi politikusoknak. Nem létezhet olyan politikus, olyan politikusok, hogy ne is mondjam, aki a mi normáink szerint, a mi morálunk szerint politizál? Az már maga amatőr, naiv, idealista – és elbukik a történelemben?

Megvallom, én ezt nem hiszem. Úgy gondolom, a történelem nagyon hosszú távon szokta igazolni a politikusokat, belerajzolva szoborfejüket a nép agyagába és anyagába, beleégetni, hogy megtudják, vannak még ideák netán, melyekért az emberiség él és vágyakozik. A politikus nemcsak mai, gyakorlati ember, hanem a közösség kiválasztottja, aki ideálként is fölmutatható. Olyan erkölcsi tartása van. S mindez – ahogy a pszichológia és fenomenológia tanítja – meglátszik a mindennapi magatartásán, akár a járásán, a gesztikulálásán, a beszédkultúráján, a mimikában is megmutatkozó műveltségén, a karlendítésén, a mosolyán, az előadókészségén, a habitusán. Magam ezt így tapasztaltam, és a pszichológia édesdeden bizonyítja. Ahogy az átlagember, úgy a politikus is maga leplezi le magát a külsejével, magatartásával, gesztusaival. A vér átüt a mellényen. A kesztyűn, a gézen. Hitler hiába fetrengett karcsún a szűkre szabott egyenruhában – látható volt a megszállott tömeggyilkos. Sztálin visszafogottan bajszos-pipás mormogása nem rejtette a kommunista nagypapa mögé a testvér-kommunistákat grúziai vörösbor szürcsölése közben haláltáborba és bitóra küldő magánbűnözőt. Rákosi búzamorzsolós tájszólása és gyógymosolya nem takarta el a bosszú moszkvai bérencét. Szálasi dülledt szemű hadonászása kijelölte a nemzet gyalázatos kátyúját.

Ugyanakkor… ugyanakkor el kell ismerni, nem lehet glasszékesztyűben harci tankot vezényelni, vezetni. Kell bizonyos kegyetlen gyakorlatiasság. Isten – állítólag – sárból hogy mást ne mondjak – teremtette az emberiséget. Ha már politikus – legyen profi? Vagy a politikus is túlnőhet a mindennapi gyilkosságok szerepkörén? Vagy lenne középút?

Tudod, én Antall Józsefben láttam azt a politikust – utóbb barátai és ellenfelei is egyre jobban belátják –, aki túlnőtt a hétköznapokon. Tele hibákkal, kényszermozdulatokkal, de nemesen. Őt dicsérem, mint a magyar átmenet vezéralakját, mint nemes vadat, akit ádázul ejtett el az idő. Grácikám, úgy gondolom, ő volt, akit a nagy annaleszek történelmi figuraként fognak emlegetni, mert egyesítette magában a politikumot és a nemességet. Nemde? Vagy nagy marha vagyok, hogy így gondolom?

A többi még az idő zenéje.

Öregecske vacsora

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác úr-író, gondolom, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, sodródó felhős gondjaid közepette tíz év alatt már el is felejtetted, ki volt Kádár János. Pedig volt valaki. Olyan barátságos hóhér, akinek rézmetszősen rovátkolt, cinkosan szerény mosolyára egy ország emlékszik, zakóvállrángatós váll-tikkjeit pedig idővel csaknem mindenki megszerette. Övé volt a hatalom és a dicsőség s nem a Miatyánké, ám ezt is oly buta-bölcsen gyakorolta, hogy nem hergelte maga ellen a magyarokat. Sőt. Szoktam volt mondani, még 1985-ben is ha megszavaztatják az országot, bizony legalább nyolcvan százalék szabad voks az ölébe hullott volna. Ma már hihetetlen, de így volt.

Így aztán 1956 és 1989 között Magyarország is öregecske ország lett, öregek lettünk, mint maga Kádár. Vele együtt öregedett a diák, a melák, a menyecske, a szerencse, a mámor, az ámor, a munkás, a bundás. És maga a grízes tészta.

Köztudott, a grízes tészta volt a kedvence, s talán, ha állam hatalma engedte volna, koraesti nyári fényben, a búcsúzó napban legszívesebben valami munkáskerületi gangon, a harmadik emeleten – vécé kinn a folyosón – kiült volna egy hokkedli elé a sámlira, hogy halhatatlan eledelét elfogyassza. Kis porcukor, enyhe baracklekvár, élénkpirosan, oldalt. Vagy sörrel.

Ennyi volt a mi eledelünk, szabadságunk, távlatunk is a kádári Európában: öregecske vacsora. Öregecske nemzet – a túlélés grízes technikájában. Belegrízesedtünk mi is a könnyű lágert bejáró grízes szél illatába: ennyi a mi étel-ízünk, életízünk.

Így aztán Gríz-országban nem is lett rendszerváltozás. Megszoktuk a grízt – az Antall-korszak kossuthos ideái és ízei után a Kádár-kor manőveristái, vámszedői és grízevői hamar megtalálták az ál-rendszerváltási technikát: a szociáldemokratává és hiszteroliberállá átváltott grízes tésztát könnyed angol–amerikai worcesterrel, magyarul vörcseszterrel öntötték nyakon: kajolta a nép, ők meg beszedték az öreg pénz díját.

Közel tíz éven át itt, Grácikám, nem volt rendszerváltás. Öregek maradtunk, mint maga Kádár. Most viszont – talán – mintha megpezsdült volna a szél: kifújta a grízszagot. Nem ismernél rá az utcákra, a villamosozókra, a piacon, az irodákban az emberekre: fiatalabb lett az össznép. Reménykedik. Mint 56-ban. Kicsit földerültek az arcok, hiszen olyan fiatalok kellene hogy csinálják az országot, akik már nem érzik a gríz keserű, kicsit szovjetes, kicsit balkános ízét. Állok az erkély hajóján, és Kosztolányival integetnék a történelem felső nyarába:

Hol vannak a katonák?

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hányszor beszélgettünk arról, hogy Magyarországnak ebben a században két égő sebe keletkezett: Trianon és 56. Ez a két seb határozta meg történelme lényegét. Az immár elüszkösödött Trianon a gyógyulás örök békéjére vár. 56 pedig ma is temetetlen halott. Jelenünket is mérgező halott.

Mélységes megértéssel figyeljük-segítjük a holocaust áldozatainak ötven év után is fájdalmat szító fölidézését és nagyrabecsüléssel áldozunk azoknak a zsidóknak, akik még ma sem nyugszanak bele hóhéraik bujkálásába, elbitangolásába, a szent liturgiával s anyagi elégtételkereséssel akarják kiengesztelni a temetetlen áldozatokat.

Ilyen erővel és személyes és országos liturgiával kell megidéznünk Magyarország ötvenhatos októberét és áldozatait. Hol van jelenleg, negyven év után 1956? Rosszul sáfárkodtunk hatalmas emlékével. Öregeink nagy része nem úgy beszél, mint 1848 után a szabadságharcról, hanem egyéni gondjaiba süpped, fiataljaink pedig megdöbbentő módon rágógumit rágva fintorognak a hajdani hősökön. Mindezért mi, akik még élünk, vagyunk felelősek elsősorban, történészek, közemberek, gondolkodók és valamikori kispuskások, akik tizenévesen halálos benzinpalackokkal vívták ki – ahogy Albert Camus, Nobel-díjas francia író is írta – Európa szabadságát, öntudatlanul előkészítve a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának későbbi összeomlását.

Hol vannak a katonák? Kiskatonák? Magánhősök? Sebesült orvosok, megcsonkított diákok, vérző kezű munkások? Az egész akkori ország, mely egy emberként hitte, hogy szembeszállhat a hazug és utolsó percig csalárd hatalommal? Hol vannak a katonák, mindenki? Söröznek egy zöld ponyvatetős Gösserben, kezet rázva egykori hóhéraikkal, akik fizetik dollárban a vadkapitalista cechet?

Ez az elszámolhatatlan cech beivódott a sejtjeinkbe. A hitetlenségünk, fiatal közönyünk oka 56 temetetlensége. Mindenkinek a véredényeiben a kilúgozó Gösser-sör folyik, melynek főméreg hatása: ne emlékezz! Ne nézz hátra! Nincs történelmed!

Hiszen az emlékezéshez, a végleges temetéshez a bűnösök megnevezése és kérlelhetetlen elszámoltatása is hozzátartozik. Nem büntetések kiszabásában kell gondolkodnunk, hanem együttes, fölemelt fejű tisztázásban, liturgiában. Véredényeink áramlásában, mely igazolja: ez a mi történelmünk, s nem a hóhéroké.

Nagy Imre halálraítélésekor azt mondta az utolsó szó jogán, nem ismeri el a bírák ítéletét, igazságtalan az ítélet, halála előtt is kiállott rendíthetetlen igazáért. A történelem fogja őt igazolni, s nem fogadja el, ha azok rehabilitálják, akik halálra juttatták.

– Nem kérek kegyelmet – mondotta Nagy Imre, ahogy mi se kérhetünk sem a Gösserben, sem Európában temetetlen történelmünkért.

Veni Sancte

„Isten el szokta hagyni híveit…” – írtam eme verssort húsz évvel ezelőtt, még akkor, midőn kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr és barát nem a fenti Mandzsúriában és Iniuriában tartózkodtál, hanem körünkben. Isten elkedvetlenedik olykor tőlünk, s nagy hiányt teremt maga után.

Grácikám, ma is ez a hiány uralkodik közöttünk – Isten nincs jelen. Nincs jelen a társadalomban, kulturászaink még azt sem engedik, hogy a katolikus egyetemen a felvételinél beszámítsák a hittanjegyeket. Hogy az világnézet, elfogultság és tisztességtelen előny az ateistákkal szemben. Gondold el, el kell titkolni, ha hiszel. Mindegy. Világjelenség ez, hiszen az ember ilyen sietős technikai korban igyekszik megszabadulni a hit gönceitől, melyek akadályozzák életsebessége fokozásában.

Ilyenkor az emberek kapkodnak Isten után. Mert azt is maguk akarják csinálni. Új vallást, új istent. Állítólag a legújabb kori ateista tudósok fölvitték Istent is az internetre – hálóingben ábrázolják, enyhén lengő szakállal –, fél szeme be van kötve, mint egy Jumurdzsáknak. Le lehet hívni a képről, az internetről szombat éjszaka tizenegy és fél három között, úgy tudom, még autogrammot is osztogat, és köves gyűrűjét fölmutatva bizonyítja, hogy ő az. Egyik fiatal barátunk, aki amúgy is középkori lovagjátékokat manipulál, találkozott vele, de az öregúr csak angolul akart értekezni, mert még csak töri a magyart.

„Isten el szokta hagyni híveit…” írtam, s ilyenkor, az az ember első dolga, hogy új isteneket kreáljon. A Pünkösd ürügyén is új vallások kelnek lábra, kis szekták, szektácskák, persze ez sem véletlenül, meg akarták törni a nagy egyházak gőgös hatalmát. Nem tudom, eme szektácskákat kik pénzelik, de nem szűkölködnek, új épületeket emelnek s főleg a Szentlélek istenre hivatkoznak, mivel talán az a legmegfoghatatlanabb. Egy új Atyát, egy új Fiúistent könnyebben lekapna az Interpol. Szentlélekben utaznak – szabadkőműves és kisázsiai vízummal –, világútlevéllel. Nagy a piaca.

Grácikám, ki bizonyára emlékszel még az ilyen elhagyatott korokra s emlékszel még a pünkösdi Veni Sancte-kra, segítsd nekünk eljönni a mindennapi, pszichológiai istenünket a sok álságos és ál, vagyis pseudo-istennel szemben. A pünkösdi rózsák bódító illatában, az orgonák illatos kibomlásában, a szembenézhető emberi tisztesség hétköznapjaiban. A hit égre fölcsapó és villámló madárjaiban, akár szentléleknek nevezik, akár galambnak.

Köszöntsd mandzsúriai körödben Toldalagi Pál költőnket, aki ezt a mindennapi szentlélek-istent gyönyörű versben megénekelte:

Klónozott Jézus

Kedves Gráci, drága mandzsúriai írótársam a fölső régiókban, Iniuriában, talán te is furcsállva olvastad az Égi Híradóban, hogy Skóciában nem ivaros úton, hanem sejtesen előállítottak egy új bárányt. Birkát, ha úgy akarod. Ugyanolyan, mint az eredeti, és nem kell hozzá nemzés. Kivesznek egy sejtcsoportot s azt birkává kezelik. Kész. Olyan.

Tiltakoznak is az emberek. No meg a nagy Államok. Bill Clinton nagy mosolyú és nagy sikerű elnök állítólag megtiltott minden ilyen irányú kísérletet, hogy embertelen, vagy állattalan, vagyis birkátlan. Természetesen, minden, amit tiltanak, terjed. Ez a birkásító kísérlet is tovább gyűrűzik, titokban és titok nélkül. Ne legyen ilyen úton előállított ön-birka. Van benne valami, majd a tudósok eldöntik, hogyan is lesz. Mint az atombombánál. Addig tiltakoznak világszerte, amíg ledobták. Megcsinálták, és ötven éve ezzel fenyegetik a világot. Ilyen az ember.

Állítólag már rengetegen tiltakoztak, hogy belőlük kettő legyen. Ugyanolyan. Még egy. Vagy tíz. A tudomány azonban nem akar megállni.

Egy tudományos zug-lap most azt állítja, régi élőlényeket is elő lehet állítani klónozás útján. Azért fordulok hozzád, mert atyád és magad révén te is érdekelt vagy benne. Papi személyű atyád bizonyára ugyanúgy el lenne hűlve, mint te, hogy mire is jutottak ujdondász tudósaink így húsvét táján.

Nem kell neked bemutatni az úgynevezett torinói leplet, melybe állítólag Krisztus teste volt csavarintva a keresztlevétel utántól a föltámadásig. Ez az a sudarium, görögül szidón, ami kb. a negyedik században került elő Bizáncból. Ezután majdnem a lángok martalékává lőn. Nem lőn. A XVI. század óta Torinóban őrzik, ezért is mondják torinói lepelnek. A múlt század végén lefényképezték, röntgenezték, s valóban egy magas, vékony testű férfit találtak a képen, középen elválasztott hajjal. Hogy ez Jézus volt, vagyis a lepelben a mi föltámadandó húsvéti megváltónk lett volna vagy volt. Mostanság alapos vérmintákat is vettek a lepelről, s megállapították, hogy AB vércsoportú egyedé a vér. Ezzel együtt arra is alkalom nyílott, hogy olyan sejtdarabkákat is találjanak az elrongálódott szöveten, melyekből – állítólag – magát Jézust is reprodukálni tudják. Még egy Jézust, ugyanolyant. Még egy Megváltót, még egy Égi Bárányt.

Itt tart a világ, Grácikám. Húsvét táján, 1998-ban. Nem tudom, nálunk most a kultúrvezetésben a neo-ateista irányzat dominál, lehet, hogy egyenesen jól jön egy újabb, klónozott Jézus, aki az elkövetkezendő húsvétkor megmérkőzik az eredetivel.

Isten legyen irgalmas – Jézusnak. S nekünk is, ki hozzá esedezünk irgalomért.

Lady Di

Kedves Gráci, elszáll az idő. Értesítelek, kedves Galsai Pongrác úr-író – ha a fönti őszi, fényes Mandzsúriában nem vetted volna észre –, több, mint másfél éve nem írhattam neked levelet a rádió hullámhosszán – most is igyekeznem kell, mert a régi tíz perc helyett öt perc alatt kell ledarálnom álmaimat. Az alapcsapatból nem tudom, Lázár Ervint és Döbrentei Kornélt fölkérték-e újfent, engem igen. Simonffy Andrással meg Bertha Bulcsuval nem kellett vesződniök – ők időben meghaltak.

Ahogy Lady Diana is. De hiszen tudod tán, az összes magyar média, így a rádió is, ontotta halála óta az isteni híreket. Karakteres arcú és orrú, magas termetű őladysége, aki tűsarkú cipőiben erőteljesen és kecsesen kidomborított, milliók által imádott szent vádlijával nemrég még Angola és Bosznia aljas taposóaknái ellen tiltakozott hősiesen, most saját sorsának rejtett taposóaknájára futott – újkori, sajnos igen rövid lejáratú szerelmével egy bődületes erejű, paparazzók elől menekülő Mercedesben a Szajna-parti alagút oldalának préselődött, hogy alig tudták a papírként összegyűrt kocsiból kioperálni, ám tüdővérzését a francia orvostudomány mesterei sem voltak képesek többé megállítani.

Grácikám, ki annyira bálványoztad a női nemet, ahogy magam is, föl tudod fogni, milyen eltipróan szörnyű egy fiatal nő értelmetlen pusztulása, különösen, ha az a régi világbirodalmi Nagy-Britannia leendő királyának, a welszi hercegnek volt baljós emlékű felesége, aki szép, aki jó, finom metszésű szája csupán kesernyés mosollyal tudatja két gyermek szülése után is tartósan visszatérő, és a furcsa, ellaposult középkori és belterjes Habsburgokra emlékeztető arcú férjével való tartós boldogtalanságát és antidepresszánsokkal sem kezelhető mélabúját. Az óvónő képzettségű Lady Diana eleinte tűrt, jótékonykodott, majd tiltakozott nemcsak hitestársa, hanem az egész ódon királyi ház fönnállása ellen, olyannyira, hogy a média-nyilvánosság tévé-reflektorában is kiterítette kártyalapjait, mindezzel, mondják, egyszer s mindenkorra leleplezve a később temetésén agyagarccal őgyelgő kalapos királynő és a még agyagabb arcú anyakirálynő időbe dermedt ókonzervativizmusát. Megbuktatta a királyi házat.

Jól tette, mondják egyesek, mások azt, ha már elvállalta, hiszen látta előre a férjét, nem úgy, mint egyes kínai leányzók –, érzékelhette idősb kalandokba bújtatott viszonyait is, csöndben, elegánsan el kellett volna vinnie a balhét – törve-tűrve szentesülni. Mindenesetre, bár te is meghaltál, azt nem tudod elképzelni, mennyit segíthet-röpíthet egy halál: temetését kettő és félmilliárd néző szemlézte, a népség-katonaság – nyolc százados emelte szegény gyönyörű testét –, civil szentként tiszteli, a sok tízezer ajándék közül ellopják a mackóját, Kolumbiában alakult már olyan Diana-klub, amelynek egyik tizennyolc éves tagja ugyancsak autóbalesetben szándékozik meghalni harminchat éves korában.

Ilyen az ember. Minket sem kell félteni, három hete minden médiánk önti paparazzói értesüléseit, s könnyeit, hiszen a huszadik századi és mindenkori ember a maga halálát is féli és imitálja e menekvő gyászban. Benji nevezetű kilencéves unokám bűntudattal kérte, bocsássák meg néki, de ő két darab Diana-borszeszes csokoládé után kábítószeresnek érzi magát – ám elszántan meg akar gyógyulni e bódulatból.

Állítólag oly okkultok is összegyűltek egy romos régi Diana-kápolnában, akik elégedetlenek az új média-szabadsággal, s a régi Boldogasszony, Magyarország királynéja helyett szent Dianának akarják oltalmába ajánlani az országot, de legalábbis a médiát. Hátha használ neki.

Sült kacsa

Ujjé, a ligetben! Grácikám, ott fenn az égi vursliban, a mennyei Mandzsúriában Galsai Pongrác író úr és úr-író a tágas lizsében röpülő ringlispilen, hol bizonyára egy antilopbarnára festett iramló szarvas és egy kék tüllszoknyás, bíborvörösre rúzsozott szájú bukott angyalka között üldögélsz, láthatod: elveszett a szeretet idelenn. Nincs szeretet.

Az emberek acsarkodásban áznak, mint mérges fekete lében, egyenesen az a kedvtelésük, szórakozásuk, élvezetük, ha gyűlölködnek. Kis klubok alakulnak egymás gyűlöletére. Fölhagytak a szakmájukkal, remek sebészprofesszorok, míg a végzetes seb fölé hajolnak, azt latolgatják, melyik rühes politikai párt fog össze a másikkal, és elfelejtik bevarrni a sebet, tanárok rég nem Vajda János Mont Blanc-szerelmét vagy Csokonai „Kedv, Remények, Lillák” sorait ízlelgetik ásító diákjaik előtt, hanem a hatalmi meccsek rubrikáit töltik ki egy agyoncigarettázott vécében a földparasztok kisemmizésére a Nato-szelvények rettegő ürügyén, s annak drukkol, isten adja, legalább a Nato-meccs ne ússzon el 6:3-ra az ide-oda csúsztatott földszavazás rovására.

Drága Gráci, kiveszett a szeretet. Hol van a te briliáns kötéltáncod a hipochondria selyemzsinórján, amit a nagy égi szultán feszített csiklandós talpad alá? Ez volt a művészeted. A legsiralmasabb, legkétségbeejtőbb mélység fölött is át tudtál humorizálni a – másik oldalra. A szeretet oldalára, a túlsó partra. Verejtékes kezedben, istenes, csúszó kisujjadban a csillogó humor bambuszrúdjával.

Emlékszel? Mert számodra a humor – szórakozás volt –, a halál örökös könnyű szédületében pörgetted a nevetés bambuszrúdját. Micsoda szertartása volt a humornak – s te voltál a szertartásmester, gondosan fölépített, ugyanakkor spontán mestermutatványaiddal! Csupa csel, csupa tréfa, csupa bohóság.

Emlékszel? Pilinszky Jancsival – az immár teljesen és veled együtt halhatatlanul, vadul aszketikus és vadul életmohó vékony költővel mentünk hozzád kora karácsonyi vacsorára. „Gyertek, lesz pulyka, vörösborban áztatva, omlósan, gesztenyét nyomunk bele, a combját dióval spékeljük, a mellét sződligeti szarvasgombával – előkarácsonyt csinálunk…”

Természetes, mi régen ott kókadoztunk nálatok, igaz, előre fogyasztva kettő liter juhfarkot, mitől viszontag halkan kilyukadt a savbendőnk, midőn te, szokásos ringó tánclépteiddel – mintha most is a kötélen inganál – belibbentél egy ötliteres újabb juhfarkos demizsonnal egyensúlyozva a halálos nevetés mélysége fölött, így szóltál kényszeredetten mosolygós házastársadhoz:

– Hol a pulyka?

– Jaj – nyögött. – Sehol. Kacsa van. Szépen sült kacsa.

– Na, ne… – mondtad röffentve, de aztán csak nekiharaptál az elédbe sürgetett szívós húsanyagnak. Mi, Pilinszkyvel megpróbáltuk lenyammogni a szálas húst a nyúzós inakról, ám te vérben forgó mélybarna szemekkel néztél körbe, mint akitől elvették a játékát – énekelhettük. Csak ennyit mondtál a kis családon vérben forogva:

– Gumi. – S ettől kezdve elszabadult a pokol, a szeretet evangéliuma, új sportágat teremtve karácsonyestékre: úgy vágtad oda a gumivá sütött kacsát a falhoz, hogy arról koldult – volna, de az Úr segedelmével visszapattant a másik falhoz s kialakult valami égi pingpong: ide-oda röpködött. Grácikám, ha már nincs pulyka, küldj egy kacsát nekünk – és az ellenzéknek.

Még fél a nép

Kedves Gráci, alias Galsai Pongrác író úr, ki fennen nézed Mandzsúriából és Iniuriából óriási cigaretta-slukkokkal teli szabad felhődből nyomorultan füstös hazánkat, kérünk, segíts ebben az esztendőben is megmaradni, fönnmaradni, magyarnak lenni bennünket. Nem vagyunk magyarok. Gyávák vagyunk, Petőfit csúful átforgatva: „Még fél a nép, most adjatok neki!”

Te, ki paposan képzett atyád révén igencsak ismerted nemcsak az Új-, de az Ószövetséget is, tudod, a zsidó nép fönnmaradásának egyetlen záloga a bátorsága volt. Nemzeti érzésükből bátorságot és vallást fabrikáltak, mely évezredeken át vezette őket harcról harcra, szétszóratásról szétszóratásra, gettósodásból egyesülésre. Lám, a mai világ egyik legfontosabb nemzeteként virulnak az ellenséges arab gyűrűben is a Közel-Keleten. Bátrak és bátrak voltak mindig.

Emlékszel kora ifjúságunk egyik legérdekesebb könyvére, Ernest Renan „Jézus élete” című munkájára, a mai napság újraolvastam. Zseniálisan érzékelteti Izráel történelmi kiválasztottsági tudatának hosszú kialakulását, ahogyan a zsidók nem voltak hajlandók elereszteni Isten kezét. Ahogy Jákób birkózván a legyűrhetetlen angyallal mondta: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldandasz engem!” Vagy ahogy a Bölcsesség könyvében olvasható: „Isten szemében élnek.”

De az Istenség is a két félen múlik. Nemcsak Isten akarja őket, ők is akarják Istent. Nemcsak Isten csinálja a velük való szövetséget, hanem ők is véle. Nem bágyadoznak.

Nos, Grácikám, ha ebben az új esztendőben végignézel onnan fentről az immár hősies Mandzsúriából, láthatod a magyar arcokon: ezek bizony bágyadoznak. Ezeknek nincsen Istennel való szövetségük. Ezek nemcsak hogy alig hisznek valamiben, de félnek is.

Hősi korszakainkat átvészelvén hősiesen emlegettük mindig a kitűnő minőségű magyar passzív rezisztenciát – amivel és állítólag megúsztuk a Horthy-rendszer germános veszedelmét, majd később a Kádár-rendszer puhány polip-ölelését. Értesd meg magyarjainkkal, Grácikám, hogy nem úsztuk meg! Nem lehet mindig passzív rezisztenciával, otthoni summogásokkal megúszni a magyarságot. Hiszen éppen ezért lettek ilyen sunnyogó, még választani sem hajlandó „otthonhősök”, mert a Kádár-korból ittmaradt a sejtszövetek alatti félelem. És ezt a félelmet használják ki azok, akik a nemzetközi ál-föloldottság, ál-európaiság vámszedői.

Az egyik ház falára már azt grafittizték ki serény elleneink: „szemét nép”. Nem fogadom el, nem hiszem ezt a szemét kiírást. Hiszem, ebben az évben megmutatja az összefogó magyar lelkület, hogy nem ijed meg a bankkonszolidáció állandó ijesztgetésétől, az Európába menetelés zsarolóitól. Nem igaz, hogy magyarságunk föladásával kell egy zughelyet elfoglalnunk Európában.

„Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – írta Berzsenyi, s ezt a történelmi szabadságot csak a nép bátorsága adhatja meg magának, ezt nem lehet külföldi földvásárlások valutáján megszerezni.

Bizony, választani kell. Ahogy a zsidó nép Istent választotta kiválasztottsága szenvedő pajzsául fönnmaradásáért évezredeken át, itthon is választani kell: vagy az ellen, vagy mi. Odahaza, sutban ülve, kéztördelve nem tesz a nép csuda dolgokat.

Ahogy egyik osztálytársunk kiforgatva – eltévesztve idézte az érettségin ugyancsak Berzsenyit: „Gyáva nyúl nem szüli meg Nubia párduczát!” Akkor még nem működött az antinemzeti alaptanterv, így a fiú jelest kapott.

A gyilkosnak drukkolunk?

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, ki ott fenn az elefántcsonttornyos Mandzsúriában és Iniuriában már kilenc éve csak a képzelet birodalmában létezel – el nem tudod képzelni, mi lett az országunkból. A diktatúrát ismerted, a demokráciát nem. Csak képzelegtünk róla, kicsit küzdöttünk érte a magunk bágyatag írói módján – a valóság azonban minden képzeletet fölülmúl.

Nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet bújni a demokrácia elől. A demokrácia – a mienk – bevon, leránt magához, átjár, átitat, beszívódik a bőrünk alá. Nem mintha egyetlen percre visszakívánnánk a diktatúra présgépét, mely egyenletes rabbá lapít és kisüt, mint a puhány goffrit, amit amerikai divat nyomán majszolnak ütődött gyermekeink a lekváros palacsinta helyett a Margit körút sarkán –

na, ott nem. Ott – és a strandon, a szegedi cukrászdánál, a csepeli villamossági boltnál nem lehet megállni sem goffrit, sem ős-palacsintát enni, mert lőnek. Délután, kora délelőtt, este lőnek. Sőt, agyonlőnek embereket. Akárkiket.

Ezt nem tudtuk pontosan elképzelni a mi demokrácia utáni vágyunkban. Hogy abban ugyanis minden szabad. Rabolni, privatizálni, szentostyát megtiporni, templomi szobrokat ledönteni, öreg papot lepuffantani, kedves-kislányos női cipősarokkal fiatal taxist agyonverni, középkorú médiacézárt fodrászhoz menet harminc golyót beleeresztve agyonlőni –

na ja, mi ezt nem tudtuk elképzelni. Nem volt elég fantáziánk, Grácikám, hiszen mi csöndben és lapulva azt képzeltük, eme gyilkosságokat „csupán” az állam végzi el, kecsesen és gondosan elzárt cellákban, hogy aztán a szögesdróttal összekötözött tetemeket arccal a földbe nyomva titkos eleganciával a keresztúri állattemető lovakkal letapostatott hepehupájába belenyomják. Igen. 1989-ben nyúlcsontokat találtunk a 301-es parcellában.

Most itt vannak a csontok. A Margit utca sarkán, emlékszel, ama vendéglőben alapítottuk meg a Grimasz című tréfa-lapot, hogy kivicceljük a lassúdó diktatúrát. Most nem tudunk viccelődni azon, hogy szétspriccelt a Mercedes törhetetlen üvegablaka, de nemcsak ez a szomorú a mi demokráciánkban.

A Vico-gyilkosság után javarészt olyan egyedekkel találkoztam, akik a kezüket dörzsölve és röhögve bólogattak: „megérdemelte! Ellopta a világ vagyonát, olyan volt a munkatársaival, mint a legdurvább és legcinikusabb fegyőr és rabtartó…” Hogy is mondta az egyik zöldséges: „…Inkább a Vicót, mint minket, nem igaz”. És pirosas arcával nevetett.

Anélkül, hogy elemeznénk a valóságos hátteret – amit, persze, soha nem fogunk megismerni –, egy biztos; Grácikám, a legelemibb részvét és együttérzés is megszűnt az emberek között.

A gyilkosoknak drukkolunk. „Csináld! Intézd el!” nincs az az elefántcsonttorony, ahová el lehet menekülni.

Ezt a szétlőtt és részvétlen demokráciát, remélhetőleg nem csupán az ismétlődő diktatúrákkal lehet megfékezni. Csak nem?

Magyar tánc

Kedves Gráci, gondolatunkban mindig jelenlevő kedves íróbarátunk, régi társunk és egy-gondolkodású íróbajtársunk, ki az emberi képzeletnek is elérhetetlen mennyei Mandzsúriában és Iniuriában trónolsz, elvetvén magadat a puffadt májusi felhők bő ágyazatán és kidugva hatalmas lábujjadat a dunyhák borító csücske alól – nos, emlékszel még a jó-kis, huzamos kommunizmusunkra, amit Kádár könnyed, négyszázötven fős öldöklése után sokkal szerényebben, mint Rákosiék, épülő-szépülő szocializmusnak neveztünk?

Természetesen emlékszel, hiszen nincs az a túlvilági módszer, ami nem hogy agyból, de buddhista lélekből akár ki tudná tisztítani a kommunizmus mesés igazságtalanságait. Mert olyanokat talán az Úristen is nehezen tudna kitalálni.

Sokszor beszéltünk arról, a kommunizmusban micsoda senkik, al- és fő-senkik kerültek előtérbe irodalomban, gazdaságban, tanárságban, orvoslásban s főleg politikában.

(Meg kell mondani hamar azt is, hogy a kezdetektől és legsötétebb rákosizmus alatti koroktól mindig akadtak csodák. Mert az ember a legcsodálatosabb, ha rossz, ha jó. Akkor is voltak olyan lélegzetelállító kivételek, melyek azt bizonyították hosszú távon, hogy a kommunisták [főleg persze a bunyevác-egyszerű emberek] közt is voltak okos, sőt jóravaló egyedek, hősök, hogy ne mondjam, amit például az emigrációval vagy Márai Sándor naplójával sem lehetett elhitetni egyetlen percre sem, de voltak, küzdöttek, ha aztán elbuktak is, és börtönben vagy belepasszírozva a társadalomba végezték.)

Nos, de ami a senkiséget illeti, azon nemegyszer tűnődtünk, lehet-e ócskább rendszer a mi jó kis szocializmusunknál, lehet-e oly rendszer, ami ekkora senkiket vet felszínre, lehet-e olyan társadalmi helyzet, ami előtérbe ugrat ekkora (akkora) nímandokat?

Ámultunk. Hogy kik irányítottak. Kik vezettek üzemeket, iskolákat, országot. A proletariátus nevében. A származás alantas indulatai nevében. A párt, a befurakodott ál-párttagság sűrűjében.

Emlékszem, egy alkalommal, még a Nők Lapja cigarettafüstös és büdös szűk irodájában próbáltál lelket lehelni holttehetségtelen írásokba, midőn említettél egy nímandkát, micsoda írásokat küldöz néked, s a párt jótékony felügyelete alatt te bravúr-technikával fagylaltoztad és krémezted, pofoztad jótékony semmivé, de mutatós semmivé, hiszen stílművész és delej-vitéz voltál. (Nem tudom, helyesen tetted-é, persze ennek örvén aztán Jékely Zsolit, Pilinszky Jancsit és Nemes Nagy Ágnest is közölhettél – kegyelemből időnként.)

Egy ilyen alnál alabb senkit láttam a múltkor a politikai porond legfelső polcán halkan ágálni. Először nem hittem a szememnek. Ez valaki más. Ez nem az a származás-művész, munkássá átírt zug-értelmiségi, hanem… De az volt. Kikupálva, eltűnődve, mint európai értelmiség, kicsit talán szakállt-bozontot növelve is. Európai ruha. (Akkor döglött-szürkében járt, mint munkás-fazon.) Most is rosszul kötött nyakkendő, bunkó egy, bunkó kettő. A szorongásból nyegleség lett. A kapaszkodásból taposás. A látszatalázatból fölényes, kommunista allűröktől megszabadult pártgesztus, már a pártjára sem lehetett még romjaiban sem ráismerni. Mondtuk, ezt nem lehet alulmúlni.

Lehet. Azóta látjuk.

Akkor tudniillik valami könyörtelen párt-guillotin még érvényesült. Előbb-utóbb a rossz és ügyetlen csalóknak lecsapták a párthatározók a fejét. Lelepleződött, ahogy ők mondták. Hiszen – lényegében – egyszerűen hazudni kellett, vagyis egyszerűen kellett hazudni. És utol lehetett érni őket, mint mondják, a sánta kutyát.

Most nem ilyen egyszerű. Most a tanok is bonyolultak a kommunisták szociáldemokratáknak álcázva smúzolnak a nyugat-európai baloldalnak, a középdemokraták beleférnek a demokrácia nagy körtáncába az illem elvesztése nélkül.

Nem lehet – nem akarják? – tetten érni őket. Olyan finoman és szőrmentén és álcázva kell hazudniok, hogy az igazság fontoskodó részletezésének tűnhet az álnokságuk. Egyenesen művészet a hazugságuk. A furcsa csupán az, hogy a hazugság bonyolult szó-rendszere mögött ugyanaz a sánta kutya lappang.

Mert maga a tánc hazug. Az össznépi demokrácia. Akkor ezt egyetlen parancsszóval előállították. Mai nap? Állandóan és folyamatosan kell hazudni – a Tocsik-ügytől a Nyírfácskáig (Akkor csak táncolni kellett és dúdolni, most lelkileg is nyírfácskázni kell fölső és alsó embernek), a kinevezetlen alkotmánybírók ügyétől a bármikor bármennyivel fölemelhető benzinárakig, a pénzleértékeléstől a kamatpolitikáig állandóan hazudni kell. Szegény ötvenhatos jelige, hogy „hazudtunk reggel, hazudtunk este” – ma föl sem merül, hiszen folyamatában, a megvalósult demokrácia folyamában táncolnak a sánta kutyák. És micsoda-csoda senkik! Ha akkor voltak senki I-ek, senki II-k, akkor most aztán Nagy-Senkik vannak – felöltözve, nyakkendő-bogra kötve.

És senki sem kiált föl: sánta kutya. Mert az egész sántít. Maga a tánc. Finoman, kissé egyoldalra dőlve, alig lehet észrevenni, hogy lejt a táncterem. Az udvar. Az ország.

Hova, drága Gráci barátom, te onnan a fönti mandzsúr űrhajóból talán látod: hova lejt? A nyomor-tánc, a rosszkedvünk nyara?

Lesz még olyan udvar, ahol a hivatásos senkik helyett igazi táncosok táncolnak. Ha nem is csűrdöngölőt, de valami enyhe magyar táncot?

Fantom polgár

Kedves Gráci, örök partnerem az égi sakkmezőkön, noha, sajnos csak én lépek a figurákkal, te meg fölényesen és elnézően figyeled, hogy a huszárral, a futóval, netán magával a királynővel haladgálok, ott fenn a méltatlanul nagyra sikerült Mandzsúriában és Iniuriában, ki visszarévedsz a földi sakkjátszmákra, eszedbe idézheted, micsoda fantáziád volt! Jó író voltál, stílművész és emberművész. Mostanság olvasom valami bárgyatag és nem egészen jellemes újságcikkben (de ezt majd máshol kell elintézni), hogy szemedre vetik, miszerint mondén életet éltél, szeretted az italt, a nőket és az igazságot (de ezt már én teszem hozzá, nem a cikk).

Volt benned fantázia. Gesztus, bohóka, mámor, életkedv, mi annyira hiányzik eme világunk mostani átpolitizált szakaszából. Nos, ezzel a fantáziáddal sem tudnád kitalálni, kik járnak az utcáinkon, a Várnegyedtől a Déli pályaudvarig, a Csikágónak nevezett Keleti környéktől a Józsefváros József Attila peremű Ferencvárosáig. Én nem tudtam elsőre magam sem, kicsodák.

Néztem őket. Toprongyosak. Csüngő ruhákban térnek be halk kukákhoz, hogy kapirgáljanak az eldobott éjjeliedények és könnyedén odavetett száradt fasírtok közt, elfényesedett nyakkendők és lába-tört sámlik között. Kérlek, Grácikám, ők előemelik a szemét lepedékes porából, a lyukas vájdlingok burája alól is! Emlékszel az ötvenes évekre? Nos, nem voltak ilyen alakok az utcákon. Ezek a gyűrt emberek hazaviszik eme tárgyakat, használják a lyukas éjjeliedényeket, a csonttá száradt fasírtokat pedig egy-egy mínuszos tavaszi alkonyatban elfogyasztják a hősöket temető Vérmező kietlen pados falemezén.

Kérlek, édesegy, felhőtlen fantáziájú Grácikám, olyan ez estelente, mint egy film. Áttetsző, finom film, csaknem láthatatlan alakokkal. Alig venni őket észre a gyors hóesésben, mit a Tóth Árpádosan kacér április produkál. Estére, mondom, átváltoznak, mint a krimi-figurák. Volt olyan – elég tehetős vendéglős barátom, aki ufóknak nevezte őket.

– Azok is. Meg vagyok győződve róla.

– Nem innen valók a Mercedeszekkel szabdalt Krisztina körút térligetei mellől? Az arany karperecekkel csüngőző vállalkozói úriasszonyok tipegő cipellői mellől?

– Csudákat. Ufók, ha mondom.

– Honnan származnak?

– Te is láthatod, hogy nem láthatod őket. Fantomok.

– Fantomok? És hogy jöttek létre, ha szabad kérdeznem?

– Kérlek, nekik így sikeredett a rendszerváltás.

– Ne mondd!

– De mondom. Szólítsd meg őket – mondjuk, angolul.

– Miért éppen angolul?

– Hogy tudnak-e idegen nyelveket?

– Milyen nyelvet?

– Csak magyarul tudnak, barátom!

– A fantomok?

– Igen. Ezek a fantomok.

El voltam keseredve. Egy április estén az egyik ufó nyomába eredtem. Gyötrelmesen haladt, barna és szakadt felöltője alatt éppen ama bilit hurcolászta a törött sámlival a hóna alatt, amit már márciusban láttam kukailag. Lépett, körülnézett, és a Vérmező egy rejtett zugában letelepedett a bokrok már-már pelyhedző szakálla alatt. Ott guggolt. A törött sámlin ült, mint egy halk király, gubbaszkodva fantomosan, s óvatosan elhelyezkedett az edény fölé, csak úgy. Nem végezte dolgát, nem akart semmit, csak ülni. Ahogy közelebb léptem, féltem ugyanis, hogy eldől vagy eltűnik, vagy megfagy, de nem, inkább megszólalt, földöntúli hangon.

– Látom, érdekli rejtélyes mivoltom. Uram, egyszerű. Tönkrement ember vagyok. Tanár voltam, beteges, de jól dolgoztam, aztán leszázalékoltak, lassan kikoptam az életből. Lakásom veszett, a lányom kitessékelt, magam öt hónapig voltam ideggyógyintézetben neuraszténia gravisszal. Mire fölocsúdtam, nem volt hova mennem. Egyébként tessék, itt az igazolványom: a Magyar Népköztársaság hiteles állampolgára vagyok. Szakképzettségem, íme.

Rökönyödtem, szégyelltem magam, nem akartam zavarni, a zsebemben kotorásztam.

– Nem, ne… Ne sértsen meg! Összeszerzem azt, amit akarok, olykor még kifli is jut – köccent egyet, mintha nevetne. Vagy sírna? Mint egy fantom, alig volt. – Én azt látom – folytatta filozófiailag –, nem egyszerűen hajléktalan vagyok. Van erre más kifejezés is: hontalan vagyok. Nincs honom. Érthetőbben, hazám. Nem a szegénység miatt. Csak egyszerűen, megszűnt az a jogi és erkölcsi fogalom, amit Kölcseyék még hazának mondtak.

– Na, de…

– Nincs na de. És gyarapodunk, szaporodunk, egyre többen vagyunk. Megértve a piacgazdálkodás vadtörvényeit és a külföldi beruházások országkisajátítóan kedves mozgalmát, nem az állásomat, a lakásomat, hanem a hazámat vesztettem el. Nem egyszerűen meleg ételre, pokrócra lenne szükségem. Hazára. Ötödrangú, idegen állampolgár lettem, valóban, fantom. És immár elég sokan vagyunk.

És guggolt tovább rejtélyes ülőkéjén, de már egyetlen szót sem volt hajlandó váltani.

Félre

Nem tudom, Grácikám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában emlékezel-e azokra a Kádár-rendszeri időkre, amikor nyúvadtunk az időben. Írtunk, dolgoztunk, tulajdonképpen megéltük a magunkét. Ha arra is emlékezel, hogyan jött létre a Régi Sipos törzsasztala, tudhatod – persze odafönn azért könnyebb –, hogy Szigligeten mászkálván a tavaszi szél friss illatárjában arra jutottunk, hiányzik a kávéház. Az irodalmi. Nékem még a Fasori otthonomhoz közeli emeletes vendéglőből volt egy bájos pincérnő barátom, Terike, aki átkerülvén a Régi Siposhoz hamar külön termet biztosított az összejöveteleinknek. Legendásan nagyokat piáltunk – emlékszem, hattól nyolcig nem nyúltál a pohárhoz, hogy aztán negyed kilenckor könnyedén odavesd Terikénknek: – Édesem, ha hozna hat vodkát.

– Külön töltsem, művész úr?

– Egybe is lehet, Terikém – és hamarost két hajtásra fölittad a szeszt, hogy aztán lassan cammogó halászléevéssel leöblítve rátérj a több liter masszív vörös bor elfogyasztására. Így, hajnalig. Magam akkoriban négy-öt sör után rumos feketével helyreállítva egyensúlyomat bekapcsolódtam a tetemes mennyiségű vörös bor megkönnyítésére.

Csukás Pisti akkor már torkaszakadtából ordította, hogy mit csinálnak a lányok a bőrdíványon. Ott húzott el mellettünk az egyik miniszterhelyettes, aki félfenékkel leülvén pironkodva hallgatta, hogy viszont Sztálin elvtárs mit csináljon a sarlóval és a kalapáccsal.

Bármennyire furcsa, eszünkbe sem jutott, hogy mi most éppen túlélünk. Benne voltunk a rendszerben – kívülről, műveket és magatartást tanúsítva. Dolgozva. Munkát végezvén – ahogy Kádár elvtárs ejtette. És élvén.

Grácikám, ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ahol valóban sok igazságtalanság eshet az elkárhozás és a tisztítótűz szüneteiben, el sem tudod képzelni, hogy a Régi Sipos-féle összejövetel manapság idelenn, Magyarországon elképzelhetetlen. És nem az „ellenfél” miatt. Hiszen igazi nagy ellenfelek ültek ott egybe – Csurkától Konrádig vagy Kardos G.-től a népi hurálig – jól megvoltak, dolgozván, gondolkozván.

Mai manapság ilyen összejövetel a barátok miatt lehetetlen.

No, nem a főbarátok miatt, azok kisebb-nagyobb elhullások mellett megmaradtak. Az albarátok miatt.

Tudod, egy csoport erejét és nagyságát nagymértékben meghatározza – ahogy te is tanultad az egyetemeken és tapasztalati egyetemedben – az az aura, ami a magot körülveszi. A mag akkor működik. Ez az aura, emberaura legtöbbször rajongókból, irodalmi segéderőkből, sznobokból és zugászokból áll, de ezek, mint te is tudod, a Kádár-korban elszánt emberek voltak. Mindenre elszántak – mert nem volt esélyük. Semmi esélyük nem volt az úgynevezett irodalmi életre, ezáltal – mint a bilincseiket nem féltő proletárok – szabadok voltak. Mit mondjak, hősök.

Kis tanárok, félkész diákok, irodalmi segédek, lelkesülők szabadon éltek-haltak, valóban arra gondolván – és nem csak március tizenötödikén –, hogy szolgaföldben nem nyughatnak. Nem féltek. Túl voltak a félelmen. Ily módon nem is vártak – semmit. Főleg nem akartak túlélni. Ezáltal valódiak voltak és bátrak – s ez a bátorság erősítette meg azt a magot, amelyik aztán a vásárra vitte a bőrét.

Grácikám, ezek az albarátok megszűntek. Felszívódtak. Nincs olyan, hogy aura. „Félre” – emlékezel erre a színi írói kifejezésre és utasításra, ami azt tudatta a szereplővel és a közönséggel, hogy „nem szabad”. Magának mondja. Félve ejti.

Most egyebet se látsz. Folyosó-zugokba bújt albarátokat, akik summognak, nehogy a főnök meghallja. Netán az igazgató. A főkegyes. A szponzor. A mecénás. Körbepillantanak az albarátok, nem jő-e egy pénz-összefüggő egyed, aki majd beárulja őt.

Egyetemeken – most, hogy mindenki fölött ott függ a központosítási elbocsátás damoklészi kardja, adjunktusok, tanársegédek, nagydoktorok és fél-rektorok, al-dékánok és tanszékvezető helyettesek félre beszélnek. No, nem lázálomban, azokra is vigyáznak, hanem sunnyogó módon, nehogy meghallják. Most állítólag nincs közvetlen besúgás, ezek az emberek, féltvén nyomorult vagy kevésbé nyomorult havi törmeléküket, suttogva akarnak túlélni. Nem akarnak a maghoz tartozónak látszani sem, el akarnak siklani a lényeg mellett. Nehogy. A túlélést a gyávaság kisded babaruhájába öltöztetik, mintha nem vennének részt az eseményekben – ki tudja, mit hoznak a négyévenként visszatérő választások.

De, Grácikám, tudod, nem lehet hosszan félre élni. Megbosszulja magát. Most az értelmiség nagy része félre él. Boldogtalan a saját gyávaságától, mégis, kénytelen-kelletlen félre él.

– Túl kell élni – mondja halkan és sunnyatagon az egyetem egyik főorvosa, fájva, félre. – Hogy jön egy jobb kor, mely után…

Jezovics szertenézett – félre – s nem lelé…

Hol a haza?

Te már tudod, kedves Gráci, nagy írótárs és barát az eltűnő időben és odafönn a rejtélyes és egyre rejtélyesebb Mandzsúriában és hősét bekötött szemmel ábrázoló Iniuriában, ki itt üldögélsz egy roppant fotőjben elterpeszkedve, s tán éppen nagylábujjadat mozgatván a hatalmas felhőpaplan sarka alól – te már tudod, vagy azt, mi van túlról, vagy tudod, hogy nem tudsz semmit. De azt aztán bizonyosan.

Azért arra bizonyára emlékszel, Tamási Áronunk, a nagy huncut székely góbés és perzekutora az igazságoknak mondá: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ő erre Amerikában, a nagyban jött rá, midőn elvesztette tájékozódását a fene-hatalmas földrészen. Mert dolgoznia kellett egy lakatos műhelyben. Hazavágyott. Na, ja. Erre rádöbbent, hogy a haza itthon van.

Nekünk hol a hazánk? Mert volni volt, arra emlékszem. Gyerekkoromból. A Horthy-rendszerben voltam gyerek. Állítólag átkozni kell, rettenetes volt. Újabban, időnként mindent átkozni kell. Nekem pedig ott volt a hazám, Rákosfalván, Budapest nyugati csücskében, hol száz esztendővel ezelőtt Szigligeti Ede színműíró híresség járt ki Rákosfalvára mint nyári üdülőhelyre. Magam is a Szigligeti utca sarkán laktam. Az volt a hazám. Magyarország. Otthon voltam benne. Sehol azóta még annyira otthon nem voltam. Apáméknak volt egy családi házuk, abban. Kert, háromszáz négyszögöl nagybirtok. Saroktelek, télen tisztítani kellett a két utcát. Megbüntettek, ha nem. Most Demszkyék nem tisztítják a havas utakat, könyörögnek a lakóknak, távolítanák el a jeget-havat, nehogy eltörjék az öregek a lábukat. Nem tisztítják, eltörik. Szabadság.

Nos, ezen a Rákosfalván voltam otthon a földön, huszonnégy évig. Aztán soha, sehol, senkivel. Most meg a régi ház helyét is fölrobbantották. A rákosfalvi ház helyén lakótelep épült, tízemeletes. Agyonnyomták a gyerekkoromat, rátelepedtek, letiporták. Nincs hova hazamenni. Nincs kapu. Akkor miért vagyok a világon, mit gondolsz?

Olvasom, hogy a Rákosfalva park 4. szám alatti nagyház lépcsőházában robbant a kis pokolgép. Személyi sérülés nincs. Nem tudni, miért robbantottak – most semmit sem tudni. Leszámolás? Egy MSZP irodahelyiség tartózkodik a házban meg egy közért talán. Van még egyáltalán közért? Ez a szó is elavult. És voltak, akik negyven év alatt a köz-ért dolgoztak. Naivak, kommunisták, elnyomott „uralkodó osztály”. Most felismerhetetlen osztályok, rétegek, csőcselékek bolyonganak az országban, melynek neve sincs. Múltja sincs. Nem lehet Magyarországot lerajzolni. Nincs meg.

Fölrobbantotta valaki a házunkat. Már 71-ben lebontották, rátelepült a hatalmas lakótelep, éppen a Rákosfalva park helyén álló házunkra. Most meg fölrobbantják! Hallottál már ilyet? Ott állok a kertben, egy vaspálcával a kezemben, 1945. március tizennegyedikén – Idus szél fújt, beteg vagyok, lázas, apámat elvitték az oroszok, kikészítették és elgyalogoltatták Ukrajnába, Uzmányba, jéghideg fogságba. Hazajött. Miért? Mert volt hite, hogy hazajön. Ahol otthon érzi magát, Rákosfalvára. Azért tudott hazajönni.

Én hova menjek haza?

A kert alól csöndesen kilopták Magyarországot. Most meg fölrobbantották. Érted te ezt?

Végül, idejutottam a Várkerületbe. Krisztina és Víziváros. Nézem a tűnődő fákat a Horváth-kertben, a Pauler utcai sarkon Németh Lászlót idéző márványtáblát, Szabó Dezső Philadelphia kávéházi elmosódó nagy-busa, soha meg nem nyugvó, dühödt fejét, ahogy igazságtalanul keresi az igazságot, elhasznált magyar írók, de Püski könyvesboltjából kitüremkednek fehér lapú, fehér fényű könyveikkel. Márai még leballag a Mikó utcán, Kosztolányi kihajol a Hajnali részegségbe, Babits fogadja az örökifjú és igen rossz költőket az Attila utcán, Ottlik leírja azt a halhatatlan mondatot: soha nem lesz már olyan biztos pont, mint a második raj harmadik sorában…

Grácikám, néha úgy érzem, ez a vár, ez a negyed, ez a Krisztina az utolsó menedék. Ez a bizonyos Tamási Áron-i föld, hol otthon érezheted magad.

Elképesztően megváltozott a világ. De éppen magam szoktam ostorozni azokat, akik az örök magyar sirámot fújják, örökké itt valahol, ott valahol, négy-öt magyarosan összehajolnak, könnyeket ejtenek, lógatják fejüket, s átkozzák sorsukat és fajtájukat. Nem teszem hát. Hiszem, ez a fővárosi végvár mindennek ellenáll. Ez a táj. Ez a Mészáros utca, ahol a harmincas szám alatt Kálnoky verselt. Meg én, most, itt. Miért nekem, nekünk kellene örökké hátrálnunk, kihátrálnunk a történelemből? Egyéni trianonjaink csapdáiból?

Derül az ég. Tavasz lesz. Állítólag. S olykor úgy tetszik, ez a legszebb hely a földön. Balra Széchenyi Krisztinavárosi temploma, s jobbra fönn, kissé fölszállóban talán maga az Isten.

Saját anyag

Kedves égi barátom, Galsai Pongrác, régi-jó klasszikus író, ki ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában honolsz, és túl vagy minden betegségen és hipochondrián, még a sajátodén is, jelentem nehéz szívvel, a magyar népség-lakosság a legkedélytelenebb nép a világon. Legszomorúbb. Legelesettebb. Legmagahagyóbb, legletargikusabb. Most, 1995-ben.

Nem magam találom ki, nem én akarlak riogatni hajdani néped rossz emlékével téged, ki magad is nagy tanulmányokat folytattál a hipochondria tárgyköréből, kárhoztatván satnya néperőnket és depressziós magamagunkat. Te tudtad, a depresszió melegágya nem csupán saját bensőnk, hanem közvetlen környezetünk. Nos, egy 1995. februáriusi svájci Gallup Intézet-béli felmérés bizonyítja megfelelő vizsgálódási és kísérleti adatokkal, hogy a magyar nép-lakosság jelenleg a legdepressziósabb a világon. Mármint ami a jövőt illeti. Még a letoprongyolódott ukrán és orosz emberek, a románok, az elcsigázott szlovákok, agyonvérzett bosnyákok és szerbek is többet várnak 1996-tól, mint mi. A legtöbb lendület a mohó brazilokban és avantgard puerto-ricóiakban van, a hastömött nyugatiak – maga Svájc vagy az új halk világbirodalom, Németország – a középen helyezkednek el: annyit várnak a következő évtől, amennyit remélhetnek s amennyi bejön. Szenvedélytelen egyszerűséggel néznek a jövőbe. De míg az agyongyötört szovjetunióbéli népek 23-24%-os reménykedéssel és bizakodással néznek holnapjuk elé, mi mindössze 7, azaz hetes százalékos várandósággal, illetve rémlátással tekintünk az európai egyesülés biztató horizontja felé.

Természetesen ezt az adatot nem hagyták annyiban kutatóink. Orvosok, szociológusok, politológusok és mendemondológusok, gyaloghuszárok és gyászvitézek, álszent optimisták és vegyszerészek is kutatták, mi lehet az oka eme kétségtelen és kétségbeejtő hanyatlásnak. A kedély ekkora megromlásának. A kilátástalanság eme tragikus tünetének.

A vizsgálatok eredménye arra a tényre koncentrálódott, hogy eme nép-depressziónak oka nem csupán, s talán vagy egyáltalán nem alkati tulajdonságokban, adottságokban rejlik. Nem vele-született, magyar-génikus betegség vagy lelki hajlam talaján, valamely magyar diszpozícióban keletkezik. Nem. Eme nagy magyar kedélybetegségnek külső oka van. Szívós nyomozás során kiderítették, hogy magát a depressziót, a kedélytelenséget, apátiát olyan kórokozók okozzák, melynek telepei közvetlen környezetünkben vannak, közvetlen környezetünket mérgezik. Sőt. Maga a depresszió sem elsődleges nép-betegség, hanem egy meghatározott más folyamat, történetesen súlyos embertani allergia okozza. Allergiások vagyunk. Ebből kifolyólag magunkon kiütnek olyan tünetek, melyek elcsúfítják magyaros arcunkat, bepettyezik, pörsenések, varak maradnak a fertőzés nyomában, hajunk hullandó, gyomrunk remeg, tüdőnk zihál, szédülünk és szédelgünk, s főként hányingerünk van, állandóan le akarjuk okádni a világot.

Valami fontos és fontoskodó bizottság, mely az előkelő Biokulturális Vizsgálócentrum nevet viseli és az Országos Temetőképző Főiskola alszerve, máris nekilátott az okok kiderítésének. Nem tudom, hogyan kerül ez a fontos szerv – mármint a Biokulturális Centrum – a temetők hatáskörébe, egyelőre annak is örülünk, hogy – lehet – gyökerénél akarják kezelni a bajt.

Eme Biokulturális Centrum azt állapította meg, hogy az egész világot – és magunkat is – leokádni késztető allergiát bizonyos heves pollenek, hímporok, virágporok okozzák, melyek a magyar talajban vannak berétegezve. Magyar földterületen. Ezután a legkomolyabb ásatások, rétegföltárások indultak meg, hogy a virágporok és spórák rétegenkénti vizsgálatát úgynevezett pollenanalízissel elvégezzék. Hónapokig, sőt évekig tartó vizsgálódásokra számíthatunk, annyit a Biokulturális Centrum kutatói azonban már most meg tudtak állapítani: saját anyag, saját virágpor-pollen, hímpor fertezi a magyar néplakosságot, amiből az allergia keletkezik, melynek nyomán – érthetően – depressziós tünetek lépnek föl. Hú, de kemény! Hú, de nehéz.

Tudniillik, rögtön fölmerült az a súlyos kérdés, mi az a saját anyag? Mit tekintsünk a magyar földszerkezetben, rétegződésben saját anyagnak? Ami olyan erőteljes hatással van – ha nem is közvetlenül nemzetünkre, de népünkre, hogy pörsenéses, depressziós, hányingeres allergiába esik?

Megvallom, Grácikám, nem tudom, mit kell cselekedni. Természetesen, rögvest az orvoslás, a gyógyítás, esetleg bizonyos megelőzés feladatain kell törnünk a fejünket, ha népügyileg életben akarunk maradni. Hiszen nem volna rossz, ha fönnmaradnánk. S ha megelőznénk népünk egészségének s életkedélyének romlását. Mit távolítsunk el a magyar talajból? Mi az a saját anyag tulajdonképpen, amit ki kell iktatnunk saját környezetünkből, abból a talajból, amin ezerszáz éve élünk? Mi az, ami önfertőz, ha szabad így mondanunk.

Kérlek, Grácikám, a Biokulturális Centrum külföldi kutatókat is fölkérő „Idegen Test” vizsgáló albizottsága állítólag arra a következtetésre jutott, hogy allergiát csak a kifejezetten magyar pollenek, hímporok okozzák. Ez persze, valóságos tragédia, gondolhatod. Az „Idegen Test” vizsgáló albizottság azt javasolja, hogy magát a saját rétegalapanyagot, az eredeti magyar hímporokat kell kiirtani, hogy az allergia alábbhagyjon, a depresszió visszahúzódjon, s helyébe valamilyen életkedv, akár külső ágens révén, de vállalkozói energia, piaci erőtelj lépjen. Mert ez a depresszió a mélybe rántja az országot.

Gondolhatod, édes égi barátom, milyen súlyos döntések előtt állunk. Meg akarnánk maradni, ez nyilvánvaló. Ehhez saját pollen-anyagunkat kell – állítólag kiirtani. Hogy ne legyünk betegek. Rögvest összeállítottunk egy mindenféle népcsoportból álló küldöttséget a népjóléti miniszterhez indítani. Mire a küldöttség a minisztériumba ért, a miniszter lemondott. Ő sem bírta saját gyermeklakosságunk elsatnyításának a programját. Talán az új nemzetbiztonsági miniszterhez kell fordulnunk, állítólag ő bátrabban és csintalanabbul sajátpollen védő. Mindenesetre, Grácikám, ha eszedbe jut akárki a régi kommunisták, reform-kommunisták, új-szocdemek, vagy akár az ál- vagy fél-liberális fél-vezetők közül, aki nem a magyart akarja kiiktatni a magyar közül, értesíts. Várom üzenetedet. Még az ördög is érdekel.

Örök felhő

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író vagy író úr, égi barátom ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki feltehetően az Örök felhő nevű kocsma Földi Búfelejtő elnevezésű söntésében könyökölsz talán éppen a Farkasrét feletti légi térségben, eszembe jutott, hogy immár hatodfél éve hogy végigdőltél az Eszéki utcai lakásod padlatán olyannyira, hogy a föld is belerendült nagy tested hulltától. Magyarán, meghaltál.

A szocializmus ölt meg. Halálod után aránylag hirtelen elterjedt eme hírviszonylat. A nyomozás, mindenesetre, melyet természetesen nem az államhatóság vagy az Interpol, hanem lelkes barátaid folytattak, oda vezetett, hogy néhány nappal kidőlted előtt külföldön jártál, s ott az egyik határmenti, ausztriai szupermarketben titokzatos és vészjósló kijelentéseket tettél. A kijelentések gyanús tartalmát ugyan nem jelentették az akkori – 89-et írtunk – puha ávósok a puha rendőrségnek, annyi felszínre került, hogy bonyolult történelmi elemzések és esszéisztikus tűnődések közepette kárhoztattad a fönnállót, az emberarcút, a honilag megvalósult vagy meg nem valósult szocializmust.

Csütörtökön szidtad, kedden meghaltál. Gyanús következés. Mi természetesen nyugtattunk, hogy ma már (89-ben) nem ott tartunk, hogy bárkit is elvinnének, meghurcolnának néhány tanulmányi gondolat miatt, hiszen maga Mihail Gorbacsov, akkori világúr is megenged magának szordinósan ugyan, de megjegyzéseket a szocialista tervgazdálkodás nehézkességeire, mi több, szorgalmazza a peresztrojkának becézett átalakítási folyamatot. Arcod sárgulván mégis verejtékezett, kockás, lepedőnyi zsebkendővel törülgetted pergamen színű arcbőrödet, egyszóval, féltél. Szíved meg volt viselve. Amúgy is. Régtől. Negyven év. Mindig féltél. Nem egyszerűen az államhatalomtól, hanem attól a ténykedéstől, helyesebben viselkedéstől, mellyel el kellett viselned a szocializmust.

Pedig nem volt rossz dolgod. Hiába szorongattak éveken át, népszerűséged legyőzhetetlen volt. Megvédett. Charme-os írásmódod, lebilincselő humorod mindenkit meghódított. Az akkori szocializmusban nem is az volt a gyilkos erejű, hogy torkon ragadott és megölt, hanem hogy naponta nyeldesni kellett azokat az apró pengéket, melyek végezetül sokaknak elvágták belülről a gigáját.

Ez a rémület volt az arcodon, mikor faggattunk tanulmányod külföldi sorsa felől, pedig kézlegyintéssel igyekeztél elterelni bennünket félresodorva az enyhe ordítás közepette:

– Mit vagytok betojva?

– Nem vagyunk. Te vagy.

– De én nem vagyok – üvöltötted.

– Akkor mért reszketsz?

– A dühtől. Hogy ilyen barmok vagytok. Még rám hozzátok a félszet – mondtad, és ötödnapra eldőltél a padlaton.

Természetesen, alapos nyomozás után kiderítettük, mi volt tanulmányod lényege. Fényre derült, hogy egyszerű ausztriai kirándulásról volt szó, melyet egy kolléganőd Polski Fiatján tettetek mások társaságában. Eljutottatok az egyik útmenti világbisztróba vagy szupermarketba, ahol – tudvalevőleg – mindent lehet kapni. A kifestett polgárasszonyok olyan mennyiségű élelmiszert, választékot tolnak a görgős bevásárlókocsikon, mintha sarki expedíciókra utaznának bálnavadászatra. Roskadoznak a fogyasztás őrült terhe alatt, báláik gazdag málhái alatt. Szokásos hevületedben torkod szakadtából ordítani kezdtél:

– Ez a szocializmus! Ezt nézzék meg Kádárék! Nem a nyomor a szocializmus! Ez a választék! Nem kell ehhez se Marx, se Lukács György! Se ideológia, se munkásosztály öntudata! Munkásosztálynak nem öntudatra, hanem árura van szüksége! Örömre és nem (bocsánat) beszart funkcionáriusokra! – üvöltöttél, verejtékeztél, rosszul lettél, hazavittek, itt aztán megsütöttek és megettek az évek régi hiénái. A szocializmus saját halottjának tekintett.

Grácikám, a kapitalizmusnak is vannak saját halottjai. Mi most azt építjük.

Égi barátom, te is jól tudod, mennyire egyetértettünk abban (is), hogy a rossz szocializmus megnyomorítja az embert, s ahogy te a szupermarketban, magam is ámuldoztam nyugati utakon a színpompán és anyagi elégtételen, mely kisvendéglők választékától a drogériák selyemillatáig terjedt a kapitalista szűk utcácskák európai hangulatában. Nem is beszélve az államilag tenyésztett funkcionáriusok szűkagyú hatalmának erőteljes undorán a honi szocializmusban.

Azt azonban az elmúlt néhány évben meg kellett tanulnunk, nemcsak a szocializmusnak, de a kapitalizmusnak is megvannak a hátulütői. A kapitalizmus is öl, talán csak lassabban.

Grácikám, ismered azt a lassú mérget – amilyet a szocializmusban is szívtál magadba –, melyet semmilyen halálesetben nem lehet kimutatni. Nos, a kapitalizmus mérge is ilyen. Most mindenki odavan érte – jobb, szebb, gazdagabb, melengetőbb. Meg kell mondani, a kapitalizmus is követel áldozatokat – lélekben, munkában, gondolkodásban, reflexekben. Megváltoznak az emberek a kapitalizmusban. Más lesz az anyanyelvük. Beszélgetéseik, gondolkodásmódjuk óhatatlanul a pénz körül forog, hiszen mindennaposan és közvetlenül abból élnek. Ez lesz – titokzatos módon – az életcéljuk. A görgetegük. Amit maguk előtt görgetnek. Nemcsak az a bevásárlókocsi, aminek ausztriai láttán te ordítozni kezdtél és elájultál, hanem az egész életük. Maguk előtt görgetik a pénz hatalmát és ájulatát. Ha nem, akkor lemaradnak. Görgetik álmaikban, szerelmi légyottjaikat megszakító rádiótelefonjaikban, kidülledt szemű reklámnézésükben. Megváltoztak az emberek, Gráci, pedig még nincs is kapitalizmus, csak valami enyhe, szponzorált, kilopott félpiac, ahonnan a sátrak széle alól még mindig kilopnak egy-egy bankot, sárgarépát, aranykészletet, oldalszalonnát és transzformátort. Átalakultak az emberek, mint valami gumó-görgető hangyák maguk előtt görgetik a náluk százszorosan nagyobb adósságbálákat, hitelmálhákat, fuldokló kulik lettek polgárok helyett. Mindenki a polgárt ígérte, és görgeteg páriák fulladoznak a gondolattalan tehercipelésben. Polgár sehol. Kultúra sehol. Legázolás van, élelmes gazfickók Ady-látomásos dáridója. Hol a polgár, a szent polgár, aki majd igazságos a javakkal, ki a polgár, aki kulturált javakat bűvészkedik elő a kalapjából, a történelem honi polgára?

Emlékszel, Grácikám, hiszen tőled hallottam a történetet, Szibéria egyik távoli csücskébe megérkezik a tanfelügyelő, és a tanító jelenlétében kérdezi a gyermekeket, fölmutatván a kalapjából elővarázsolt nyulat. – Mi ez, gyerekek? – A gyerekek nem tudnak és nem mernek felelni, csak a tanítójukra sandítanak, aki biztatja őket, mondják csak, hiszen egész évben róla tanultak! Végezetül egy ámuldozó szemű gyermek fölbátorodik: – Csak nem Lenin elvtárs? – mondja a cilinderből elővarázsolt, egész évben tanult nyúlra. Így vannak a mieink is az egész évben hallott nyúllal.

– Csak nem a polgár elvtárs, tanító úr?

Sajnos, Grácikám, ebbe is bele lehet halni.

Az utolsó kuruc

Kedves Gráci, Galsai Pongrác úr-író és magyar ott fenn, aki pihensz a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában immár hetedik esztendeje, eme karácsonyos hónapban megint csak hozzád pityeredem. Magyarnak szólítottalak meg vala, hiszen magyarnak számítottál itt lenn a földi téreken, de azt hiszem, odafönt nem éppen magyarként múlatod halhatatlan idődet, talán le is fitymálod eme néptani kategóriánkat az örökkévalóság tompa szemszögéből.

Mi ezt, jelenleg még élők, és éppen itt élők, nem tehetjük. Magyarok vagyunk, főlehajtva és csöndesen, ameddig élünk. Nehéz szerep. Lehetetlen szerep. Nem lehet eljátszani, a szó egyik értelmében sem. Különösen kitetszik ez olyankor, ha az ember Erdélyen halad keresztül. Mint csikorgó kés a töredezett kenyéren. Ahogy nekem most adatott tennem – átszelve Nagyváradtól a Gyilkos-tóig ezt az elterülő és beékelődött és gyönyörű és sajgó országot. Agyonmardosva a körülötte és mellette élő népek harapófogóitól, de talán mondhatnék harapó fogakat is. Az évszázados és meg-megújuló gyűlölet dombvidékein, hegyhátain és kíméletlen, tű-vékony szorosaiban.

Emlékszel, Ady Endre tartotta magát az utolsó magyarnak. Póz volt-é ez, vagy prófétaság, léha-nagy részegség vagy sorsrendítő megélése a népnek, mindegy. Már Ady Endre úgy érezte, kimegy a talaj a lába alól, és ő maga is versei végvárainak ingatag falán imbolyog. Azt írja Az utolsó kuruc című versében:

Rettenetes sors haraglik e mögött a vers mögött. Ady volt az a költő, aki egy-egy életérzést filozófiai magaslaton tudott a vers fennsíkjára összerántani. Hogy ilyen nagy nyelven beszéljek én is. Azt mondja az egyik székely idősb asszony az Udvarhely határában álló, kis-várfalas, négylevelű lóherealapú, tizenharmadik századi fazsindelyes csöpp templomka szomszédjában: „Miért nem tudnak minket megint összeszakasztani?”

Nem tudjuk, kedves néném – mondhatnánk őszintén a szemébe. – A múltkor is – beszéli – Magyarországról jött haza egy emberünk a testvére temetéséről. Búslakodva ült a vonaton, míg csak román emberek belé nem kötöttek, és addig froclizták, amíg összeverték. Mért nem tudnak rajtunk segíteni?

Nem tudunk, kedves néném. Ezt kellene a szemükbe mondanunk, mindenkinek, aki vár minket ódon Erdélyünkben. Elébe állni a megszúrt legénynek, akit éppen hogy megmentettek a hazafelé szurkálásból a mentősök: „nem tudunk segíteni.”

– A tavalyi évben is egyik gyermekünket annyira megkergették a mezőn hazafelé, hogy négy napig kellett ágyban feködnie, tizenegy éves leány. Miért nem lehet olyan otonómiát szerkeszteni, amelyikben ilyen cselekmény nem fordulhat elé? Nem tudnak odahatni a felsőbbség elé, hogy ilyen ne történjék?

Nem tudunk, néném. Végig kellene járni az összes magyar kaput és bekiáltani. Végigjárni az évszázados fennsíkokat és végigordítani a rengeteg-szép erdélyi világot: Nem tudunk segíteni! Ne áltassátok magatokat! Hetvenhárom éve le vannak cövekelve a trianoni határok, le vannak cövekelve Clemenceau törvényei: bátyám, néném, atyám, fiam, nem tudunk segíteni! Nem tudunk.

És akkor az utazó eljut Gyimesbe, és találkozik az utolsó magyar értelmiségivel, a határszélen. Az utolsó magyarral, talán Ady utolsó magyarjával. Gyimesbükön, nagy házban lakik, ő viszi a falu terhét. Ő csináltat-szervez vízvezetéket, szakiskolát, délutáni foglalkozásokat, utakat, ez az élete. Németül, románul, magyarul tud és tanít, iskolát igazgat, állatot nevel, orvos felesége húszezer ember között gyógyít. Mindenki elmegy jobb sorsot keresni, egyik fogorvos kollégája négy év alatt milliomos vállalkozó lett az anyaországban. A mi emberünk háza már a másik megye területére esik, ő az utolsó ember a határon.

Az utazó számára ott világosodik meg az elme. Ady sorsa, szerepe, mindnyájunk sorsa. Mindnyájunk szemébe bele lehet vágni és kiáltani a nem tudunk segíteni magyar jajszavát. De…

Igen, de, Gráci… te, aki már nemcsak magyar halott vagy, hanem egyszerűen halott, láthatod jobban a mi sorsunk. Az ország mögött van egy másik ország. Ha átutazza az ember Erdélyt, átszaladva rajta, mint egy csikorgó kés a töredezett kenyéren, érzi ezt a másik országot. Hatalmas táj, nagy dombok íve, erős rengetegek és belső folyók. Hiába volt Trianon, hiába van Trianon. Mert mindennap van, újra és újra Trianon, mindennap meg kell küzdeni és alázkodni és kibírni az erdélyi létet. Mindennap el vannak szakítva, ki vannak tépve a közösségből. De a mi, szerényke Magyarországunkon kívül van egy másik ország. Az idő és kés átszelte ország. Pótország. Beláthatatlanul hatalmas ország, emberi ország. Maga a táj, annak véghetetlenségével. És azokkal az utolsó, mindig kibíró emberekkel, akik őrzik a végeket.

Ugyancsak hogy írta Ady? Hiszen Ady mindent filozófiai magaslatra tudott sűríteni, „összveszakasztani”:

Ez a mi strázsánk, az az utolsó magyar értelmiségi a keleti határon, a Keleten, az utolsó magyar, ez a tanárember őrzi a végeket. A magyar nyelvet. A magyar járdát. A vízvezeték humánumát. Abban a pótországban, mely nem követel, nem távozik, csak teljesít. A predikátorok és protestánsok úgy mondanák újjáépített kis ferde tornyú székelyudvarhelyi templomukban: szolgál.

Ennek az utolsó keleti értelmiségünknek az elmúlt három esztendeje alatt hét kutyája volt. Különféle kutyák, nemcsak magyar kutyák, de egytől egyig megmérgezték őket. Mind a hetet – mondja egyszerűen, de nem együgyűen. Nem nyomozta ki, melyik szomszéd tette – történetesen egyik szomszéd sem magyar anyanyelvű –, de nem is kell ahhoz szomszédnak lenni, hogy az ember egy kutyát megmérgezzen. Hát még hetet.

– Maradok – mondja a mi utolsó emberünk. De nem a legutolsó, hiszen van belőlük mindig újra és újra, a mi nyomorult anyaországunk mögött van egy pótország a maga strázsáival, embereivel.

És mi nem így élünk-e? Száz esztendeje nem mindnyájunknak ugyanaz a szerep jutott, az utolsó magyar szerepe – Ady után? – Mindnyájan utolsó magyarok vagyunk:

Cipőkrém

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr, édes-egy Grácim, hetvenkedő nagyszájú barátom és katonám ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, ki egy puffatag és hatalmas habú felhőről mint egy fehér fotelról lógatod alá mezítelen lábadat, hatalmas és előre álló nagyujjad rettentően kilóg a világ fölé. Apropos, nincsen cipőnk! Képzeld el. Az országnak nincsen cipeje!

Elsőre persze nem így fest a dolog. Ha külföldiek vagy idegenek, akarom mondani, idegenek jönnek, észre sem veszik. Nem ordítanak föl a szétfolytan forró és büdös, ám nyugati előkelőséget megjátszó pesti aszfalton, hogy né, ezeknek nincsen cipejük, Sie haben keine Schuhe, vagyis Ils n’ont pas des souliers, vagyis They have no shoes …és így tovább, de talán főleg ukránul: ezeknek nincsen cipejük! Dehogy. És hogy lábuk sincs, azt már végképp nem látják.

Megy mindenki a maga útján, lohol, gazdagodik, nyomorrá foszlik, törtet, koldul, nyög, tettetve nevetgél, de nincs cipője. Valójában lába sincs. Cipőtlen. Lábatlan ország.

Nagy lábujjú és fenséges mennyei barátom bizonyosan emlékszel arra, midőn mi, íráscsinálók, tanerők és műszaki tervezők, visszahúzódó festőművészek, csepűrágók és lódoktorok, emberdoktorok, jogi doktorok réteg lettünk. Származásilag. Nem úgy voltunk megnevezve, mint emberek, hanem hogy réteg. A munkásosztály emberekből állt, a parasztság már -ság, -ség képzővel ellátott, de embertani fogalom volt, mi, ezek a csóringer gondolkodók, akik szidva-szidatlanul, ám végül is a rendszerváltást végigcsinálták, mi akkoriban még réteg voltunk. Mely rétegből sok baj származik mint börtöntöltelékből, újságszerkesztőkből, rendszerváltókból, amely réteg tagjait eleinte és hosszasan föl sem kellett venni az egyetemre, ki lehetett telepíteni, jószerével be lehetett börtönözni, el lehetett hallgattatni.

Elhallgattatni nem lehetett, mert most is itt vagyunk, de átalakítani igen, mert az értelmiségi réteg – Gyilasz, Szelényi és Konrádunk leírása szerint – átalakult a szociálizmusban. Főleg beépülve és anyagát keverve pártappartcsikokká vedlett, lényegében imígy megszüntetve értelmiségi mivoltát is, a kádári, vállrángatós is hangsúlyával.

Nos, ez az apparatcsikréteg, mely értelmiség mivoltát lényegében megszüntetve, műveltségi vonásait ravaszdi észjárássá és róka-technikájú sakk-agyú taktikává alakítva értelmeskedett (tanácsvezetői, szövetkezet- és egyéb vezetői szinten gyakran, a múlt Szovjethatalmat kijátszó szinten, eléggé praktikusan működött), ez az apparatcsik-félértelmiségi réteg mai napság ismét lerakódott a társadalomra. Mint cipőre a krém. Jó, fekete fény, melytől nem látszik a cipő. Még akkor se, ha nincs.

Most ez a réteg van. A társadalmon. A cipőn. A boksz. Ismered, emlékszel, az emberfia hajnalban elindult az iskolába, a templomba, az Ipari Segédanyaggyárba (például én, valami éktelen kénes bűzöktől fuldokló mellékterméket gyúró gyárba – hol volt akkor még a környezetvédelem, óh! Rákosi és társai országvállalkozásában!), de előtte elővette az örökké kinyithatatlan (emlékszel, egy elfordítható kallantyúnak kelletett volna lebillenteni a bádog cipőkrémdoboz tetejét, de eme kallantyú az első napon letört, és az ember ujja beleszaladt a fekete pasztába, hogy sohasem jutott el a misére, az iskolába, és a bűzt másnap estélig nem tudta lemosni, levakarni, lepiszkolni magáról!) pléhdobozt, olykor színes női láb volt ráfestve a betelhetetlen illúziók kedvéért, és a pasztával egy amúgy is büdös rongy segítségével bekente előzőleg portalanított lábbelijét, majd még büdösebb (mert ez a krém maga is büdös volt!), vakoknál olcsóbban vásárolt sprőd kefével, majd selymes kefével végiggalancolta – magyarán – fényesítette a cipőjét. Borzalom volt maga a krém is, a büdös is, a feketeség is, de csillogott a máz.

Nos, mai napság ez a máz van a társadalom cipőin. Rémálom. Csillog. Látszik. Visszaver. És bűzlik.

Ama réteg ugyanis, mely a szocializmusban végtelen és elengedhetetlen szívóssággal értelmiségi réteggé passzírozta magát apparatcsik vagy szakértői mivoltában, béborítja az országot. Az ország cipőit. A járókelők lábát.

Fekete krém. Paszta, magyarul. Büdös. Be van kenve vele az egész ország. Rá van kenve az ország cipőire, mint valami álfény, ha jönnek a külföldiek, láthatják, ragyog a lábbeli. Óh, uram, itt nincs semmi baj, itt javában megy – már hat éve az átalakulás, csinosak a cipőink, ragyogó fekete lábbal vándorolunk az áhított Európába, elegánsan, tessék megnézni, mi hogyan és mennyire vállalkozunk, tele vagyunk vállalkozóval, rá van kenve az országra ez a vállalkozói fekete réteg, büdös, de azt nem mondhatják, hogy nem ragyog! Na, kérem, Uraim, ahogy Önök Európában mondják, misterek, herrek és monsieur-ők, csak nem azt akarják mondani, hogy mi nem valók vagyunk a fényes Európába? Működnek a bankok, a hitellevelek röpködnek, a részvényeket beváltjuk, ha a szavunkat nem is.

Mi kell még? Hogy a vidéki iskolák fölfordulnak, hogy a betegek kidőlnek a folyosón a hordágyakból, hogy a nyugdíjas kotorászik a kukákban? Ugyan! Van rajtunk cipő, nemde? Szétpasszírozódott az irodalom, be van kenve fekete krémmel? De micsoda csoda cipőben grasszál? Hogy olvasni nem olvassák? Nem csak arra van. Fényleni is – mondhatnánk ismét kádári hangsúllyal. És főleg, és hohó, egy pillanat… várjunk, uraim! A fekete krém alatt elrohadt a cipő! Ide nézzenek! Szétfoszlik! A saruk szétszakadnak, a lábbelik szétmállanak, uraim, pillanat, hát még a láb is kivész a cipőből a fekete krém alatt! Már a láb is rohad! A járóláb, amivel Európába tartunk! Láb sincs! Cipő sincs a büdös fekete paszta alatt, a réteg alatt!

Drága öreg-egy Gráci barátom, ott fenn a hőséges és bőséges Mandzsúriában és Iniuriában, ki lennen lógatod nagyfene lábodat, kérlek, vágj ide közénk egy cipőt legalább, de jól célozz, hogy legalább egyetlen fekete pasztás réteg-embert jól kupán találj!

Magyar hülyeség

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író-uram és honfiúi társam ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonyára emlékezel, ha felhősen és párásan és ködösen is odafönn, hogy idelenn magyar voltál. Magyar, magyar, ha nem tudjuk is pontosan, mit is jelentett ez egyáltalában és a te esetedben. Arckreolitásodból és fél-rác indulataidból ítélve magad is – ahogy említéd is – hoztál egy jó adag szerb vagy horvát vagy bukundári vért a magyar erekbe, de csak magyarnak érezted, vallottad, nyögted-fanyalogtad és lelkesedted magad, ahogy jobb-mindnyájan is, akárhonnan és akárhogyan kerültünk ide bé elsőre vagy harmadjára Magyarországra.

Talán az is fölkerült mennyei füledbe, hogy mostanság ünnepeljük honi foglalásunk millecentenáriumát, ezeregyszázadik évfordulóját. Nos, van itt hecc, meg nincs is. Egyrészt a túlfélőknek és túlgyanakvóknak sikeredett meghiúsítaniok a rendes ünnepelést, már azzal és által is, hogy a mindenképpen figyelemkeltő világkiállítást lemondták. Egyszerűen elügyeskedték, ne lennénk már annyira magyarok. Hogy az ráfizetés. Ez igaz is, de az talán még nagyobb ráfizetés, ha nem vagyunk azok.

Tudván tudod te földi életedből azt is, hogy szelíd tekintetű nagyrégészünk és álmodozónk, László Gyula professzor évtizedek óta feszegeti, hogy nem egy honfoglalás volt, hanem kettő. Rossz nyelvek szerint a magyaroknak honfoglalásból sem elég egy, kettő kellene abból is. Persze ha egyszerűen és természetesen beléje gondolunk, hogy itten a Kárpátosban sikeredett megtelepedniök az ősöknek, az csakugyan magában is arra vall, hogy valami történelmi folyamatosságnak kellett munkálnia azon, hogy eme honterületen maradtunk. Másodjára az tényszerűen igaz és igazságos, hogy a főprofesszor által elévezetett leletek és történészeti kutatmányok is azt igazolják, hogy rokon-népek honfoglaltak már három-négy évszázaddal előbben is. Így azután valóban igazolva látszik, hogy nem egyszerre kelletett és lehetett hont foglalnunk.

Belegondolván, nem csupán a nagyfene és egész nép, törzs meg nemzetség, hanem az egyedi ember, egyedi nomád, egyedi honkereső is többszörre lett magyar, többszörre találta és találja meg a mai magyarságát. Mert hogy megtalálja, az biztos. Mert hogy szereti ezt a nem-szeretem fajtáját, táját, folyóját, dombját, dombhátát, csakúgy, mint a maga hátát. Mindenki. Ha belenyomták az olaszt ide az Árpádék, megszerette (és persze ki is élte, élvezte) új-magyar voltát. De a francúz is, az Anjou-s francúzok. Jó ország ez, mondták, lehet itt élni, lakni, lébudkálni.

Csak így a többiek is. Látható, tapasztalható a történelemben, nagy magyarok lettek a németek is. Az osztrákok. A svábok. Bajorok. A Habsburg-monarchia kellemes tanya volt. Jó vágómarha. Jó, vastag búza. S közben ők maguk, németesen, de magyar poéták, hősök, fel- és lekelők lettek, honfiak. És igaziak.

Így voltak, lettek a zsidók is. Sok rossz helyen megfordultak szörnyűséges pogromjaik során, eme tájon ilyen pogromok nem voltak. Ide be lehetett olvadni, mint a jó vajba. Az az intelem, amit Szent István, a vén huncut szerencsétlen és halálos fiához intézett (ott állott egyébként egy szál kőliliommal kőszoborként a kőkezében a piarista gimnázium második emeleti folyosójának baldachinos beugrójában, ha gyermekkori emlékezetem nem csal), az az intelem bevált: fönnmaradni magyarnak, és befogadni magyarnak. Imígy idővel a föntről bezúduló zsidóság is bizony jó hazára lelt a Kárpátok közén, nemcsak mellőzést és méltatlan eljárást kapott, de egy adag bolti sátrat, kis pénzváltó műhelyet, iparosi céhet, ügyvédi-orvosi iroda-zugot… no meg arany vitézségi érmet, negyvennyolcas szabadságharcos kölcsönös és dáridózó szolidaritást.

Nem volt itt annyira rossz senkinek, prosperáltak ebből a bejövők, ki-ki magyarrá lévén. Lassan. Többszörre tán, mint egyéni honfoglalók. Összeélve és összeérve egymással, mint a jó, ízes kompót. Ez lett az a magyar aroma, amit hosszú évezredeken át sajtoltunk, páráltunk finom különböző cseresznyékből, almákból, barackokból, meggyekből, narancsocskákból. Micsoda fanyar bólé, ha elegendő barackpálinkát öntünk alája. Mert az azért köll. Hogy megadjuk az alapízt. Hogy erős is legyen.

Ebből aztán persze az is következik, hogyha már az ember magyar kompótba, magyar bóléba került íznek, zamatnak, alapanyagnak, ezt az ízt ne tagadja-szalassza-nyuvassza. Ennyi becsület a beléje került gyümölcsnek is kötelező.

De mi az, ami ezeket a nagyon különböző ízeket egybetartja, vagyis összegzi, és mi az, ami olyan vonzást gyakorol a béjövendőkre, hogy itt is maradnak (sokszor haszontalanul is és maguk ellenére maguk kárára vagy lébuskálására), miért jó nekünk itt lennünk, futó és első és másodszori magyaroknak? Mi vonz ennyire egy ilyen szerencsétlen tájon?

Bocsánat, hogy kimondom, a hülyeség. A magyar hülyeség. Hogy jó magyar hülyének lenni, van bennük, bennünk fantázia. Hősiesség, hebehurgyaság, nagyralátás, melldöngetés, elszántság, elborulás, zsenialitás és gyagyaság. Igen. Zseniális gyagyaság. Ez talán eme honfoglaló népnek a charme-ja. Másként mért maradtak volna itt ezek a sok népek velünk, beleértve magunk és mindnyájunk jövevény voltát.

Van valami ellenállhatatlan báj az itteni lakosban. Mindegy, hogy hosszú távon azonnal jött vagy később, de ez olyasmi, amit csak a hüvelykujjunk és a középső ujjunk összecsettintésével tudunk igazán kifejezni, igen, van ebben a népségben fantázia. Bizony, lehet bennük, velük, általuk élni katasztrofális balekségük ellenére. De miért beszélnék róluk, mikor mi magunk vagyunk ezek – mindenestül. Hogy írta ezt Gy. T. egy versében?

Boldogtalan nemzet

Édes Gráci, Galsai Pongrácom, írótársam a számkivettetésben a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, hol bárhogy kavarogjanak a dolgok, végül is megnyugovásra és békességre lelnek – mint reményellem, te is –, emlékezel arra, hogy földi létedben milyen dühödt, dühös és ingerült voltál saját népeddel szemben. Ostoroztad, gyaláztad, gúnyoltad – persze jóságból és szeretetből. Ahogy tette a nagy Ady eme fajtával szemben, s ahogy teendjük talán mindnyájan valamivel jobb sorsra érdemes írók, a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened” szokásos kibúvó fordulat szellemében.

Ahogy vasárnapi leveleimet nézem, s ahogy vasárnapi levelezőtársaimat nézem: fölmeredt, fölgerjedt, hatalmas ostort feje körül lóbáló prófétát és apostolt látok, hogy népét korbácsolja. Nem véletlenül. Nagy példaképünk, az ókori igehirdetőkön túl (ez esetben nem a nagy Szovjetunió és prófétái és komisszárjai és párttörténeti talmudológusai, hanem) Girolamo Savonarola, aki alázatos Szent Márk kolostori, firenzei perjelből a bűnös reneszánsz város őrjöngő purifikátorává gerjedt, aki a farsangoló és finom feneküket mutogató ledér nőszemélyeket és viháncoló szajhácskákat, valamint a brokátba-aranyba fulladó korai kapitalista pénzügyéreket és italos vitustáncban fetrengő pergamen bőrű nemesurakat dominikánus csuhájának sodrott övével verdeste.

Tehetnénk mi is. Tesszük mi is. Mint fölgerjedett Savonarolák.

Egyrészt, mert a nép megérdemli. Nemcsak a firenzei érdemlette meg pucér tomporára az ostort, hanem e mai is. Itteni. Magyar.

Most, midőn kihullott harapó fogainak pótlásáért, megrokkant és dülöngélő agyarainak kirángatásáért is pénzt szednek az államilag jóváhagyott és csak magukban lázongó és méltatlankodó fogorvosok, e nép, eme nép hatalmas banzájokat rendez, hogy farsangi bálokon fitogtassa megkorbácsolt fenekét. Most, midőn támolygó és szürke arcú öregegyedek kiosonnak a kifizethetetlen gyógyszerárak nyugatiasra politúrozott patikájából, ahol mosolyogva köhécselő német reklámlányok kínálják nélkülözhetetlenül szőke fűteáikat, vastag aranyláncba burkolt puffatag nőegyedek és vállalkozó, hervatag asszonyok és intelligensre szemüvegesedett, kóróvékony, horpatagon melltelen kékharisnyák árulják elmúlt vagy sohasemvolt bájaikat a jótékony vakok vagy bénák búval bélelt báljain. Hogy a népnek, a népért. A vakokért. A szájjal festőkért. A kuka-kutatókért, akik mínusz tizenöt fokban ősretek, reszkető kezükkel matatnak penészes kenyérmaradékok közt, és a megbuggyant szilveszteri töltött káposztát szürcsölik ki a törött tálak ebek harmincadjára vetett elegáns porcelánjaiból, míg fennhéjázóan pimasz „gazdik” hatalmas termetű, ollós harapású (tehát nincs szabadulás!) rottweilerek fogyasztanak el, rendőri engedékenység mellett, eltévedt kisgyerekeket, és előbbeni porcelán tálakból gyöngéden etetett pittbullok marcangolnak szét büdös ruhájú, menekülő szegényasszonyokat.

Farsang. Micsoda farsang! Van nekünk ilyenünk, mai napság már mindenünk van. Száll a dal és zeng az ének és forog a maskara. Most, midőn százezreket kellene életre galvanizálni a negyedik hónapja tartó, influenzás télben, milliók szorulnának éltető vitamin-blokádra, injekció-kúrára, mi az egymás zsebét fosztogató, félholt bankokat injekciózzuk a marxizmus által annyira kárhoztatott, spekulatív tőke-életre, nehogy átmentett vagyonkáikkal kidőljenek a haramia-sorból. Micsoda farsangi gyógyellátás!

Ezt ne ostorozza a kis magyar Savonarola? Ennek örvendezzen, ennek a kisnépi, eliti tánci-táncinak? Ez lett a mi zokogó népünkből, a mi hadd-el-hadd magyarjainkból? A mi márvány tekintetű betyárjainkból? Ez lett a százötven éves török-megszállta, kunfajta, nagy szemű legényeinkből? A Rákóczi-kurucok rongyoltan is hős seregéből? A Bocskay-hajduk kistisztviselők lettek? A negyvennyolcas honvédek Bach-huszároknak álltak? A Kossuth-képviselők ferbliznek a mikszáthi parlamenti klubokban? Óh, magyar nép, te. Mi. Ez lett a huszadik századi felvilágosodás Nyugatából, Kosztolányikból, Adykból, Babitsokból, sündörgő-bündörgő ötszáz folyóiratért kunyerbáló önértelmiség?

Persze, hogy dühös a magyar kis Savonarola. Különben is, emlékszel, Grácikám, író-korodból, hogy csak dühből és fájdalomból lehet írni. Ez a mi láva-anyagunk. Már a nagyon nagy és hömpölygő zsenialitással fogalmazó Tolsztoj Leó leírá a Karenina Annában: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A boldog családokról nincs mit írni. Igaz, Gráci? A boldog nemzetekről sincs. Vegyük hát tudomásul, hogy bármennyire igyekszünk is Európa jótékonyan nemzetközi fennhatósága alá, mi még a boldogtalan nemzetek közé tartozunk. Talán ez adja meg – mondanám vigaszul – a mi jelen, és sajnos immár évszázados státusunkat, különbségünket (itt esetleg nem csak mínusz jel értendő) és rangunkat. Ha már muszáj, legyünk kicsinyég büszkék a boldogtalanságunkra, mintha netán tolsztoji érdemekre pályáznánk.

Ezen felül pedig azt mondanám magunknak, magyar kis Savonaroláknak: alant, bennünk, lenn, valahol, ahogy a kádári években szokták mondani: van itt egy nép. Amelyiknek joga van a maga belső, meghitt farsangjára. Hogy kibírta. Hogy kibírja. Most is, folyamatosan. Külön minden rendszertől. Lopóktól, janicsároktól, bankügynököktől, handabanda-művészetektől, árukapcsolóktól, gatyamadzag-szaggatóktól, belterj-brancsoktól, mindenre vállalkozóktól, nemzetközi zsoldosvitézektől, perc-emberkéktől. Van itt egy nép, gyalázható és gúnyolható és ostorozható – ahogy ezt mindennap mi is tesszük magunkkal –, de akit néhanap meg kell simogatni. Meg kell dicsérni. Meg kell veregetni a vállát. Meg kell érinteni. Akinek belül van a farsangja, élete huzatos tánctermében, a fázós lócák között.

Ha az egyik legnehezebb sorsú magyar költő megtehette, azt hiszem, mi is, Grácikám, mai prófétácskák is, megsimíthatjuk egy pillanatra ezt a csapzott nációt:

Grácikám, köszönjük a mandzsúriai virrasztást.

Angyaltalan

Édes-kedves Grácikám, eredeti néven Galsai Pongrác író és dalmester, te is tudod, hogy minden ember mögött áll egy angyal. Védangyal.

Most aztán, gondolom, igazándiból tudhatod, hogy oly gyorsan és számunkra igazságtalanul eltűntél a mennyei Mandzsúria és Iniuria potrohos, rejtélyes és méltatlan ajtajában, hogy fölső lények, istenkék és angyalok értelméről kutakodj ahelyett, hogy a tél hószállingózásában ellibbenő tünékeny csodanői bokák dérharmatos nyomában baktatnál.

Van odafönn angyal? Ezt az egyet sietve üzend meg. Vannak angyalok? Vagy mese az egész? Kitalálás, gyemekkori ábránd, saját magunk találó védelme csupán?

Ismerted a mindig halálba hanyatló Radnótit, vékony arcú és nemes költőnket. Egyszer, amidőn az érdi szálloda-házba menekültél megoldhatatlan anyagi és költészeti és haláli dolgaid elől, s vásott lábunkat lóbálva a hűvösödő teraszon „Száz Dudás” whiskyt ittunk, vastag pohárból szürcsölve a sárga nedűt, hangosan és dühösen, mert nem szerettük, mert petróleum-ízűnek ítéltük minden előkelősége ellenére, és nagy általánosságban az óbüdös barackpálinkát részesítettük előnyben; azon a kora karácsonyi, bundás estén – midőn már kihajítottuk a mindig kedves és mindig szemtelen és folyton és a l’art pour l’art is csúnya nőket hajszoló Szebeni András fotográfust, azon a didergő estén azt mondtad: Te, Tibor, én hiszek az angyalokban. Szégyen, nem szégyen, de így van. Tudod jól, apám annakelőtte pap volt, tőle nyertem ezt a hitet. Legkedvesebb versem is a Radnóti-féle angyal-vers.

És – noha nem szoktál verset olvasni – föllapoztad a költeményt:

Én is így gondoltam. Megnyugodtunk ebben, és röhéncselve szürcsöltük tovább borostyánszínű Száz Dudás whiskynket.

Grácikám, édes barátom, elveszett az angyal. Nincs meg az angyal!

Tudod te is, hogy megváltozott a rendszer. Az a bizonyos, csontot-velőt átitató félelmi rendszer, ami nálunk a Nagy Októberi Forradalom nyomán keletkezett, s amely a kádárizmus vérbe-iszapba áztatott seb-pólyáiba bugyolálódott, az elmúlt. Akár hiszed, akár nem, többpárt-rendszer van, alkotmánybíróság, szójabab, paprikajancsi, hőscincér, amit csak akarsz. A leghevesebb költségvetési parlamenti vitákon elegánsan vagy gyűrötten, szocialista pólókban vagy rikító sárga nyakkendőkben, gumóra kötve vagy jampis háromszögűre, kedves mosollyal alszanak az erre kiképzett jóléti bizottságok és képviselők, hogy aztán fölriadva édesded, a haza sorsán való aggódásukból Teleki téri vadócabb vagy pestiesen gunyorosabb vagy hősiesen magyarabbul földhözragadtabb viccekkel vádaskodjanak és vagdalkozzanak valódi vagy vélt ellenségeik ugyancsak a haza sorsán aggódó, de azért nagy privát pénzeket mohón és kedvesen harácsoló igazságaival szemben. Óh, magyar nép, magyar történelem, magyar padsorok, magyar rendszerváltás.

Mindehhez olyan gazdasági prés járul, ami az állami polgárok torkát szorongatja. Ami a Kádár-rendszer avatag hitelét, de mégiscsak erősítette, az a hol látszat-, hol valódi proletár-promenád volt, az is megszűnt. A vadkapitalista hajszában, hogy a régi szocialistának mondott államrendszerből tőkerendszert passzírozzanak, elfeledkeztek a proliról, a nemesen vett proletárról, a kistisztviselőről, a kisiparosról, a kis emberről. A kis úrról. Gyerekkorunkban a barkochbában volt ilyen szomorú kategóriánk, mikor drágalátos bátyámmal játszottunk: „kis úr?”. És akkor tudtuk, hogy az a sánta Müncz bácsit jelenti, a trafikost, Lepenye urat, az órásmestert, a Lohnert jelenti, a szociáldemokrata ácsmunkást, vagy Csendes Ádámékat a bolgárkertészetből. Ebből a „kis úr”-ból állott az a budapesti kisvárosi-kertvárosi lakosság, ahol gyermekkorunkat töltöttük. Eme kis úrra, akire pedig a szocializmus mint politikai előzmény épített (volna, ha olykor be nem börtönzi őket, mint például a keser-munkásember Lohner bácsit). Eme szociális érzékenység (remélhetően börtöngesztusai is), úgy látszik, mintha hiányoznék a nyugati burzsoádemokráciák utáni iramodásunkból.

Grácikám, arról is kell, hogy értesítselek, hogy a gazdasági présben nemcsak a fent említett történelmi réteg, az úgynevezett „kis úr”, hanem az angyal is elveszett. Az a bizonyos, amit mi a Radnóti-versben Érden, karácsonyi whiskyzésen olvastunk.

Angyaltalan lett a korunk. Angyal nélküli. Nem csupán a külső körülmények sivárak és ijesztően nyomorítók, hanem az emberek belseje roppant meg. Már nem bírja a páncél. Ha külföldi érkezik a régi vidám barakkba, a gulyást ma már nem (vagy éppen sehogy sem) szürcsölő elmúlt (ide ne tegyek kérdőjelet?) kommunizmusba, szörnyülködve kérdezik, mi történt az emberek, a kis urak arcával? Mi ez a ránc-tömeg? Ez a lehajló fej, megtört nyak és megtört tekintet, a villamosokon kik ezek a szürke emberek?

Tudod, a legkétségbeejtőbb, hogy az angyal veszett ki mögülük. A kedvük epés, vitriolos mocsarába fúlt, vagy egyszerűen elillant, mint jókedvünk tele. Hitre, fajra, pártra, nemre való tekintet nélkül szomorúak lettek az emberek. Kedvetlenek, bágyadtak, hitevesztettek.

Mint az üldözöttek. Mint akik állandóan veszélyben vannak az adóprések, a gyógyszeraggodalmak, az állásgondok veszélyében. Mintha nem történt volna meg a rendszerváltás fölszabadulása. Mintha nem föl, hanem leszabadultak volna, egyre lejjebbi és lejjebbi bugyrokba. És nemcsak a hajléktalan, a hontalan, a home-less, a pária. Mindenki pária-szagú és pária-sorsú lett, akinek van állása, akinek nincs, lelkileg mindenki pária lett.

Az érdi karácsonyi alkonyatban idézett Radnóti-vers így fejeződött be:

Grácikám, mandzsúriabéli rokonom, kérlek, most karácsonytájt emlékezz hozzám és hozzánk való jóindulatodra, s nézz utána kezdő kérdésemnek.

Ugye, van odafönt angyal? Nemcsak mese az egész? Ugye nem kell végleg angyal nélkül élnünk? Rosszkedvünk telét egyetlen tündérmosolygással tündöklő nyárrá változtathatja át?! Idézd ránk a gyermekkor belső ragyogását, emberi tartásunk líráját oly csodálatosan megelevenítő amerikai Thomas Wolfe regényének hipnotikus címét: „Look Homeward, Angel!” „Nézz vissza, Angyal!”

Szagtalan

Kedves Gráci!

Kedves Galsai Pongrác, drága égi barátom, ki immár ötödik éve gubbaszkodol egy pufók felhőn, és könnyed fitymálással figyeled az alattad elforgó fene-kis Magyarország fondorlatosan újkori történelmét, el sem tudod képzelni, mi folyik a mi veszendő, különleges és kétségbeejtő országunkban, közelebbről például Pest megyében, még közelebbről Dabassáriban, egy kétségbeejtő falvacskában.

A kereszténységet nem kellend néked közelebbről magyaráznom, hiszen magad is papgyerek voltál. Atyád, a nagy hevületű és nagy műveltségű katolikus pap bácsi, megelégelvén az egyházi rend könnyed igáját, húsz évi papkodás után civil pályára tért, hogy néked, e rakoncátlan író-gyereknek életet adván dörmögős, boldog-boldogtalan házasságban tengesse hosszanti, maradék életét.

Jól tudod hát, aki kereszténynek keresztelkedik, az is marad az idők végezetéig, mikorand az Üdvözítő eljő ítéletet tartani, és jobbjára állítandja a jókat és baljára a gonoszokat. Aki bekerül a keresztény eszmekörbe, ott is marad. Ahogy mesélted, atyád, a régi pap sem bírt elszakadni a szent mesék és fájdító igazságok katolikus körétől. S bár néha öklét emelendé a morcos ég felé, utána beroskadt karosszéke imádságos öblébe. Egyet azonban mindenképpen és szerfölött megőrzött a kereszténységből: nem engedte gyalázni a másik vallását, származását, szívét-szagát! Ordítva kergette ki azt a kerti munkást, aki sunyi megjegyzést tett a „boltos büdös zsidóra”, hogy fölemelte egy fillérrel a tojása árát. „Büdös maga, aki elrészegeskedi a családja verejtékes élelmét!” – mondá öreged.

Ugyancsak vaskos sétabotjával támadt – vérmes ember lévén – a járdán büdös-parasztozó csipke-alsószoknyás úriasszonyra, akit nyakon ért egy trágyát szállítmányozó fuvaros félrebillenő és illatos leve. „Büdös maga, asszonyom, aki illatos budoárjában nem veszi észre, hogy ebben az illatárban a fél ország éhen hal!”

Imígy jó édes atyád, aki bizonyára azon is fölkapta volna a botját és fejét, amit egyik kabaré-klubunk televíziós szobájában hallottam éppen a Dabassári iskolabotrány közvetítésekor a heveskedő polgármesterre megjegyezni: „büdös keresztény!”

Forognak az idők. Emlékszel, az elmúlt negyven évben könnyed keresztény-üldözés folyt, helyesebben idővel csak üldözés, hiszen jó néhányan igyekeztek kiegyezni a kommunistákkal az őskereszténység szellemében, talán még a szabad szerelmet is bevették volna templomaikba, ha hatalmukban megmaradhatnak. Ám a többség, a tűrő, gyötrött, elszánt és fájó többség megmaradt hite ösvenyén. Kibírta. A futást megfutotta, a hitét megtartotta, de nem várt rá az örök élet koronája – ahogy a nagy szervező Pál mondja –, hanem ebben az új rendszerben inkább a megaláztatás várt reá. Az, aki keresztény volt és maradt – lemaradt. Valahogyan terhére vált az új értelmiségnek, terhére vált a modern gondolkodóknak. Manapság alig van nagyobb sértés és megvetés, mint ha azt mondják valakire: keresztény. Benne foglaltatik mindaz, ami a többség: elmaradott, alázatos, bugyuta, bárgyú.

Ugyanilyen hírbe keveredik mindenki, aki régi, egyházi iskolák, épületek visszatulajdonlása ügyében eljár. És ebben van valami szomorú igazság. Az életet, a múltat nem lehet kárpótolni. Se egyénileg, se társadalmilag. Nincs kárpótlás. Maga a vallás azért eszelte ki vagy mondjam kedvesebben, hiszi a másvilágot, hogy a földi borzalmak és egyenlőtlenségek rehabilitálódjanak a mennyei igazságtételben. Te már tudod, hogy van ez odafönt? Idelent: nevetséges és borzalmas. Negyven év alatt ma már minden egyes épületbe befészkelte magát a világi jelenlét. Hiába birtokolt az egyház sok ezer iskolát: a civil társadalom, amelyik ezekben élt vagy éppen pöffeszkedett mint pártiskola, nem akarja visszaadni az ezerévesnek, amit negyven éve a magáénak élt meg. Beleélte magát a falakba. Ehhez járul még a „keresztényüldözés” mai formája: elmaradottnak, bugyutának, bárgyúnak tartani mindazt, amit egy vallási iskola taníthat. Dabassáriban még lebüdös-keresztényezhetik az ámuló gyereket, akit a szülei netán az úgynevezett katolikus iskolába járatnak. Ahogy ellenfeleik mondják: „elkötelezetlen” iskolába akarnak járni, s nem akarják magukat az elmaradott és kártékony hittannal vagy istenszemlélettel fertezni.

Azt hittük, mikor még éltél, ha egyszer megváltozik a rendszer, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Nem állt vissza, Gráci. Olyan ős-dühök, ős-gyűlöletek, lebüdösözések kelnek életre, amilyenekről fogalmunk se volt. Az emberek kifent bajonettel a kezükben járnak, hogy bármikor belemárthassák ellenfeleikbe.

Kérlek, ott fenn a felhőn, intézkedj. Már csak mint papi gyerek is. Minden az embereken múlik. Nem az eszméken. Az eszmék elfajulnak, bosszúra, elégtételre szomjasak. Intézd el, hogy az a nagy többség, amelyik még reménykedik a keresztény igazságokban és értékekben, valamilyen minimális megbecsülésben részesülhessen. Ne legyen szégyen kereszténynek se lenni. Ne legyen arany érdem sem, arany miseruhák tömjénfüstös forgatagában, de ne legyen leköpnivaló, megvetendő politikai köpönyeg.

Székesfehérváron jártam a minap, ahol a város vezetői és az egyháziak is azt tartják: emberi megértéssel minden tulajdonviszony megoldható. És Székesfehérváron ez a nehéz álom meg is valósult. Vigyázni kell. Minden ember felelős, aki szítja a gyűlöletet, aki lebüdösözi a másikat. Ebben az országban együtt kell élni – jogban és igazságban – szagtalan zsidónak, szagtalan parasztnak és szagtalan kereszténynek.

Az ellenállás öngyilkosságai

Kedves Gráci, Galsai Pongrác író úr ott fenn a mennyei Mandzsúriában és Iniuriában, bizonnyal már körötökbe érkezett a költő, akiről ma írni akarok néked. Beballagdált saját égi balladájába, fából faragott királyi fejét kissé félrebillentve, éjezüst haját meglobogtatva – ménesen és szélesen, mint örökké vágtatni vágyó paripa –, mégis lassú láb-billegéssel már elérkezett a fönti mennyei birodalom nagy Nimród resztorántjába, mely csupán a mi Nádor utca-sarki földi vendéglőnk égi mása. Könyököltök, mi? Rákönyököltök a láthatatlanul nagy tölgyfa asztal vastag lapjára, és rendelitek és nyakaljátok a sok gyomor-lyukasztó, szívszakasztó mennyei rizlinget.

Jócskán meghaltatok. De immár nincs gondotok e lenti-alanti tülekedésre, melybe magatok is belepusztultatok. Vidáman koccintotok az örök messzeségből előbandukoló jövevényre, Nagy Lászlóra, ki előbb indult és előbb érkezett nálatok, hogy elvegye az Úr kezéből az öröktől néki készített koronát.

Ennek a nemzedéknek a tagjai – közvetlenül vagy közvetve – bizony mindannyian öngyilkosság áldozatai lettek. Belehaltak a korukba. Nemcsak a fizikai életkorukba, hanem a századukba. Így Kormos István, Kondor Béla, Latinovits Zoltán vagy Nagy László.

„Sok lassú méreg által pusztulunk el” – írja egy költő, hiszen valóban mérgek, drogok, alkoholok, szenvedélyek, mohóságok által tartjuk fenn életünket s ezekbe pusztulunk is belé. Hiszen nem lehet ép ésszel elviselni a létet. A magánlétet sem. Maga az élet is maga ellen dolgozik, a század eleji Freud Zsigmond már harsányan tanítá, hogy az életösztön ellenében jó erővel dolgozik a halálösztön. Ahogyan asszimiláljuk magunkhoz a világot, a fönntartó anyagot, úgy disszimuláljuk is, lebontjuk magunk vázlatát. Természetes. Ez az élet és ez a halál. Nemcsak Freudtól, régtől tudjuk ezt.

Van azonban egy furfangosabb végzet is. Az a kor, amibe születtünk. Ezek a befele forduló tőrök, magunkba fúródó kések, a kor belénk fúródó pengéje. Melyek ellen csak az alkotás és az önpusztító szembeszállás páncéljával tudunk védekezni. (Ezek az öngyilkosság, hogy úgy mondjam, kifinomultabb változatai. Nem a pillanatnyi elkeseredések kis revolvergolyói – mint mikor Németh László Gödöllőn meglőtte magát Démusz Elláért, karcnyira megsebezve halovány mellkasbőrét, nem a kis Dosztojevszkij-hősök bállongósan szívfacsaró revolver-hadonászásai az „Ördögök” című regény megkönnyezhető lét-történeteiben, nem. Ezek nagy, valódi és kikerülhetetlen öngyilkosságok.)

Az ellenállás öngyilkosságai. Az ember nemcsak szellemével, lelkével, hanem fizikumával is ellenáll. Még ha nem akar is. Az igazság megfeszül, mint a bármikor elpattanó húr. A zsigerek, a belsőségek is ellenállnak.

Kedves Gráci! Így halt meg Nagy László. Ezt írtam halála pillanatában, s ezt írom ma is. Ezüst reinkarnációja földi ünnepén.

Ezt írtam halála órájában, és nem mondom, hogy ámen. Említenem se kell, hogy az Élet és Irodalom akkori mesterei – jobbak és rosszabbak is akadtak –, megkímélendő Nagy László emlékét, nem közölték a verset. Ezért akartam néked most Mandzsúriába s nekünk itt, a félholt Magyarországon most elüzenni ezt néki.

Mit írt Babits Mihály? „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Így él a költő. És így hal meg. Saját szervezete – olvashatjuk Nagy László keserűen monoton és hősies naplójából – telik meg mérgekkel, az ellenállás sóival. A költő lassan átveszi korának mélyingereit. Átveszi, magába olvasztja, beleküzdeti magát kora mérgeibe. Teste, mint valami irodalmi test, beleéli magát kora poklaiba. József Attila nagyon tudta ezt, nagyon szenvedte, nagyon meghalta. „Aki dudás akar lenni…” Nem hiába írta-vérezte hozzá Nagy László egyik legszebb versét, hatalmas siratóját, remény-kereplőjét.

„Hiszen te tudtad: / dögbugyor a vége e pokoli útnak… mért játszott a szíved te szerencsétlen”? – és „s árván, idétlen / emberségre, hű szerelemre étlen / villámló tálból eszed a halált.”

A kor fekélyei között az irodalmi test, a költő teste lassan öngyilkos test lesz. Meghal. Megöli magát. Ha nem vonatkerekekkel, nyakcsigolya-reccsenéssel, mint a fő-test, a Fő-Ellenálló József Attila és sorozott társai a halálban, B. Nagy László, Latinovits Zoltán, akkor a belső vérzés öngyilkoló sebeivel. Kondor Béla, Kormos István sebeivel.

Ilyen sebekbe halt bele a fából faragott fejű királyfi-Nagy László. Hiába etette lyukas sebeit sűrű szalonnás-tojással, hiába itatta lyukas mélyeit öklendeztető-hánytatós karcos boraival – a test már ellenállt. Az életnek. Annak a kornak, melybe született, mely várományos népkirályfivá avatta, hogy aztán a belső sebek, hogy aztán a dacos elhallgatások, elmarjult igazságtalanságok önmagát vérző páncélja mögé lökje.

Baudelaire is tudta ezt:

A zokogó pokol, vagy a vörösmartys zokogó malom Nagy Lászlóban nem csupán az alkotás bálványáért zakatolt elgyötört szívében, hanem azért a tájért, ahol és amelyért született. Azokért a földszagú emberekért, akik közt termett. Akiket pillanatra fölemelt, hogy annál mélyebbre alázzon a cselvető, mesét dünnyögő fasiszta kommunizmus, hogy József Attila jós-szavaival éljünk. Nagy László ezért halt meg. Az irodalmi test ebbe az ellenállásba lyukadt bele.

Ebbe halt bele Nagy László. De fohászaival is a reményt esengte. A nép-reményt. A Színészkirályért való gyászában túl a mindenkori gyávákon – hiszen… „van ki egy életet pitizve kitölt” így kiált „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, / hozzám vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király/ / Vicsorogd rám a reményt…! miképpen / élve is, magadnak sereget csinálj…”!

Ilyen remény-sereggel gondolunk Nagy Lászlóra. Nemzedék-nyomról-nemzedék-nyomra lépve, mindennapos öngyilkosságunk halogató reményében, vallván vallja e kíntól bélyeges sereg, s mondom magam: „Nagy László hiába halt meg, / Nagy Lászlóból dől a fény…” És: „Nagy László meghalt rendesen. / Így szoktak a kardjukba dőlni / akik nem tudnak elidőzni / egy sima fekhelyen. / Nagy Lászlónak le kellett hullania, / mint zászlónak a török végről, / hogy harangozzanak, gondolkozzanak / emberek az emberiségről.”

Ezt írtam halála óráján. Ezt mondom színezüst reinkarnációjában. Fohászkodván az ő versével: