Makaróni

A gyerek elengedte a kezünket.

Ment-mendegélt, mint a jól megírt mesében – tűrhető kirándulásokat tett, remek réteket, szárnyaló állatkerteket, zúgó földalattikat, ágaskodó toronyvárosokat, kéknyíl-autóutakat látott –, jött-jöndögélt velünk, fanyarul csodálkozott, s aztán – elengedte a kezünket.

– Nem kell.

Enyhe hányingere lett tőlünk.

S most bolyong. Egyedül. Egy nagyvárosban, egy tanyán, erdőszélen, de többnyire egy világforgalmas egyedüllétben.

S nem lehet hozzáférkőzni. Komoly undorral fordítja el tőlünk a fejét, ha édesgetve elébe szaladunk a tömeges pályaudvaron „Ki jön az én házamba?” mesénkkel. – Én nem – szögezi le felnőtt beletörődéssel. Szeretgethetjük, autót kínálhatunk, tojásrántottát, versenyt, halmajonézt – fütyöl a halmajonézre.

Mi meg hagyjuk, hogy bolyongjon egyedül a tűrhetetlen és türelmes pályaudvarokon vagy réteken, mert tudjuk – semmi köze hozzánk. Otthon aztán bánkódunk, mondván: „Anya, a gyerekünk elveszett…” – fejünket a boroskancsóba lógatva; mire szülőtársunk azt feleli: „Na ja… Majd visszajön. Idd meg a hét decidet, akkorra visszajön.” Mert ilyen flegma a mi feleségünk. De az ember megissza a hét decit, a hetven decit, vagy hétszáz decit, és a gyerek nem jön vissza, s az ember ott roskad az asztalnál, ahol nem ég sem ikon, sem gyertyás feszület – s hiába várja haza a gyermekét. – Önállósult – mondjuk, pedig csak elveszett. A tékozló!

Minden állat gondozza magzatát. Védi, tanítja. Aztán szárnyra kelnek – de amíg szárnyra nem kelnek, a szülő minden hivatását abban éli, hogy szárnyra keljenek. Az embergyerek nehezen kel szárnyra, nyolcéves koráig abszolút gondozásra szorul, itatva-etetve, takarva-kegyelve, s aztán is soká védett akar lenni.

De mi már foganásukkor elhagyjuk gyermekeinket. Miféle állatfaj az, amelyiknél az anyának sokszor ádáz perekkel kell a szülői melegbe és felelősségbe visszaperelni porontyát? Egyetlen ilyen állatfaj van: az ember.

S ha a foganás sokszor extatikus pillanatában nem hagyjuk el is őket – majd később. Miféle állatfaj az, amelyik a jogi élet határán is perel bábáival és orvosaival: hogy lehetne megszabadulni kis gumóembriónktól – csak hogy ne legyenek? Nőgyógyászati folyosókon láthatunk ilyen fajt, ahogy fehér köpenyes, elegáns és illatos nőorvosaikkal tárgyalnak tizennégy éves fogantak és negyvennégy éves megejtettek: „Doktor úr, minden áron szabadítson meg tőle!” Így tárgyalnak a nők, hiszen a férfiak nem tárgyalnak – a háttérben állnak, a folyosózugban, vagy sunyító katonazubbonyban várják utódaik kiirtását. Ilyenkor a gumó nagyságú gyereknek el kell pusztulnia – szerelem, lakás, gyerekinger hiányában.

No, el tudjuk mi hagyni a megszületetteket is. Hiába nyivákol, meredez beidegzetlen karjaival, sipít artikulálatlan hangjaival –, nem kell minket félteni –, el tudjuk mi hagyni akkor is őket! Házasságban, árokban, szerelemben is. Nekünk nagyon nagy képességünk van elhagyni a gyermekeinket – kevés faj képes erre.

De el tudjuk hagyni bármikor. Lehet kicsi gyerek, dadogó, rászoruló, béna vagy nincstelen – nem kell minket félteni –, el tudjuk hagyni őket. Pénzért, szerelemért, politikáért, szórakozásért.

Aztán, ha nem hagyjuk el őket, ha velük vagyunk, gondozzuk őket, „nevelgetjük”, pénzt adunk nekik – mi vagyunk a legjobban megdöbbenve, ha ők hagynak el minket. Felnőttes komolysággal, enyhe undorral vagy cinkos felnőttlázadással.

Mert elhagynak.

Nem kérnek belőlünk.

És akkor elindul egy – mondjuk nyolc- vagy tizennyolc éves gyerek, egyedül, S azt mondja: „Nincs senkim.” Nem a József Attila-i „Nincsen apám, se anyám” hithűen dacos és lázadó ember, de az eleve csalódott és megcsalatott kisfelnőtt tömeges irtózatával és egyedüllétével.

Csalódott bennünk. Csalódott a családban. Körülnéz – és látja: nincs család. Nincs geometria, nincs határolás: apa másé is, anya másé is, apa mindenkié, anya mindenkié. A múltkor bejött egy ötéves gyerek egy nagyszerű szobába, ahol szülei és testvérei ültek az asztalnál, kedvesen körülnézett a megterített asztalon, hallgatta az éppen zengedező Beethoven-muzsikát, s aztán kijelentette még nem is tökéletes hangképzésével: „Itt nincs család.” A többiek kacagtak, hahotáztak, a könnyük is kicsordult, kis bozontos fejét simogatták, mondván: „Jó humora van ennek a srácnak.” De talán ő még nem akart viccelni.

Csalódott bennünk. Csalódott a pénzben. Mindig értésére adták, hogy milyen fontos eszköz a pénz – aztán riadozva hallgatta, hogy a pénzen nem lehet semmit megvásárolni, napról napra kevesebbet ér. Amikor apja egy ötforintost nyomott a kezébe, mikor jelest hozott környezettanból, a sarokba vágta, s nem dühösen, inkább kedvesen mondta: „Egyétek meg.”

Ó, az ő „kis” csalódásai! Amikor anyját látta csókolózni a félsötét konyhában a doktor bácsival, akkor már világosan tudta: le kell feküdni az első jöttmenttel, hiszen annál könnyebb a konyhában később csókolózni. Amikor apja elvtelenül lépett egy pártba, amikor átjavított egy számlát százról ezerre, amikor külön csirkét hozott a baromfiudvarról, akkor már világosan látta: itt verseny folyik – vagy nyerni, vagy veszteni kell, s ő nem akart a vesztesek oldalán állni. Amikor az agyonéhezett ázsiai gyerekeket látta a képernyőn, de akár a jól idomított kíntornászokat a stadionokban, a kopasz, gázra szánt dokumentumokat Auschwitzban, világos lett előtte: nincs igazság.

Ezek megrendítő képek. De kicsiben is látta azt, hiszen a tanító igazságtalanul mosolygott egy jobb fekvésű gyerekre, aki tökhülye mondataival is jelest harcolt ki magának. Elvégre, nincs igazság.

Egy világban, ahol nincs igazság, gyerekként nem lehet élni. Csak felnőttként. Úgy elviselhető. Ha durvább a bőrünk, az idegrendszerünk. Mit van mit tenni? Felnőtté kell válni, akár nyolcévesen, akár tizennyolc évesen.

Itt kettéválik gyermekeink hada:

1) vagy beáll a versenybe,

2) vagy kívül áll.

Az első megoldás a könnyebb. Apa is azt mondja. Anya is. „Legyél valami.” Ez annyit jelent: küzdj, harcolj, tanulj, tiporj, feszíts, törtess, lényegében, versenyezz. Mit versenyezz? Elöl légy! Nyújtózkodj! Jelentkezz! Előbb csapj be, mint a másik! És akkor versenyezni kezd. Pontszámokért, mint éhező a kenyérért. Helyzetekért, mint cseléd a munkaközvetítőben. Mosolyokért, mint diplomata a habfürdőben. És mosolyog és jelentkezik és tettre kész és makaróni. A makaróninak sosincs vége. Csak enni kell. Tömni magunkba.

A másik csoport kívül áll. Mindent elítél. Az ejt a világra, az már „tudja”, hogy itt hamis a játékszabály. Bódítja magát – élvezetekkel, kábítószerrel, csalással, terrorakciókkal. Hamis rulettasztalnál hamisan kell játszani: csalni, elvenni a másikét, ügyesen hatalmaskodni, hatalmasan ügyeskedni. Olyan ez, mint a makaróni. Csak tömni kell magunkba.

S makaróni nélkül nem lehet élni?

Nem.

Valamilyen makarónit meg kell enni. Csalást, versenyt, hitegetést, álmunkát, élvezetet, álaszkézist, de a makarónit meg kell enni.

Néha rendezünk nekik makaróniversenyt. A gyerek már jó előre fölkészül rá. Versenyez: járdára rajzol, biciklitúrázik, jelentkezik, kajakozik, feszít. És eszi a makarónit. Hogy atomtudós legyen, írószövetségi tag, autószerelő, háztulajdonos, zoknikötő, és gebines párttitkár, rezervátumi vadász, népi ellenőr, Patyolat-igazgató, színházigazgató, műemlékvédő, főpincér, főorvos, főmérnök, főganéjtúró, főkutató, főosztályvezető, főhadnagy, főmufti, főbelvizes, főinstruktor, főberuházó, főember, fősportoló, főszakács, főmadám –

vagy:

különleges makarónit eszik, hogy atomtudatlan legyen, írószövetségtelen, autótolvaj, csőlakó, hippifüzéres járda-gentleman, okvetlenkedő, orvvadász, anyagbeszerző, börtöntöltelék, avantgarde, kocsmatöltelék, alzsebes, alorvos, almérnök, alganéjtúró, alkutató, alosztályvezető, alhadnagy, allektor, alpárttag, altalajvizes, alázatos szolgája, albecsüs, alember, alfutó, alkonyhős, altag – de a makarónit meg kell ennie.

Néha csodálkozom: ezek a mi gyerekeink?

Néha csodálkozom: kik gyártják ezt a makarónit?

Mi gyártjuk.

A gyermekévet is úgy kell tekintenem, mint egy világra kiterjedő reklámot. Nagyon szépen be van csomagolva a makaróni. A reklám cégjelzése a mi világméretű lelkiismeretünk. Persze hogy izgatjuk magunkat miatta. A gyerekeink nem akarnak makarónit enni. Rendes, tisztességes világot akarnak. Rendes, tisztességes ételt akarnak enni – hinni akarnak. Hinni, hogy van hús, eszme, rágható étel, tápláló élet. Anyag. Megmérhető igazság. Nem ilyet kellene gyártani nekik?

A gyerek elengedte a kezünket.

Bolyong – hiszen egyedül van. Várótermekben alszik, „tékozló fiúként”, elhúzza tőlünk a száját. Hazajönne. Sietne haza. Lerongyolódva, tépetten, hitre, hazára, családra, igazságra várva. Csak azt ne hallja tőlünk, ha beront – éhezve nemzetre, ruhára, szerelemre, költészetre – életünk konyhájába:

– Anya, mi van vacsorára?

– Már vártalak, fiacskám. Makaróni.