Nincs időnk

– Nincs időnk meghalni se…

– Dehogy nincs – gondolta Tibur –, hiszen már alig élünk.

Dühöngő, holtfáradt emberekkel találkozott Tibur jártában-keltében. A nagy körutakon és sugárutakon egymásnak dőlt járókelők vánszorognak a kezdődő tavaszelőben. Vagy még télutó volt? Mindegy. Arcuk sápadt volt, szemük karikás, kiégett, tagjaik ólomból. Nekitámaszkodtak a kirakatoknak, félő volt, hogy piszkos mancsaikkal betörik a csillogó üvegeket, melyek mögött méregdrága órák, bundák, szőnyegek, sálak, holmik lapultak.

De nemcsak az utakon.

Olykor színházi estékre is betévedt Tibur – nem is annyira a színműveket; hanem a látogatókat nézendő. Hiába csapott magasra egy-egy előadás cirkuszi lángja, hiába álltak fejtetőre a színészek (mert az utóbbi időben azt is észrevette Tibur, hogy a művészek gyakran fejre álltak, talán hogy fejükbe szaladjon a vér és frissebbek legyenek) – a közönség kipúposodott ruhájában ásítozott az előcsarnok szünetében. Nem a handabanda fülszaggató színházától volt fáradt a közönség – önmagától.

A boltokban a pultokra borulva aludtak az eladók. Némelyek a fogasokra akasztott ruhák közé húzódtak be és ott nyöszörögtek.

– Lehet valahol a méretemre ruhát vásárolni? – kérdezte aggodalmasan Tibur az egyik fiatal, ásítozó kereskedőmunkástól a Rákóczi úton. Az könnyedén végigmérte, a fejét ingatta.

– Nem tudom, uram. Nem hiszem. Megmondom őszintén, én reggeltől este hétig ebbe a redves boltba vagyok bezárva, utána rohanok haza két kisgyermekemhez. Undorodom a kirakatoktól – jelentette ki büszkén, foglalkozását megvetve, és lehanyatlott a számlablokkra.

Társaságban is duzzadoztak a fáradtságtól az emberek. Szíves baráti kör tagjai meredtek maguk elé, és bambán néztek a semmibe, noha a nemzet sorskérdései forogtak volna tálcán előttük. Néha kihajoltak pocakjuk fölé, és lecsurgattak valami vizezett vörös bort a gigájukon, nehogy nyíltan horkoljanak.

Önmaguktól voltak fáradtak az emberek. Belsejükből, mint valami sötét delej, áradt a kialvatlanság, agyonszorítottság. Utcán, villamoson, színházban, társaságban.

S akkor egyik motyogó szomszédja megfejtette a kérdést.

– Erőnkön felül élünk – mondá. – Pénzt akarunk, autót, ruhát, megszoktuk a magasabb életnívót. Kifáradtunk a pénzkeresésben. Egyszerű munkával nem tudunk eleget keresni, boldog munkával. Boldogtalan munkával is, de meg akarjuk keresni a magunkét. Ötszörösét akarjuk belezsúfolni a munkavégzésbe – s ez nem megy. Viszont csak így tudjuk pénzügyileg fönntartani magunkat. Az orvos, a lakatos, a szabómester. Mire maradjon időnk? Energiánk? Sietni kell, hogy utólérjük magunkat. Információkat habzsolunk, átfutjuk az újságokat, könyvre már nem jut. Zenére? Életre? Na, ne vicceljünk! Az elemi szükségletek nívós kielégítése nálunk nagyon sokba kerül. A lelkünkbe – mondta a szomszéd, és előredőlve szunnyadozott a hintaszékén. – Ezt a hintaszéket is azért vettem, hogy ebben majd olvasgatok. Kezemben a könyv, itt szoktam vele hintázva aludni.

Ez nem mehet így tovább – gondolta Tibur egy szombaton. Rohant, száguldott, rángatta holtfáradt feleségét, bőröndöket vágott az autóba, takarókat, élelmet. Csapkodta az autóajtókat, berregtette, siettette a motort.

– Gyere, siessünk… Pihenni kell! Amíg tart a hétvége.

És rohantak víkendezni.

– Nem nézed a tájat? Olyan gyönyörű – mondta a felesége.

– Nem – válaszolta Tibur. – Ki kell használni az időt. Lerohanunk a Balatonra, hogy fölrohanjunk. Fogd egy kicsit a kormányt.

És a beeső tavaszi napfény ragyogásában szunnyadozott a volánnál. Egyenletesen nyomta a gázt.