Magyar Picasso

– Mi a panasza?

– Az egész. Biztos oka van. Én nem azt mondom. Nehezeket eszem. Fejhús, ami úgy remeg a hentesnél. Friss kenyérrel. Csülökpörkölt. Néha. Borjúláb rántva, sűrű tartár. Fáj a májam.

– Igen. És?

– Sokat cigarettázom. De csak ha iszom.

– Gyakran iszik?

– Mindig. Azelőtt másnaponként ittam. Kihevertem, 15 napos ivó voltam egy hónapban. Az nem olyan veszélyes. De most már mindig iszom.

– Nincs kocsija?

– De van. Azóta többet iszom.

– Miért?

– Egész nap várok. Hogy leteszem a kocsit. Aztán bosszúból többet iszom.

– Sokat?

– Nem. Nem mondhatnám. Megiszom négy-öt üveg sört. Egy üveg vörös bort. De csak könnyűt! Nem szeretem a nehéz borokat. Csak az ócskát. Doktor úr szereti a nehéz borokat?

– Csak egy pohárkával.

– Egy pohárkával? Nem. Kocsisborokat, sillert, kadarkát. Hagyja el, doktor úr, az a legjobb. Ne igyon nehezet. Csak olyat, amit a franciák vin rosénak mondanak. Rózsabort.

– Mást nem iszik?

– Ha elfáradok, egy csöpp feketét kell innom, rummal. De azt csak közben. Tulajdonképpen ennyi az egész.

– De ül, nem?

– Ülök. Hát mit csináljak? A kocsiban görnyedek egész nap, meg a gipszasztalnál.

– Picasso állva dolgozott.

– Nem lehet gipszállványt kapni. Meg meszes a csigolyám. Összeroppanok.

– Úszik?

– Majd hülye leszek. Próbáltam. Háromszor is. Az egyik barátommal. De előtte bereggeliztünk, mert reggel mentünk, hogy ne menjen el az egész nap. Aztán gyorsan úsztunk egyet. De annyira megszomjaztunk, hogy utána ledobtunk két-három korsó sört. Hülye leszek úszni! Három kilót híztam.

– Nyugodtabban.

– Ideges vagyok.

– De mitől?

– Nem tudom. Hogy gipszelni kell. Hogy élni kell. Hogy meghalok.

– Fél?

– Nem félek, csak ideges vagyok. Nyakamon az egész. Az életem. Hogy mit csináltam, mit kellett volna csinálnom, mit fogok csinálni…

– A körülményei?

– Tűrhetőek.

– Eszme?

– Milyen eszme?

– Hogy hitt valamiben. Hogy hisz valamiben.

– Hinni hiszek, hogyne hinnék. Hittem én sok mindenben. Abszolút. Negyvenötben kinyílt az ég. A szabadság levegője beáradt. Egész a tüdőnkbe. Beszippantottam. Azóta kezelnek.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Talán kitágult a tüdőm. Azt hiszem, tüdőtágulásom van. Hozzászoktam a levegőhöz. Sok levegő kell nekem.

– Ez nem olyan nagy baj.

– De elvonták! Éppen, amikor szippantgattam – elvonták a levegőt. Gondolja el, doktor úr, mintha elvennék az oxigénpalackot a fulladozó elől.

– Mire érti ezt?

– Ötvenre. Akkor elvonták a kezdeti fényes levegőmet. Egész kis helyre zsugorítottak, és befalazták az ablakot. A földre simultam, a betonra. A betonból nehéz levegőt szívni!

– Szilikózisa van?

– Nincs. De fölfáztam. Azóta érzékeny vagyok. Hogy ne higgyek a celláknak.

– Maga mindent kifogásol.

– Kifogásolok? Csak – már öngyilkos akartam lenni. Ötvenhatban.

– Sikerült?

– Dehogy. Itt vagyok! Élek. Nekimentem fejjel a falnak, de összevarrtak. A fal keményebb volt.

– Utálja a falat. Értem.

– Dehogy utálom! Tudtomra adta, hogy vannak határok. Az ember megismeri önmagát. Borzasztó annak, aki nem ismeri a határait. Tudomásul vettem, ki vagyok, hol vagyok.

– És? Hol lett?

– Napra vágyó féreg voltam. Meztelenül. Üthettek. Most – fölébredek –, rosszul alszom, éjszaka háromkor fölriadok, tapogatom a nyakamat – és bárányprém van a nyakamban. Undorodom a bárányprémtől! Gazdag vagyok! Járok-kelek az utcákon, mint egy régi gyáros!

– Vesse le!

– Ledobtam a prémet. De be kellett ülnöm egy autóba, furikázni, csapkodni az autóajtókat, kisiparos lettem.

– Maga nem művész?

– Nem. Megrendelésre gyártok egész pici gipszfigurákat! Japánba, Nyugat-Németországba is viszik. A Zalán futását mintáztam meg – lila gipszben.

– S veszik?

– Mint a cukrot.

– Akkor mit akar? Magának van pénze!

– Pénzem van. Becsületem nincs. Eladtam a szabadságomat. Én Zalánt három színből akartam kikeverni!

– S nem tudja?

– Próbáltam. Szétesik. És csak egyszínűre akarják.

– Magánélete?

– Megvagyok. Elváltam, három gyerektől. A lányom férjhez ment, nincs lakása. Folyik a vécé. Két szeretőm disszidált. A mostani feleségem rettenetesen fáradt.

– Mitől?

– Belefáradt valahogy. Azt hiszem, belém. Így nem lehet gipszelni.

– Ne gipszeljen.

– Ne gipszeljek? Abba beledilizek. Megszoktam. Mint a morfiumot. Ha nem gipszelek, ordítok. Kímélnem kell a környezetemet. Hát már ők se bírják. De mit ajánl, doktor úr?

– Nézze… Maga elég sokat eszik. És jókat. Rosszakat egyen. Ne cigarettázzon. Ne igyon. Ennyit nem lehet inni. Mozogjon. Járjon. Sétáljon. Biciklizzen. Ne üljön autóba. Ne gondoljon a múltra. Ne gondoljon a jelenre. Ne gipszeljen. Pihentesse magát, lazítson. Kapcsolódjon ki. A környezetéből. Az életből…

– Dögöljek meg?

– Mit akar? Hát én mit csináljak? Én iszom ennyit? Nekem van három családom? Én töröm magam a múlt miatt? Én csinálok kis gipszeket?

– Szóval, dögöljek meg?

– Én nem tehetek róla! Hagyjon engem a fenébe!