Kritikusok az őrhelyen

Az ötvenes években gyermekverskritikát írt.

A hatvanasban műfordítás-kritikát.

A hetvenesben a tehénszállásokkal foglalkozott.

Nyolcvanra tervezi Kik disszidáltak Magyarországról az írók közül? című kötetét – de nincs hozzá anyaga.

 

Kritikus. Háztájija van, abból él.

– Hát miből éljek?

– Na, nem… csak írsz monográfiát, maiakról, tegnapiakról…

– Apa, te ezt komolyan veszed? Saláta, uborka, cékla… Az igen. De Kosztolányi! Meg se értem, olyan, azzal a patikával, lábhintőporral… A feleségem a piacra viszi ma a tojást. Egy forint nyolcvan fillér. Az is pénz. Én meg a Rádióba megyek. Van ott egy földim.

 

Nagyon nagy haja van. Lobog. Felhőkig ér. Húsz éve fiatal, mindenkiről ír, aki problematikus. Hivatalos álláspontja van, hivatal nélkül. Mindig arra gondol, azért már jó lenne egyet… mást. De nem akad nő, aki közelébe menne. Állítólag elijeszti őket azzal, hogy rögtön megfogja a lábfejüket. És fölolvas Kiss Józsefből. Nem tudom.

 

Egyenjogú. Nem híve a szépségnek. – Minek az? Hát a föld szép? Olyan, mint egy duzzadt kenyér. Hát a kenyér szép? Olyan, mint a föld. – Igen – válaszolja halkan egy szűzmária a kávéházban.

 

Beesett arc, mongolos, tájszólással. Kultúrpolitikus, szereti a fiatal vidékieket. Hogy azok frissek. Bátorak. Gyökerük van, leér egészen a föld anyaméhéig. Buszon nyilatkozik, hangosan beszél a kalauzzal. Hogy Hortobágyon állig felöltözött gulyások szavalják Kassák Ez nem mehet így tovább című, Picassóról szóló versét. A kalauz azt mondja:

– Adja már ide a bérletét vagy a jegyét, ne kassákozzon. 42-ben is ez volt a baj. Elég Kassákból.

 

Mindent megért. Mindent megírt. Megfejt. Elemez. Szétbont. Kialakít. Bekerít. Kikerekít. Magyaráz. Fölfog. Föl fogják… olvasni a rádióban.

 

Átlagos értelmű. Van ilyen.

Hiába olvas. Nem halad. Fő-al-be-ki-seg-mellék-szerkesztő mindig. Állása van. Otthon megírja a gyerek magyar-dogáját, de mindig visszaadják.

– Ja, ha a hivatalos kritika van uralmon… – azt mondja.

 

Elvi. Hol dicsőít, hol szidalmaz. Amiről ír, azt nem olvassa el. – Hogy ne befolyásoljon… – mondja. Elnéz a fejem felett. Teheti – nagyobb nálam.

 

Azt mondja, Heltaiban még volt líra. Szépben. Molnárban. Babayban. Régen. Ma csupa emigránsról ír. Most tanár. Nyelvhelyességgel foglalkozik. Pipatóriuma van, szandálban alszik.

– Hidast ismered?

– Milyen Hidast?

– Hidas Antalt. Költő.

– Mondják, hogy megjelent egy könyve.

– Hát, meg.

– Még nem volt a kezemben, ezeket az újakat nem ismerem eléggé. De nem felejtem el.

Megkínál, mákos tésztával.

– Te nem szereted?

– Nem.

– Ejnye. Na, a jövő héten káposztás lesz, gyere.

– Szeretnék már egyszer húst enni.

 

Megkapaszkodik. Egy eszmében, mint egy rúdban, amíg az oda nem ragad a tenyeréhez. Azon hintázik.

Végső érve a nép. A nép igaza, ízlése, életformája. Néha fölolvas a tévében, de háttal ül, hogy legalább ne lássa az embereket. Haja kilóg a képernyőből, így félfejűnek látszik. Elalszik beszéd közben. Hisz a forradalomban – az majd rendbe teszi a világot.

 

Megvéd. Kivon. Kard. Hadakozik. Lázít. Eredménytelen. Jól él. Kötetei vannak Gozsdu Elekről és Medveczky Ilonáról. Beléjük szeretett.

 

Apró asszony. Telefonon diktálja be a véleményét. A legutóbbi esőzés miatt beázott. Kérdezem, mért írt ilyen röviden. Mondja. – És ha végigírom? Attól nem lesz jobb a mű. Nekem kifizették az egész telefonszámlámat.

 

Kis fogai vannak, mint a kengurunak. Rühelli a vidéket. Hogy „provinciál”. Németh, Tamási, Kodolányi is. Ő a kozmosszal foglalkozik. Az egésszel. Bőr van az arcán, szemei áthatóak, azokkal néz a kozmopolitikába.

 

Nála minden fordulatos. És azután fokozatos. Titokzatos. Alázatos. Fondorlatos, gyalázatos. Költő, csak rejti.

 

Olyan, mint egy meztelen tojás. Szemhéja nincs, ringatózva megy, csücsörítve beszél. Elsőre nem tudni, táncmester vagy nőies tengerész. Állandó szellemi izgalomban él. Mért, hol éljen? – kérdezhetik joggal.

Önmagáról ír, legtöbbször, beefsteaket eszik, a tükörtojást nem tudja villával a szájáig emelni, mindig lecsorog. Szereti a tükörtojást. Mért, mit szeressen? – kérdezhetik joggal.

Aprókat bólint, mintha egyetértene. De külön-ért. Aljosa a kedvence a világirodalomban, mert az nem élt aljosan.

 

Nőként ír. Öregszik. Eleinte szebb volt, mostanság keserűbb. Nem tetszik önmagának. Másnak se.

 

A „mai” szó fordul elő legtöbbet a szótárában. Gúnyosan, lelkesedve, dicsérően, követelőzve. Kedvence egy századeleji musical, amit egy pesterzsébeti kabaréban hallott Olcsaytól, akit később elfelejtettek. Azt mondja, Dürrenmatt tőle tanult. Vonzódik a fiatalok világához, mosolyt és nyakláncot hord. Néha azt mondja; ja, a mi időnkben! – és néz. Fogadásokon kánkánt táncol az asztalon. Az argentin követnek tetszett.

 

Kielégületlen.

Nyaka hajban, haja nyakban.

Kígyózik, leng, ha lép. Fölnevet.

Este fáj a szíve, annyira fölizgatja magát a magyar regény sorsán. Hogy nincs. Hogy lehetne. De miből? Át akar térni a szépirodalomra.

Musicalt ír az Elevenek és holtak-ból.