BeszélgetésSz. K. magas termetű drámaíróval abból az alkalomból, hogy a legtöbb szavazatot kapta az írószövetség közgyűlésén, megelőzve országnagyokat, országkicsiket… Nem mindenki hősalkat. Attól még lehet hős. Ha hagyja magát hősnek lenni.
– Mi a véleménye a mai magyar színházról? – Hát… játszik. – De… Jó? – Jó, jó… Azt az idők távolában kell lemérni. – Egyetért ezekkel a kísérletekkel? – Mért? Vannak kísérletek? – Hogy rendezői színház… Írói színház… Színészszínház… – Most… melyik? – Én is azt kérdezem! – Nézze… nem tudom. Megy az idő. Játszik. Engem például, játszik.
– Mi a véleménye a kisvendéglőkről? – Vannak? – Ne legyenek? – De vannak? – Hangulatos, meghitt törzsközönség. Maga ismeri. Édesapja vendéglős volt, nem? – De. – Ahol leülnek. Meghitten. Olyan, mint egy miniatűr otthon. A tulaj ismeri a belső kívánságokat is, megszólítja a vendégeit. Sarokasztal. Összeülnek. Legyen az csak egy tormás virsli, egy szokásos kis korsó sör. Összetartoznak az emberek. Egy festő, egy házmester, egy lelkész. Gondolkodnak, tűnődnek, beszélnek, hümmögnek. Politizálnak. Kicsiben. De a kicsi – nagy. Hol a Trianonról, hol csak a csülkös bablevesről. Az emberek – helyileg – fontosnak érzik magukat. Hangulatilag. Hisz nem itt dől el a világ sorsa. De – azért eldől. Bennük. Finoman. Lelkileg. Nem szervezkedésről van szó. Minek szervezkedni? Két fröccs között kialakul valami vegetatív, finom vendéglői ideológia. Egy kis adag hazaszeretet. Nem mellékes! Pörkölt, savanyúság. Bizalom. Nem mindig a világmegváltó összeesküvésekben dől el a népek sorsa. A költő az asztal végében ül. Verset ír, mint Ady Endre. Nincs két fillérje, de jó verset ír. Itt van. Eszik. Egy sült bordát, futólag. Meg van becsülve. Mondhatom így? Belülről. Ez az ő kis országa. Van itt egy ún. munkásosztály. Meg néhány entellektüel. Katolikusok, néhány kommunista. Isszák a jó parasztbort. Vidékről, Kecskemét mellől hozza föl a bort a vendéglős. Nekik. Mert becsüli a vendégeit mint állampolgárokat, mint magyarokat. Beárad a lelkükbe a fény. Be bizony. Mondjuk egy Veres Péter-szabású ember, egy Sinka-tehetségű költő vagy Móricz-nagyságú író is megfordul itt, iszik egy karcosan kemény pohár bort, a fejét csóválja, megy tovább. Ez szolid üzlet. Mondhatnánk, demokrácia. Nem nagy a haszon – de tisztességes. Van, amikor keresztelő után összegyűlnek a rokonok. Nem duhajkodnak. De a tulaj fönn van reggelig, fél négyig. Ahol, elvileg, még egy Bajcsy-Zsilinszky is megfordulhat. Mai értelemben. Az alapétel babgulyás és zónapörkölt. Érti. Mit szól ehhez? Az ilyen demokrata kisvendéglőkhöz? – Mért kérdezi a véleményemet? Ha nincsenek.
– Mi a véleménye a válásról? – Nem ilyen egyszerű. A házasság kapocs. Nem lehet vakon belemenni. Sok fiatal azt hiszi – megszeretni-elvenni egy pillanat műve. Persze – a szerelem mindent szentesít. Ez a legfontosabb. Akibe beleszeret az ember – az fogja, mint a mágnes. A fiatalkori bűvölet. Azt nem pótolja semmi. A testi láng összeforrasztja a lelkeket. No, meg a testeket. Összehegeszti – hogy modern kifejezéssel éljek – az emberi repedéseket. Ez az első pillanat hegesztőtüze. Ez fizikai – elismerem – de mélyen lelki. Pszichés, mondanák ma. Mikor két ismeretlen test egymásra talál. Miről is kérdezett? – A válásról. – Ja igen. Szóval a találkozás – misztérium. Ez ismételhetetlen. Ezzel nem szabad felelőtlenül bánni. Mint az ősközösségek férfivá avatási misztériuma. Mozdulatok – táncok – ősi ritmusok… A közös nemi felszabadulás. Mint valami eltörhetetlen aranygyűrű. Hogy is mondja a vallás is? „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!” – Tehát a válás ellen van? – Ne hülyéskedjen. Ez a negyedik házasságom!
– Mi a véleménye a vagyonról? – Milyen vagyonról? – Hát… hogy mije van az embernek? – Mije volna? A puszta… léte. – Na ja. Ezt értem. Én is úgy gondolom, hogy az anyagi lét bizonyos mértékig befolyásolja az embert. – Befolyásolja? Ez enyhe kifejezés. Az ember csak úgy tud szembenézni a problémáival, ha nem nyűgözi a tulajdon. Akár hiszi, akár nem, még egy autóajtókilincs is. Ahogy becsapja az ember. Más ember lesz. Nem bizseregnek úgy a fejében a gondolatok. – Éppen ezt kérdezem. Ez azért megtévesztő. A nyomor pedig kiszolgáltatja az embert. Eleinte – nem? Amíg küszködik. De ha megvagyonosodik – rátelepszik. Először csak azt veszi észre, hogy meleg víz folyik a csapból. Lehiggad. Nem pezseg. Nem forr. Aztán egy kis lakás. A vagyon bevon. Aztán egy ház. Egy tisztességes nyaraló. Balaton-part. Kétszintes. Nem gyömöszöli le a szellemet? – De. Legyömöszöli – Ezt mondom. Aki nem idegenedik el, hős! Magának van egy háza, egy lakása, Trabantja, nagy pázsitja, bojlerek a fürdőszobákban… – Mit akar ezzel mondani? – Hogy az ember így nehezebben fordul szembe a társadalmi igazságtalanságokkal… – Na ja. De akinek semmije sincs? Az csupa igazságtalanságot lát maga körül! Dörömböl, ahol nem kell, ott is. Kisebbségi érzete van. Lenyomva érzi magát! Ha nincs háttere! Csak bizonyos háttérből lehet lázadni! Mim van? Tulajdonképpen semmim. Kétszintes kis ócska viskóm Szentendrén, egy nyomorúságos kétszáz négyzetméteres lakásom a belvárosban – csak nem járhatok be tizenhat kilométerről Pestre, ahol az élet pezsgő központja van, egy kis autóm, és nyáron Balatonra megyünk nyaralni… – Hogy tud így lázadni? – Ne nevettesse ki magát! Miért lázadnék, ha ez se volna? Valamitől csak el kell idegenednem!
– Mi a véleménye a sikerről? – Tönkretesz. Leáll az ember agya. – Nem tart ettől? – Én? Miért tartanék? – Világsikeres. Alig van ilyen. Ha megjelenik egy novellája, abból hangjáték lesz. A hangjátékból film. A filmből dráma. A drámából tévéfilm. A tévéfilmet visszafordítják katonanovellára. A katonanovellát kisfilmre. A kisfilmet aforizmára. Az aforizmát olaszra. Az olaszt németre. A németet oroszra. Az oroszt görögre. Nem bénítja? – De. Bénít. Elkeserít, mondjam azt? Alig tudom fölülmúlni magamat.
– Mi a véleménye a politikáról? – Van. Van ilyen. – Politizál? – Mit ért ezen? – Azt mondják kezdetben, hogy a maga írásai a hatvanas évek munkásábrázolásai – mélyen, alul. Végre nem sematikusan. Az „Adáshibá”-ja a megrekedt közép-keleteurópai kispolgári lét Adáshibája. Politikusan. A darabjai remekbe szabott kispolitikai lehetőségek. Elvont novellái etikai politikumot hordoznak – cirkuszosan – a Céllövölde emberi telitalálataiban. Átmegy egy öregasszony az utcán – azt mondják –: nemesen politikai. Tévéjátékai handabandáiban politizál, az égető társadalmi-etikai kérdésekre keres választ. A legrejtettebb lélektani kisrezdüléseiben is több valódi emberi politika szól, jobban, mint a harsogó ütközetű művekben… – Azt mondják?
– Mi a véleménye a boldogságról? – Álom. Illúzió. – Nincs? – Ki mondja? Dehogy nincs! Addig tart, amíg várunk. A feszültség pillanatai, a lehetetlen várakozás órái, napjai. Készülünk, várunk, ahogy a Céllövölde című elbeszélésemben megírtam. Hogy találkozunk egy lánnyal este hatkor és „földíszítjük a szívünket”, ahogy Saint-Exupéry írja a Kis hercegben. Egy hangulattal, egy baráttal. A többi a befejezettség, a harmónia… azért nagyon sokat kell szenvedni. – Maga boldogtalan akkor? – Á. Rosszul gondolja. Én már sajnos boldog vagyok.
– Mi a véleménye a gyerekről? – Haj, a gyerek! A gyerek szent. Meg a család. – Ugye? – Persze. Szent. – Magának is van… – Ajaj! Van egy lányom az első házasságomból. Egy másik lányom a második házasságomból, azt csak adoptáltam. De fölneveltem. A harmadik házasságomból nincs gyermekem. A negyedik házasságomból van egy nevelt lányom. Fölneveltem. A negyedik házasságomból van két saját fiam is. Mit mondjak még? Azokat most nevelem. – És sikerül? – Nézze… Kit nem neveltem én föl? Még magamat is. Egyébként az az igazság, hogy sokkal könnyebb fölnevelni azokat a gyerekeket, akikkel nem élünk együtt, mint akikkel együtt élünk. Majdnem úgy van ez, mint a házassággal. Különben a Gyermekvédő Liga elnökének választott. Hogy értek hozzá…
– Mi a véleménye a katonáskodásról? – Hát… 1949-ben önkéntes szolgálatra jelentkeztem. Lehúztam a két évet. Gyötörtek, futtattak, rendrakattak, fölmosattak, kibabráltak, bebabráltak… Ad egy. Hogy így nézem. Ad kettő, írásaimnak hatvan százalékához ebből merítettem élményt az emberről, a közösségről. – Mi a véleménye? – Nézze. Mindent idejében. Hol élni kell, hol írni kell. Egyik rosszabb, mint a másik.
– Mi a véleménye… az írói pályafutásról… a népszerűségről… a bajokból való kilábalásáról… Magyarországról… a családról… a vagyonról… a kisvendéglőkről… a konfliktusairól… az emberekbe vetett hitéről… a színházról…? – Nézze… Azt élem, amit bírok. Azt hiszem, amit írok. Adva van. Nem tehetek róla. Tehetséges vagyok. |